HELMUT_NEWTON_1920-2004

Zavarban van a látogató. Nem azért, mert a háta mögül figyelik, melyik fotón mit néz – bár ki tudja. Sokkal inkább azért, mert Helmut Newton képei – mint (megszemélyesült) tárgyak – a mitológia Árgusához hasonlíthatók. Ahogy      Hegel idézte Esztétikájában: „visszapillantásuk” révén a képnéző szubjektum döntően átalakul: „egy produktív játék kölcsönhatásának részesévé válik, amely túllép a kép és a tényállás közti egyszerű tükröződés viszonyán. Az Árgus pillantása megütköztet, nem megerősít” – G. Boehm művészettörténész hivatkozása talán az én zavart élményemet is (Gottfried Boehm: Képi értelem és az érzékszervek). Persze nem speciálisan Newton képtárgyai kapcsán érvényes a hasonlat. Azzal a céllal használja, hogy általában rámutasson a képi értelemnek és az érzéki energiának az azonosságára.
Azzal folytatja, hogy a látásnak mindig van egy „végrehajtás” jellege. Helmut Newton például igen alaposan, rendkívül aprólékosan elrendezi a képi figurák környezetét, kellékeit, végül magát a modellt, a „szinte élettelen” kelléket. Mimikájukra, genitáliáikra is kiterjeszti a fennhatóságát. Azért, hogy az „érdektelenné rendezett” téma (általában topmodellek aktfotói) helyett maga a látás/érzékelés legyen fotója főszereplője. A perjellel azt szeretném körülírni, hogy a „végrehajtó látásnak” dinamikája van. Newtonnak sikerül kioltani ezt a dinamikát. Egy szenvedő (kép)-nyelvtani szerkezetben olyannyira eredményes ez a kivonó művelet, hogy Newton fotóinál legtöbbször az érzékek szubjektuma igencsak eltávolodik az objektumtól mint forrástól. Gondolom, más nézőkkel együtt ezért tudom passzívan szemlélni a modellek megalázott, felmagasztosított, talányos, erotikus, vulgáris, alpári vagy akár pornografikus pózait (a jelzők felsorolása precíz: Pfisztner Gábor leltárát idézem itt a Fotóművészet 2003/3–4. sz. Méhkirálynők című írásából – Pfisztner jól érzékelteti azt a rejtelmes figurát, akit lényegében nem lehetett érdemi szóra bírni. Ludwig Wittgensteint persziflálva: amiről nem tudunk beszélni, azt némán fényképezzük le). Akkor, 2003-ban, a LUMÚ-ban kollektív interjút adó mestertől kérdeztem: tetszenek-e neki a modelljei? Azt felelte: soha. És huncut alig-mosollyal, a metakommunikációban nyitva hagyta, ránk bízta válaszának értelmezését. Miközben megközelíthetetlen maradt, modelljei szinte kizárólag a domináns nők, a teremtés  csúcspéldányai, etalonok, akik a megsebezhető férfi és férfitest immár elveszített egyeduralmát veszik át. (A társadalmi szerepek, a férfi-identitás átalakulásáról szól éppen most a LUMÚ-ban párhuzamosan megrendezett A meztelen férfi című tárlat, ami szinte jin-jang kiállításpárja a Szépművészeti Múzeum Newton-tárlatának. Csak éppen az a képi újítás főáramát szeretné népszerűsíteni, a Szépművészetié pedig inkább a „biztos siker” kommunikációja.)
Visszatérve Gottfried Boehm fejtegetéséhez: a szemlélés a fogalmak irányította megismerés előjátéka. Idézi ehhez a gondolathoz Kant bon motját is, miszerint „a szemlélés vak, a fogalom pedig üres marad, ha nem működnek együtt.” (Immanuel Kant: A tiszta ész kritikája. A transzcendentális logika.) És Helmut Newton fotóinak javánál a két tényezőt sikerül abszolút távol tartani egymástól. Így a szubjektum passzív állapotban, „affekció nélkül marad”, mely állapotban a „végrehajtó látás” érzéki adattá tompul. Ilyen passzív, emocionálisan „vak” nézőket érzékelek a tárlaton. Newton tehát sikerrel fényképezett, eléri, hogy nézői számára képe csak egy fogyasztói értelemben kívánatos, jól forgalmazható termék legyen. Hallatlanul profin megcsinált kultúrobjekt.
Nem tudom, Newton ismerte-e Kant fenti aranymondását. Mindenesetre szerette ismételgetni az interjúiban, hogy ő színvak… És képeinek nagy része tényleg fekete-fehér maradt. Ezért is, zsánerük bűnügyi helyszínt idéz, amolyan helyszínelés-fotók. Szenvtelen látlelet. További asszociációként, gyakran visszatérő kellék a modellre tett bilincs. A modellek bilincsben téma a passzív erőszak szado-mazo receptje szerint vagy magányos áldozatok vagy a domináns társnővel alkot párost. Egy-egy szállodai szoba mint tetthely a híres párizsi rendőrségi gyűjteményt idézi (lásd Sz. Gy.: Bűn és bűnhődés c. írásának 96–97. oldali képeit, in: Fotóművészet 2010/2). Különös leleményként a nyitott erkélyen át látható város vagy a „bekapcsolva felejtett” tévéképernyőn pergő mozgás által a halál ütközik az „élet megy tovább” banalitásával. Ez egy lehetséges kulcs a leselkedés motivációjához.
Még inkább morbid az a képletes bilincs, amit egy-egy női lábon látni egy-egy röntgenfelvételen. Amúgy a női láb fétisként tűnik fel. Általában egy abnormális sarokmérettel kialakított női „körömcipővel” együtt. A kettő röntgenfelvétele morbid ortopédiai vicc. A kínai tradicionális kultúra  zsugorított női lábfejének európai megfelelője. A kiállítást szállító Helmut Newton Stiftung kurátora szerint a fotográfus nemcsak a masináit vitte mindig magával, hanem azt a bizonyos tűsarkú cipőt is, amelyet minden modellnek viselnie kellett, s amelyben járni nem is lehetett. Amúgy Helmut sem ment soha messzire, a helyszínek maximum pár száz méterre voltak a szállásától. Ide illik az az egészségügyi „műtermi kellék”, fémállvány is, amelyet felcsavaroznak a modell „törött” lábára. A címekben Newton „A sérült XY” képaláírásokkal magyarázta a perverzióként – vagy antik utalásként – érthető passzív/szenvedő szituáció beállításait. Az ókori görög szobroknál használtak s máig használnak hasonló fémállványt, a sérülékenyen szabadba meredő márványrészek stabilizálására. Csak éppen ezek élő modellek. A Halál ügynökeinek képében.
Érdekes párhuzamot mutat ez az ókori művészettel vagy a klasszicizmussal való játék Robert Mapplethorpe-nak a manierista Hendrick Goltzius, Jan Harmensz és más hollandok mitologikus beállítását kopírozó aktfotóival (Guggenheim Stiftung Berlin és Szépművészeti Múzeum). És a szerepcserék manifeszt ráadásaként némelyik Newton-modellnek csaknem annyira fiús az lábizomzata, mint ama hírneves Lisa Lyonsnak, Mapplethorpe kigyúrt modelljének. De Newtonnál ez az uniszex karakter más, inkább csak egy finomabban megfogalmazott eszköze a fent említett „távolításnak”. A rút esztétikája is hasonló hatású, de a túlhajtott szépség látása is csömörrel jár. Newton világa inkább csak a képnyelv szépségét kiteljesítő adalékkal szolgál egy, a tökéletesség igényével szerkesztett anatómiai szótárhoz.
Ebbe a passzív, a női vágy tárgyává váló férfi látens vonulatba, feje tetejére állított szexualitásba illett az a fotó, amit Newton halála után egy évvel állított ki a munkásságát most nálunk prezentáló alapítvány Berlinben. Ezen az egykori színésznőből fotóssá lett feleség, June Springs a pálmafa alatt pózoló fürdőnadrágos (tangás?), fehér selyeminges Newtont női kalapban és körömcipőben kapta le. Ekkor, 1993-ban 73 éves volt a mester. Az ő képe is úgy hatott, mint egy történetből kiragadott filmkocka – mert ez a „tökéletes divatfotó” titka – Newton szerint. Éppen ez a mostani kiállítás, talán az egész életmű (250 fotó látható most!), számomra kevéssé vonzó, de hallatlanul profi vezérmotívuma. Egyetlen széria az egész. Nincs sok meglepetés benne.
Pedig a hosszú kiállítótér többféle csoportot taglal. Mert a kurátorok láttatni akarják, hogy a fotós egy-egy világhírű magazin más-más elvárásainak egyaránt meg tudott felelni. A német kurátor azt mondja a sajtóvezetésen, hogy a Chanel volt a legmerevebb megrendelő (további idézett márkák: Yves Saint Laurent, Versace, Vogue). Én nem látom ellentétesnek a márka fétisének ezt a jeges eleganciáját a Newton-féle ars poétikával. Newton világvándor volt, de leginkább Párizsban élt. Ahol mondjuk a Jeu de Paume-ban a Sully Múzeum rendezett például egy Images de marques du document au fétiche című tárlatot is, amit a kulturális miniszter és az építészeti múzeum tudós igazgatója, Michel Clément együtt nyitottak meg. A helyszín, a múzeum-etalon és a VIP-figurák is fétisek. Ez az alkalmazott műfaj Párizsban a magaskultúra szerves része. Termékek fotói voltak láthatók, vágyott márkajelzésekkel. A most Budapesten kiállított képeken látható modellek is képtermékek, egy új gender világ produktumai, márkanevük: Helmut Newton. Kérdés, hogy a Szépművészeti Múzeum márkaneve ezzel emelkedik-e? A nézőszám magas lesz, minden bizonnyal.
Keverednek Newtonnál is a fotóművészi sajátosságok a márka-fétissel. Egy nylonzsákba bújtatott akt keze lóg a térbe, hogy prezentálja az óriáskígyó bőréből készült retikült. Szinte Éva bibliai ikonográfiájának karikatúrája ez, de halál komolyra véve. A halandóság „termékeny pillanata”. Egy mai átiratban Playboy nyuszinak öltözött Éva, mögötte New York felhőkarcolói jelentik a Paradicsomot. Az első terem azt sejteti, hogy a hallatlanul sikeres Newton mégsem volt teljesen harmonikus viszonyban a megbízókkal. Hiszen bontott fel idő előtt szerződést világmárka divatcéggel. És erről a diszharmóniáról árulkodik az is, hogy már világsztárként, az 1970-es, 80-as években saját egyszemélyes, fekete-fehér magazint is szerkesztett és kiadott, Helmut Newton Illustrated címmel. A minta a német 20-as, 30-as évek, a mainál szofisztikáltabb német sajtója, a Berliner- és a Münchener Illustrierte. A képek itt erősebb irodalmi karaktert mutatnak, de nem lényegében mások, mint a jelenkori megrendelőknek leszállított anyagok. Az egész kiállítás „egyetlen sorozat”, amelyben, mint ő maga is kimondta: „mindig a nő a domináns”. Persze a kétértelmű fogalmazás nagyon is tudatos. Egy új gender világ érzékeny tükrét tartja elénk Helmut Newton. (Vannak a tárlaton tisztességes portrék is, híres boldogtalanokról, de ezek nem annyira sajátosan egyénített munkák, mint a divat-zsánerek.)
Végül csak van egy meglepetés. Erősen hatnak az utolsó teremben kiállított óriás printek. Utolsó fotói, a Vogue számára. Ezeket már nem is láthatta nyomtatásban. Öt–öt nő frontálisan, feketében, alkonyatkor és kicsit később. Négyen napszemüvegben, az ötödik szemüveg nélkül: visszapillantanak Newton „Euridikére”. A vakszemüveget viselő többiek kíméletlen látnokok, a halál angyalai. Tudják, amit Newton is tud és közvetít: minden szépség halandó. Van közöttük, aki előbb meg is öregszik. Minden egész eltörik.
Kevéssé empatikus, talán önkéntelenül is védekező/korosodó férfinézők arról beszélgetnek a tökéletes alakú, mondjuk 1953-as modellek előtt állva, hogy ama hölgyek most körülbelül 80 felé járnak. Hogy a férfiak évezredeken át természettől adottnak tekintett kulturális szerepe ellen sikerrel lázadnak-e a nők, vagy éppen Helmut Newton teszi ezt a domináns nők fotóival? Ez teljesen közömbös. Hogy a férfitesthez vagy immár a nőihez kapcsolódik a hatalom fétise? Végül is egyre megy. Színház az egész világ, benne – Newton utolsó képein (is) – az (emberi) természetnek (Teatrum Mundi) van kiszolgáltatva minden férfi és nő.
Szegő györgy