JINDŘICH ŠTREIT

„Sok van, mi csodálatos,
De az embernél nincs semmi csodálatosabb.”
Szophoklész : Antigoné

Amikor Jindřich Štreit, a Palacky Egyetem pedagógiai karát befejezve, 1964-ben Sovinecbe költözött, a dokumentarista fotográfiának nem voltak erős hagyományai Csehszlovákiában, különösen nem Morvaországban. Ennek egyaránt lehetett oka a XX. századi cseh avantgárd sikere, a kifejezetten erős fotós nemzedék, de a politikai rendszer is, mely – finoman szólva – nem ösztönözte a művészeket a valós világ bemutatására.
Akkoriban Morvaországban olyan fotográfusok dolgoztak, mint Vilém Reichmann, Ivo Přecek, Antonin Gribovsky, Jan Hajn, hogy csak a DOFO csoport tagjai közül említsünk néhányat.
Az absztrakt és szürrealista fotónak nagy, még az első világháború körüli időkre visszanyúló hagyományai vannak Csehországban. Aki a XX. század második felét Kelet-Európában töltötte, annak az abszurditás, a szürreális világ, a hétköznapi világ groteszksége nagyon ismerős volt. Nem véletlen, hogy ez az irányzat ilyen erős maradt. Fordítva is igaz ebből valamennyi. Egy ennyire erős szürrealista érzékenységgel az sem véletlen, hogy Štreit műveiben is ott van a szürrealizmus, bármennyire is dokumentarista fotóknak tekintjük a munkáit.
Természetesen nem állíthatjuk, hogy a dokumentarista fotográfia egyáltalán nem létezett volna, hiszen ebben az időben dolgozott Martin Martinček is, de az ő és társai munkái még csak előkészítették a terepet ahhoz, hogy a dokumentarizmus több legyen az emberek szemében, mint a napi hírekhez tartozó illusztráció. A nagy változást Koudelka Cigányok című sorozata és Markéta Luskačova zarándokokról készült anyaga hozta el 1967-ben.
Sovinecből, a morvaországi, bruntáli járáshoz tartozó kis faluból a háború végeztével kitelepítették a német ajkú lakosságot, és a helyükre Cseh- és Morvaország más területeiről költöztek be új lakók. Nemcsak a hagyományok egy része tűnt el, de a falu egyébként is az ország legszegényebb körzetei közé tartozott. Ebbe a belső kapcsolataiban feldúlt, illetve még nem megszilárdult közösségbe érkezett meg Jindřich Štreit, tanári kinevezéssel a zsebében, és kezdte el fényképezni a környezetét. Nem csupán egyszerű tanítóként dolgozott, hanem ő vezette a kultúrházat is, kiállításokat szervezett, és Sovinec neve lassan fogalommá vált. A régióbeli történetek, az egyes emberi sorsok a mindennapi történelem tükreiként jelennek meg Štreit képein. Ami az országban történt, annak a helyi következményei is pontosan láthatóvá lettek. Bruntál egyfajta modellje a nagyvilágnak. Hol a modell határának az érvényessége? Éppen ott, ameddig a képei megérthetők.
Az abszurd és szürreális vonások Štreit műveiben azért hangsúlyosak, mert a környezet, amiben ezek a történetek lejátszódnak, ezek a gesztusok megjelennek, a hétköznapi élet díszleteivel körülvéve jelennek meg, nincsenek idézőjelbe téve – ezek az élet eseményei.
Itt, Kelet-Európában, 150 éves gyakorlatunk van abban, hogy a privát lét szegényes körülményeit hogyan védjük meg a politika, a környezet nyomása alatt.
A lehetőségeink korlátozottak, de meg kell tanulnunk túlélni, és ha lehet, mosolygósan túlélni. Sokan tanítottak erre minket, nem véletlen, hogy Hrabal, Örkény vagy Mrożek könyvei, Menzel filmjei ennyire sikeresek. Ott van bennük a derű, ami elfordítja a figyelmünket, és ideig-óráig győztesnek érezhetjük magunkat azzal, hogy a hétköznapi lét eseményeibe kapaszkodunk. Ez egy kicsit Švejkhez tesz hasonlóvá minket. (A társadalom nagy része nem válhat Robespierre-é.) Palivec kocsmárost elvitték a karcerba, mert azt találta mondani, hogy a császár őfelsége képét leszarták a legyek. Štreitet pedig tíz hónapra börtönre ítélték, mert az 1981-es választásokról készült egyik képén az államelnök fotója nemkívánatos és abszurd szituációban tűnt fel. A kép mellesleg a lánya fuvolavizsgáján készült.
A dokumentarista fotónak számos alfaja, osztálya van, a céloktól és az eszközöktől függően. Štreit képein nemcsak az látszik, ami a kamera előtt történik, hanem az teszi mélyen hitelessé őket, és ez valahogy a képek vizualitásában is megjelenik, hogy az alkotó ott áll hősei mellett. Ismeri őket, ismeri a gondjaikat, az életüket, a múltjukat. Kevesen vannak a fotográfusok közül, akik ilyen jellegű, a mindennapi együttlét szintjén vállalják a közösséget a modelljeikkel. Mert számára nem is modellek ők, és nem is az ismerős megörökítése a fontos, hanem annak a gesztusnak a dimenziója, annak a mozdulatnak a jelentése, az a helyzet, arcvonás, amit csak ilyen közelségből kaphat lencsevégre, hogy azonnal valami sokkal tágabb dimenzióba is helyezze. Azért, hogy nekünk, akik nem ismerhetjük ezeket az embereket, mégis pontosan láthatóvá, átérezhetővé váljon a helyzet, amibe mi is kerülhetünk. Štreit az egyes emberi helyzeteket feltérképezve törekszik arra, hogy a mindenütt jelenlévő emberről beszéljen, túlmutatva a hely és az alkalom által definiált ponton. Az ő számára az adott gesztus kiemelése a legfontosabb. Az emberi tartalmak, amik a képeiben kódolódnak, mintha attól keletkeznének, hogy megörökíti őket.
Ha következetesen őszinték akarunk lenni, akkor fel kell vállalni a nyerseség ódiumát is. Štreit nem is tétovázik egy pillanatra sem. Igen, vannak nyers képei, ahogyan az életünkben is vannak ilyenek. Bizonyos dolgokról való beszéd szükségképpen nyers, mert nagyon alapvető dolgokat érint: születést, halált, önfeledtséget.
Hogy lehet az, hogy valaki, akit dokumentarista fotósként ismer a világ, egy járásnyi területről kiadott képpel lett világhíres? Olyan nagy ez a bruntáli járás, annyira világrengető dolgok történnek ott? Az ottani képek még egy olimpiai célfotónál, egy politikai egyezmény megkötésének protokollfelvételénél is fontosabbak? Bizonyára nem.
Štreit az emberi természet mélységében gondolkodik. Ezt veti össze azzal, amiben megnyilvánulhat, és ez időnként mosolygásra késztet és megértővé tesz minket.
Valami olyasmit tud, amiről időnként kényelmesebb megfeledkezni. Tudja, hogy esendők vagyunk, hibákkal, szépségekkel. És tudja, hogy úgy van ez az emberben elrendezve, hogy sohasem láthatni előre, mikor, mi fog a felszínre törni. Tudja, hogy gazdagok vagyunk, akkor is, ha nem veszünk róla tudomást, és ezt akarja tudatni velünk is. Ehhez nem kell más, csak őszinte és a méltóságot megtartó viszony. Nem, hogy nem sérti a modelljeit, ellenkezőleg, éppen a méltóság érdekében emeli szeméhez a gépet. Hogy e kis közösség tagjain keresztül valami fontosat mondhasson az egészről, azokról is, akikkel soha nem fog találkozni, mégis ismerősnek fogják találni a bruntáli helyzeteket. Íme az ember, ilyenek vagyunk.
Bár Štreit tud gyengéden látni, anélkül, hogy ellágyulna, nem választhatta a szemérmes művész szerepét. Ha arra vállalkozott, hogy hősein keresztül nekünk tart tükröt, akkor annak a tükörnek mindenhol egyformán pontos képet kell visszaadnia. Minél jobban ismeri azokat, akikről a képeket készíti, annál pontosabb lehet a kép. Csak akkor kezd máshol is projektekbe, ha biztosan tudja, hogy elegendő idő áll majd rendelkezésre ahhoz, hogy az alakjait belülről ismerje meg, hogy velük is tisztességes legyen, miközben nekünk üzen. Mintha valakinek egy csepp vízből kellene a tengert újra alkotnia, olyan feladatra vállalkozik.
Jindřich Štreit elkötelezett a teljességre törekvés és a méltóság tiszteletének kérdésében. Elkötelezett amellett, hogy felmutassa azt, ahogyan élünk, ahogy kibéleljük életünk zugait a lehetőségeinkkel. Ezen a szürreális színpadon azt állítja, hogy még sokkal nagyobb dolgokra is képesek vagyunk, amíg derülni tudunk magunkon.
Így válnak a bruntáli járás lakosai, az angol bányászfalu alakjai, de a magyar, a vietnami vagy orosz tájakon megörökített, hétköznapi emberek is, akiken keresztül tanúságot tesz ember voltunkról, a többiek oszlopává.
Surányi Mihály