FOTÓNYILVÁNTARTÁSOK ÉS A FEJLŐDŐ ÁLLAM

Az alábbi szövegrészletekben a Birmingham City Police egykori főfelügyelője lát el minket tanácsokkal a rendőrségi fotónyilvántartáshoz írt útmutatójában. A nyomozó először is a képek elkészítésére vonatkozóan ad instrukciókat:

Egy jó felvételt természetesen helyesen kell exponálni, előhívni és lenagyítani. Helyesen kell élességet állítani, és mindenhol élesnek kell lennie, a kép minden függőleges vonalának párhuzamosnak kell lennie a kép szélével, és a perspektívát korrigálni kell. Egy fényképfelvételnek mindent tartalmaznia kell, ami a tárgyhoz kapcsolódik és az elkészítés célját szolgálja. Amennyiben ezt egy képben nem lehet összesűríteni, akkor további felvételeket kell készíteni, amelyek az egész témát felölelik. A bűntények helyszínéről készült felvételeket    és más, bizonyítékul szolgáló képeket általában együtt elemeznek ki egy részletes helyszínrajz segítségével, hogy arányaiban lehessen megszemlélni, bemutassa a tetthelyet és lehetővé tegye, hogy egy valós összképet kapjunk.
Amikor egy bűntény felderítése céljából vagy egyéb bírósági eljárás részeként készült fényképekről van szó, akkor a képeket nem szabad retusálni, színezni vagy akármilyen módon jelölésekkel ellátni. Látványosan túlexponált vagy alulexponált részeket nem tartalmazhat, illetve az árnyékokkal és a fényekkel áttagolt látványok kevésbé felelnek meg annak a célnak, hogy bizonyítékként tudnák használni ezeket a máskülönben értékes felvételeket.
A fényképfelvételeket, amikor csak lehet, szemmagasságból kell elkészíteni, és ugyanez lép életbe a közlekedési balesetek esetében is, amikor az, hogy mi esett a vezető látómezőjébe, perdöntő tényező lehet.
A nyomatokat sima matt papírra célszerű elkészíteni, mivel a részletek és a tartalom fontosabbak, mint egy szép nyomat.
Az alapvető irányelveket elsajátított rendőrségi fényképész számára ez az eljárás és technika bevett gyakorlattá válik, és az adott helyzetnek megfelelően alkalmazva készíti el a szándékainak megfelelő felvételt.2

A nyomozó a képek prezentációjával kapcsolatban is ad instrukciókat:
Amikor a bíróság számára készítünk felvételeket, akkor a rendőrségi fényképésznek eskü alatt kell kijelentenie, hogy mikor készítette a fényképeket, és hogy azok a saját maga felvételei. Ezek után be kell mutatnia a negatívokat, hogy bizonyítsa, hogy azokon nem történt sem retusálás, sem semmilyen más beavatkozás. Végül el kell készítenie a nagyításokat, amelyeket a negatívokkal együtt prezentál.3

Amennyiben ez nem megoldható, akkor az, aki előhívta a filmet, tesz a laboráns számára írásbeli nyilatkozatot, vagy magának a laboránsnak kell személyesen rendelkezésre állnia ebben az ügyben, hogy a bizonyításhoz a labortechnika minden egyes lépéséről beszámoljon. Végső soron, a fotográfus státusz az tanú az „igazságra”:
Egy diplomával rendelkező rendőrségi fényképészre, aki a megfelelő gyakorlattal rendelkezik a hivatása terén, úgy kell tekintenünk, mint egy hivatásos szemtanúra, aki kompetens a saját területén, hogy véleményt fogalmazzon meg, amenynyiben a bíróság erre felkéri.
Ezekben az esetekben, illetve további más példák során, amikor kifejezetten kérik a vélemény megfogalmazását, a bíróság nagyfokú bizalommal van a tanú végzettségét és tapasztalatát illetően. Erre építve, minden rendőrségi fotográfusnak illik kihasználnia minden lehetőséget, hogy a munkájával kapcsolatos ismereteket elsajátítsa, a vizsgáit letegye, és megszerezze a végzettséget. Ha ez megtörtént, akkor az általa megfogalmazott vélemény lesz a mérvadó, azokkal a véleményekkel szemben, amelyek az ügyben meghallgatott egyéb szakértőktől származnak, és megcáfolják a tanúvallomását.4

Ezeknek az alapvető feltételeknek az igazolására és az eljárásmódok alátámasztására a hagyományos angol és amerikai referenciamunkákat említhetjük, amelyeket S. G. Ehrlichtől, a bírósági fotóprezentációk specialistájától, a Royal Microscopial Society és a The American Society of Photographic Scientist and Engineers tagjától ismerünk. Ehrlich, fáradságot nem kímélve, megkísérli precízen meghatározni azokat a fotográfiával szembeni igényeket, amelyek polgári per során az ügyész segítségére lehetnek, megkülönböztetve azokat az amatőr, a szabadúszó és a fotózsurnaliszta hagyományoktól. E mögött a részletes technikai okfejtés mögött a következő elképzelés húzódik meg:

A fizikai, optikai és a kémiai törvényszerűségek megértése mellett, amelyektől a fényképek függenek, egy tehetséges fotográfusnak rendelkeznie kell gazdag képzelőerővel és kreativitással, hogy a látványt filmen legyen képes reprodukálni, úgy, hogy a befogadó számára ugyanazt az üzenetet és érzetminőséget tudja közvetíteni, mintha a valós élményben lenne része.5

Ehrlich később így összegzi az igazságszolgáltatásban használt fotográfiák természetét:
Az igazságszolgáltatásban használt fotográfiák alapvetően a bírósági tárgyalásokon való felhasználás szándékával készülnek, vagy olyanoknak mutatják meg, akik esetében szembesítésre használhatják vagy akik feltételezésekkel élnek a személy kilétét vagy tartózkodási helyét illetően. Peres ügy számára készült fotográfiák esetében, az ügyvédeknek és a fotográfusoknak ragaszkodniuk kell ahhoz, hogy a felvételek elsődlegesen az igazságszolgáltatásban állják meg a helyüket, azaz „jogi kvalitással” bírjanak; ezek a fotográfiák valamiféleképpen azzal az indíttatással készülnek, hogy objektivitásra és akkurátusságra törekedjenek.
Amennyire csak lehetséges, a fényképeknek a vizsgált ügyet egy semleges álláspontból kell bemutatniuk, az érzelmileg nem elfogult egyének számára egyértelműen kell ismertetniük a helyzetet. Azaz, a fényképészt előre figyelmeztetni kell, hogy mellőzze a dramatikus, hatásvadász megoldásokat, valamint óvatosságra kell inteni azzal kapcsolatban, hogy minden, ami dramatikus hatással bírhat, csupán magából a témából fakadóan megengedett, és nem lehet mesterkélt fototechnikai megoldásoknak, szokatlan kameraállásoknak, a nagyításban rejlő lehetőségeknek, a részletek kiemelésének az eredménye, és megemlíthetnék még a fotómanipulációk hosszú sorát. Ezen beavatkozásokra tett bármely kísérlet esetén az esküdtszék egyes tagjai azzal a gyanúval élhetnek, hogy az a fél, amelyik ilyen hatásvadász fotográfiákkal érvel, nem bizonyul megbízható forrásnak, ami végeredményben azzal a következménnyel járhat, hogy a fotográfia nem számít terhelő bizonyítéknak. Ezért azokat az alkalmazott fotográfusokat, akik nem járatosak abban, hogy az igazságszolgáltatásnak dolgozzanak, annak a fontosságáról kell meggyőzni, hogy amikor egy bírósági tárgyaláshoz készítenek fényképeket, akkor a független álláspontnak milyen jelentős szerepe van.
Ez nem arra irányul, hogy a fotográfusnak a fényképek elkészítésekor el kellene tekintenie az asszociációkon alapuló kreatív megközelítéstől és a művészi tökéletességtől; csupán arra, hogy a fényképész igyekezzen a lehető leginkább hű maradni a látványhoz. Valójában a fejlett fototechnika, a pompás felszerelések és a speciális berendezések gyakran szükségesek ahhoz, hogy olyan fényképek készülhessenek, amelyek hitelesen és higgadt módon mutatják be a feldolgozott témákat.
Vitathatatlanul megkönnyíti a bírósági döntéshozatalt, amikor hivatásos fotográfus által készített képek tárják fel a bűntény helyszínét. Ezeket amatőr felvételekkel vagy házilagos kivitelezésű videókkal összevetve, azt tapasztaljuk, hogy a professzionális fényképek tárgyilagosságának és kifejezőkészségének egyfajta aurája van, és sokkal kevésbé valószínű, hogy ezek a felvételek tartalmaznak bármilyen elemet, ami elterelheti a figyelmet a lényegről.
Emellett felhozhatók olyan példák, amikor az ügyvédnek amatőr kidolgozású felvételekkel kell dolgoznia, egyszerűen azért, mert adott esetben azok tartalmazzák a szükséges információkat, vagy csak azért, mert kizárólag azok állnak rendelkezésre. Azonkívül az ügyvédeknek meg kell gondolniuk azt, hogy takarosan kivitelezett vagy túl drága fényképeket hívjanak segítségül a bizonyítási eljáráshoz, amelyektől még azért is érdemes tartózkodniuk, nehogy az esküdtszék tagjai úgy véljék, hogy a túlzásba vitt adjusztálás hiteltelenné teszi a képeket.
Az igazságszolgáltatás számára készült fotóknak gazdag információtartalommal kell rendelkezniük, azonban visszafogottan kell őket installálni.6

Léteznek megnyerően őszinte írások, olyan visszatérő motívumokkal, mint amilyen az élesség kérdése vagy a frontális ábrázolás kifejezőereje, a találó hasonlatok és szemléletes reprezentációk esetei, a hatásvadász effektek elvetése és bármely, nyilvánvalóan manipulált kép száműzése, az akkurátus laborálási technikák, az igényes portfóliókészítés, a fotográfus felkészültsége és szakmai megítélése. Ezek a tanulmányok – egy pillanatra sem elbizonytalanodva, következetesen – ezeket jelölik meg mint a jó kép készítésének elsődleges fontosságú kritériumait, amely kritériumok teljesülése elvezet ahhoz, hogy olyan nyomat készüljön, ami eleget tesz a „jó dokumentáció”-val szemben támasztott követelménynek, ugyanakkor teljesíti a „jogi kvalitás” kritériumait, ennélfogva garantálja az elfogulatlanságát, sőt, úgy mutatja be a tetthelyet, mintha a képet szemlélő is ott lett volna. Ezen írások szerzői megingathatatlanok a hitükben, hogy a fotográfián a valóságot látják viszont. Számukra a dolgok természetével való szembeszegülést jelenti (ami egyúttal az elmélet végső cáfolata is), hogy a fotográfia közvetlen másolata lenne a valóságnak, habár ez az ellenvetés minden olyan kép esetében egyértelmű, amelyiknél tudatában vagyunk annak, hogy sor került a képkivágás módosítására, retusálásra, a negatív adjusztálása. Minden eltorzított kép és az eredeti célnak nem megfelelő fénykép mögött meghúzódik egy valóság, amelyet vagy sikerül megfejteni vagy nem, de ez az elfogulatlan fotográfia (teljességében és tisztán mutatja meg a világot), amelyet Roland Barthes megálmodott.
Vajon mi jogosíthatna fel minket arra, hogy véleményt nyilváníthassunk egy fénykép elkészítésének az igényes voltáról és azokról az elvárásokról, amelyeket vele szemben támasztanak? Mi vértezhetne fel minket arra, hogy általunk megerősítést nyerhessen egy fotográfia igazságértéke? Mennyien érezzük felhatalmazva magunkat arra, hogy véleményt nyilvánítsunk ebben a kutatásban, amely a dominanciaküzdelmek közepette kívánja megalkotni az igazság birodalmát? A szemiológia legfrissebb fejleményei és multidiszciplináris kontextusa is azt mutatja, hogy minden szövegnek – még a fotográfiának mint unimediális szövegnek is – jelentéskonstruáló szerepe van, amely valamiképpen az érzelmek birodalmában nyilvánul meg. Ez a birodalom, ha szerény mértékben is, de állandóságot tud biztosítani abban a diskurzusban, aminek az eredményessége a társadalom fejlettségének függvénye, s a társadalom valójában önnön lehetőségeinek határait firtatja, amelyben maga a szöveg semleges.
A közlés domináns módja a polgári társadalomban a realista mód, amely szilárdan állandósult és célirányosan lerövidített tudtul adása az információknak, összhangban van a társadalmi nyelvváltozattal, és gyakran ismétli magát az uralkodó ideológiai berendezkedés mintájára. A realizmus egyfajta változatlanságot biztosít, amelyben a jelölő úgy azonosítható be, mint aki korábban jelölt volt, s az olvasó szerepe passzív csupán. Ezzel a realista móddal szembesülünk, amikor nyilvánvalóan valósághű fotográfiákkal találkozunk. A realista kifejezés esetében nem kerül sor intellektuális kapacitás aktiválására, hiányzik belőle az izomorfizmus, az információmegőrző transzformáció. Az alanyt hangsúlyozzák, és alárendelik a kifejezésmódnak.
A nyelvhasználat komplex kifejezőeszköz-rendszerében rejlő lehetőségeket nem veszik igénybe a realista ábrázolásmód esetében. Mindezek hátterében az illúziókeltés áll; éppúgy, mint a kapitalista piacgazdaságban, ahol úgy tulajdonítanak értéket a dolgoknak, hogy a legelterjedtebb csereeszközre, nevezetesen a pénzre konvertálják át az értéket, amit képvisel, abban fejezik ki a jelentőségét. Teljesen eltekintenek attól, hogy ezeket hogyan hívták életre.7
A nyelv eleve diszkrét kombinatorikus rendszer, azonban ebből a realizmus híveinek a szöveghasználata véges számú elem szerény kombinálásából áll, akárhogyan is nézzük, a lehetőségek határozott leszűkítésnek lettek alávetve, ahol a szöveg nem több, mint amit megnevez vagy leír, azokkal a jól megválasztott retorikai fordulatokkal egyetemben, amelyekkel ezt meg tudja valósítani.
A következő lehetőségek között hezitál: a leírástól szeretne eljutni a retorikáig; a megfigyeléstől a kifejezőkészségig – miközben ennek a két technikának a váltogatva történő használata és lebegtetése tudatosan megkomponált. Ebben a korlátozott mozgástérben a nyelvnek mint médiumnak a hatékony működésére törekszenek, csak „információátadásra” vagy egy előre megfogalmazott koncepció „kommunikálására” használják. Ilyen konstrukció a jelölő és a jelölt, amely esetben nemcsak, hogy ezek egysége a cél, de úgy tűnik, hogy a jelölő egyértelműen be is azonosítható, a koncepció ezáltal csupán önreprezentáció és önigazolás, és ezt az önkényes jelet természethűen ábrázolják, amelyből egy felszínes utánzat lesz, a jelölő és azon jelenségek között elhelyezkedve, amelyeket jelöl; valójában valahol a szöveg és a világ között helyezkedik el.
A realista kifejezésmód egy olyan társadalmi gyakorlat beidegződése, amely a reprezentáció eszköze, egy mindenre kiterjedő, csapongó társadalmi párbeszéd kifejezésmódja; egy olyan norma, amely szigorúan körülhatárolt variációs lehetőségek között enged gondolkodni. A hasonlóság elvén működik, a „szövegek” folyamatosan ismétlődő, állandóan visszatérő és leszabályozott motívumokat tartalmaznak, a gyűjtőhelye a hasonló és feledhető megoldásoknak. Az ilyen, „halkan visszhangzó idézetek” által létrejön egy kapcsolat a realista „szöveg” és más „szövegek” között, amelyektől különbözik és amelyekhez alkalmazkodik. Ez a kölcsönhatás felerősíti az erejét a valóságnak: az intertextualitás valósága, amely mögött nem húzódik meg az értelem.
Ami az írás „mögött” vagy a kép „mögött” felelhető, az nem a valóság – a tárgy, a jelölt –, hanem a jelölő: egy finom szövete a diskurzusoknak, amelybe a realizmust is beleszőtték, az elképzelések, reprezentációk, képek, szellemi beállítottságok, gesztusok és a kifinomult cselekvés komplex felépítménye, a mindennapokban alkalmazott problémamegoldás stílusa, az ideológiák gyakorlati tudássá alakítása és azok a normák, amelyek betartása összeköti az embereket, és bemutatja a világhoz való viszonyukat. […] Ez munkamódszerek, eljárásmódok által valósul meg, ami elvezet ahhoz a komplex kérdéskörhöz, hogy a realista ábrázolás hogyan népszerűsíti az általánosan elfogadott, „realistának” vagy „realisztikusnak” tekintett képet – amit nem ekképpen azonosítunk, dekódolunk, értékelünk, hanem sokkal inkább annak benyomását szeretné kelteni, pontosabban maga „a” realitás. Ez a körforgás nem személyes vagy önkényes képzettársítások keringetése, hanem az egész tudásbázist aktivizálja, a kollektív tudást, amely a többletjelentések felderítésével és a mellékértelmek megértésének segítségével az érzelmek birodalmában megadja a találkozás valódiságának érzetét.
John Tagg írása alapján
Fordította: Kemenesi Zsuzsanna

jegyzetek
1 Az Egyesült Államokban élő John Tagg művészettörténész írásának eredeti címe: Evidence, Truth and Order: Photographic Records and the Growth of the State. A szöveg a szerző The Burden of Representation: Essays on Photographies and Histories című kötetében jelent meg a University of Minnesota Press kiadásában, 1988-ban.
2 H. Pountney: Police Photography. Elsevier Science Ltd., London, 1971, 3. oldal.
3 uo., 3–4. oldal.
4 uo., 4–5. oldal.
5 S. G. Ehrlich: Photographic Evidence: The Preparation and the Use of Photography in Civil and Criminal Cases, London 1967, 10. oldal.
6 uo., 26–27. oldal.
7 A strukturalizmus analíziséről lásd továbbá a „klasszikus” realizmusról szóló szöveget: Roland Barthes: S/Z, London, Jonathan Cape, 1975; és R. Coward – J. Ellis: Language and Materialism: Development on Semiology and the Theory of the Subject, London , Routledge , 1977, 45–60. oldal.