ANDRÉ KERTÉSZ ÉS ROBERT CAPA

Minden valamirevaló helyszínelő kényes arra, hogy a tetthely érintetlen legyen, a nyomok ne kuszálódjanak össze, különben oda a nyomolvasás biztonsága. Noha a történeti kutatás csak nyomokban emlékeztet a detektívmunkára, annyit talán mégis megállapíthatunk: minden valamirevaló archívum elemi érdeke, hogy a gyűjteményéről szerzett tudása ne vesszen el, s a dokumentumokból nyerhető információk ne kuszálódjanak össze.
De mi a helyzet a néma nyomokkal? Azokkal, amelyek a világban szétszórva maradtak fenn, s ma még csak nem is tudjuk róluk, hogy nyomok?
A továbbiakban egy különleges kapcsolat szálait próbálom kibogozni, néhány szétszórt nyom értelmezése révén.

Recto: „Elkötelezett fotográfusok”
1966-ban, tizenkét évvel a fiatalabb pályatárs halála után, André Kertész az alábbi szavakkal ajánlotta Robert Capa emlékének a Paragraphic Books sorozat róla szóló kötetét: Barátomnak, a néhai Robert Capának, aki a kivételes bátorságot a fotográfus-lét alapkövetelményévé tette.
Az Anna Fárová összeállította kötet egyik társszerkesztője Cornell Capa volt, s a kötetből 500 számozott példány a Robert Capa – Werner Bischof – David Seymour Photograhic Memorial Fund részére készült. A könyv megjelenésének évében létrejött International Fund for Concerned Photography szervezésében valósult meg az Elkötelezett fotográfus című bemutató. E nagy sikerű vándorkiállítás 1967 októberében indult útjára, a szerepeltetett fotográfusok közt ott volt Robert Capa és André Kertész is.1
A kiállítás címét adó elkötelezett fotográfus kifejezés állítólag egy 1965. decemberi, mexikói utazáson jutott Cornell eszébe. Csaknem húsz évvel később ezt így idézte fel: „Azt mondtam, egyfolytában beszélünk arról a hagyományról, amit Chim, Werner, Dan és Bob képviseltek, de csak szavakkal dobálózunk. Sohasem határoztuk meg, mi is ez a hagyomány. Az emberiség iránti elkötelezettség    köti össze munkáikat; nem a stílusuk. Az »elkötelezett fotográfus« kifejezés ekkor született”. A fogalom „az évtized aggodalmainak tökéletes kifejeződése volt. Betalált.”2
A kiállítás voltaképpeni tárgya (a szerepeltetett fotósok neve fölé húzott ernyő) a bátor, humanista célokért síkra szálló, a munkájával ezt az etikus állásfoglalást képviselő fényképész-hős, akinek társadalmi mondandója van. A válogatás szerint Robert Capa és André Kertész is közéjük tartozott.3
De vajon a kurátor választásán és a jól csengő elnevezésen kívül mi kötötte össze a két magyar származású fényképészt?

Személyes kapcsolat
Kertész Andor és Friedmann Endre Budapesten születtek, de csak Párizsban ismerték meg egymást. Richard Whelan 1934 tavaszára teszi megismerkedésüket.4 Mindketten a Montparnasse emigránsai voltak; Kertész ekkorra már befutott, Friedmann egyelőre a megélhetésért küzdő fiatal volt. Kertész noteszeiben 1935 áprilisában és októberében találtam egy bizonyos Friedmann Andréról bejegyzést.5 Friedmann az édesanyjának 1935. szeptember 30-án említette a találkozásukat, amikor azt írta: „Ne ess kétségbe jó Anyú, ha minden nem megy egyenessen és könnyen, én nem vagyok ügyetlen és majd csak befutok. Mutattam utolsó képeim Kertész-nek, aki itt tényleg a leghíressebb és tényleg nagyon meg volt elégedve.”6 Ekkor Kertészről még némi tiszteletteljes távolságtartással beszélt, amikor azonban ,,Capa” 1938-ban Kínából írt a Kertész házaspárnak, a levél már tele volt játékos közvetlenséggel.7
Az időközben eltelt három év alatt kapcsolatuk valóban elmélyült, az ifjabb pályatárs pedig – részben épp Kertész segítsége révén – ismert és foglalkoztatott fotóriporter lett.

Szakmai kapcsolat
1937 őszén Capa néhány hétre New Yorkba látogatott. Öccse és édesanyja már kint éltek, ő pedig a látogatás alatt további szakmai kapcsolatokra tett szert, s valószínűleg ekkor zajlottak a Death in the Making szerkesztési munkálatai is. A Capa, Chim és Taro képeiből összeállított kötet layoutját a már 1936 őszétől Amerikában élő Kertész készítette. Nem tudjuk, ő választotta-e a lehanyatló, fehér inges milicistát a kötet borítójára vagy ez többek közös választása volt. Ő fotografálta viszont azt a Capa-portrét, ami a könyv kritikája mellett megjelent a The Fight for Peace and Democracy 1938. áprilisi számában.9
Bár Kertészt általában apolitikus fotóművészként szeretjük látni – szemben például a nagyon is politikus Capával –, maga az elvállalt munka, s még inkább egy különös, angolul gépelt szakmai önéletrajz-kezdemény 1938 közepéről némiképp más arcot mutat. Ebben a párizsi kivándorlás idejét 1921-re tette, és a reakciós légkört nevezte meg okként az egyes szám harmadik személyben megfogalmazott és „a”-ként aláírt szöveg. A gépirat fontosnak tartja azt is megemlíteni, hogy Kertész a francia népfront-kormánynak készített fotomontázsokat a választási plakátokra, és mióta Amerikában van, a Vogue-nak, a Harper’s Bazaarnak és más neves folyóiratoknak fényképez ugyan, de „ezt a fajta amerikai munkát unja, hiszen az ő útja sokkal inkább a dolgok társadalmi és egyéb aspektusába (sic!) nézni, és nemcsak szép dolgokat fényképezni. Amióta csak Amerikában van, Spanyolországba menne, de nem engedheti meg magának, hogy csak úgy odamenjen.” A szöveg felemlegeti, hogy 1925-től (sic!) a nemzetközi fotósvilág elismert alakjáról van szó, akinek a VU-ben és a Regardsban közölt képei saját ötletből születtek, és „nem valamelyik szerkesztő inspirálta őket.”10 A szöveg írója még azt is előhozta, hogy a(z első) világháborúban, félig kölyökként maga is fényképezett, kész csoda, hogy nem találták el egy-egy felvétel közben. „Ez az a fajta dolog, amit igazán csinálni szeretne.”
Különös szövegről van szó. Nemcsak a furcsa dátumok miatt, hanem mert nem egészen világos, a fogalmazványt kinek szánhatták 1938 közepén, és valóban Kertész írta-e vagy valaki, aki nagyon közelről ismerte. Mégis felismerhetőek benne Kertész vonásai, s a már-már gőgnek látszó emberi tartás, a szakmai büszkeség. Egy nyomról van szó, ami sokat mond, és keveset beszél.11 Azonban a spanyol ügy iránti elkötelezettség felemlegetésében a Robert Capával és társaival osztott nézőpont mégis jelen van.
1938-ban Capa már Kínából írt Kertészéknek. A New School for Social Research-ben bemutatott Death in the Making című fényképkiállítás megnyitóján nem volt jelen, mert Joris Ivens stábjával Keletre utazott.12 Aztán egy időre közbeszóltak az események, kitört a világháború, és látszólag eltűntek a nyomok. A Kertész-archívumban az 1938-ason kívül csupán egy másik Capa-levelet őriznek, 1950-ből. A június 8-án, Magnum-fejléces papíron, laza angolsággal gépelt – vagy diktált – üzenet magyarul így szól: „Drága Andrém, már négy hete, hogy megkaptam a könyv egyik első példányát, és ahogy megnéztem, rájöttem, hogy mennyire a te layout-od volt a legjobb dolog a könyvben. Akkor írni akartam neked, de már akkor úgy volt, hogy gyorsan New Yorkba kellene utaznom a Scope-Magnum egyesülés miatt. Most New Yorkban voltam és nem láttalak. Ez volt életem legmozgalmasabb útja és őszintén mondom, és nem kifogásként, hogy anyámat egyszer láttam, s a barátnőmet kétszer. Hívtalak az utolsó este, de senki nem volt ott. Most megint Párizsban vagyok, és megint köszönöm a tanácsaidat és a sok évi segítségedet. Remélem, már jobban vagy, és remélem, látlak téged és Erzsit a mi Párizsunkban a nyáron. Szeretettel, Capa”13
A levél olvastán joggal merül fel a kérdés, melyik könyvről lehet szó. A tizenkét évvel korábbi Death in the Making címűről, amelynek egyik első példánya csak 1950-ben került volna Capa kezébe, vagy az 1950-ben megjelent, Irwin Shaw-val közösen jegyzett Izraeli riportról,14 amelyben viszont Kertész közreműködésének nincs nyoma? Tűnődhetnénk egy darabig, azonban Kertész halála után szerencsére lajstromot készítettek a birtokában levő könyvekről, beszámozva őket a könyvespolcokon elfoglalt helyük szerint, s az esetleges dedikációkat vagy könyvbe csúsztatott dokumentumokat is lefénymásolták.15
Ezért ma tudjuk, hogy mindkét, Capa-képeket tartalmazó kötet megvolt a New York-i lakás könyvespolcán. A Report on Israel16 angol dedikációja magyarul így hangzik: „André Kertésznek, aki ezt a könyvet csinálta, köszönettel ezért és sokkal régebbi tartozásokért. Az ő Robert Capája, Párizs, 1950. május”.17 A levélben és a dedikációban megfogalmazott köszönet azt valószínűsíti, hogy Kertész e könyv tördeléséhez tanácsokat adott, sőt akár tevőlegesen közre is működött a munkában, noha nevét sehol nem tüntetik fel. Ugyan a kiadó a mai napig működik, eddig még nem sikerült újabb iratokat találni a munkafolyamatról.
Ugyanakkor – minthogy Capa kezdettől fogva megbízott Kertész szemében és ítéletében –, semmi rendkívüli nincs abban, hogy mértékadónak tekintette, és hozzá fordult a kötet tervezésekor.18 Ha végiglapozzuk a könyv első kiadását, csakugyan feltűnhet a képek gondos válogatása, szép szerkesztése. Capa köszönetén kívül azonban nem tudok semmilyen nyomról, ami Kertész közreműködésére utalna.

Családi kapcsolat
A kettejük közötti tizennyolc év korkülönbség miatt persze túl könnyű volna arra következtetni, hogy a hosszú és tartalmas szakmai kapcsolat s a kölcsönös tisztelet egyúttal valamiféle bensőséges érzelmi viszonyt is jelentett volna. Azonban a dedikált könyv lapjai között – a fénymásolatok tanúsága szerint – más is lapult, ami alapján talán mégis a könnyebb utat választanám.
Kertész ugyanis kivágta és a jelek szerint megőrizte az 1954. májusi, amerikai lapok legfrissebb híradásait Capa haláláról. Közöttük van Hal Boyle „Capa, a szerencsejátékos a kelleténél többször kockáztatott” című írása is, amelyet a szerző így indít: „Szerencsejátékos vagyok, írta egyszer Capa magáról; e játékos mától nem játszik tovább.”19 Capa temetéséről 1954. június 2-án kelt hivatalos értesítés is érkezett Kertészékhez a Magnum Photos Inc. fejléces papírján. Június 6-án, a D-Day 10. évfordulóján került sor a gyászszertartásra, amelyre a pár héttel korábban elhunyt Werner Bischof barátait is várták, maga a temetés viszont zárt körben zajlott az amawalki kvéker temetőben.20
Június 18-án Cornell és Edit Capa írt Kertészéknek, alighanem a részvét-nyilvánításukra válaszul: a levélben a házaspárt, mint Bob barátait üdvözölték a Capa családban.21 A kiterjesztett családi kapcsolat és a közös emlékek emlegetése nem pusztán udvariasság volt. Kertész és Cornell személyes és szakmai kapcsolata ezután is fennmaradt, s nem is csupán a már említett, Elkötelezett fotográfus című kiállítás idejére korlátozódott. Igor Bakht laboránst is Cornell mutatta be Kertésznek, 1966-ban. (Ekkor kezdődött az évtizedekig tartó munkakapcsolatuk. Bakht persze nemcsak a Kertész-kópiákat hívta elő; Teresa Engle-lel a Robert Capa Mestersorozat I–III. 937 képét is ő nagyította az 1990-es évek elején.)22
Mielőtt azonban elvesznék a levelek, nevek és utalások sűrűjében, hadd térjek vissza a fényképekre. A Metropolitan Múzeum gyűjteménye 1984-ben – harminc évvel Capa halála után – újabb Kertész-felvétellel gazdagodott, melynek címe: Homage to Robert Capa.23 A kópia verzóján Kertész betűivel ez olvasható: New York, June 8, 1954/11.24  Az időpont a Capa gyászszertartása utáni 2. nap.
Fordítsuk meg a képet. Az ablakból fényképezett New York-i városkép feltehetően alkonyatkor készült, s a tekintet megakad az ég, az emlékezet sötét felhőiben. A fotó fekete-fehér, de a sötét tónus alatt a színek játéka olyan lehetett, mint egy véraláfutás. Egy nagy erejű ütés emlékére látunk. A fájdalom már nem mérhető; ez az a pont, ameddig eljuthatunk.

Verso: nemzetközi kapcsolatok
E szöveg célja nem a fényképész-hírességek magánéletének és oly nehezen megragadható érzelmi viszonyainak a feltérképezése volt. Arra szerettem volna rámutatni, hogy az egyetemes fotótörténet csak általunk kibontható (mikro)történeteivel még adósak vagyunk; a magyar nyelven értő kutatók felelőssége, hogy a külföldön őrzött archívumokkal számoljanak;25 az archívumoké pedig, hogy magyar nyelvű dokumentumaikat kutathatókká tegyék.26 A „nagy magyar fotográfusok” életművei ugyanis csak így értelmezhetők csonkítatlanul. Összehangolt, módszeres, történeti kutatások hiányában minden nyelven csak kliséket ismételgetünk.
Fisli Éva

Jegyzetek
1 A Riverside Múzeummal együttműködésben megvalósuló, Amerikában és Japánban is bemutatott kiállítás többi fotósa: Werner Bischof, Leonard Freed, David Seymour (Chim), Dan Weiner.
2 "I said, we keep talking about the tradition that Chim, Werner, Dan and Bob represented, but we just recite the words. We have never defined what this tradition is. It is a concern for mankind that connects their work; it is not their style. The 'concerned photographer' was born right there." […] "The 'Concerned Photographer' was the perfect expression of the anxiety of the decade. It hit a nerve." Interjú Cornell Capával – Richard B. Woodward: The International Center of Photography Comes of Age In ArtNews February 1986. pp. 84–85.
3 1967-ben ugyancsak bekerültek a Robert E. Hood szerkesztette, háborús fotósokat bemutató, 12 at war. Great photographers under fire című kötetbe Fenton, Brady, Hare, Bourke-White, Steichen, Mydans, Faas, Seymour, Cartier-Bresson közé. (G. P. Putnam’s Sons, New York, 1967.)
4 Richard Whelan: Robert Capa kalandos élete, Budapest, Glória Kiadó, 19992, 89. (A fordítás alapjául szolgáló amerikai életrajz 1985-ben jelent meg.)
5 Kertész, aki nagyon alapos dokumentátor volt, több – nem csak magyar – emigráns – nem csak – fotós nevét, címét is feljegyezte, akikkel találkozott. Besnyő Évát például Eva Fernhout-ként szintén említi 1935-ben.
6 Páldi Lívia szerk. Így készül a történelem, Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 2009. 67. A részletet betűhív átírásban közöljük.
7 Fisli Éva: Robert Capa levele André Kertészhez 1938-ban. In Fotóművészet 2012/4. 80–81.
8 A kezdeti támogatásról Whelan így írt: „Amikor André megkérte, segítsen munkát találni, Kertész adott neki néhány nagyítanivalót, de az eredmény nem volt kielégítő. André ugyanis felelőtlen és pontatlan volt. Ha esett az eső, mikor reggel felébredt, képes volt ágyban maradni. De Kertész, ha csalódott is André sötétkamrai munkájának teljesítményében, meglátta benne a jó képességű fényképészpalántát. Pillanatnyilag azonban csak egy-két jelentéktelen megbízást tudott neki szerezni kisebb fotóügynökségektől.” Whelan idézett mű 90–91.
9 L. Bernard Lebrun–Michel Lefevbre: Robert Capa. Traces d’une légende, La Martinie`re, Párizs, 2011. 155.
10 Lásd a Médiathe`que de l’architecture et du patrimoine archívumában.
11 A levélhez a szöveg szerint fényképeket mellékeltek, köztük első világháborús felvételeket is; alighanem egy személy vagy szervezet figyelmét és támogatását szerette volna a szerző megnyerni velük.  A dokumentum megfejtése azonban még várat magára.
12 Capának a harmincas években kelt levelei közt az ICP-ben fennmaradt egy, valószínűleg Cornelltől származó, 1938. januári gépirat, amelyben Kertészékről is szó esik. Saly Erzsébet ekkor vágott bele a szépítőszer-üzletbe, s ezt újságolja el a levél, becenevén, Szivacsként emlegetve Kertész feleségét.
13 A levél eredetijével a Kertész-archívumban, másolatával a Kertész Foundation fénymásolatai közt találkoztam. Az eredeti őrzőhelye: Médiathe`que de l’architecture et du patrimoine, France.
14 Simon and Schuster, New York, 1950. Magyarul: Irwin Shaw: Izraeli riportok, Park Könyvkiadó, Budapest, 2009.
15 Itt köszönöm Robert Gurbo, Matthieu Rivallin, Meredith Friedman Cynthia Young, Tama O’Brien és Claartje van Dijk segítségét, valamint a Magyar Nemzeti Múzeum és a Balassi Intézet párizsi és New York-i intézetének támogatását kutatásaimhoz.
16 A másolat sorszáma: 393. Andre és Elizabeth Kertesz Foundation.
17 A St Cyr-i erődben találtam rá az 1950-es eredeti levélre és a dedikáció másolatára. A Kertész Foundationben ma a fénymásolat található meg. A könyv másolatának sorszáma 393.
18 E gesztus helyi értékét persze akkor ítélhetnénk meg a maga teljes-ségében, ha végignézhetnénk a Kertész-könyvtár összes dedikációját. Azt abból az általam látott néhány példányból is megállapíthatom, hogy fiatal fotósok szívesen keresték fel, és dedikálták neki albumaikat.
19 Hal Boyle: Gambler Capa Rolled Dice One Too Often, New York Post, May 28, 1954, 16.) Sorszám: 399.
20 Sorszám: 396
21 Sorszám: 397.
22 Robert Capa : The Definitive Collection. Phaidon, 2001. 568.
23 A nagyítás méretei: 24,7´35,0 cm. Leltári szám: 1984.1083.101
24 A MET on-line katalógusában: http://www2.metmuseum.org/Collections/search-the-collections/264036?rpp=20&pg=1&rndkey=20130713-&ft=*&deptids=19&who=Andr%C3%A9+Kert%C3%A9sz&pos=11. Utolsó letöltés: 2013. augusztus 2.
25 A Kertész-archívum rövid áttekintését magyarul lásd: Mátyássy Miklós: A Kertész-hagyaték Párizsban In A. Kertész 1894–1985–1994, Magyar Fotográfiai Múzeum–Pelikán Kiadó, Budapest, 1994. 34–46.
26 A magyar anyag felhasználására példa Beke László: La période hongroise (1894–1925). Photographe de naissance In Pierre Borhan (szerk.) André Kertész, La biographie d’une oeuvre, Seuil, Paris, 1994. 36–45.) Örvendetes, hogy Veress Bulcsú angol fordításai alapján készült például Sarah Greenough: A Hungarian Diary, 1894–1925 című írása In Julie Warnement (szerk.) André Kertész, National Gallery of Art–Princeton University Press, 2005. 2–59.) vagy a Robert Gurbo–Bruce Silverstein szerkesztette André Kertész. The Early Years című kiadvány (W.W. Norton and Company, New York, 2005.), illetve felhasznált magyar dokumentumokat Michel Frizot– Anne-Laure Wanaverbecq (szerk.) André Kertész, Jeu de Paume – Hazan, Párizs, 2010. Általában a magyar nyelvű iratokból inkább életrajzi adalékokat, híres emberek leveleit bányásszák ki a szerzők egy-egy kiállításra készülve; a Kertész-archívum azonban átfogóbb történeti vizsgálatot is lehetővé tenne; az itt őrzött, Kertésznek Magyarországról küldött levélanyag például a magyar társadalom- és művelődéstörténetnek is felbecsülhetetlen értékű forrása. Robert Capa írásos, magyar nyelvű hagyatékából eddig mindössze néhány egykorú dokumentum jelent meg. Így az említett, a Fotóművészetben közölt kínai levélen kívül például két Párizsból édesanyjának írt levele a Páldi Lívia szerkesztette Így készül a történelem című katalógusban,valamint szintén kettő részlete a Bernard Lebrun és Michel Lefebvre jegyezte Robert Capa. Traces d’une légende című kötetben. Capa angolul írt cikkeinek kiadása ugyancsak várat még magára.