FOLYAMATOS JELEN V. VI. VII.

A Folyamatos Jelen most is megtekinthető három-az-egyben kiállítása a fiatal fotósok anyagainak egymás mellé rendezésével – párbeszédre kényszerítésével – új, látleletként is értelmezhető minőséget hoz létre, amiben az esztétikai minőség és a kérdezni-, mondanivaló teremt optimizmusra okot adó kiegyensúlyozottságot.

A Mai Manó Ház első emeletét elfoglaló, tucatnyi fiatal alkotót felvonultató kiállítás – széttartó alkotói szándékaival is – annyira egy és egész, hogy a hármas tagoltság (Valóságkódok, MegFigyelések, Viszonylatok) inkább virtuális, és tényleges értelmét csak a kiállításra megjelent háromkötetnyi katalógusban érhetjük tetten. Az egymást átjáró kiállítások sorrendjét pedig nyugodtan tekinthetjük technikailag fontos, de a befogadás szempontjából elhanyagolható momentumnak. A kiállítás – elsőre talán kicsit nyomasztó – telítettsége zsúfoltságnak is tűnhet, s csak lassan, nekirugaszkodások és visszalépések során, az alkotások párbeszédére figyelve bontakozik ki. A technikát biztosan uraló alkotóknál egyáltalán nem tolakodó a fotós szakmaiság, s ahogy egykoron minden egyéb tudomány a teológia szolgálóleánya volt, itt, folyamatos jelenünkben is lehetőség van arra, hogy a kifejezés eszköze és módja a kérdésfelvetések szolgálatába álljon, s csak akkor kerüljön előtérbe (mert erre is van példa!), amikor a kép/sorozat lényegéhez tesz hozzá.
Bácsi Róbert László fotóriporteri hozzáállása egy olyan jelenben létező, a laikusok által halálra ítéltnek vélt világ kulisszái mögé vezeti a nézőt, ahol nyoma sincs a letargiának. A Manézs című sorozat a Fővárosi Nagycirkuszban folyó munka hátteréről, ha úgy tetszik, a csillogás alapját képező tényleges munkáról, ember és ember, ember és állat egymásrautaltságáról mesél empatikus módon, megkérdőjelezve azt a konfliktust, ami a cirkusz egyszerre csillogó és pusztuló valósága, illetve az egyre inkább más irányba forduló hétköznapi valóság között húzódik. A generációról-generációra öröklődő, zárt világról kiderülhet, hogy – álljon itt egy vaskos közhely parafrázisa – eltűnése után ismerjük csak fel fontosságát.
Ember Sári „naplója” – mely szintén a MegFigyelések című kiállítás része – a kiállítótér „másik végén” került a falakra. Bár meg kell jegyezni, hogy a tér szerkezetéből adódóan, de arra rájátszva, a kiállításnak nincsen eleje és vége: az egymásba nyíló terek és az egymással feleselő sorozatok végtelenített labirintust hoznak létre, amiből kilépni sokkal inkább a kiállításnézésre szánt idő elfogyása miatt lehet, s nem azért, mert végére értünk valaminek. Ember Sári képei – Bácsi Róbert Manézsához hasonlóan – egy tágabb közösségről tudósítanak, de itt nem szakmai vagy kollegiális kötődésekkel, hanem egy baráti társasággal szembesülhetünk. A képen megjelenő alakok összetartozása és a közöttük lévő kapcsolat módot adott a fotósnak arra, hogy spontán jeleneteket és az alaposan megrendezett látványt egyetlen, nem lineáris sorozattá komponálja, s ezzel – főleg a komponáltság hangsúlyozásával – olyan archívumot hozzon létre, mely egyszerre nyit a hétköznapi fényképhasználati szokások és a művészet felé. Az őszi tájban elhelyezett Szinyei Merse-kép, a Majális a művészettörténeti toposzok felforgatásaként ugyanúgy értelmezhető, mint tiszteletadásként…
Pont úgy, mint (továbbra is a MegFigyelések című kiállításban maradva) Fátyol Viola anya–lány piétája az üres színházi ruhatárban. Fátyol Viola – az előbbi két alkotóhoz képest, bár tőlük nyilván függetlenül – tovább szűkíti a megfigyelt világot, az ő képein a szűk család, szülők és nagyanya jelennek meg, részben önállóan, részben pedig egymáshoz és az objektív elé lépést vállaló fotóshoz való viszony feldolgozásaként. Egyszerre reálisan és egyszerre stilizáltan, hétköznapiságukból kiemelve, a különböző relációknak szimbolikus – sőt talán spirituális – horizontot adva. A kiállításon az anyát övező hógolyóglória férfi párját megtalálhatjuk a katalógusban. A három évet felölelő, szigorúan szelektált sorozat óhatatlanul öndefinícióvá érik…
Ahogyan öndefiníció kell, hogy legyen Hermann Ildi megdöbbentően (egy)személyes sorozata, amelyben a fotós és a betegség (non hodgkin limfóma) mellett minden és mindenki csak díszlet, statiszta, háttér lehet, még a diagnózis előtt megszületett gyermek is, akinek „már-haja” párhuzamba simul az anya kemoterápiás hajvesztésével. A két szálra bontott NHL-sorozat – az egyiken „járulékok” nélküli önportrék, a másik az események naplószerű követése – talán egyeseknek „túlságosan is emberi”. Főleg, hogy a happy end nem borítékolható… De mi más lehetne a fotó, a művészet, a fotóművészet feladata?
A Valóságkódok című kiállítási egység képei és alkotói között elsőre nem könnyű megtalálni a címen túli kapcsolatot, a világ fotográfiába zárásának különböző, néhol különös – vagy különösnek látszó volta ellenére kézenfekvő – módjaival találkozunk. Egy egyszerűnek tűnő világ s a mögötte húzódó gondolatiság, a képek installálásának sokfélesége zavarba ejtheti a nézőt.
Dóka Béla kelet-európai, mexikói és kubai képei olyan világokba vezetik a nézőt, amelyeket a világ általános zsugorodása és az érezhető empátia ellenére is egzotikusnak érezhetünk, szemben a most kiállított Village Wellness sorozattal, mely otthonossága, személyessége és megélhetősége által válik egzotikussá. A spontaneitás látszatát keltő, elsőre kicsit gonzósnak – netán naivnak – ható képeken a hétköznapi élet bárki által megszerezhető, szinte mindenki elől elzárt öröme tükröződik. Nincsenek nagy történetek, nincsenek drámai történések, túlhajtott és kierőszakolt – önmagukban is bornírt – fittness-wellness rekreációs akciók. Ami van, az életöröm és a nyugodt szemlélődés gyönyöre (amit akár tönkre is tehetne egy fotós, ha barátnőjén keresztül nem tagozódna be az általa ábrázolt világba). Végre valaki, aki nem erőszakolja rá magát a valóságra! Mintha az elkészült és kiállított képek nem is közönség számára készültek volna, hanem „csak úgy”! Persze, lehet, hogy éppen ez, az ábrázolás felelősségét átlépő könnyedség a „csavar” a történetben, ahol a barátnő – talán a fotós büszkesége? – válik középponttá.
Erdei Krisztina A Dió sor című sorozata egy újrahasznosított világba vezet, melyben a gémeskút és a vasállványra szerelt parabolaantenna jól megférnek egymás mellett, s a panelházakból, a városból kivonult lakosság mintha egy apokalipszis utáni újjáépítésbe fogott volna. A rusztikus és irreális világ létezését tudva tudjuk – ha nem is ilyen megejtő töménységben –, naponta tapasztaljuk, mégsem hisszük el. Ráadásul Erdei itt-ott ráerősít, s olyan valóságot (lát?) láttat, ami után az atmoszférateremtésben jeleskedő filmrendezők is sírva könyörögnének. Ilyen lenne a Dió sor? Erdei Krisztina számára igen, s tetszik vagy nem, ez a látásmód is legalább annyira érvényes és igaz, mint egy valódi térkép. Csak egy kicsit izgalmasabb.
A marosvásárhelyi születésű Fekete Zsolt képei első pillantásra olyanok, mintha véletlenül kerültek volna egymás mellé. Nem könnyű kapaszkodót találni, s szavakba zárni azt, ami a fotókon „történik”. Hiszen nem történésről, hanem létezésről – s legalább ilyen gyakran nem-létezésről – szólnak a képek. Ahol nincs „szereplő”, vagy csak részben, „levágva” van jelen, ott hiány ébred, s az ember nélküli kép nem ad válaszokat, hogy hová tűntek; megszülettek-e egyáltalán, elvándoroltak, meghaltak? A képeken megjelenő tájak, hátterek sem adnak választ vagy támpontot, a válasz befejezhetetlen, megoldhatatlan, nyitott mondattá válik.
Kudász Gábor Arion Szemétuniója – a maga megkomponált és szigorúan elrendezett, egész falat betöltően installált mivoltában – egyszerűbben (de nem egyszerűen!) megfejthető. A torz jelen, a múltban lezajlott urbanizálódás folyamataként egymást átjáró természeti és mesterséges környezet, a mindent elborító szemét (ami nem összekeverendő a hulladékkal!) válik főszereplővé. Az ember által létrehozott, konstruált tájkép értelmetlenné teszi a kivonulást, a szeméthegy maga a táj, s alternatívát jelentő utópiákat csak a következetesen zárva tartott szemek mögött álmodhatnánk.
Persze, az (anti)utópiára vonatkozó kérdésfelvetésre, a lehetőség tagadására egészen más, optimista válasz is születhet. Jó példájaként annak, mitől fontos, hogy a három Folyamatos Jelen kiállítást egyetlen tárlattá vonta a kurátori szándék (vagy valami más, de ez lényegtelen). A Szemétunió – ha nem is térben, de mondandóban mindenképp – szemben áll Simon Márk Nomád című, vallomásnak is tekinthető sorozatával. Nonkonformista döntése, a városból, a technicizált világból való kivonulása akkor is megvalósíthatónak tűnik, ha erről egy nagyon is technikai eszköz segítségével ad hírt. Ami okot ad arra, hogy a döntés következményeként született képeket a realitással való szembenézés tudomásulvételeként nézzük. Simon Márk képein nyoma sincs a lakótelepeknek, a „szemétuniónak”, s ami megjelenik „abból” a világból, az is mintha igyekezne (újra)hasznossá változni. Miközben a képek enyhén hedonista szemlélője sajátjának tekintett fogyasztói társadalmat próbál maga körül elfogadhatónak hazudni, azonközben a képekből felsejlő világ mintha dacos kiáltvány lenne. Legfurcsább, hogy a nem alaptalanul feltételezett daccal jól megfér a képekből áradó – nem beletörődő – nyugalom.
Riskó Gáspár nem lép ki a mai civilizáció keretei közül, éppen csak elsétál a pereméig, a perifériáig, ahol lecsupaszítva, Pilinszky plakátmagányán túl létezik a magány, melyről érdemes tudósítani. Riskó képein egyszerre tartanak tükröt és távolságot, esztétikai minőséget és harmonikus melankóliát talál abban, ami elől Simon Márk „lelépett”. Sajátos bájt kölcsönöz az alkotások párbeszédének, hogy az előbbi három alkotó egy jól szervezett véletlen kapcsán akár találkozhatna is egymással, hiszen létezhet olyan részhalmaz, melybe mindhárman belelógnak.
Nem véletlen, hogy a Folyamatos Jelen Darab Zsuzsa A kampány című projektjének egyik képével hirdeti magát. A szándékos vakság, a szem leragasztása, a valóság egyes részleteinek figyelmen kívül hagyása működő életstratégia, ami nemcsak a politikai és gazdasági élettel kapcsolatban csábítja a fiatalokat, de gyakorlatilag minden kellemetlenné tehető kérdés kapcsán. Azt, hogy valóban „érvényes” vagy csak létező stratégiáról van-e szó, mindenkinek el kell döntenie, bár, akit érdekel ez a kiállítás, az már nyilvánvalóan letette a voksát. Ahogy maga az alkotó is, aki sokkal inkább diagnosztizál, mint ítél. A „kampányos” képek másik sorozata nem a személyest szűkíti, hanem a környező világból igyekszik kitakarni azt, ami vitathatatlanul zúdul és ömlik a szemünkön keresztül a tudatunkba. Szinte természetes, hogy a projekt kapcsán elgondolkodva azt a kérdést is feltesszük: mi az, ami le van takarva? Ne feledjük, az eltakart kép, a kampány a lepel alatt is létezik, s a rigófütty akkor is szól, amikor senki nem hallja.
Gyermekkorunk továbbsúgós játékához hasonlít kicsit Érmezei Lili Zoé Body Borders – Skype projekt című alkotása, melyben az az alaphelyzet, hogy a fotós – a projekt címében említett infokommunikációs alkalmazás segítségével – más térben tartózkodik, mint a meztelen modell, aki így, távolból kap instrukciókat. A személytelenné tett helyzetben a meztelenség, a saját testhez való viszony, a nyitottság, a „nyithatóság” válik központi kérdéssé, s bár az alkotó nem nyúlt mélyebbre, nem feszegette az intimitás határait, mégis olyan válaszokat kapott, amelyekről kontrollcsoport nélkül is bizton állítható, hogy a nőiesség másfajta megélését hozták elő; nem függetlenül attól, hogy a fotós maga is nő. A „továbbsúgás” következő fázisa, a távolság újabb rétege, hogy a Folyamatos jelen kiállításon falra került képek nem közvetlenül a számítógépből kerültek a nyomtatóra, hanem a monitor fotózása során születtek meg. Az pedig már csak a továbbsúgás szempontjából lehet fontos, hogy a digitális fotográfiák a képből újra a számítógépbe kerülnek, mielőtt kinyomtatnánk őket… talán egy távoli helyen, ahol a fotós még soha nem járt.
Érdemes lenne egyszer megnézni, hogy a 2005 óta létező Folyamatos Jelen miként hatna egyetlen nagy kiállítássá összevonva. Kapnánk-e valamiféle többletet, megindulna-e olyanféle párbeszéd a művek között, amilyen most a Mai Manó Házban megrendezett kiállítás vitathatatlan értéke volt?

Grozdits Károly

Folyamatos Jelen V. VI. VII.
Valóságkódok/Megfigyelések/Viszonylatok
Mai Manó Ház, 2013. június 18. – szeptember 22.