21 FOTOGRÁFUS A XX. SZÁZADBÓL – KÖRMENDI-CSÁK FOTÓGYŰJTEMÉNY

Igyekszem befogadó-szemlélő maradni, ha fotóról írok is. A Kogart Házban rögtön éreztem, hogy a „kívülállás” most nem sikerülhet. Annak ellenére erősen a látottak hatása alá kerültem, hogy több, sokszor látott erős képpel újra szembesültem. Emblematikus művek. Igen, művek, mert éppen ez a „Nagy generáció” érte el, hogy – bár nagy késéssel – nyugati mintára a magyar múzeumi intézmények is vizuális művészetként fogadják be a fotót.
Az én nemzedékem képeit látom, ezek égtek bele érzékeimbe. Az alkotók egyike sem lehetne apám, de fiam/lányom sem (három nőművész van a 21 között). Ez az egész, így ahogy van, az én világom. Múltam, jelenem – nem kerülhetek ki belőle. Az empátia adott.
A kiállítást, a kötetet a Körmendi–Csák műgyűjtő család promócióként a külföldnek (is) szánja, várható és remélt a siker. De én nem ezt kommentálom, az objektív közölni valók alant olvashatók.
Kézenfekvőnek tűnne körkérdés-sort feltenni a huszonegy alkotónak, hogyan élik meg műveik, ilyenformán életük egy jelentős részének a gyűjteménybe kerülését, de talán az is belátható, hogy a dolog sokkal intimebb annál, mintsem könnyű válaszok születhetnének. Ezért, bár nem mondhatom, hogy helyettük válaszolok, mégis általuk: témaválasztásukban, emberi-művészi hozzáállásukban látom világunkat. Nem a fotósokról írok, hanem képeik által: rólunk. Helyettem is látnak.
Bajos lenne a Kincses Károly kisesszéivel kísért album remek, teljességre törekvő szövegéhez hozzátenni. Ha írni szeretnék befogadóként, akkor csak a lehető legszubjektívebb szövegnek marad realitása: megpróbálok a képekből alkotónként egyet-egyet kiemelni (több is lenne), melyekben generációm élménye befogadói érzéki minőségként megragadható.
Végül csak el kell, hogy meséljem Harisnál említett első fotókiállításom szüzséjét. Hogy a T. Olvasó számára hitelesítsem a „helyettem látta” (értsd: „helyettem fotózta”) attitűdömet. 1978-ban az FMK-ban Fotó(labor) volt annak a címe és formája is. Három 50 literes akváriumot töltöttem meg vízzel és korábbi – szubjektív témájú – fényképeimmel és azok negatívjaival. Volt okom rá, gyászmunkaként készült. Halakat és fotós labor kellékeket is telepítettem az „előhívótálakba”. A halak elkezdték leenni az emulziót. A fixir azután megállította ezt a folyamatot. Pár év múlva a kaposvári színházzal Nancyban és Párizsban szerepeltünk. A Pompidou Center tárlatán egy ír kortárs művész, az akkor jó nevű James Coleman Living and Presumed Dead (1983–85) című, igen hasonló munkáját láttam. Neki mindenesetre volt jó galériása. Kiállítása láttán felhagytam a kísérleti fotóval – meg a színház is jobban érdekelt.
Ha a Körmendi–Csák kezdeményezést külföldi siker is követi, ez a történet jól is végződhet. A „Nagy generáció” ma a legszebb alkotó korban dolgozik.
Szegő György

A gyűjtemény születéséről
– Hogyan jött létre a fotográfiai gyűjtemény?
– A fotográfia mint művészet iránt a Körmendi–Csák műgyűjtő család érdeklődése csak az utóbbi években fordult. A Körmendi Csák Gyűjtemény, melynek kezdetei visszanyúlnak a múlt század 80-as éveire, eleinte festmény és szoborgyűjteményként induló, majd később újabb és újabb művészeti ágakkal – grafika, textil, üveg – bővülő műtárgy együttes először 1997-ben mutatkozott be és vált láthatóvá kiadvány formájában is az érdeklődő közönség számára. Akkoriban a fénykép mint művészeti tárgy értelemszerűen nem került a gyűjtés fókuszába, képzőművészeti gyűjteményről lévén szó, de a fotó a képzőművészeti tárgyakon keresztül egyre közelebb került, lassan, de biztosan megjelent, szinte bekéredzkedett a kollekcióba. Először a fényképészeti eljárásokat is használó képzőművészek életművével, mint például Gyarmathy Tihamér fotogramjai vagy Bálint Endre, Marosán Gyula, Orosz Gellért, Schéner Mihály, Várnagy Ildikó fotó kollázsai.
Az utóbbi időben a nemzetközi trendeket is figyelemmel kísérve fordult a gyűjtők figyelme erőteljesen a fotóművészet irányába. Meghatározó volt ebben a folyamatban a londoni Royal Academy of Arts nagy sikerrel megrendezett Szemtanúk: A magyar fotográfia a XX. században című fotókiállítása (2011). Ennek egyik kurátora Colin Ford, a bradfordi médiamúzeum alapító igazgatója volt (a másik Baki Péter, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója), aki ezen a kiállításon több élő, a XX. század második felében alkotó művészt is bemutatott, külföldön élő nagy magyar fotósok mellett. Ford a 70-es évektől érdeklődik a magyar fotográfia iránt, kiállítást rendezett már a 80-as években Bradfordban, majd 1989-ben a Műcsarnokban is, és több tanulmányt publikált magyarokról.
Megszületett tehát a gyűjtők elhatározása, hogy a gyűjteményen belül legyen egy önálló, a XX. századi magyar fotográfiát bemutató egység. A tájékozódást a Magyar Nemzeti Múzeumban kezdték, először Kiscsatári Marianna főmuzeológust, a Történeti Fényképtár munkatársát, a kortárs gyűjtemény kezelőjét keresték meg, tanácsot kérve, milyen irányban induljanak el, miután a londoni kiállításon a ma élő művészek közül zömében dokumentarista irányzathoz tartozó alkotókat láttak. Kiscsatári javaslatára bevonták a dokumentarista irányzat egyik képviselőjét, Benkő Imre fotóművészt, akinek művei a londoni kiállításon is szerepeltek. Mielőtt a mélyebb ismerkedésbe kezdtek volna a művészekkel, Kiscsatári és Benkő ajánlására felkérték Kincses Károly fotómuzeológust, s az ő segítségével közösen kialakították a végső koncepciót. Az így létrehozandó gyűjteményi rész kurátori teendőivel is Kincses Károlyt bízták meg. A válogatás szempontja az volt, hogy élő magyar fotóművészek dokumentarista, avantgárd és más irányzatú művészfotóin keresztül mutassa be a XX. század második felének sajátos és egyedi látásmódját.
A Gyűjteménybe felvett művészek listája a múlt év elejére körvonalazódott. A gyűjtők a fotómuzeológus és fotótörténész segítségével kezdték meg az ismerkedést a kiválasztott művészekkel. A koncepció és a 21 fotográfus személye végül is döntően Kincses Károly elképzelései szerint vált véglegessé. Az egyes alkotóktól már kizárólag Kincses válogatta a képeket a gyűjteménybe és a könyvbe, ő írta az művészeket bemutató esszéket is. Az életrajzok összeállítása Kiscsatári Marianna munkája. A kötet 440 oldalon, magyar és angol nyelven 21 művész munkásságán keresztül kíván betekintést adni a XX. század második felének fotóművészetébe, a bevezetőt Colin Ford írta. Kincses Károly volt a kurátora a Gyűjtemény első, mintegy 160 képből álló, nagyszabású kiállításának is.
– Ki került be, ki maradt ki?
– A gyűjtemény koncepciója végül meglehetősen tág határokat jelöl ki. Első körben olyan fotókat kerestek, amelyek az 1950-es évektől az ezredfordulóig készültek. A sajtóanyagban hangsúlyozzák: a „kollekció első periódusát bemutató tárlat nem kíván történeti áttekintést adni, hanem lenyűgöző felvételek bemutatásával szeretné a közönség érdeklődését felkelteni a kimagasló XX. századi magyar fotográfia iránt.” Majd központi gondolatként „egy technikai és időbeni síkot” jelölnek meg. Tehát kizárólag a mondott időszak analóg technikával készült műveit keresték. Így kerültek be a kollekcióba Balla Demeter, Bánkuti András, Benkő Imre, Féner Tamás, Friedmann Endre, Gulyás Miklós, Hajdú József, Haris László, Hemző Károly, Horváth M. Judit, Horváth Péter, Jokesz Antal, Kerekes Gábor, Korniss Péter, Stalter György, Szebeni András, Szilágyi Lenke, Tímár Péter, Török László, Urbán Tamás és Vékás Magdolna munkái.
A művészkör ennél szélesebb volt, de különböző okok (betegség, más irányú elfoglaltság, a teljes életmű múzeumban léte, galériához való elkötelezettség stb.) miatt alakult így. E mellett a válogatás egyik fontos szempontja az volt, hogy élő művészek alkotásai kerüljenek a Gyűjteménybe és a kötetbe, ezért a XX. század második felének több kiemelkedő alkotója már nem is szerepelhetett benne.
A történet itt nem ér véget, a gyűjtőknek nyitott, folyamatosan bővülő gyűjtemény létrehozása volt a céljuk, melynek első szakaszával találkozhatunk a budapesti tárlaton és az albumban. A gyűjtés és ismerkedés tovább folytatódik újabb művészekkel, a XXI. századi fotóművészettel, és nem csak analóg technikával készült művekkel is. A kollekció összeállításának elsődleges szempontja volt a nagy elődök hagyományainak nyomdokán az itthon maradottak nemzetközi elismertetése, színvonalas kiadvánnyal, külföldi kiállításokkal. A Gyűjtemény a XX. század második felében alkotott 21 kortárs magyar művésztől több, mint ötszáz fotográfiát tartalmaz.

(Kogart Ház, kiállítás (2013. május 8. – július 9.) és kétnyelvű album