ERMANOX

Fényérzékenység, fényerő
A Főfotó Riport Részlegén – még 1970 tavaszán – elvállaltam egy vasárnapi felvételsorozatot az Úttörő Stadionban, ahol 6×6 cm-es képméretű fényképezőgéppel színes felvételeket kellett készítenem egy ifjúsági ünnepélyről. Déltájban befelhősödött; a nagy hirtelenjében előkapott fénymérő az akkortájt használatos ORWO NC–16-os színes negatívra – „fényes” nappal! - 2,8-as teljes nyílással 1/30 mp-es expozíciós időt mutatott. A többi munkatárs éppen azért ódzkodott az ilyen feladatoktól, mert kimutatták: a gyári előírás szerinti kidolgozás bőséges megvilágítást igényel, és a filmet még 16 DIN/32 ASA-ra sem lehetett exponálni… Azt akarták elérni, hogy a cég vásároljon nyugatnémet Agfacolor CN–17 típusú negatívot. A műszaki vezetés e helyett inkább az ORWO színmaszkos anyagához ajánlott előhívásra állította át a labort; ez, valamint az „import” Agfa papírra történő nagyítás pedig az akkori igényekhez képest már elfogadható eredményt adott.
Jelen cikk megírásakor, 2013 júliusában, egy rokonlátogatás során a családfő kezembe nyomta elektronikus fényképezőgépét: készítsek én is a szobában csoportosulókról egy felvételt. A kézből fényképezett pillanatfelvétel után konstatáltam: a kamera automatikusan 1600 ASA-ra állt be. Ezek szerint az általánosan alkalmazott érzékenység az én szakmai életemben, az elmúlt évtizedekben ötvenszeresére emelkedett.
Hartmut Thiele német szakíró azt állítja: a Németországban 1907–1914 között előállított fekete-fehér nyersanyagok maximális érzékenysége 17–21 Scheiner fok volt, ami mai mértékegységben 8 ASA-nak felel meg. Az előzőekben említett ORWO színes negatív érzékenysége 24–27 Scheiner közé tehető. A legjobb minőséget kínáló Agfa és Perutz fekete-fehér nyersanyagok ezt az értéket csak az 1920-as évek végére közelítették meg.
Miután ebben az időszakban sem lehetett minden felvételt hosszú megvilágítási idővel elkészíteni vagy mesterséges fénnyel megvilágítani, kézenfekvőnek tűnt a megoldás, hogy a gyártóknak a felvevőobjektív fényerejét kellett növelniük.

Az objektívtervező
Ludwig J. Bertele 1900. december 25-én született Münchenben, és 1985. november 11-én, Svájcban hunyt el. Hosszú és dicsőséggel teli, munkás életében a fényképezőgép-objektívek egész sorát tervezte, ezek között több, mára fogalomszerűen híressé vált alaptípust.
Bertele 1916-ban kezdett el dolgozni az 1877-ben alapított, müncheni Rodenstock Optische Anstalt vállalatnál, majd 1919-ben Drezdába költözött, és Heinrich Ernemann cégének alkalmazottja lett. A gyáralapító 1889-ben vette át F. W. Mathias műtermi fényképezőgépeket előállító asztalosüzemét, amelyet egy évtizeden keresztül intenzíven fejlesztett. 1900-tól már zárszerkezetet is készítettek, 1907-től objektíveket, 1909-től pedig vetítőket is gyártottak.
Bertele és főnökei a vetélytársak termékeinek vizsgálatakor találkoztak a Charles C. Minor által – egyes források szerint – 1916-ban, mozifilm-felvételekhez tervezett, Ultra-stigmat nevű objektívvel, amit Ernst Gundlach cége gyártott az Egyesült Államokbeli Rochesterben. (Ernst Gundlach kis műhelyét 1896-ban megvette a Milburn Korona Company, és a továbbiakban Gundlach–Manhattan Optical Co. néven tevékenykedtek. Az 1,9-es fényerejű, 40 mm-es Ultrastigmatot is előállító üzem a nagy gazdasági világválságig őrizte függetlenségét, majd John.E. Seebold irányításával az 1940-es évek végéig működtek.) M. Wilkinson szerint a fényképezésnél nagyobb anyagi eszközöket megmozgató, 35 mm-es mozifilm-gyártáshoz az 1921-ben Nagy-Britanniában is szabadalmaztatott Ultrastigmat nagy fényerejű felvevő-objektívet nemcsak 40, hanem 50 és 75 mm-es változatban is forgalmazták.
Bertele 1919-től dolgozott egy nagy fényerejű objektív számításain; Hartmut Thiele szerint nem egyedül, hanem Dr. August Klughardttal (1887–1970). Johannes Flügge szerint viszont az 1922-ben bejelentett német szabadalmat (DRP. 401 274) egyedül Bertele jegyezte. A fényerős, „három lencsetagnál több elemből álló triplet” Ernostar néven vált ismertté. A 2-es fényerejű 10 centiméteres gyújtótávolságú, hét lencsetagot három csoportba tömörítő objektívet 4,5×6 cm-es negatívmérethez ajánlotta a gyártó.

Er-NOX, Ermanox
Az Ernemann cég 1901-től forgalmazta Klapp márkanevű, redőnyzáras gépeit: 6,5×9-től 13×18 centiméteres képméretig. Ezeknél a fényképezőgépeknél az objektívet tartó előlap négy rugós villa segítségével ugratható a kihuzat által igényelt alapállásba, az élességet pedig az objektív csigamenetével lehet beállítani. Száz évvel ezelőtt jelent meg a 4,5×6 cm-es lemezméretű Minatur-Klapp első, majd 1920-ban ennek az egyszerűsített működésű redőnyzáras, második változata.
A gyártó egy ilyen típusú gépvázat módosítva alakította ki az először Er-NOXnak, később Ermanoxnak nevezett fényképezőgépet. A bőrharmonikás kihuzatot elhagyták, Bertele nagy fényerejű Ernostar objektívjét pedig egy nagy menetemelkedésű, hosszú csigamenettel kiegészítve építették be a gépvázba. Az Ermanoxot 1924-től 2/10 cm-es, majd 1,8/8,5 cm-es objektívvel árusítottak. 1925-től forgalomba került a merev vázas, 6,5×9 cm-es képméretű változat, 2/14 cm-es objektívvel. Ugyanebben az évben az Ermanox harmonika-kihuzatos, négy feszítőkaros típusai is megjelentek. A 6,5×9-esbe 1,8/12,5 cm-es; a 9×12 cm-es képméretűbe 1,8/16,5 cm-es; a 10×15-ösbe 1,8/19,5 cm-es; a 13×18 centiméteres mamut-változatba pedig 1,8/24 cm-es Ernostar objektívet építettek be. Az 1926-tól forgalmazott, 4,5×6 cm-es, tükörreflexes Ermanox Reflexet 1,8/10,5 cm-es objektívvel látták el. A számos német cég egyesítéséből abban az évben létrejött, drezdai Zeiss Ikon AG-ben a korábbi termékek nagy részét tovább gyártották.
Az 1930-as, 80 oldalas, magyar nyelvű termékismertető az Ermanox kétféle képméretű, harmonikás-feszítőkaros változatát írja le. Ekkor az 1,8/8,5 cm-es objektíves 4,5×6-os 795 pengőbe, a 12,5 cm-es objektíves 6,5×9 cm-es pedig 1490 pengőbe került. (A Dulovits Jenő által is használt, szintén feszítőkaros-kihuzatos, 4,5×6-os Zeiss Ikon Bébét – 3,5-ös Tessarral – már 365 pengőért meg lehetett venni…)
1929-ben két vetélytárs jelent meg az Ermanoxhoz hasonló termékkel, mindkettő Nacht Kamera néven. Érdekes, hogy a berlini Lorenzbe és a drezdai Ihageeba is a 2-es fényerejű, 9 cm-es Meyer Plasmatot illesztették be. Utóbbi viszont készült 4,5×6-os képméretben 1,5-ös objektívvel, valamint 6,5×9 cm-es képmérettel és tükörreflexes változatban is.
Fári László és Dr. Vermes Miklós Korszerű fényképezés című, 1941-ben napvilágot látott  könyvének tartalma megfelel címének. A szerzők szerint az Ernostarhoz hasonlóan sok lencsetagot tartalmazó lencserendszerek valódi fényereje, több összetevő miatt, a megadottnál jóval kisebb. Akár 12%-nyi fényt nyelhetnek el egyes optikai üvegek, a lencsetagokról pedig rengeteg fény verődik vissza. Fáriék öt objektívet összehasonlító táblázata alapján az Ernostar fényáteresztő képessége csak 44%-os, a 2-es fényerő valójában 3-as. A szerzők az 55. oldalon már ismertették a megoldást jelentő tükrözésgátló réteget, melynek kifejlesztését – többek között – éppen a Bertele által szabadalmaztatott, összetett lencserendszerek váltották ki.

A fotós
Az Ermanox története nem csupán a fototechnika-történet fejezeteinek egy lapja. Bertele objektívje az Ernemann cég fényképezőgépvázával egy eszközzé, hangszerré vált, amely csak a megfelelő zenészre várt.
Erich Salomon (1886–1944) Berlinben született, apja bankár volt. Mérnöki és jogi tanulmányokat folytatott, az utóbbiból doktorált is. 1912-ben házasodott meg, feleségének, Maggy Schulernek két gyermeke született. Salomon 1919–1921 között a berlini tőzsdén dolgozott. 1921–22-ben egy zongorakészítő alkalmazta, 1922–25 között pedig egyszerre (olykor azonos időben is?) vállalt bérautó-vezetést és pénzügyi-jogi tanácsadást.
Az Auer házaspár életrajzi lexikonának szócikke szerint Salomon 1926 és 28 között az Ullstein Kiadó reklámszolgálatánál dolgozott, és elkezdett fényképezni is. Krichbaum lexikona szerint viszont már 1926-ban a Berliner Illustrírte Zeitung fotóriportere volt. Willfried Baatz ötven klasszikust ismertető könyvében azt állítja: 1928 és 1933 között Salomon a korszak sajtójának legtöbbet publikáló és a legjobban fizetett személye volt. Baatz albuma a sokszor közölt, ajtóban álló Ermanoxos Salomon-portrét 1928-as évszámúra datálja.
A szerző nemcsak a fényképezők életútját ismerteti, hanem néhány esetben az általuk használt eszközöket is megpróbálja bemutatni. Úgy tűnik, a témáról Hans-Michael Koetzle tudja a legtöbbet. Szerinte a fotográfus már 1925-ben az Ullsteinnek dolgozott. 1927-től fényképezett; először egy 13×18 centiméteres képméretű Contessa Nettellel; riporterként 1928-ban debütált.
A szakirodalom tehát adós marad a nagy találkozás leírásával. Szinte biztos, hogy Salomon fokozatosan és szisztematikusan alakította ki az Ermanoxszal történő felvételezés módszereit: például azt, hogy szmokingjának és mellényének melyik zsebébe helyezte el a már leexponált lemezkazettákat, és honnan vette elő a „vésztartalékot”. Ismert egy kis, hordozható állványos (ön)arcképe is. A 13×18-as kamera redőnyzára 1/10-nél nagyobbat csapódhatott, mint az Ermanoxé. Biztosra veszem azt is, hogy a mattüveges élességállítást és a nagy menetemelkedésű, csigamenetes objektívfoglalat szokatlanul pontos és részletes távolságskáláját is meg lehetett szokni, és össze lehetett kombinálni a téma távolságával. Salomon ugyan az Ermanoxszal vált világhíressé; néhány évvel később mégis átnyergelt a sokkal több felvétel elkészítését lehetővé tevő, kisfilmes Leicára.
Max Berek, a Leitz konstruktőre ódzkodott a szerinte rendkívül kis mélységi élességet és relatíve rossz síkbeli élességet biztosító, túl nagy fényerejű objektív Leicába történő beépítésétől. Attól félt, hogy ha egy amatőr például hibás élességállítással elrontja a képet, annak okát nem a saját szakmai tudatlanságában, hanem az eszköz hibájában fogja keresni. Ráadásul az 1930-ban megjelent első, cserélhető objektíves Leica élességállítását még nem kapcsolták egybe a ráhelyezhető távmérővel. Az első „nagy” fényerejű Leica objektív ugyan már 1931-ben megjelent, de a konstruktőr kutyájáról Hektornak elnevezett, 2,5-ös „normál” csak a kapcsolt távmérős II-es Leica bemutatásakor, 1932-ben kezdett igazán ismertté válni. A 2-es fényerejű Leica objektív 1933-ban, az angol licenc alapján mindössze 6190 példányban elkészített 1,5-ös pedig csak 1936-ban jelent meg. A Meyer – korábban és kis mennyiségben forgalmazott – hasonló „fremdobjektívje” pedig nem kapcsolódott a távmérőhöz…
Objektívtervezési utójáték
Ludwig J. Bertele az 1920-as évek végén, a cégek egyesülése után Drezdában maradt, a korábbi ICA-gyárban. Egy rövid ideig az USA-ban tanulmányozta a helyi munkamódszereket, majd 1931-ben szabadalmaztatta az Ernostar kétszeri átdolgozása révén kialakított új objektív-konstrukcióját, amely Sonnar néven vált ismertté. Dr. Bárány könyve az Ernostart két, teljesen eltérő kialakításban mutatja be. Az egyik klasszikus triplet, azaz három csoportban öt lencsetagot tartalmaz; a másik pedig négy csoportban álló hat lencsetagú. Ugyanott látható a Sonnar első alaptípusának metszete is. A hat lencsetag négy csoportban áll. Az első lencsetag az Ernostartól eltérően nem ragasztott; a második viszont nem két-, hanem háromtagúan egyberagasztott. A Sonnarnál kisebb a vékonyabb két hátsó lencsetag közötti légrés.
Bertelének a Sonnarnál az Ernostarhoz képest sikerült növelnie a kontrasztot és csökkenteni a fényveszteséget. Az 1932-ben piacra dobott kisfilmes Contax a 3,5-ös és 2,8-as Tessaron túl a 2-es, majd néhány évvel később már az 1,5-ös Sonnarral is hódított. Bertele 1934-ben megtervezte a Contax nagylátószögű objektívjét, a 60 fokos Biogont, amit 1950-ben 90 fokosra dolgozott át.
A zseniálisnak is mondható objektívtervező 1943-ban jó érzékkel az 1855-ben alapított müncheni C. A. Steinheil Söhne Optische Werke GmbH-hoz igazolt. 1946-ban Svájcba költözött, ahol 1950-ben a Wild cég számára megtervezte a 90 fokos látószögű Aviogon légifényképezési-topográfiai szakfényképezési objektívet. Az új Biogonját már nemcsak a kisfilmes stuttgarti Contaxhoz, hanem a 6×6-os Hasselbladhoz és 1955-től a nagyformátumú Linhofokhoz is lehetett használni: a 6,5×9-eshez 53 mm, a 9×12-eshez 75 mm-es gyújtótávolsággal.
1956-ban teljesen önállósította magát. 1959-ben a Zürichi Egyetemen doktorált, 1973-ban nyugdíjba vonult; utolsó szabadalmát 1976-ban nyújtotta be. Nehéz eldönteni, melyik munkája a legismertebb.
A berlini olimpián dolgozó fotóriporterek részére a 2,8-as fényerejű, 18 centiméteres gyújtótávolságú Olympia Sonnnar teleobjektív első ötven példányának összeállítását és beszabályozását 1936. február 12. és 18. között rohammunkában végezték el Jénában. A távmérős Contax gépvázához közvetlenül kapcsolódó, optikai keresős eszközt később a tükörreflexes, majd a 6×6-os képméretű gépekhez való használathoz is átdolgozták. Személyes élményem szerint az ilyen objektívvel felszerelt fényképezőgépet még harminc évvel később is egymás kezéből kapkodták ki a fényképezők.
Fejér Zoltán

Felhasznált irodalom
– Fári László – Dr. Vermes Miklós: Korszerű fényképezés, Budapest, 1941
– C 352.b.sz. Ismertető: Fényképezőkészülékek és azok tartozékairól, 1930, Zeiss Ikon AG Dresden
– Dr. Bárány Nándor: Optikai műszerek elmélete és gyakorlata, II. kötet, 2. rész, Budapest, 1951
– Hartmut Thiele: Die Deutsche Photoindustrie, Wer war Wer, München, 2002
– Matthew Wilkinson: A Lens Collectors Vademecum, h.n., 1997
– McKeown’s Price Guide to Antique & Classic Cameras, 12th Edition, 2004
– Michéle Auer–Michel Auer: Encyclopédie internationale des photographes de 1839 a nos jours, Hermance, 1985, Volume 2
– Johannes Flügge: Das Photographische Objektiv: Lindemanns, Stuttgart, 2004
– Jörg Krichbaum: Lexikon der Fotografen, Fischer, Frankfurt, 1981
– Willfried Baatz: 50 Klassiker Photographie, Gerstenberg Verlag, Hildesheim, 2003
– Hans-Michael Koetzle: Das Lexikon der Fotografen 1900 bis heute, Knaur, München, 2004
– Dennis Laney: Leica Kamera und Objektiv Pocket Book, Laterna magica-Wittig Fachbuch, Hückelhoven, 1995
– Hartmut Thiele: Fabrikationsbuch Photooptik: Carl Zeiss Jena von 1927–1991, München, 2002