LINDA McCARTNEY KÉPEI (KUNSTHAUS WIEN, 2013. VI. 6. – X. 6.)

A Kunsthaus fotókiállításai a Friedensreich Hundertwasser által létrehozott alapítvány szellemében leggyakrabban ökológiai karakterűek, máskor szolidárisak a mássággal – és ezen a terepen a társadalmi elfogadást segítő megismertetés misszióját is célul tűzik ki. Ismét máskor, a művészet és a fotó határait feszegetik áthatásaikban, valamint az art brut, a nyersművészet – lassan klasszikusnak számító – terepe felé. És végül, egyre sűrűbben a kortárs médiaművészet extrém irányai felé. Egy élő Beatles-legenda halott feleségének professzionális és privátfotó munkái elvben lehetnének a gombafejűek mítoszának megszokott kellékei. A 71 éves Sir Paul el is jött a bécsi Kunsthausba a megnyitóra, majd két héttel később a Práterben, az Ernst-Happel-Stadionban (az osztrák „Népstadionban”) 40 000 néző előtt koncertet is adott. Sok magyar is ott volt, aki valaha a  „zavart” nyugati rádióadókból vagy a hamar karcos lengyel kalózlemezekről ismerhette meg a nagy kulturális fordulatot. Mégis, a kiállítás képeit látva, többről van szó, mint nosztalgiáról vagy jó marketingről.
Linda McCartney (lánykori nevén Eastman, 1941–1998) – Paul McCartney amerikai születésű társa – fotós produkciója mindhárom, imént említett Kunsthaus-vezérelvnek megfelel: egyrészt, mert Linda harcos állatvédő volt. S anyaként a család életmódját is egyfajta „vissza a természetbe” jelszó jegyében alakította – az ősi angliai vidék (Sussex grófság), a rideg skót felföld és a végtelen arizonai préri rurális életkörülményeit felvállalva. A falun otthont teremteni választásához hozzátartozott Linda tudatos konyhai magatartása is. A fotózás mellett Linda a Beatles „tartozékaként” az alternatív vegetáriánus szakácskönyveinek pionír szerzőjeként is komoly médiafigyelmet kapott. A McCartney’s Home Cooking és a Linda’s Kitchen című kötetei még ma, tizenöt évvel Linda halála után is nemzetközi könyvsikereknek számítanak.
Másrészt: a Kunsthaus preferálta „másság” dolgában a hely szellemének éppen megfelel, hogy Linda, anyaként és fotós tevékenysége pólusain, egy egyre szélesebbre nyíló olló csúcsai között a fotográfiáival kereste önmagát, helyét a veszett világban. Egy világsztár feleségeként, négy gyermekük anyjaként összetartotta a családot. Privátfotóinak java ezt, a hagyományos női szerepvállalás heroikus harcát dokumentálja. Hozzá, de ettől nem függetlenül, képei tükrözik azt a melankóliát, fájdalmat, filozofikus és személyiségből fakadó reményvesztettséget, amit feltehetően a sztár-életmóddal kapcsolatos feszültségek, a folyamatos újrakezdés csalódásai (is) gerjesztettek. És ez nem fest ellentétes képet a fizikai és pszichedelikus utazásokkal át- és megélt, ezredvégi világállapot tapasztalásaival. A forradalmi zene „társadalmasításának” anomáliái közül mindannyiuk számára John Lennon meggyilkolása volt a legrettenetesebb.
Harmadszor: Linda fotóinak egzotikumát vagy extrém tartalmát éppen az a zárt világ biztosította, amely a Beatles és a popzene sztárjainak szigorúan körülbástyázott hétköznapjaiból következett. Fényképészt oda nem fogadtak be, profi ott nem exponálhatott, csak ha a marketing pont ezt kívánta meg. A sztárok emberi arca szinte ismeretlen. Linda „családtagként” kivétel lett. Alkotói érzékenysége nyomán képei hol szélsőséges, hol intim, de egyébként láthatatlan pillanatok krónikái. Egyúttal a beat-forradalom, a 60-as évek generációs harcának és átütő győzelmének dokumentumai is. Ebben a közegben kiválóan kamatoztatta azt a banálisnak tűnő privátfotós praxist (lásd még Szegő György: Privát fotó szimbólumszótár. Theaterart, 1998), amit gyermekei és Paul fotózásával – mintegy a sztárlét makacs tagadásaként – egész felnőtt életén keresztül gyakorolt. Ebbe formai lehetőségként sikeresen beépült a szcéna spontaneitása, valamint a „hibák” képalkotó lehetőségei.
Mások mellett Linda McCartney is a hetvenes évek új irányainak képviselője volt. Elsősorban a szabályokat felrúgó, feszített kompozíciót, a merészen vágott képszéleket és a modellre hangolt pszichológiai „mínuszt” emelném ki. Utóbbi az alkotót egyszerre befogadóként is érzékelteti. Költői kérdés: a kurátori válogatás mellőzte-e a fotókról a mosolyt? Vagy ilyen képeket Linda nem is tudott készíteni? Sem a fáradt, kiégett(?) modellek, sem saját, szeriőz kedélye okán. Sejteni lehet erre a kérdésre a választ. Linda sűrűn választott alsó gépállást – például Paul jamaicai „nyaralós” fejesugrásánál (1971). Többféle alázat jele is lehet ez. Itt azért maradt valami titok.
Ugyanakkor Linda képzett művész volt, akinek korai fejlődését pozitívan befolyásolta a New York-i profi fotográfus, Hazel Archer figyelme, illetve az a műtörténeti stúdium, amit a jómódú ügyvéd, Lee Eastman biztosított (a név kötelez) a University Arizonán tanuló lányának. Az apa a Keleti-part művészvilágával is jó kapcsolatot ápolt. Egyik ügyfele nem kisebb nagyság volt, mint Willem de Kooning, az amerikai informel kiemelkedő festője, ugyancsak különös, egzaltált alkotó.
Amikor Paul és Linda 1967-ben, a Bors őrmester album bemutató-buliján összekerültek, Amerikában még tombolt a „Swinging Sixties”. Lindának még megadatott lefényképezni a korán távozó Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison megismételhetetlen fellépéseit, de olyan nagy „túlélőkét” is, mint Aretha Franklin vagy a Simon & Garfunkel. Fotói az új popkultúra emblematikus képeivé váltak. Amint az Eric Claptonról készített is, amit címlapján közölt a Rolling Stone magazin (ő volt az első női fényképész ezen fontos orgánum címlapján, akit amúgy Eric „visszafotózott”, és ez a kép most látható a kiállításon és annak plakátján is). De itt jelent meg az is, amit Linda legális lesifotósként, az ejtőző Mick Jaggerről és Brian Jonesról csinált a Hudson folyón száguldó SS Sea Panther jachton (1966) – később ilyesfajta fotográfia a paparazzóknak már csak teleobjektívvel vált lehetségessé. Linda testközeli, személyes, humorral és empátiával áthatott felvételei ebben a szubkultúrában etalonnak számítanak. Gondolom, mert nála a sztárok is emberarcúak. (Amúgy a Paparazzo Fellini Édes életében a fotós szereplő vezetékneve volt. Csak most Linda képeiből édes helyett inkább kesernyés életek körvonalazódnak.)
Önmagát találó módon – talán éppen pszichés megerősítésként – így kommentálja: „A fotóim én vagyok”. Többféle „én”-ről szólnak a képei. Az egyik „én” a kor kiemelt státuszú riportere, akinek a Rolling Stoneson és a Beatlesen túl, Willem de Kooningtól, Allen Ginsbergen át megcsinálhatta például Gilbert & George, Jim Jarmusch vagy Johnny Depp és Kate Moss portréit is (1995), de általuk az ő autentikus létéért folytatott vesztes harcban az éppen esedékes pozíciót is láttatni képes; bizonyosan megfotózta a maga viszonyát a „való világgal”.
A másik „énje” az, aki gyerekeit, férjét anyaként és feleségként privátfotózta – de olyan amatőr, nyers őstehetséggel, ami keveseknek adatik meg. És ezekben a képekben van leginkább benne az a szelíd ellenállás, vesztes méltóság, csendes életbölcselet, amit a melankólia szó leegyszerűsítene, a szürrealista jelző beskatulyázna. Még a „száraz humorral teli” önjellemzés a legjobb megközelítés. Ezt érezni Paul és Martha kutya (1968) vagy Stallion ló és egy skóciai állókő (1996) „pillantásváltásakor” vagy John Lennon, London (1969) „rózsaszín képtérből kisétáló” figurájából. Erről a fotóról jó erősen átsüt, hogy a színpad csak illékony, virtuális valóság. A szakadék – ami a világtúrákon bumlizó csapat önpusztító életmódja, illetve az ebből menekülő Paul és családja rejtőző életmódja között húzódik – egy lélekben egészséges ember számára áthidalhatatlan.
A Linda vidéki életet időutazásként láttató képei Margaret Cameron és William Henry Fox Talbot az ipari forradalmat megelőző/hárító, klasszikus munkáit idézik. Sokszor a magány költői megfogalmazását vélem felfedezni (például a vidéki faház ablakszemeinek képein). Ezt a defenzív, magába mélyedő gesztust érezni a 190 alkotást bemutató kiállítás szinte minden képén. Linda belekapaszkodott a fényképezőgépébe, és sokáig képes volt Paul és a gyerekek számára fenntartani a béke kényes egyensúlyát. Csapatban és egyedül is. Szenvedély és szenvedés közhelyes fogalompárosítását tevékeny fotósként, családanyaként évtizedeken át sikerült igazolnia. 1998-ban, 57 évesen győzte le a rák.
A kiállított képanyagot a New York-i International Center of Photography, a londoni Victoria and Albert Museum és a szintén londoni National Portrait Gallery képeiből válogatták. A mostani bécsi tárlat igazi meglepetése mégis az a posztumusz keltezésű animációs film, amit a Linda McCartney által esendő emberi lényekként megénekelt sztárok csapata készíttetett. A pergő képkockákon megelevenednek a fiatalon elment zenészek és énekesek. A mai öregek pedig örökifjúknak, sőt halhatatlanoknak tűnnek föl. A tárlat képi mágiája működik.
Szegő györgy

Kurátorok: a McCartney család, Andreas Hirsch, Claudia Schmid