BESZÉLGETÉS LAKATOS ERIKA FOTÓMŰVÉSSZEL

– Te Budapesten nőttél fel. Hol, a város melyik részén?
– A XX. kerületben, Pesterzsébeten születtem, egészen tizenhárom éves koromig ott éltünk. Egy eléggé jellegzetes házban laktunk, amit még az anyai dédnagyapám vásárolt, a Szabolcsban eladott családi háza és almáskertje árából. Az összes gyermeke ott élt a családjaikkal, hat vagy hét különálló házrészben, nagyon nagy élet volt ott, tele vidámsággal. Több generációs zenész családból származom, így az egész család zenéléssel foglalkozott, valaki mindig gyakorolt, gitározott vagy zongorázott, az egyikük klasszikus zenét játszott, a másikuk dzsesszt, könnyű- vagy roma zenét. Persze mára mindenki elköltözött onnan, teljesen kicserélődtek a lakók, a házat is átépítették, kivágták a hatalmas nyárfát, szomorú látni, hogy mennyire megváltozott minden az évek során. Amíg az ORI létezett és igazi impresszárióként működött, a tanult, a helyüket mindenütt megálló, profi zenészek sokat utaztak, rengeteget dolgoztak és jól kerestek. Ma sok roma zenész van munka nélkül, persze nem romák is, jóval kevesebb a lehetőség, a mai menedzsereket sem nagyon lehet összehasonlítani a régi koncertirodával, ott a profi zenészeket a tudásuk alapján menedzselték; ma viszont, úgy tűnik, minél kevesebbet tud egy muzsikus, annál jobban futtatják. Zárt körök vannak, szinte lakattal védettek, hogy csak azok érvényesülhessenek, akik jó talpnyalók. Fantasztikus zenészeket ismerek, akik többek között emiatt nem tudnak a zenélésből megélni, és mindenféle más munkákból próbálják fenntartani magukat és a családjukat.
Apukám Munkácson született, tizenhat évesen jött át Magyarországra. Szintén zenész családból származott, az apja, aki Lengyelországban élt, csellózott, apukám pedig zongorázott, dzsesszt és könnyűzenét játszott, amíg nyugdíjba nem ment. Egész Európát és Amerikát bejárta, bárokban, színházakban, hajókon zenélt. Sokat volt távol, egy ideig kint élt Németországban.
Ámbár szerepel néhány tradicionális szám a repertoáromban, én nem a roma zenétől fordultam a dzsessz felé. Apukám a külföldi turnékról jobbnál jobb lemezeket hozott haza. Chick Corea, Chaka Khan, Sarah Vaughan, Billy Holiday, Miles Davis, Oscar Peterson, Buster Williams zenéjén nőttem fel (Williams később a professzorom lett New Yorkban, felvételt is készítettem vele). A kiállításmegnyitókon és klubokban a Naketina Rom Icons nevű zenekarommal saját zenét játszunk, és a fotóimat is vetítjük a zene közben, számomra nagyon izgalmas több műfajt párosítani a színpadon.
– Azt, hogy énekelni fogsz tanulni, a családod döntötte el?
– Nem, engem eléggé liberálisan neveltek, szabadon dönthettem el, hogy mit akarok csinálni. Gyermekkoromban színjátszó körbe jártam, Európa több országába is eljutottunk előadásainkkal. Szavalóversenyeket nyertem. Ezekben a kreatív környezetekben mindenféle impulzusok értek, és mindig volt lehetőségem arra, hogy kiválaszthassam azt, ami a leginkább érdekelt. Próbáltam minél több dologba belekóstolni.
– Erzsébeten nem szúrta a helybeliek szemét az a roma zenészek lakta ház?
– Nem, abszolút jóban voltunk a környéken lakókkal, elfogadtak bennünket. Semmilyen atrocitásra, veszekedésre, vitára nem emlékszem a gyermekkoromból. Anyámnak is volt nem roma barátnője, nekem is, teljesen beépültünk a többségi társadalomba, úgy, hogy közben nem tagadtuk meg a saját tradícióinkat; egyébként a romungrók, vagyis a magyar zenész romák évszázadokkal ezelőtt elkezdtek integrálódni a többségi társadalomba. Elképzelni sem tudtuk volna azokat a szörnyű dolgokat, amik az utóbbi években történtek. Nagyon kirekesztővé vált a magyarországi társadalom egy jelentős része, én magam is többször tapasztaltam, hogy milyen nehéz egy roma értelmiséginek elhelyezkednie, munkát találnia – milyen lehet akkor a szakképzetlen, tanulatlan romák és nem romák helyzete?!
Gyerekkoromban, amikor apámmal bejártunk a Vörösmarty téri ORI-székházba, mindenféle érdekes emberrel, híres zenésszel lehetett összefutni, magyarokkal, romákkal, zsidókkal, feketékkel, fehérekkel, együtt kávéztak, beszélgettek, átadták egymásnak a tapasztalataikat vagy a következő lehetőségeket. Így kellene egy egészséges társadalomban élni, egyenlő esélyekkel indulva.
Sajnos ma a roma társadalom is nagyon megosztott. Nagy probléma, hogy nem ők, hanem a többségi társadalomból jött vezetők döntenek a fontos kérdésekben, például az uniós támogatások elosztásában. Néhányan nagyon jól megélnek az etnobizniszből, miközben érdemi változás nem történik a rászorulók helyzetében.
– Érdekel a roma közélet, vagy nem tehetsz mást, muszáj, hogy érdekeljen?
– Érdekel. Hátrányos helyzetű – egyébként nem csak roma – gyerekeket tanítok vizuális kultúrára az OSI Roma Mentor Program keretében. Két éve dolgozom ezekkel a gyerekekkel sikeresen, azért, hogy a roma és nem roma gyerekek jobban megismerjék egymás kultúráját, tiszteljék és megszeressék egymást. Nekem voltak már tapasztalataim, hiszen Amerikában tizenöt évig tanítottam egy hasonló projektnek köszönhetően afroamerikai gyerekeket. Sajnos úgy néz ki, hogy a Soros Alapítvány támogatása megszűnik. Szomorúan látom, hogy nincs olyan központi, igazán jó, hiteles, kvalifikált oktatási program, amihez igazodni lehetne. Pedig nagyon fontos lenne már gyermekkorban kialakítani az érdeklődő és elfogadó szemléletet, hogy ne éljenek tudatlanságban, sötétségben. A roma kultúra nem az, amit a médiában mutatnak, és nem egyenlő a bűnözéssel, a szegénységgel; ezek szociális problémák.
Amikor a tehetségkutató munkám miatt faluszéli telepeken járok, rengeteg gyereket látok, akiknek nincs mit enniük, nincs szép ruhájuk, sok helyen még víz, villany sincs, pedig nekik ugyanúgy joguk van ahhoz, hogy tanulhassanak és kibontakoztathassák a bennük rejlő tehetséget. A nyitottság, a lehetőségek megadása kulcsfontosságú, hogy ezek az emberek kitörhessenek a szegénységből, az elkülönítésből, amiből, gyakran úgy érzem, szándékosan nem engedik őket kitörni. Így lehetetlen egészséges társadalmat és jövőt építeni.
– Azt mondtad, harmadikos korodban otthagytad a gimnáziumot. Nem is érettségiztél le?
– De igen, végül leérettségiztem. Azután Londonban bébiszitterkedtem. Megismerkedtem az első férjemmel, aki amerikai volt, és kimentem vele New Yorkba. Nagyon felvillanyozott az ottani színes, változatos, multikulturális világ, a különböző kultúrákhoz tartozók sokasága. De a közöttünk lévő kulturális különbségeknél fontosabb, hogy mennyi mindenben hasonlítunk egymásra. Nagyon sok erőt adott az, hogy ott milyen sok lehetőség van a kibontakozásra – a lehetőségek hiánya rettentően meg tudja nyomorítani az embereket, ebből a szempontból sok negatív tapasztalatom van a hazaköltözésem óta. Amerikában soha nem nézték azt, hogy honnan jövök, csak arra voltak kíváncsiak, hogy mit tudok. Van-e valamihez tehetséged, ismered-e a szakmádat, rátermett vagy-e? Ha igen, megbízunk benned, megkapod a lehetőséget. Itthon, sajnos, ez sok esetben nem így van, itt még mindig nem az a kérdés, hogy szakmailag megfelelsz-e. Egyetemet végzett roma és nem roma diplomás fiatalok képtelenek elhelyezkedni, nem tudnak labdába rúgni. Nekem meggyőződésem, hogy ez szándékosan van így. Nem igaz, hogy a romák nem akarnak dolgozni. Mindenki el akarja tartani a családját, mindenki normális körülményeket akar teremteni a gyermekei számára. Gyakran elkeserítőnek látom a helyzetet, a leginkább az háborít fel, hogy ellopják a gyermekek jövőjét; de amikor tanítok, nagyon jól érzem magam, mert tudom, hogy nagyon nagy szükség van arra a szemléletre, amit odakint megtanultam.
Én szerencsés voltam, hogy elkerültem innen. Amerikában kaptam egy dzsesszének ösztöndíjat, a Long Island Universityn tanultam. Nem biztos, hogy ha Magyarországon maradok, ugyanilyen magas szinten tanulhattam volna. Amerikában sokkal nyitottabb a felvételi rendszer, sokkal több embernek nyílik lehetősége egyetemre bekerülni. Az ének volt a majorom, a fő szakom, ami mellé találnom kellett egy szabadon választható tantárgyat, és mivel elég későn regisztráltam, a fotón volt már csak hely. Gondoltam, kipróbálom. Szerencsémre a tehetséges és sokoldalú fotóművész, Stuart Fishelson lett a professzorom, és ő mindenféle alternatív technikákat mutatott nekünk – Polaroid SX–70, Image Transfer, a különféle anyagokra való printelés –, amiket Amerikában általában nem oktatnak a fotós tanszakon. Később egy-két festészeti kurzust is felvettem.
Még az első szemeszterben készítettem egy SX–70-es képet a lányomról, Sophia hercegnő álma címmel, ami nagyon tetszett a professzornak, és javasolta, hogy nevezzem be egy amerikai egyetemisták részére meghirdetett versenyre. A fotó elnyerte a Personal Vision Kreatív Nagydíjat, ennek volt visszhangja az egyetemen, kiállításokra nyílt lehetőségem. Nagyon szerettem Fishelson professzort, rengeteg fotóművészeti anyagot mutatott, segítőkész volt, csöndes, szerény és visszahúzódó személyisége is tetszett. Persze emellett fantasztikus tudással rendelkezett. Soha nem éreztem azt, hogy kikapkodja, kiemeli, sztárolja a legtehetségesebbeket, hanem mindenki számára biztonságos környezetet és egyenlő feltételeket teremtett. Amikor tanítok, én is erre törekszem. Természetesen hamar észreveszem, hogy egy csoporton belül kik az igazi tehetségek, de minden egyes gyerek lehetőséget kap arra, hogy megmutassa, amit tud. Nagyon fontos a kevésbé tehetséges gyerekek jól sikerült munkáit is kiemelni, megdicsérni, hiszen nem frusztrálni, hanem inspirálni akarom őket az önkifejezésre, önmegvalósításra. Sok minden tanítható úgy, hogy közben játszanak és élvezik, amit csinálnak. Mert Amerikában én is ezt tanultam Fishelson professzortól.
– Ő a Kreatív Nagydíj elnyerése után arra ösztönzött, hogy hasonló stílusú képeket hozz létre?
– Igen is, meg nem is. Természetesen hagyományosabb értelemben vett fotós feladatokat is kaptunk, például gyakran fényképeztünk portrékat, sok fekete-fehér képem született, de abban, hogy mit, hogyan oldunk meg, mindig szabad kezet kaptunk, sokszor semmilyen megkötés nem volt. Különböző országokból jöttünk, volt közöttünk afrikai, spanyol, kínai, zsidó, arab, indiai, persze New York-iak és amerikaiak is, emiatt tényleg sokszínű munkákat volt alkalmam látni. Sokat játszottam, experimentáltam a képeimmel, alternatív technikákat próbáltam ki, így jutottam el azokhoz a képekhez, amelyek a kiállításaim és a Roma ikonok, New York – Budapest 1996–2011 című könyvem anyagát alkotják.
A bachelor fokozat után mesterképzésre is jártam, a mesterdiplomámnak A romák organikus és sztereotipikus ábrázolása a médiában volt a témája. Közben, az ének és a fotó tanulmányaim mellett, mivel pénzt kellett keresnem, kijártam rajzolt művészetet tanítani iskolákba és óvodákba. Több mint tíz évig tanítottam hátrányos helyzetű fiatalokat egy brooklyni iskolában. Pedig ne tudd meg, milyen szörnyen éreztem magam az első órán, annyira megviselt a viselkedésük, hogy elsírtam magam.
– Akkor miért mentél be a második órára?
– Mert szerettem volna változást elérni. Nem vagyok könnyen meghátráló típus, fiatal voltam, tele energiával, ambícióval. Előttem már öten hagyták ott az állást, én viszont úgy éreztem, van esély arra, hogy értéket teremtsek, és úgy is lett. És ott volt az iskola műterme, gyönyörű volt, hatalmas, tele ablakokkal, de hiányzott belőle az élet, és ezen változtatni akartam.
– Miért költöztél vissza Magyarországra?
– New York nagyon gyors város, tizenöt éven át pörögtem ott, teljes erőbedobással énekeltem, fotóztam, tanítottam, a gyerekemet neveltem, és ez izgalmas volt, de nem volt könnyű.
– Mesélnél a könyved létrejöttéről?
– Volt egy hosszú alkotói periódusom, amikor szinte minden képemre rádolgoztam, különböző technikákat alkalmaztam, experimentáltam. Az egyik előadása után megkerestem Kincses Károly fotómuzeológust, szimpatikus volt  számomra a tudása, a képek iránti mély elkötelezettsége, és tudtam róla, hogy eléggé nyitott a fiatal fotográfusok felé. Összeszedtem a bátorságomat, és megmutattam neki a munkáimat, ő pedig azt mondta, hogy igen, ezt az anyagot ki kellene állítani. Meg egy albumban is kiadni. Károly határozott egyéniség, nagyon sokat tanultam, tanulok tőle. Megbeszéltük, hogy ha egyszer lehetőség nyílik kiadni a könyvemet, ő lesz a szerkesztője. Elővettem a kislányomról meg az amerikai otthonunkról készült kontaktokat, és megdöbbentem, mennyi mindenre nem emlékszem már, mennyi mozzanat eltűnt volna az életünk nagyon fontos szakaszaiból, ha nem maradt volna róluk fénykép. Elkezdtem kivagdosni képrészleteket, a kislányommal, Sophiával beragasztgattuk őket egy emlékkönyvbe, kisebb szövegeket is írtam hozzájuk. Amikor Kincses Károlynak ezt a kis emlékkönyvet megmutattam, azt javasolta, hogy az albumot is így csináljuk meg. A Roma ikonok…alapját jelentő képek között fekete-fehér, Image Transfer, Polaroid SX–70 és most már digitális kamerával készült képek is vannak, amikre utólag kézzel ráfestek vagy rárajzolok, vagy vegyes technikát alkalmazok. Az Image Transfernél ugyanazt a képet nem lehet megismételni, persze kísérletezni órákig, akár napokig is lehet vele, nagyon izgalmas játék. Amerikában összebarátkoztam egy rádzsasztáni roma táncosnővel, róla például elég sok kép készült, többek között a lábáról is, mert annyira szép volt a ráaggatott, csilingelő ékszerekkel; a fellépő ruhája is ezer színben pompázott, tele volt apró kagylókkal meg parányi tükrökkel. Magnetikus jelenségnek láttam, hiszen a romák Rádzsasztánból származnak, ezért is fotóztam őt olyan izgalommal. A róla készült képre kezdtem el rajzolni, először zsírkrétával, vagyis experimentális játék volt; ma is játéknak érzem, sokszor, amikor újra dolgozom a képekkel. Akkoriban ezekre az új, alternatív technikákra nem nagyon láttam példát sem itthon, sem külföldön. Szívesen feszegetem a műfajok, stílusok közötti határokat a zenében és a fotográfiában.
Én nem szeretnék szokványos képeket készíteni, és nem kívánom a sztereotípiákat tovább örökíteni. Mindig az egyének ábrázolása volt fontos, nem pedig a halmazé. Az arcok érdekelnek, meg a mögöttük lévő életek, értékek, a boldogság, a szépség, a szellemiség (vagy annak hiánya). Az emberi arc, amit lehet csodálni, szeretni, akármilyen körülmények között is él. A legtöbben elfordulnak, amikor segíteni kellene a rászorulóknak, mert úgy gondolják, nincs közük ahhoz, ami történik, vagy csak akkor lépnek, ha előnyük származik belőle. A roma holokauszt projektben azért is   vettem részt, hogy megemlékezhessünk azokról, akiket a származásuk miatt meggyilkoltak – ez a kiállítás októberig a Gallery8-ban megtekinthető.
– Mielőtt exponálnál, látod-e magad előtt a majdani kész képet?
– Nem. A legtöbb esetben fogalmam sincs róla. Engem is nagyon gyakran meglep, hogy miként változik a kép, hogyan alakul ki a végeredmény, és ez sokkal izgalmasabb, mint ha előre eltervezném. Amióta digitális gépet is használok, még több meglepetés ér. Szeretek nyitottan dolgozni és reagálni a spontaneitásokra.
– A Roma Mentor Program során fényképezéssel is foglalkoztok?
– Azok a kis elsősök, akikkel az első évet kezdtem, most harmadikosak, most jutottunk el a portréfotózáshoz. Jelmezekbe öltöztek, játszottak, nagyon élvezték, fantasztikus képek születtek. A foglalkozások elején szoktam tartani egy rövid bemutatót: fotóalbumokat mutatok nekik, festményeket videót, dokumentumfilmet elemzünk. Arra próbálom nevelni őket, hogy ha valami érdekes a számukra, akkor adjanak bele mindent. Egyébként én is sokat tanulok a gyerekektől, leginkább az új dolgokra való teljes nyitottságot, a befogadó készséget, a játékosságot, a feltétel nélküli szeretetet.
Bacskai Sándor