KÖNYVESPOLC – 2013/3.

119 oldal 72 képpel, 18,2×21,2 cm
Szigetbecse Község Önkormányzata, 2013. ISBN 978-963-08-2425-5

Személyes tapasztalataim általánosítása szerint (talán rossz helyeken forgolódtam) a magyarországi önkormányzatokat éppenséggel nem a szellem napvilága ragyogja be – negatív fáklyaként inkább nyelik a fényt. Sokszor eszembe jut, mert kiválóan jellemzi a viszonyokat egy pár évvel ezelőtti művészeti eseményre érkező hivatalosság bemutatkozása: XY alpolgármester vagyok, rám lőcsölték a kultúrát. Szigetbecse – és Ráckeve is, mert a történet egy fontos időszakában összeboronálva éltek – alaposan kilóg ebből a sorból. Ennek csak egyik felét adja André Kertész ide kötődése és egész életén át tartó hűsége-tisztelete a község iránt. Hírességekkel sok településünk büszkélkedhet, és üres szavakkal, a bokrétának a kalap mellé tűzésével büszkélkedik is. Szigetbecsén/Ráckevén viszont – mikor a világhírű fotográfus 1984 nyarán Magyarországra látogatott – nem az volt az első kérdés, hogy mit lehet itt szakítani. Ők ugyanis adni akartak. Felvetették az emlékház gondolatát, illetve legott megmutatták a művésznek a házat magát, amit erre a szép célra kiszemeltek. E honban körbenézve hihetetlen, de nem volt a szándékban semmi hátsó gondolat, semmi személyes haszonlesés. Minden olyan egyszerű volt és egyenes, mint egy szeg: szeretni, tisztelni, támogatni azt, ami arra méltó. A dolog később sem magától gurult, hanem, mint a Világon bárhol máshol is, erővel, munkával kellett tolni felfelé. Ezer ok szól amellett, hogy az ember ilyesmit ne csináljon, és egyetlen ok mindezekkel szemben, hogy a történet szereplői ilyen emberek. Pedig az elején nem lehetett tudni, hogy az ötletet az első pillanatban szerényen elhessegető művész a neki megmutatott házból kijőve azonnal ötven eredeti képét fogja felajánlani, nem lehetett tudni, hogy az ígért ötven helyett százhúsz érkezik majd, és azt talán még most sem tudja senki, legalábbis felfogni vagy elhinni nem tudja, hogy ez a képtömeg eszmeileg (és anyagilag) mekkora érték. Ha nem így lenne, talán nem vállalkoztak volna arra, hogy napjainkban a házban egy kis raktárat alakítsanak ki, hogy a mostanáig a Magyar Fotográfiai Múzeumban őrzött eredeti képeket majd itt helyezzék el – de ez már egy másik történet.
Az elmúlt harminc év alatt többször is fenekestől felfordult az ország, de a szigetbecseiek nem fordultak ki magukból, az értékes nem vált értéktelenné és viszont: most június elején a gyönyörű állapotú Emlékházban Kertész képeinek megújult tárlata nyílt és mellette Herendi Péternek tisztelgő kiállítása a művészt New York-i lakásában, élete utolsó évtizedeiben körülvevő kedvenc tárgyairól készített fotóiból. A kettős kiállításmegnyitó adott alkalmat ennek a szép új könyvnek a bemutatására is, amely Kertész és Szigetbecse szépségében sajnos rendhagyó közös történetét mutatja be, érdekes adalékokkal, dokumentumokkal és javarészt ismert, de megunhatatlan képekkel gazdagon fűszerezve.
A könyvbemutatót és a kiállításmegnyitót hallgatva végig azon járt    az eszem, hogy abban a pillanatban hány magyar településen nyaralhat egy-egy jobb sorsra érdemes fiatalember – mint ebben a faluban Kertész valamikor – akinek el kell innen mennie, hogy küldetését beteljesíthesse, és most bánnak-e úgy vele, hogy aztán majd, már híresen oda visszavágyjon. Mintha ez a kis csepeli település meghallotta volna Ladányi Mihály költő kívánságát: Kedvesebb hazát mindenkinek.

Széman Richárd: Képeskönyv (Fényképészek Budapest peremén)
255 oldal 229 képpel, 16,3×23,3 cm
Corvin Művelődési Ház (Budapest), 2013. ISBN 978-963-89027-9-5

Mostanában előjön néha az ötlet, hogy Budapest túlságosan nagy lett, és ezen a külső kerületek levagdosásával, sorsukra hagyásával, az „eredeti” állapot visszaállításával lehetne segíteni. Ezt a dolgot most nem minősíteném, de az tény, hogy 1950-ig önálló városok és községek lánca vette körül a fővárost, amik összeolvasztásával akkor a mai „Nagy-Budapest” kialakult. Maga a dátum jó alkalmat kínál egy kis komcsizásra, de azt nem árt tudni, hogy az ötlet és a szándék már a XIX. század végétől a levegőben volt, és Bárczy István hajdani (és máig becsült) polgármester 1906-os választási beszédében is foglalkozott ezzel a kérdéssel.
Abban persze biztos vagyok, hogy nagy kár volt a kék buszért, sárga villamosért az önálló múlt emlékeit képletesen és valóságban a szemétbe hajítani – bár, jobban belegondolva, felesleges ezt a busz és a villamos rovására írni. Átkos múlt, passz. Ehhez még Rákosi Mátyás sem kell: találtam én már utcára kidobott, vagyont érő, ráadásul nyilván a nagymama vagy dédnagymama emlékét hordozó Thonet-hintaszéket Budapesten. Nyilván vettek helyette újat, „modernet”.
Amit aztán a lassan éledő hiányérzet kikövetelt, kerületi helytörténeti múzeumok, gyűjtemények alakultak és kezdték keresni, őrizni, rendbe rakni, ami az elmúlt időkből véletlenül vagy itt-ott az emlékek tudatos megbecsülése miatt megmaradt. Fontos ez az igyekezet, még ha a szétszakadt folytonosságot meggyógyítani nyilván nem is tudja.
Széman Richárd munkája a modern kori keresztségben „XVI. kerület” nevet kapott Cinkota, Rákosszentmihály, Mátyásföld, Sashalom és Árpádföld hajdani életét vizsgálja, és a „milyen volt” bemutatásához a legavatottabb embereket, a kor helyi fényképészeit hívja segítségül. Az eredmény persze előre megjósolhatatlan. Françoise Mallet-Joris belga írónőnek jó negyven éve a Nagyvilágban magyarul is megjelent önéletrajzi novellája szerint ő eredetileg a festőművész férjét kérte meg, hogy a családot, a szülőket és a kamaszodó gyerekeket egy közös festményen megörökítse. Az a baj, hogy mostanában nem festek figuratívot, hárította el a feladatot a férj, így maradt az íróra, a feleségre a munka. A fotósoknál is nagy kérdés, mire vannak beállva. De ez csak egy a bizonytalansági tényezők között: nem kevésbé szeszélyes rendező a sors maga, ami selejtezés, bontás, beázás vagy akár légibomba, aknatűz formájában rendet vágott a tárgyi emlékek között.
Széman Képeskönyve tehát legkevésbé sem a települések módszeres bemutatása. Nem történelemkönyv  és fotótörténet sem. Illetve mindkettő annyira, amennyire például a történelem belopakodik mindenhová: műtermi kép (Tokarcsik István kereskedő és családja), és a ránézésre jó negyvenes apa katonaruhában ül. Ott van tehát a képen a háború, és a férfi tartásán-arcán a háborúhoz való viszony – és talán a kimenetelének a sejtése is. Vannak aztán kevésbé áttételes (és esetleges) történelmi utalások is, a hadra kelt sereg mellé beosztott helybéli fotográfus jóvoltából. Országgyarapodás igen, Don-kanyar nem. És ami a fotótörténetet illeti: a fényképészek számba vétele is az, de itt szó esik például arról is, hogy Sashalmon annak idején két filmnyersanyag-gyár is létesült – a dokumentumok szerint a helyi lakosok heves tiltakozása dacára.
Képeket nézegetni mindig jó játék. Megfejteni az arcokból a karaktert és a nagy történések ismeretében az egyéni sorsot. Beleborzongani abba, hogy a képeken szereplő legkisebbek is öregemberek, öregasszonyok már. A többiek meg, pedig rendületlenül néznek szembe, sokan mosolyognak is – halottak.

Focus
199 oldal 271 képpel, 23,5×27,5 cm
Focus csoport kiadása, 2012. ISBN 978-963-08-4779-7

A Focus csoportról, annak kimagasló teljesítményéről többször írtunk már. Ennek a teljesítménynek a fotográfiai része valójában nem rendkívüli: több olyan alkotó közösséget találhatunk a magyar fotótörténet utóbbi 30–40 évében, amely a tagok egyéni tehetségét kibontakoztatta, és emellett, mint valami különös összhangzat, fel is erősítette. A Nadar, az esztergomi STB, a Tekodéma, a nyíregyháziak, a szombathelyiek és feltétlenül a Fiatal Művészek Klubja fotó szekciója, vagy egy-egy időszakában a Stúdió mint alkotó műhely meghatározó a hazai fotográfia egy-egy időszaka számára. Mindegyik ilyen csoport egy-egy felvillanás volt, pár év intenzív működés után a gravitációt legyőzték a szétrepítő erők: a tagok egy része a maga saját alkotó útján ment tovább felfelé, a többieket elnyelte a kenyérkereső foglalkozás, a szürkeség vagy a kocsma. Lassan közhely már a Focus csoport egyedüli példáját emlegetni, pedig csoportlélektannal foglalkozó pszichológusok akár doktorálhatnának is belőle, hogy Borbély Tamás, Cseri László, Harnóczy Örs, Kálmándy Papp Ferenc, Lajos László és Marsalkó Péter harmincöt éve képeznek úgy közösséget, hogy annak egyfelé mutató eredője is van, de a csoport közben meghagyta, sőt inspirálta mindenkinek a maga egyéniségét is. Az én meggyőződésem szerint ennek a tagokkal szemben két nélkülözhetetlen feltétele van. Az egyik az egyéni alkotói erő, tehetség. De ha ez önmagában elég volna, alkotó közösségek sokasága működhetne eredményesen. A másik, és az előzőnél nehezebben teljesíthető feltételt jobb szó hiányában intelligenciának nevezném. Egy csomó, egymásnak látszólag ellentmondó tulajdonság tartozik ide: őszinteség és tapintat, egyéniség és elfogadás, hajlíthatatlanság és kompromisszumkészség, empátia – és még folytatható lenne a sor. Nagy részük nem éppen hungarikum, különösen így együtt nem az.
Remélem, fókuszék nem összeveszni vagy halni készülnek, de ez a kötet nagyon alapos összegzés. Kincses Károly munkájának is köszönhetően rengeteg objektív és szubjektív adalék segíti a kortársak és a majdani érdeklődők tájékozódását.
Nem véletlenül említem a kortársakat is: hiába vagyunk régi ismerősök, némelyikükkel – remélem – talán barátok is, harmincöt év teljesítményét, történéseit már nem tartja egyben az emlékezetünk. A felsorolásokat olvasva, dokumentumokat nézve, miközben szinte mindegyik ismerős, mégis lenyűgöző a tömegük, együttes jelentőségük. Nagyon fontos könyv ez. Az is intelligencia kérdése (és persze munka, pénz) hogy időben rendezze a dolgait az ember. Nincs ezzel lezárva, befejezve semmi, de ami eddig volt, az tisztába van téve. Szerencsére nem példa nélküli már ez, alkotók és muzeológusok együttműködése, de lehetetlen túlbecsülni a jelentőségét ott, ahol legjobb esetben is szép nekrológokra szokott az értékek megbecsülése, az odafigyelés szorítkozni.

Normantas Paulius: Four Footprints of Buddha
163 oldal 108 képpel, 25,3×32,8 cm
Petro Ofsetas, Vilnius, 2012 ISBN 978-609-420-254-4

Normantas Paulius könyvei már egy önálló könyvespolcot megtöltenek. Nem tudom az ő státuszát megítélni: kezdetben nyilván fotográfus, fényképező turista volt, mára biztosan sokkal több annál. Voltak magyarok, Germanus Gyula például, akik innen nézve szinte megfejthetetlenül egzotikus világoknak lettek olyan avatott ismerői, ami az ottani mérce szerint is a legkiválóbbak közé emelte őket. Ez a nyíregyházi illetékességű, utánozhatatlan magyart beszélő litván ember is régóta nem kívülálló már, de ahhoz nekem is értőnek kellene lennem, hogy a helyét a rangsorban megtaláljam. Vannak erre alkalmas emberek: ennek a könyvének az előszavát a Dalai Láma írta, és ez nem üres protokoll. Őszentsége biztosan nem tucatjával írja fényképalbumok bevezetőit.
A Világ e tájáról évente készített képeskönyvek felhozatalát sem ismerem. Ha tetszik, Normantas Paulius kétszeresen is messziről jött ember Magyarországon. Mégis, sok képét látva, sok beszélgetés után azt hiszem, nem csal az orrom: nem csupán ügyes, nemcsak tehetséges, szorgalmas, hanem hiteles ember is.
Az évek során többfajta változás   is kirajzolódott előttem. Például kiszínesedtek a képei. Ez talán a „fotóművészettől” való távolodást is jelzi, és     ez egyáltalán nem baj. A művészkedés, ha úgy vesszük, emberi hívság. A fekete-fehéret mi erőltetjük a Világra, a mi egónk hangsúlyozása, ÉN így látom, ÉN így láttatom. Nincsen ezzel semmi baj, de itt és most talán már más a hangsúly. De ennél sokkal nagyobb változást is látok, éspedig Normantas Paulius arcán. Régóta ismerem, nyilván öregszik ő is, de nem erre gondolok. Már nem az a hetyke kalandor, mint régen. Mint aki meglesett valamit, és már soha nem szabadul attól, amit látott. Buddha már nem a témája, az úti célja, hanem a sorsa.
Sokféleképpen lehet ezt a könyvet nézni. Aki szép képeket, érdekességet keres, megtalálja benne. De ha a könyvet forgatóban több a tudás, a képek is elmélyülnek. Minden értelmet nyer. Mintha olaszt vagy franciát hallgatna az ember. Ha nem értem is, gyönyörű. De ha értem, kiderül az is, halálos ítélet-e vagy szerelmes vers.

Jankovszky György: Tudatom Önnel... (Pfisztner Gábor és Galántai György tanulmányával)
160 oldal 112 képpel, 20×23 cm

A szerző magánkiadása ISBN nélkül, 100 db sorszámozott példányban
Jankovszky György annak a 70-es, 80-as években kibontakozó és alkotó generációnak a tagja, akik közül a fotót így-úgy használó képzőművészek az akkori mércéhez képest kaptak figyelmet és publicitást, a képzőművészeti fotóhasználat felé mozduló, az akkori (hazai) magyar fotográfia falait bontogató fotográfusok viszont alig-alig. Féner Tamás jóvoltából még éppen a Fotóművészek Szövetsége részéről érkezett biztatás, az „avantgárd” képzőművészeti ítészek felől viszont szinte semmi.
Jankovszky sorsa tipikus lett volna, Gépipari Műszaki Főiskola, egy fényképező tanára közvetítésével kapcsolat a Műegyetem fotóköre felé, ahol Féner (írni-olvasni, gondolkodni képes fotósokat keresve) egy alkalommal pályázati zsűrizést vállalt. Párunkat a hóna alá vesz, bemutat Zinner Erzsébetnek, meghívókat kapunk a Szövetség által rendezett előadásokra, vetítésekre. Közben a Fiatal Művészek Klubja (ma KOGART-ház), és ami a legfontosabb, találkozás a hasonszőrűekkel, sörözések és sok-sok beszélgetés. Egymáson csiszoljuk vitakészségünket, alakítjuk hitvallásunkat és fotografálunk. Ez még eléggé zárt világ volt: ha akartuk volna, se majmolhatjuk a nyugati irányzatokat, mert arrafelé se fizikai, se szellemi értelemben nem volt számunkra járható közlekedés. A Szövetségbe kerülést nagyon fontos lépcsőnek tartottuk – aki ezt nem érti, annak semmi fogalma nincsen arról a korról, a magyar fotográfia „intézményesülésének” akkori teljes hiányáról vagy a KMK-ról (közveszélyes munkakerülés: elvisz a rendőr, lecsuknak, ha nincs „rendes” munkád – magyarul: munkahelyed).
Egy alkalmas pillanatban Jankovszky György is beadta felvételi kérelmét, mellé a meggyőzőnek gondolt képanyagot, és megkapta az egysoros választ: elutasították. Ezt így, kommentár nélkül ő nehezen emésztette meg, jobban mondva: sehogy. Egy darabig járta a maga útját, távolodva a fotótól a mail-art és más képzőművészeti irányok felé, és egy idő után lehúzta a redőnyt – negatívjai, képei legyilkolászásával, „selejtezésével” nyomatékosítva az elhatározást.
De mint tudjuk, hamu alatt izzik a parázs (na jó, ezt inkább másra értik). A fotográfia, ha hosszú ideig alkotó kedv nélkül is, de nem lett számára érdektelen. Gyűjtőként kialakult egy más kapcsolatrendszer, Nemzeti Múzeum, Fotográfiai Múzeum, és az utóbbiban böngészve váratlanul kezébe került egy régi elnökségi ülés jegyzőkönyve: felvételét elutasítják azzal a kéréssel, hogy képanyagát kiegészítve a legközelebbi alkalomra jöjjön vissza. Lehet, talán éppen akkor főtt le a kávé, vagy akkor nyitott be valaki a szobába, amikor a neki írt levélben ez a megjegyzés következett volna.
Szoktuk mondogatni, hogy aki feladja, azért nem kár, de érdekes eljátszani a gondolattal, mi lett volna, ha. Megmaradt művei nem lettek idejüket múltak, nem öregedtek meg, árad belőlük a kor levegője. Tehát jók. Nemrégen összerendezte a megmaradt életművét és kiköhögött egy szép summát, hogy száz példányt a belőlük készített albumból letehessen az asztalra, de nem házalt támogatásért, hogy a százból háromszáz vagy ötszáz legyen. Pár hónapja lecsapott rá a neoavantgárd fotográfia egyik (vagy „a”) hazai gyűjtője is, szóval akkor is ott a helye a magyar fotóművészet történetében, ha a lényeges dolgokat eltorzító közelségből nézve neki derékba tört a karrierje.
Tímár Péter