BESZÉLGETÉS VÉKÁS MAGDOLNA FOTÓMŰVÉSSZEL

1956-ban születtem Budapesten, egy picivel a forradalom előtt. Édesapám történelem–földrajz szakos tanár volt, a Petőfi Gimnáziumban tanított, majd az Irányi utcai Dolgozók Gimnáziumában volt igazgatóhelyettes. Édesanyám itthon volt a két gyerekkel. Később a házunkkal szemközti épületben megnyílt Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban helyezkedett el, Antall József titkárnője volt, egészen addig, amíg belőle miniszterelnök nem lett. A bátyám Vékás Péter filmoperatőr, őt rögtön a diploma után elvitték katonának, emiatt a pályája legalább egy év hátránnyal indult azokkal szemben, akik rögtön a főiskola után elkezdhettek dolgozni. A hetvenes években reklámfilmeket forgatott, ezek közül a Fabulon-, a Skála-, az S Modell-filmek tartoztak a legismertebbek közé. Jóval később ő fényképezte a Koltay Gábor rendezte Honfoglalást, rögtön hozzáteszem, hogy ő sem azt a filmet tartja a karrierje csúcsának…
Én a Petőfi Gimnáziumban érettségiztem. Rengeteget olvastam, a történelem és a magyar voltak a kedvenc tantárgyaim, de érdekelt a biológia is. Gyakran jártam a Nemzeti Galériába, a Műcsarnokban is szinte minden kiállítást láttam.
– Te magad rajzoltál vagy festettél akkoriban?
– Nem volt hozzá tehetségem, ezért is kezdtem fényképezni. Jelentkeztem ugyan az ELTE történelem szakára, de nem vettek fel, nem is nagyon bántam. Közvetlenül az érettségi előtt halt meg édesapám; a bátyám, Péter, akkor még nem végezte el a főiskolát, és úgy éreztem, én már nem tehetem meg, hogy még évekig tanulok. A Práter utcai Dési Huber Szakmunkásképző fotó szakára jelentkeztem, de protekció hiányában – helyhiányra hivatkozva – nem sikerült rögtön bekerülnöm. Felajánlották a bőrdíszműves és a cipőfelsőrész-készítő szakmákat, de engem azok nem érdekeltek. Egy évig könyvesbolti eladóként dolgoztam, amit nagyon szerettem, a könyvekkel való foglalkozás fontos szellemi hátteret nyújtott; arról nem beszélve, hogy még ma is megvannak az akkor megismert barátaim. A következő évben ismét elutasították a fotó szakra való jelentkezésemet, erre megmérgesedtem, és írtam egy levelet, hogy mondják meg, milyen alapon utasítanak el, és hogy szerintük vajon hogyan egyeztethetném össze a fényképezés iránti érdeklődésemet a cipőfelsőrész-készítő szakmával, ezért az Oktatásügyi Minisztériumhoz fordulok, hogy felhívjam a figyelmüket a szakmunkásképző felvételi rendszerére. Néhány nap múlva értesített a Práter utcai iskola, hogy fel vagyok véve.
– Magadtól jutott eszedbe a levél, vagy valaki ezt tanácsolta?
– A bátyám javasolta, hogy írjam meg, két osztálytársa is hasonló levelet írt, amikor nem jutottak be a filmfőiskolára. De ezzel nem mások elől vették el a helyet, hanem két plusz fővel indult az osztályuk.
– A szakmunkásképzőbe jelentkezésed előtt fényképeztél-e?
– Fényképeztem. Tizennégy éves koromban kaptam egy Zenitet, és nemcsak végigfotóztam a gimnáziumi éveimet, hanem én nagyítottam, laboráltam a képeket a fürdőszobában, mindezt magamtól, kísérletezések révén tanultam meg. Nagyon korán kialakult, hogy milyen témák érdekelnek, ma is kiállítok olyan fotókat, amiket tizennégy évesen készítettem. Az emberábrázolás például már akkor sem vonzott.
A két szaktanárunk, Jonitz Katalin és Borz Miklós is a fiatal, harmincas generációhoz tartozott, valószínűleg ez is szerepet játszhatott abban, hogy nagyon jó kapcsolatuk volt a diákokkal. Bennünket, akik az érettségi után, tizennyolc évesekként jelentkeztünk oda, másként kezelt az iskola, mint a nyolc általános elvégzése után bekerült szakmunkástanulókat, például nekünk megengedték a dohányzást, őket viszont még egészen kisiskolás módszerekkel igyekeztek nevelni. Végig jól éreztem magam, bár a maiakhoz képest elképesztő körülmények között tanultunk. Például a labor lent volt a pincében, amit, ha az átemelő szivattyú elromlott, elárasztott a szennyvíz, olyankor az összes elektromos kábel víz alá került, és napokig nem lehetett a labort használni. Arra is ott jöttem rá, hogy a filmek nem is annyira fényérzékenyek, mert előfordult, hogy valaki behajított egy köteg petárdát a negatívlaborba, pont amikor negyven filmet emeltem át egyik tankból a másikba, és semmi bajuk nem lett. De ezek nem rossz emlékek, a tanáraink is együtt nevettek velünk a szörnyű állapotokon.
Elég jó évfolyam jött össze. Többek között Kiss-Kuntler Árpáddal, Halas Istvánnal, a filmoperatőrré lett Medvigy Gáborral, a később a Nők Lapjához került Fekete Zsuzsával jártam egy osztályba. Persze az osztálylétszám ennél nagyobb volt, de nem mindenki maradt a szakma közelében, az egyikből pszichológus lett, a másik zenét akart tanulni, nem is értem, ő hogyan került a fotó szakra.
Egy alkalommal a baráti körrel elmentünk a Budapesti Fotóklubba, ahol megismerkedtünk Perbál Jánossal, aki egy stúdió-szerű kört szervezett, összejöttünk hatan-heten, és a képeinkről beszélgettünk. Időnként feladatokat is adott, mit, hogyan fényképezzünk le, mi pedig lelkesen fotóztunk és megvitattuk az eredményt.
– Az iskola is támogatta a művészi ambíciókat?
– Nem nagyon mondanám a próbálkozásainkat művészi ambícióknak, persze mindannyiunknak volt elképzelése a fotográfiáról. A iskolának tartania kellett magát a tantervhez, a rendelkezésre álló idő alatt le kellett vizsgáznunk női portréból, férfi portréból, riportból. De abba nem szóltak bele, ha valaki a kötelező feladatok mellett a saját képeivel is foglalkozni akart. Mert sokunkat érdekelte, hogy saját képeink is legyenek. Ezeket a fotókat a tanárainknak is megmutattuk, nem is lehetett volna másként, hiszen ott bent, az iskolában laboráltuk és nagyítottuk őket – a papíronként néhány forint kifizetése árán. Közösen jártunk kiállításokra, többnapos kirándulást szerveztünk a mohácsi busójárásra, de a Várba vagy a Margitszigetre többször is együtt mentünk el fényképezni.
– Hol töltötted a szakmai gyakorlatot?
– Az Országos Reumatológiai és Fizikoterápiai Intézetben. Be kell vallanom, ehhez protekcióra, konkrétan édesanyámnak az Orvostörténeti Múzeum-beli kapcsolataira is szükség volt. Az ORFI kitűnő választásnak bizonyult, az ott tapasztalt légkör, meg a ráfordított pénzt nem sajnálva, nagyon igényesen felszerelt laborjuk miatt is; Leicákra, 6×9-es Linhofra, korai videóberendezésekre, Kindermann hívótankokra emlékszem. Az ORFI nem csupán országos kórház, hanem a reumatológusok meg az ortopéd szakorvosok továbbképző intézete is, ezért a fényképésznek dokumentálnia kellett a problémás eseteket, a betegfelvételtől a műtéten át a felépülésig, hogy a vidéki szakorvosok számára tartott bemutatókon a képek segítségével beszéljenek a gyógyulási folyamat fázisairól.
– Jól bírtad? Vagy nem találkoztál megrázó esetekkel?
– Én a laborban dolgoztam. Azzal a helyzettel, hogy bírom-e vagy nem, egyetlen egyszer kellett megbirkóznom, amikor nem volt más bent rajtam kívül, és fel kellett mennem az ortopédiára egy sürgős műtétet dokumentálni. Beöltöztem, és szóltam, hogy én még nem fotóztam ilyet,  ha elájulnék és ráesnék a műtőasztalra, legyenek szívesek kapjanak el. De szó sem volt széttrancsírozott testrészek látványáról. Inkább az okozott gondot, hogyan másszak fel kalucsniban a létra tetejére, hogy felülről tudjam fényképezni az operációt. Természetesen nincs mindennap műtét, az Intézet fotósai viszont állandóan dolgoztak, hol a röntgenképekről kellett diafelvételt készíteni az előadásokra, hol az elektronmikroszkópos felvételekről kellett másolat.
– A betegek mit szóltak ahhoz, hogy fényképezitek őket?
– A betegnek, mint valami futószalagon fekvő tárgynak, végig kellett szenvednie a kórházi stációkat, és valószínűleg eszébe sem jutott, hogy neki személyiségi jogai lennének. 1977-ben, az egyéves szakmai gyakorlat letelte után az akkor már országos gyűjtőkörű Orvostörténeti Múzeum fényképésze lettem, és tíz éven át, 1987-ig voltam ott. Nem volt labor, nem volt semmi, körülbelül négy éven keresztül az ORFI-ba jártam a képeket kidolgozni, a hét egyik felét itt töltöttem, a másikat ott. A múzeumokban akkor kezdődött el a műtárgyak leltározása, nálunk is minden egyes leírókartonra rákerült az adott tárgy képe, ami azt jelenti, hogy ezer szám fotóztam érméket, metszeteket, patikaedényeket, orvosi műszereket, mindent. Ez a munka, egyedüli fotográfus lévén, teljes egészében rám volt bízva.
– Vagyis egyedül a saját lelkiismereteden múlt, hogy igényesen dolgozol-e.
– Igen, de én mindig igyekeztem lelkiismeretesen és precízen dolgozni. Pedig abban az időben jól el lehetett lenni a hasonló gyűjteményi munkahelyeken. Tudok olyan intézményekről, ahol bérmunkára, külsősöknek adták ki a feladatokat az ilyen munkavégzésre alkalmatlan saját fényképész helyett.
– Nem érezted borzasztóan fárasztónak a gyűjteményi munkát?
– Nem, én inkább élveztem. Antall József főigazgatóval és a helyetteseivel néha voltak konfliktusaim, de a múzeum közösségében nagyon jól éreztem magam. Sokat tanultam például a restaurátoroktól, nekik köszönhető, hogy ma magam készítem a képkereteimet, vagy ha szétesik egy könyvem, azt én is be tudom kötni. Az érmék lefényképezése nagyon gyorsan ment. Mivel az érkezésemkor semmilyen fotós felszerelés nem volt, vettünk egy Canon A–1 és egy Canon AE–1 gépet, winderrel. Feltettem a repróállványra a gépet, önkioldóra állítottam, rögzítettem az exponálózsinórt, így húsz másodpercenként exponált egy-egy képet, nekem csak adogatnom kellett alatta az érméket. Különben gyönyörű darabokról van szó, egyáltalán nem unalmas velük foglalkozni.
– Szabad kezet kaptál a gépvásárláskor?
– Egy bizonyos anyagi keretig igen. Sajnos soha nem volt annyi pénzünk, hogy a tárgyfotózáshoz elengedhetetlen Linhofot vehettem volna, szerencsére az ORFI-s kamerát mindig kölcsön tudtam kérni a kollégáktól.
– Azt elmondhatod-e, hogy Antall-lal milyen természetű vitád volt?
– Ügyelt a hierarchia szabályaira, a főnök–beosztott viszony betartatására, ez a felfogás jellemezte őt a miniszterelnöksége idején is. A politikai élet szereplői közül sokan gőgösnek tartották, szerintem nem volt az, inkább távolságtartónak mondanám, nem tudott közvetlen lenni a munkatársaival. Engem állandóan áthelyezett valamelyik csoporttól egy másikhoz, egyszer ez volt a közvetlen főnököm, másszor az, pedig soha nem a beosztás határozta meg a munkámat, hiszen nem egyetlen terület, hanem az egész múzeum fotós feladatait kellett ellátnom. Az intézmény nem túl nagy, az igazgatóval állandóan összefutottunk a folyosón vagy az ebédlőasztalnál, sokszor beszélgettünk, mégis, folyamatos levelezésben álltunk egymással. Nem értettem, hogy ebédnél még ugyanabból a levesestálból szedünk, de félórával később egy újabb, a lehető leghivatalosabb formában írt levelet kapok, amiben ilyen vagy olyan jelentéseket, beszámolókat igényel tőlem.
1987-ben két kollégám és barátom is új állásajánlatot kapott, és elköszönt a múzeumtól. Úgy döntöttem, hogy akkor én sem maradok. Ha ők nem dolgoztak volna ott olyan sokáig, én is már rég elmentem volna. Szabadúszó lettem. Erre a lépésre egy ideje készültem, gépet vásároltam, szisztematikusan bővítettem az otthoni laborfelszerelésemet, amivel majd dolgozni tudok, ha elegem lesz a múzeumból. Sok ismerősöm keseredett meg amiatt, mert a saját felszerelés hiányában nem tudta otthagyni az állását.
– Eleged lett abból, hogy főnökeid vannak?
– Nem, inkább a fizetésem volt nagyon alacsony, annyit nyáron, hólapátolásból is meg lehetett volna keresni. Néhány helyről már kaptam megbízásokat, erre alapoztam azt, hogy állandó munkahely nélkül is meg tudok állni a lábamon. Az Európa Könyvkiadónak, a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, a Színháztörténeti Intézetnek, egy ideig a Szépművészeti Múzeumnak is dolgoztam: fényképeztem, reprókat, fakszimiléket készítettem. Általában ők kerestek meg, mindig akadt olyan ismerősöm, aki engem ajánlott egy-egy feladatra. Nem kerestem magam halálra, de megéltem a keresetemből, a megbízások utáni állandó szaladgálás, a folytonos felajánlkozás nélkül.
– A múzeumi tíz éved alatt is gyűltek a saját képeid, igaz?
– Már korábban is. Szakmunkásképzős koromban vendéghallgatója, majd tagja lettem a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának, és rendszeresen foglalkozhattam a saját anyagommal. Később felvettek a Magyar Fotóművészek Szövetségébe. Alapító tagja voltam az Első Alkotócsoportnak, amit a közös fotográfiai szándékok miatt, a kiállítások rendezése céljából hoztunk létre. De az is fontos szempont volt, hogy huszonvalahány tag megléte esetén delegálhattunk egy képviselőt a Szövetség vezetőségébe, hiszen annak többnyire idős, a mi vonalunk iránt egyáltalán nem nyitott tagjai voltak. Később az Alkotócsoport taglétszáma nagyon felduzzadt, elérte az ötven főt, holott a kiállításokon rendszerint tíz-egynéhány ember szerepelt.
– Neked, a csoport tagjának szeretned „kellett” a többi tag munkáit?
– Maga a tagsági lét nem feltétlenül követelte meg ezt, de ha zömében olyanok alkották volna, akiknek az alkotásaihoz semmi közöm nincs, akkor nem léptem volna be. Tagnak lenni nem azt jelentette, hogy együtt kellett dolgoznunk és állandóan együtt kellett lennünk, hanem hogy évente egy alkalommal közös kiállításon mutattuk be a képeinket. Nekem egyáltalán nem hiányzott valamiféle műhelymunka, egyedül szerettem fotografálni.
– Említetted, hogy a korai képeiden sem szerepeltek emberek. Nem vagy fotóriporter típus.
– Nem, én a nyugodt munkatempót szeretem. A Flesch Bálint és Kincses Károly által 1988-ban, Gödöllőn vezetett fototechnika-történeti tábor óta foglalkoztatnak a kézműves technikák és a nemes eljárások, az albumin, a cianotípia, a kromotípia, a sópapír. Az érdeklődés komoly kutatómunkába torkollott, sokat kell kísérletezni, hiszen a száztíz éves receptkönyvekben említett hozzávalók ma nehezen vagy egyáltalán nem beszerezhetők. De szilárd meggyőződésem, hogy ma is mindent meg tudunk oldani. Például felfedeztem Vincze László szentendrei papírmerítő gyönyörű papírjait, rögtön el is döntöttem, hogy azokra akarok nagyítani. Éppen olyan papírt kerestem, mert nem emulziós réteget, hanem csak vizes oldatot akartam rákenni, hogy a kép alatt látható maradjon a papír felülete. A Ceausescu falurombolási terve ellen tiltakozó, 1989-es kiállításomkor pedig a cianót alkalmaztam, mert a képeket textilre akartam nagyítani, a Veronika kendőjét idézve.
Ahhoz képest, hogy rengetegen éheznek, vagy a tájfun a földig lerombol egy várost, persze, hogy lényegtelen a brómolaj nyomás titkainak a kutatása. De mindenkinek megvan a maga útja, nem lehet mit csinálni, és az enyém  ez. Nem befolyásolt, ha esetleg kritikával fogadták a kézműves technikával készült képeimet, de azzal sem tudok mit kezdeni, ha egy képet pusztán amiatt, mert cianotípia vagy kromotípia, eleve jónak tartanak. Dehogy: ha egy kép rossz, akkor nincs az az eljárás, amitől jobb lesz. A nemes eljárást nem önmagáért alkalmazzuk, hanem mert segít értelmezni a képet. Én nagyon élvezem mások fotográfiáját, ha jó a kép, függetlenül attól, hogy természet-, riport- vagy reklámfotó; nem is értem azokat, akik állandóan rangsorolják a műfajokat.
– Használsz-e digitális gépet?
– Igen, és bár nem vagyok komputerzseni, a számítógépen elvégzek a képen annyi korrekciót, amennyire a fekete-fehér kidolgozáskor is szükség van, a jobb képkivágás vagy a nagyobb kontraszt érdekében. Muszáj haladni a korral, és úgy tapasztalom, hogy naponta foglalkoznom kell az új technikákkal, amíg nem rögzül a fejemben vagy a kezemben az eszköztáruk.
Régebben a kisméretű negatívokat átnagyítottam a levilágításhoz használt nyomdai síkfilmekre. De azt már nem gyártják, vagy ha igen, hozzáférhetetlen a számomra, ezért kitaláltam egy menekülő útvonalat: digitális kamerával fényképezek, a felvételt egy nyomdában fóliára printelik, akkora méretben, amekkorában akarom, és azt használom negatívként. A legrégebbi technikát a legújabbal ötvözöm. Az ősi technikákkal alkotók közül talán én vagyok az egyetlen, aki egyáltalán nem hisz abban, hogy a felvétel csakis nagy és nehéz kamerával készülhet. Nem értek egyet azokkal, akik szerint a digitális kép nem fotó. A fotográfia technikai művészet, nem zárhatjuk ki belőle a technikai fejlődést. Ahhoz viszont már túlságosan materialista vagyok, hogy elfogadnám fényképnek a monitoron látható képet – nekem a kép az, amit megfoghatok, aminek anyaga van.
Vissza akarok majd térni a fekete-fehér nagyításokhoz, számomra az az igazi. Én dokumentarista képekkel indultam, aztán másik irányba fordultam, hogy elmesélhessem a saját vagy az engem foglalkoztató történeteimet, de mindig megmaradt bennem a dokumentáló hajlam. Sokszor föl is rótták, hogy miért nem maradtam meg egyetlen területen, én viszont azt nem értem, miért kellene egész életemben ugyanahhoz ragaszkodnom, mint amivel fiatal koromban „befutottam”. Az ember állandóan változik. Zajlik az élet körülötte, néhány dolog jelentéktelenné, mások fontosabbakká válnak, máshová helyeződnek a hangsúlyok. Most például növényeket gyűjtögetek, lassan, aprólékosan, hajlamos vagyok akár tíz évig is készülődni egy-egy témára. Tíz évbe telt, mire a New York-i negatívjaimat elővettem, mert azt, hogy „csak úgy” lenagyítsam őket, nem találtam elég érdekesnek. És egyszer, amikor kaptam egy doboznyi ofszetlemezt, belém hasított, hogy ez az, hiszen az a város csupa fém és üveg, ott még az üvegek is fémesen csillognak; ezekre a lemezekre fogom fölkenni az emulziót.
Vannak terveim. Az utóbbi időben nem értem rá semmire, mert pedagógiát tanultam, és három éven át rengeteg időmet elvette, hogy a tanításból álló napi munka mellett vizsgákra készülök és szakdolgozatot írok.
– A diploma azért kellett, hogy papírral a kezedben taníthass?
– Nem volt ez kötelező, nem szabták a tanítás feltételéül, mert az iskolánkban, az 1989-ben, Óbudán megnyílt Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban (aminek a munkájába már a második tanévtől kezdve bekapcsolódtam mint alkotókörös tanár) a párhuzamos szakképzés mellett, érettségi utáni szakképzés is folyik. Egyébként a szakképzés legutóbbi átalakításakor a fotó kikerült a művészeti szakmák közül, átsorolták a kereskedelmi szakok közé, a képesítés megnevezése is az, hogy fotográfus és fotótermék-kereskedő, jelenleg nem is tudom, hogy a tanároknak milyen végzettséggel kell rendelkezniük. Azaz, nem az iskola kényszerített rá, hanem én magam akartam diplomát szerezni. Az, hogy elvégezzem a MOME-t, már nem ment volna, több szempontból sem, például már egy kissé idős vagyok hozzá, meg rajzolni sem tudok elég jól. A pedagógia szakra könnyebben rá tudtam szánni a három évnyi energiát és időt.
Harminc éve tanítok, annak idején restaurátokkal kezdtem, utána jött az AKG fotóalkotókörének vezetése, majd a Théba Művészeti Akadémia és újra az AKG a szakképzéssel. Ehhez illeszkedett öt évvel ezelőtt a Magyar Képzőművészeti Egyetem felkérése, ott Kerekes Gáborral együtt történeti fotóeljárásokat tanítok a grafikusoknak. Emellett többen is szerették volna, ha magántanárként foglalkozom velük, de azt már nem tudtam volna beleszorítani az időmbe. A Szellemkép Szabadiskolában szoktam még előadásokat tartani, és a Mai Manóban is vállalok évi egy-két Képíró-képolvasó hétvégét. Ott mindig hamar betelik a létszám, csodálkozom is, hiszen nem olyan nagy a repertoárom, cianotípia, argentotípia, olajnyomás, sópapír, de mindig vannak emberek, akiket érdekel, sőt kitartóan foglalkoznak egyik vagy másik eljárással.
– A lefényképezett tárgyaidra és tájrészleteidre rábukkanni szoktál vagy keresed őket?
– Gyakran történik meg, hogy elindulok, géppel a kezemben mászkálok a városban. Nem is biztos, hogy fényképezek, esetleg készül néhány kép, de nem lesz belőlük semmi. Inkább csak megmarad valami érdekes látvány a fejemben, amihez elkezdek „társakat” gyűjteni. Meglátok egy ablakot, és azután keresni kezdtem a hozzá hasonlókat. Közben persze erősen foglalkoztat, hogy milyen a formájuk, hányféle ablak van, mit keretez be, milyen onnan a kilátás. A földalattiról készült sorozatom viszont a dokumentarista Vékásé, aki az utolsó szerelvényekkel végigutazza a vonalat, és minden állomást rögzít. A budapesti mozik is ilyen anyagom, azokat 1979-ben jártam végig, amikor még mind a nyolcvan javában működött, és senki nem gondolta volna, hogy néhány év múlva a legnagyobb részük eltűnik. Rendkívül erősen kötődtem a filmekhez (részben a bátyám miatt), de a mozikhoz is. Az foglalkoztatott bennük a leginkább, hogy mennyire azonos a világuk, teljesen mindegy, hogy az elegáns Puskin filmszínházban vagy a rákosszentmihályi Világ moziban vagyok. Amikor beléptem, ugyanazok a tárgyak fogadtak, ugyanazok a sztárok néztek rám az előtér falairól. Elvétve látni emberalakokat a mozis képeimen, a gyárfotóimon is, de az ember akkor is ott van egy-egy térben, ha nem láttatom őket. Nagyon régi emlékem, akkor talán még nem is fényképeztem, hogy valami indiai tárgyú kiállításon rendkívül markáns arcokat láttam, nagyon jól néztek ki, de éreztem, hogy túl egyszerű, túl kézenfekvő ez a megoldás. Egy kifejező arc a képen, és tuti a siker. A tekintetében ott van minden, tényleg gyönyörű. De nem lehet rajtuk hosszasan elgondolkodni. Most mégis kezdem ezt az álláspontomat felülírni. Annyira felháborít az egyre növekvő szegénység, hogy arra gondolok, itt lenne az ideje visszatérni a szociofotóhoz. Annak idején jártam a tatabányai mésztelepen, meg másutt is, de akkor nem voltak éhező családok, nem találkoztam olyan kilátástalan szegénységgel, mint amilyet most látni az országban. Hogy egy cigánytelepen egyetlen nyomós kút jusson kétezer emberre?!
– Fényképezel is ott?
– Egyelőre nem. Az iskolákkal próbálunk kapcsolatot kiépíteni, valahogyan foglalkozni szeretnénk az ottani gyerekekkel. De ha továbbra sem történik változás a szegénypolitikában, előbb-utóbb fényképezni is fogom az ott élőket. Nem mintha annyira jó témának találnám, hanem mert föl vagyok háborodva azon, hogy a mélyszegénységben élők gyerekeinek ma nincs esélyük onnan kikerülni.

Bacskai Sándor