KÖNYVESPOLC – 2013/2.

Hans-Michael Koetzle: Photographers A–Z
444 oldal rengeteg képpel, 25×31,7 cm
Taschen, 2011. ISBN 978-3-8365-1109-4
Ennek a könyvnek kétszeresen is itt a helye: ez is egy könyvespolc a maga módján. Hans-Michael Koetzle ugyanis aszerint állította össze a ma-ga majd’ négyszáz legfontosabb fotográfusát, hogy nem „csupasz” fényképeiket citálta emlékeztetőül-indoklásul, hanem albumaik, publikációik borítóit és néhány belső oldalát. Könnyű igazolni a koncepció létjogosultságát – jó szemű könyvkiadók jól válogatott, szépen tervezett kötetei egy-egy fotográfusnagyság emblémái lettek, és felülmúlhatatlanul képviselik annak a fotográfusnak a művészetét. Ehhez persze az interpretációnak olyan magas foka kell, mint a zenében a legkiválóbb muzsikusok és karmesterek olyan ritka egymásra találása, ami aztán egy-egy előadást, annak hangfelvételét örökre legendássá tesz. Ahogyan ott nem csak a komponista megy a mennybe, itt a fotográfusok mellett a kiadókra jut megérdemelt rivaldafény. Hangsúlyozom, ez nem egy „szép könyv” verseny. A szépség önmagáért van, és mint ilyen, akár felesleges is. Az érték itt a hűség, a jó szolgálat. A képeknek, a fotográfus üzenetének közvetítése.
Kép önmagában nincsen. Ha kihúzok egy képekkel teli fiókot, az is egy színpad, ahol a kép szerepel. A legfelsőt a fiók oldalai keretezik, a paszpartu az alulról kikandikáló képek, kacatok. Ha az egészet kiborítom a földre, az is egy elrendezés, ami az egyes képek hatására és az egészre is kihat. Hatványozottan igaz ez egy album oldalpárjaira és az oldalpárok egymásutániságára. A papír színe, felülete, a kép mérete és a körülötte lévő „üres” mező aránya jó esetben nem a könyvtervező pillanatnyi ötletén múlik, azt a képanyag követelné ki magának, és nagy kérdés, a tervező meghallja-e ezt a követelőzést.
Gyakran szajkózzák manapság, hogy a nyomtatott könyvnek, a Gutenberg-galaxisnak vége. Lehet, de akkor nem kevésbé a kultúrának és a Világnak is. Sokakat ez nyilván nem is bánt. Lerágott csont ez, szomorú hátterét adja annak a diadalmenetnek, ami itt négy és fél száz oldalon sziporkázik. A kiállítások helyhez és időhöz kötöttek, és ha esetleg tolonganak is a látogatók, az élmény lecseng, miközben hazafelé a busz után szaladunk. Esetleg felidézzük még párszor, aztán vége.
Ezeken a hasábokon folyamatosan könyvek feldicsérése történik – ha a szerző, a tervező vagy a kiadó valamiért nagyon ki nem húzza a gyufát, már maga a könyv puszta léte is elegendő egy kis lelkendezésre. Itt viszont igazán magasan van a léc, ez a legjobbak klubja. Természetesen itt sem teljes a lista – kifogható-e a tengerből az összes legnagyobb hal – de ezzel a névsorral Ansel Adamstól és Arbustól Warholig, Weegee-ig és Winograndig jól el lehet lenni egy darabig.
A szerző, Hans-Michael Koetzle amúgy müncheni székhelyű szabadúszó író és újságíró, szakterülete a fényképezés története és esztétikája. Írt könyvet a legendás Twen képes magazinról, de övé például az 1000 Nudes, a Photo Icons, és a René Burry Photographs is.

Photo Box (Bringing the Great Photographers into Focus)
512 oldal 250 képpel, 22×17 cm
Thames & Hudson, 2009. ISBN 978-0-500-54384-9
A könyv címe jól tükrözi a lényeget: mintha valóban egy dobozban lapulna a tartalom, szigorú rendben: az oldalpár bal felén a képhez tartozó szöveg, jobbján maga a kép, mindez kétszázötvenszer, ennyi remekmű kedvéért megismételve. A tartalom – maga az egyetemes fotótörténet Fotóbox-módra – tizenkét fejezetre osztódik (riport, háború, portré, akt, nők, utazás, városok, művészet, divat, csendélet, sport, természet). A fejezeteken belül az osztálynévsor a rendező elv. Nagy arcú emberek ilyenkor anyázó cikket írnak a koncepció felháborító voltáról és egyben a teljes hiányáról is. Pedig szerintem a könyv teljesen rendben van. Akinek van agya, bármilyen koncepcióban fog találni a magáéval ütköző elemeket, viszont nem jelent neki megoldhatatlan feladatot az adott szituáció értelmezése. A fotótörténet tárgyának ilyetén felosztása valóban teljesen esetleges (mint az összes többi lehetséges felosztás is), de legalább átlátható, nincsen fontoskodó rafinériával ködösítve. Olyan ez, mint fényképezéskor az automata expozíció korrigálása: egyszerű gépnél, ahol a fénymérő az egész kép átlagát méri, könnyen megoldható, de ember legyen a talpán, aki egy össze-vissza súlyozott fénymérés eredményét sikeresen tudja felülbírálni.
Kinek ajánlott ezt a könyvet a bevásárló kosarába tenni? Akinek az itt bemutatott kétszázötven kép különféle nagy ívű monográfiákban, nagyalakú drága albumokban mind megvan, annak nyilván nem. Bár talán nem ismeretlen az az érzés, amikor az ember utazás előtt áll a könyvespolc előtt keresgélve, mit vigyen magával az útra, hogy alvás előtt a szállodai ágyban lapozgatva kicsit az otthonosságot érezze, szóval az érték/súly arány miatt talán még azoknak is megéri. Akiknél pedig a drága monográfiákból, reprezentatív albumokból hiány van, azoknak feltétlenül.

Sióréti Gábor: Árnyékváros
112 oldal 71 képpel, 22×22 cm
A szerző kiadása, 2010. ISBN 978-963-06-8722-5
Cartier-Bresson talán kezébe sem vette volna a fényképezőgépet olyan szikrázó napsütésben, mint amilyenben Sióréti Gábor könyvének a képei születtek. Bár ne gondoljuk, hogy a dolog csak az időjáráson múlik: a szerzőnek (az utóbbinak) az Interneten elérhető más képein ugyanilyen napsütés sokkal laposabb tónusskálát is megengedett. Ez a film noir-t idéző hangulat ugyanis nem adottság, hanem tudatos beavatkozással elért cél. Ahogyan ugyanaz a pohár egyszerre félig tele és félig üres is, a képeken félig a tűző nap, félig a mély árnyék uralkodik, és a könyv címe: Árnyékváros azt jelzi, itt az árnyékba süppedt rész a fontos. Ez a választás a feszültségkeltés eszköze is egyben, hiszen a lényeg a mély feketékből alig kivehető. Ez nem technikai hiba; ha minősíteni kell, akkor inkább bravúr. És divat, stílus, mert valójában az is, ami talán lassan lecseng, de évekig határozottan kivehető vonulat volt. Mint minden divat, ez is csalóka dolog volt, itt sem működött semmi pusztán a technika révén. Hallatlanul gyorsan kiüresedtek azok a képek, ahol a szerzők csak a felszínt majmolták, és nem érezték a dolgok mögöttesét. Aki viszont útlevéllel mozog ebben az árnyékvilágban, mint Sióréti Gábor is, nem olcsó eredményre számít. A képeken (vagyis a valóságban, az expozíció pillanatában) több dolognak és pontosabban kell összejönnie ahhoz, hogy ezek között a tónusviszonyok között értékelhető legyen a végeredmény. Nem csupán a technikára (gradációs görbe, például) gondolok, hanem egyrészt a jelentésbéli-hangulati síkra, másrészt arra, hogy a fények-árnyékok szétszabdalják a színpadot, igencsak leszűkítve annak esélyét, hogy ha valami éppen jó, az ugyanakkor pontosan jó helyen is legyen. Közönséges esetben egy kistotálban, de még valamivel szűkebb kivágásban sem számít sokat, ha valaki öt centivel odébb mozdul, de itt ez éppen elég lehet ahhoz, hogy a szeme helyett a füle, a kézfeje helyett a könyöke kerüljön a fényfoltba. Jó szem, felfokozott figyelem – és főleg az eseményekkel való folyamatos, szoros kontaktus – kell ahhoz, hogy az elkapott pillanatokban minden rendben legyen.
Sióréti Gábor eddigi szakmai életútja – viszonylag fiatal kora ellenére – még inkább az övét megelőző időszakra jellemző. Ő már járhatott volna az Iparművészeti Főiskola fotó szakára, de elsősorban nem is erre gondolok. Az „én időmben” a színművészetire filmoperatőrnek, filmrendezőnek felvételizni a (nyilvánvalóan nem mindig betartott) szabályok szerint csak akkor lehetett, ha addigra az illető már valami más egyetemen diplomát szerzett. Az a felismerés lehetett e mögött, hogy a filmkészítéshez nem elég a technika, a hogyan – amit ugye a főiskolán meg lehet tanulni. A lényeg a miről, a miért, amihez viszont az életről, a társadalomról, a Világról kell beható ismereteket szerezni. Ennek nyilván nem egyetlen útja egy közgazdász-, bölcsész- vagy mérnöki diploma, de hogy a szakmának jót tettek ezek a kiművelt koponyák, az vitathatatlan. Torz karikatúrája ennek a mai sok „doktor”-művész és a rengeteg tudálékos, tudományoskodó, bombasztikus szöveg a művek körül, amit az sem ment, ha a hivatkozások listája alkalmasint korrekt. Siórétire visszatérve, ő a villamosmérnöki diploma megszerzése során csiszolta világképét, problémafelismerő és -megoldó készségét, és alternatív úton, a Szellemkép Szabadiskolában tanult fotográfusi ismereteket. Ez utóbbi hatás letagadhatatlan. Nincsen is ezzel semmi baj, a művek hitelesek és jók, bár nekem rendszeresen eszembe jut egy nagyon régen látott film részlete: egy vadász talál egy anyátlan medvebocsot, magához veszi, nagy szeretettel nevelgeti, és a közben medvévé cseperedett bocs is viszonozza ezt a kötődést. Mehetne így tovább, de mert a medve természetes sorsa a szabadság, a vadász a felnőtt állatot elkergeti magától, és elijesztésül, könnyes szemmel még utána is lő, hogy a szakítást visszavonhatatlanná tegye. Sióréti Gábor munkásságára nézve nincsen ebben a tanmesében semmi burkolt kritika. Lehet, hogy neki ez az út van eleve elrendelve, de hogy valóban ez-e, abban lankadatlanul, újra és újra kételkednie kell – mint minden alkotónak a maga útját illetően.

Progresszív útkeresések – Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója 1977–2012
190 oldal 133 képpel, 16,6×23,4 cm
Magyar Fotográfiai Múzeum, 2012. ISBN 978-963-8383-91-4
Meg kell barátkozni a gondolattal, hogy már a Stúdió is annyi idős, hogy történetének eleje ködbe vész. Ront a helyzetemen, hogy valamikori stúdiósként magam is ködbe vesztem. Elválaszthatatlan momentuma a fotótörténet alakulásának, munkásságok, művek felemelkedésének vagy elfeledésének, hogy az éppen aktuális helyi vagy világháborúban gránátokkal és bombákkal szórják meg a városokat, és ezek a bombák olykor fényképész műtermeket találnak telibe. A műtermek a helyiségben tárolt negatívos dobozokkal, képtároló fiókos-szekrényekkel együtt lángba borulnak, és emiatt a fotótörténet pár oldala jobb esetben üresen marad, rosszabb esetben pedig üres lapok sem lesznek, amik a hiányra emlékeztetnének. 1977 óta Magyarországon ilyen igazi bombaszórós háború nem volt, ideálisak tehát a körülmények a fennmaradásra, és mégis: van már olyan ex-stúdiós, akinek valamikor jelentős életműve egy-két publikációt és barátoknál maradt pár kópiát leszámítva megsemmisült, vagy legjobb esetben lappang valahol. Nem kell ehhez fél tonnás romboló bomba, csak pár magánéleti és anyagi rossz döntés, válás, lecsúszás, hajléktalanság, betegség, halál. Ameddig még meg tudott jelenni, addig ügyetlen fedőtörténetekre hivatkozva néha kért és kapott tőlünk anyagi segítséget, lejjebb csúszva már bújt előlünk, a tizenöt évvel azelőtt még Audival járó, leányfalui családi házban lakó, vállalkozóvá avanzsált fotográfust valami menhelyről vitték kórházba, meghalni. Hogy a hátrahagyott motyó mit tartalmazott és mi lett vele, nem tudni. A cédulára, kézzel írt gyászhírt egy ismeretlen adta be a Művészeti Alap irodájába, a szakma egy éves késéssel értesült róla. Aki még a legtöbbet tudta Szerencsés János utolsó idejéről, szintén ex-stúdiós, már nem tudott segíteni abban, hogy a fotográfiai hagyaték nyomait keressük: hetekkel élte csak túl barátja éves késéssel elterjedt halálhírét.
De még halál sem kell a fenn-nem-maradáshoz. Ha igazi bombák nem is, szitkok-átkok hullottak a Stúdió körül is. Pártoskodás, szájalás, vádaskodás, történethamisítás – nem sok, nem jelentős, szóra is alig érdemes, de a művészettörténet, mint az időjárás is, kaotikus rendszer, egészen kicsi momentumok tudnak beláthatatlan következményekkel járni.
Vannak végül a legegyszerűbb okok művek elpusztulására, életművek utólagos megítélésének megnehezülésére. Stúdió helyiség beázása. Költözés. És még: a csinos paszpartu. Évekkel a Stúdióból kiöregedésem után egy délután váratlanul benyitottam a Garai utcai helyiség ajtaján. Egy nálamnál fiatalabb művész, a Stúdió fáklyájának egy továbbvivője – bár akkor pont nem a fáklya volt a kezében – éppen egy ott archivált képemet tép-te ki darabokban a paszpartuból, amire szemet vetett.
A magyar fotográfiának az a korszaka amúgy sem volt agyondokumentálva. Nemhogy monográfiák, de még antológiák is igen ritkán születtek. A kortárs, egyidejű reflexiókat utólag pótolni már nem lehet. Ha még élünk is, abba bajos beleszólni, hogy most, a mostaniak hogyan látnak minket akkori valónk hiányosan fennmaradt, és alkalmasint összekuszált mozaikjait extrapolálva. Már maga a figyelem is megtisztelő. Látható tehát: nem állunk olyan jól, hogy a Progresszív útkeresések kiállítást és az ahhoz kiadott könyvet fenntartásokkal méregethessük. A kiállítás, a könyv gesztus is volt, nem mellékesen összecsengve azzal a közhely létére nálunk mostanában tökéletesen elfelejtett igazsággal is, hogy magát becsüli meg az, aki az elődjét megbecsüli. Amúgy hirtelen nem is állunk most olyan rosszul, más kiállítások és könyvek is teremnek újabban, és javítanak valamit azon a helyzeten, hogy a néha nagy generációként is aposztrofált csapaton úgy bukott át az idő, hogy miközben például a képzőművészeknek azonos területeken elkövetett zsengéiről könyvtárnyi dokumentum született, addig rólunk szinte semmi.
Tímár Péter