URBÁN ÁDÁM SOROZATA MESTEREIRŐL

Urbán Ádám gesztusa – tisztelegni a „nagy öregek”, a mesterek, a példaképek előtt – nem is múlt századbelinek, hanem inkább 19. századi ötletnek tetszik. Amikor a fényképezés megszületett és gyorsan elterjedt, sokan gondolták úgy, hogy megörökítő képessége miatt leginkább efféle sorozatok előállítására volna hivatott. Veress Ferenc, a magyar fotográfia történetének egyik legfontosabb alakja nemcsak azt szorgalmazta a 19. század közepe táján, hogy alapítsanak fotómúzeumot, de azt is, hogy a múzeumban helyezzék majd el azok arcképcsarnokát, akik a magyar szellem fejlesztése terén maradandót alkottak. Vagyis a példaképek, mesterek portréit. Ahogyan az Magyarországon a hasznos társadalmi kezdeményezésekkel lenni szokott, ez az ötlet sem valósulhatott meg. Bár a mestereknek akkoriban még volt becsületük – még nem kellett úgy tenni, mintha minden új tehetség Pallas Athéné módjára, teljes vértezetben született volna meg –, Veress közjóra irányuló kezdeményezései sem hivatalos, sem civil támogatást nem kaptak. Van, amiben aligalig változnak a dolgok honunkban.
Aztán a lázas és zaklatott 20. század kapkodva termelte a nagyszerű fotókat és fotográfusokat, de a jelen sok gondja közepette, ha maradt még figyelem akkoriban, az inkább a jövőre irányult, nem a múltra. Az előttük járók felhalmozta értékek hegyeire fölhágva láthattak volna el a horizontig az új generációk, ha elláthattak volna egyáltalán, de egyre kevésbé volt szokás hátra és lefelé nézni; megvizsgálni és megbecsülni a fundamentumot, amelyiken az új életek sarjadnak.
Most meg, az új évezredben, egyszeriben azon kaptuk magunkat, hogy a horizontok elenyésznek, ha meg fölsejlenek, olyan ijesztők, jobb, ha oda se nézünk. Se múlt, se jövő, csak az acélszürke jelen. Nincs hová ellendülni – akkor meg mit ér az örökség? S ugyan mit érnek az örökhagyók? Példaképek? S bár Urbán Ádám von Haus aus is érintett, híres szakmai előd nyomdokába lépett, manapság erről is meg szabad feledkezni, ha nem látszik belőle közvetlen haszon. Vagyis attól még, hogy Ádám annak az Urbán Tamásnak a fia, aki a 20. században hazánk egyik meghatározó fotóriportere volt, nem kellett volna példaképekről, sőt PéldaKÉPekről fotósorozatot készítenie.
De megtette, és milyen jól tette! A névsoron nincs mit bogarászni, hiszen ebben Urbán Ádám annyira szubjektív lehetett, amennyire csak akart. A saját mestereit, példaképeit kötötte arckép-csokorba. Persze, bogarássza az ember, de nem nagyon tud belekötni a leltárba. Kihagyni biztosan senkit sem lehetne, legföljebb még odaképzelnénk néhányat a „nagy öregek” közül. Az már csak személyes sokk, hogy Urbán mesterei némelyikével kortársaknak tudjuk magunkat, így aztán csak szoktatjuk a szemünket és eszünket ahhoz, hogy bölcs véneknek lássuk őket.
Ha valaki tisztelegni kíván mások előtt, akkor igyekezzen háttérben maradni. Ne róla szóljon az ajándék! Urbán Ádám kellő empátiával, tisztelettel és türelemmel tette a dolgát. Szinte észrevétlen maradt. Nem tolakodott bombasztikus ötletekkel, nem kapacitálta modelljeit lehetetlen pózokba. Nagyon is azzal hozakodott elő, ami elsőre „kötelező kűrnek” mondható. Némi enteriőrben elhelyezve, mindenki fogja kezébe egy-egy kedves művét, finom világítás, tökéletes exponálás, visszafogott színvilág. Kellő távolságot adva az idő rongálta arcoknak, de a néző számára a fotó evidenciájával összekapcsolva alkotót alkotásával. Kevés? Épp elég. A többletet majd az idő hozzáadja, ahogy (szinte) minden fényképhez hozzárétegezi az eltelt idő a többletjelentéseket, a meg nem sejtett tanulságokat, megindító érzéseket. Hiszen ennél is, még alig készült el a sorozat, a nagy öregek egyikét, Hemző Károlyt már tényleg csak az őt megörökítők, például Urbán Ádám szemével láthatjuk.
Ám mielőtt még végképp félreértenénk a dolgot, szerénység és visszafogottság ide vagy oda, ez a portrésorozat is a készítőjéről szól végső soron. Arról az anakronisztikus magatartásról, amelyik, lám, működik a 21. században is. Úgy teszek, mintha csak hagynám: válasszon a modell. Álljon, üljön oda, ahol jólesik neki, mosolyogjon, legyen morcos vagy elgondolkodó, engedje meg, hogy a macska, kutya odaheverjen a fő mű elé, igyekezzen minden gesztusát kontrollálni, rendezze ő a látványt a saját ízlése szerint, figyeljen a színharmóniára, játsszon örökifjú játékosként vagy őszintén, ne tegyen már tényleg hozzá semmit ahhoz, ami ő. Hiszen lehet-e vitatkozni azzal, hogy „Kit anya szült, az mind csalódik végül,/vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni./Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,/ebbe fog belehalni.”
Múlandósággal, keservekkel szembehelyezni csakis életet és emberi melegséget lehet. Saját szűkös létet megsokszorozni pedig az elődök és utódok alkotta lánc hosszával. Ha valaki már fiatalon is tudja ezt, akár a világ ellenében is, az jól érti József Attila másik két sorát is: „Hiába fürösztöd önmagadban,/Csak másban moshatod meg arcodat.”
Szarka Klára