FIATAL FOTÓMŰVÉSZETI POZÍCIÓK AZ ESSL AWARD KIÁLLÍTÁSÁN

Zsűritagként nem ildomos az adott pályázat kiállításáról írni. Ha mégis helyet kap a téma e szaklapban, megpróbálom belső nézőpontból leírni a folyamatot, nem annyira a tárlatra, a művekre, hanem a jelenségre, azon belül a fotó és a kortárs művészet viszonyára összpontosítva.

A Bécs melletti Klosterneuburgban élő Essl házaspár mintegy négy évtizede aktív műgyűjtő, Duna parti múzeumuk az osztrák intézményrendszer elismert tagja. Kelet-európai műveket azonban nem találunk a hétezer tételes kollekcióban. A nyitást régiónk felé csak a család tulajdonában lévő Baumax cég terjeszkedése indította el. A vállalat egyre több kelet-európai országban telepedett meg, s a kommunikáció részeként a műgyűjtő tulajdonos döntött egy regionális művészeti díj létrehozása mellett.
Az először 2005-ben meghirdetett Essl Art Award Central and Eastern Europe díjat kétévente adják át, így az idei évben az ötödik körre került sor. Mivel a szintén osztrák Strabag-díj már lefedte a középgenerációs művészek egy jelentős szegmensét, Esslék a célcsoportjukat a fiatalabbak közül választották ki. A pályázás egyetlen feltétele a hallgatói státusz valamely művészeti egyetemen. Ez lehet BA, MA, osztatlan, akár DLA képzés is. Így máris adódik az első dilemma, hogyan mérhető össze például egy másodéves BA és egy végzős doktori hallgató. A zsűri nem állít fel erre szabályt. Nem a pályázó leckekönyve, hanem a beadott munkája számít. Az idei magyar díjazás is mutatja, hogy történetesen egy másodéves BA hallgatóé lett a fő siker számos, a karrierjében már életkori okokból érthető módon előrébb járó jelöltet megelőzve.
Kérdés lehet a művészeti egyetemek eltérő színvonala is. Az osztrák szervezők kifejezett törekvése, hogy mondjuk a vidéki iskolák ugyanolyan megjelenési esélyhez jussanak, mint a fővárosiak. Számszerűen persze minden országban a fővárosi pozíciók vannak többségben, de megint csak az idei magyar díjazás bizonyítja, hogy egy vidéki, sőt még csak nem is a legnagyobb vidéki főiskoláról (Eger) ugyanúgy a dobogóra lehet ugrani. A zsűritagok többsége alig foglalkozik is azzal, melyik pályázó melyik egyetemről jön; a mű számít.
A zsűri a pályázatokat országonként külön értékeli. A díjra abból a nyolc országból lehet pályázni, ahol a Baumax tevékeny. Az összesen nagyjából ötszáz jelentkező fejenként három művet tölthet fel egy megadott internetes felületre, rövid magyarázó szöveggel és életrajzi adatokkal. A zsűri országonként a legjobb tíz pályázatot választja ki. Ez a szavazás még az interneten zajlik, ami visszatérően vakfoltokhoz vezet, amikor a zsűri elnéz egy-egy erős pályázatot, amelyik a képernyőn nézve nem mutatta meg erősségeit.
Erre is akadt példa az idei magyar körben – szerencsére váratlan kárpótlási lehetőséggel együtt. Az egyik, a legjobb tíz magyar pályázó közé be nem került művésznek 2013 májusában egyéni kiállítása nyílt Budapesten, s a zsűri elment megnézni. Élőben egyértelmű volt az anyag kvalitása, s mivel a zsűriben több tag köz-, magán vagy alapítványi gyűjteménynél dolgozik saját országában, számos művet meg is vettek a művész tárlatáról. Messzemenőbb tanulságot nem lehetett levonni. Az internetes zsűrizés ilyen hibákkal jár, de egy ekkora régióra (Prágától Isztambulig) kiterjedő projekt esetében, ötszáz jelentkezővel kalkulálva nincs más elbírálási mód. Fordított eset is adódott már, amikor az internetes szavazás olyan gyenge munkát láttatott a képernyőn értékesnek, amelyről azután a tíz jelölt élő kiállításán derült ki, hogy igazából nem való oda. A színvonal így ingadozik, de ezt tudomásul kell venni egy hallgatói pályázati kiállítás első, internetes zsűrizésű fordulójában.
Éppen ezért választja ki a zsűri az országonkénti tíz jelölt közül a díjazottakat már élőben. A tíz jelölt csoportos kiállításon mutatkozik be minden országban, ahol a zsűri a helyszínen dönt a két díjazottról a kiállítás, a szélesebb portfólió és az addigi életpálya alapján. A két díj jelenleg egyenértékű, anyagilag is azonos összegű (3500 euró). Korábban volt eltérés a két díj között, illetve annyiban most is van, hogy a kettő közül az egyik jelölt még egy további elismerést is kap. A projektet támogatja a Vienna Insurance Group nevű, bécsi székhelyű, szintén a régióban terjeszkedő biztosítótársaság, amelynek vezérigazgatója maga is műgyűjtő. Az egyik díjazott kapja meg a VIG különdíját is, így ő tekinthető fő nyertesnek (Magyarországon idén Kopacz Kund).
A nyolc országból a két-két díjazott a nemzeti kiállításokat követően – az idei körben 2013. december 6. péntektől kezdődően – közös kiállításon vesz részt az Essl Múzeumban. Itt újabb győztest nem hirdetnek már, az elismerés maga a közös kiállítás, a könyv vastagságú, német és angol nyelvű katalógus s a külföldi szereplésből adódó kapcsolatrendszer. Mind a két, mind a négy évvel ezelőtti magyar nyertes további felkéréseket kapott a klosterneuburgi tárlat nyomán. A VIG különdíjának elnyerője a rákövetkező év tavaszán – a mostani körben 2014 májusában – újabb bécsi kiállításra kap meghívást.
A zsűriben a nyolc országot egy-egy fő képviseli, az elnök egy neves német művészettörténész (René Block, a kasseli Friedericianum volt igazgatója), valamint részt vesznek az osztrák kollégák, összesen tíz országból tizenkét fő. Osztrák részről a család, a múzeum és a cég képviselete, súlya a díjban időről időre változik. A három fenntartó közül ma már egyértelműen a szakmai oldal, az Essl Múzeum művészettörténész csapata a meghatározó. A díj egyre függetlenebb a családtól és a cégtől, s egyre inkább a múzeum projektje. A szavazásokon vagy a díj lebonyolításának egyéb, akár informális helyzeteiben sem befolyásolták a művészettörténész zsűritagok véleményformálását. A cég vagy a család ízlése nem érhető tetten a díjazási döntéseken. Éppen feltűnő, hogy a díj zömmel társadalomkritikus, műfajában is kísérleti, fiatal törekvéseket karol fel, miközben a család preferenciáit jobban tükröző gyűjtemény festményközpontú és a befutott nevekre koncentrál.
A család saját prioritásainak korrekt megjelenési formát találtak, a Collector’s Invitation elnevezésű, pénzdíj nélküli meghívást a nagy közös klosterneuburgi kiállításra, teljesen a család döntései alapján, csak azokból az országokból, ahol adódik számukra releváns mű. Idén a tíz magyar jelölt közül Kristóf Gábor festő részesült ilyen meghívásban. Miközben a festészet törpe kisebbségben volt (nem csak) a magyarországi jelöltek kiállításán, Kristóf Gábor okosan átgondolt és kivitelezésükben is minőségi festményei jó kapcsolódási pontot biztosítottak a többségben lévő fotós és médiaművészeti munkákhoz. Az epreskerti műtermében dolgozó fiatal festő egyrészt a sajtófotókból veszi motívumait, másrészt azokat gyakran nem vászonra, hanem nyomdai fém nyomólapokra „festi át”, viszi fel saját értelmezése szerint, hangsúlyosan a média által közvetített, illetve a művész által alkotott képek egymásra fésüléseként, ütköztetéseként.
A fotó- és médiaművészeti fölény évek óta és szinte minden résztvevő országban tapasztalható. Ez nemzetközi jelenség: az ilyen, a műtárgypiactól független pályázatokon festőknek rendre nehéz továbbjutni. Ezt erősíti az internetes szavazás is. Szobrot, plasztikát, amelynek lételeme a térbeliség, problémás megítélni egy kis felbontású, csak képernyőn látott felvételen, a festmény erejéből elvész a faktúra, miközben a technikai médiumok otthonosabban érvényesülnek. Ennek paradox következményével az adott ország zsűritagja akkor szembesül, amikor az internetes szavazást követően élőben találkozik a kiválasztott tíz jelölttel, hogy előkészítse kiállításukat. A fotók többsége merő fájl. Nincsenek előhívva, sok esetben a művész sem látta még azokat fizikai valójukban. Az előhívás technikáját hirtelen befolyásolni kezdi a pénz, hiszen a műveket az alkotóknak kell rendelkezésre bocsátani. Még inkább a méret. A pályázatban még, mondjuk, méteres szélességűként feltüntetett kompozícióról kiderül, hogy a kiállításon csak töredéknagyságú lesz, hiszen kisebb méretben olcsóbb előhívni. Azután az idő: mikorra legyen kész a kópia, a kasírozás? A tíz jelölt kiállítása így részben virtuális feltételek között készül el. Idén is akadt olyan mű, amelyik a megnyitó napján került a helyére, s élőben – a művészt is ideértve – ott és akkor látták először, a képernyőn látott fájlhoz és a tervezett méretekhez képest meglepetést is okozva.
Ám hibáztatni már csak azért sem lehet senkit, mert további szempontként belépnek a kiállítóhely adottságai. Az interneten a pályázás csak magát a művet érinti, míg a jelöltek kiállítása már nyilvános tárlat, ahol az adott térben, a többi kilenc művésszel együtt kell megszólalnia az alkotásoknak. A benyújtott fotóból az egész sorozat vagy csak néhány darabja szerepeljen? Mekkora méretben, milyen elrendezésben, megvilágításban, melyik falon, kiknek a képei mellett? A sorozatnak egyenként vagy csak egészben legyen címe? A munkának mik is a pontos adatai? Ha a fiatal művész most először hívja elő a fájlt, hány példányos munka is lesz belőle?
Mindez csak néhány a hirtelen sorjázó rengeteg kérdésből. Ezek zömmel fotók kapcsán merülnek fel, hiszen azoknak a legnagyobb a szabadságfoka. Az idei magyar jelöltek közül többen csak fotókkal, többféle sorozattal pályáztak (Száraz Kata, Pelczer Dóra, Németh – művésznevén: Nem – Bettina). Egyikük végül egyetlen sorozattal, annak teljes anyagával szerepelt, a műveket különböző méretben nagyítva, s kötetlen elrendezésben feltéve. Egy másik művészt két olyan sorozatával választottak be, amelyek közül az egyik anyag éppen az Essl-kiállítás előtt, idén tavasszal az egyéni tárlatán szerepelt egy rangos budapesti helyszínen, a másik anyag pedig az Essl-kiállítás helyszínén egy évvel ezelőtt egy másik csoportos tárlaton volt már látható. Mindez teljesen jogszerű és élethű is, hiszen a művész 2012 nyarán pályázott bizonyos sorozataival az interneten, közben azok bekerültek egyéb kiállításokra, majd az Essl-zsűri beválasztotta őt, s így végül az Essl-kiállításon apróbb rendezési megoldásokkal lehetett annyit elérni, hogy a két, időközben már ismert sorozat mégis újszerűnek, legalábbis itt más felfogásban kiállítottnak hasson.
Ebben és számtalan más rendezési kérdésben nagy segítség volt a kiállításnak otthont adó Mai Manó Ház. Az Essl-kiállítások helyszíne időről időre változik, a Magyar Fotográfusok Házát a megmutatott budapesti lehetséges helyszínek közül egyhangúlag választotta ki egy korábbi budapesti látogatáskor a zsűri. A fotó műfajának nem volt ebben szerepe, hiszen a díj műfajilag semleges. A Ház eddigi szakmai munkássága, az épület, a belvárosi helyszín, a közismerten gyakorlatias, karakteres menedzsment voltak a fő érvek. Az internetes zsűrizés nyomán derült ki, hogy idén a fotó- és médiaművészeti pályázatok még az átlagosnál is jobban dominálnak, s így a tíz jelölt jól fog illeszkedni a Mai Manó Ház profiljához. Hiszen a nem fényképeket kiállítók közül is Bálint Bence videóval, Pacsika Máté komplex vetítéssel dolgozott, Kocsi Olga teremnyi installációja is tartalmazott a c-printtől a hagyományos televízión futó videóig megannyi jelenkori vizuális elemet. Üdítő volt egy-egy művésznél (Gosztola Kitti) a nem technikai jellegű, hanem manuális és tárgyközpontú, egyúttal erős tartalmi töltetű alkotás.
A fénykép dominanciáját húzta alá az is, hogy az egyértelműen fotográfus beállítottságú Kopacz Kund mellett a másik díjazott, Zékány Dia is jócskán élt fotóval. Noha nem maga fotózott, hanem hollandiai Erasmus-ösztöndíja során gyűjtött képeslapok, kiállítási meghívók rajzzal és festéssel átdolgozott sorozatát mutatta be, munkájában a magyar közéleti utalások mellett döntő volt a referencia a tömegkultúra vizuális üzenő füzeteként értelmezhető lapokra. A fényképet, megfontolt intervenciós művészként, „csak” nyersanyagként használta, de ezzel nagyon jót tett a kiállításnak, hiszen a fotográfia jelentéseiről, mai társadalmi szerepeiről beszélt anélkül, hogy új fotót hozott volna létre. A fotóművészet a fotó befolyásáról, erejéről, a művész felelősségéről, beszédmódjáról is szól.
Ez a tizenhat darabos képeslap-installáció jól mutatta azt is, hogy nem feltétlenül kell három művel, vagy azt követően megannyi méret- és technikai variációval pályázni. A művész ezt az egyetlen sorozatot adta be, világos értelmező szöveget írt hozzá, amelyből kiderült, tisztában van azzal, a művészet szellemi termék, a következetes gondolkodás terepe, nem pedig a mégoly sziporkázó, de széttartó ötleteké. Majd a sorozatot – a kiállítás előkészítése során a messze a legkisebb falfelületet elfogadva – egyszerűen installálta, és kész. Mindhárom díjazottra igaz egyébként, hogy az egyeztetések során minimális extra igényekkel jelentkeztek, láthatóan biztosak voltak a műveik értékében, minden variáció nélkül feltették azokat a falra, magyarázó szövegükben is egy-egy tényezőre fókuszáltak; s ez bejött.
Az Essl-díj kiállítása a néhány említetten túl is sok feszültséggel járt. A zsűritag/kurátor hibájából is, nem sikerült megfelelni a Mai Manó Ház számos sztenderdjének. Mások a zsűri döntése nyomán ingatták a fejüket, de ez talán természetes. Egy ilyen díj nem vindikál objektivitást, előnye inkább a nyolc országba elutazó nemzetközi zsűriben, a regionális projektből kibomló, jövendő hatásokban rejlik. Kelet-Európában működik már néhány hasonló program, főleg a tíz országra kiterjedő Young Visual Artists Award (www.yvaa.net) hálózata révén. Sem a Strabag-, sem az Essl-, sem a YVAA-díj esetében nem merül fel, hogy a művészeknek bármivel „viszonozniuk” kellene a támogatást, senkinek nem kell a műveit „cserébe” beadni valamely gyűjteménybe. A külföldi fenntartók számára ezek a projektek a cégek esetében gazdasági, az alapítványok esetében politikai célokat szolgálnak, társadalmilag terjeszteni kívánt értékeket kommunikálnak.
Szervezési, menedzselési problémáik ellenére – hiányosságaikat az ilyen nagy volumenű projektek fokozatosan kiküszöbölhető velejárójaként elfogadva – igazi erényük részben a kelet-európai országok egyébként nemzetileg oly belterjes művészeti szcénájának integrálása, részben az európai szakmai közönség figyelmének ideirányítása. Mert a regionális díjak igazi fegyverténye az egyes országok – mégoly értékes – saját díjaihoz, pályázataihoz képest, hogy Kelet-Európában nagy ország-csoportokat tömörítve komolyabb érdeklődést tudnak generálni térségünk felé a kontinens és a világ más tájain is.
Ébli Gábor