SZATMÁRI GERGELY: AMERICAN IDLER

Mi az, amiről nem szólnak a mesék? Mi van a nagy álmok, ígéretek után, amiről nem keringenek történetek? Nincsenek krónikásai? Szatmári Gergely American Idler sorozata egy végtelenül jelenlévő, mégis csaknem észrevétlen jelenség bemutatására vállalkozott. Nem egy újabb titkos társaság feltérképezésére a Conventional rejtett vívóklubjainak intim világa után, hanem egy olyan életérzés vizuális rögzítésére, amely nem kizárólag az észak-amerikai kontinenshez kötődik, mégis az ottani élet részét, arcát képezi.
Az Amerikához kötődő toposzok többsége mind az álmok beteljesülésének helyszíneként definiálja az Egyesült Államokat. Szatmári Gergely ösztöndíjjal egy évet töltött ott, kiszakadva az addigi élete jól megszokott rutinjaiból. Figyelte a helyi embereket, a szokásaikat, semmittevésüket. Megörökítette az apró, jelentéktelennek tűnő, mégis jelentőségteljes momentumokat, életük eseménytelen vagy indifferens pillanatait. Míg a hétköznapok munkahelyen töltött idejében többnyire egyértelműek a feladatok, elvárások, addig a szabadidő eltöltését nem segítik ennyire jól bevált sémák, s ez bizonytalanná teszi a szereplőket. Elengedni a felnőtt élet fő szervező elemét, a biztonságot jelentő napi rutint, és „csak” jól érezni magukat, talán a legnehezebb munka. Rengeteg impulzus veszi körül az embereket, s mindegyik mást sugall, más utat ajánl e cél eléréséhez. Túl sok a lehetőség, mely újabb dilemma elé állít, s a feladatok elől való menekülés gyakran fordul át unalomba, tétlenségbe. A helyzet kilátástalanságára is utalt a sorozatot bemutató kiállítás címe a Faur Zsófi Galériában: Zero Visibility Possible.
Megáll az idő, és nem kizárólag a kamera kedvéért. Megállt valamikor, talán több évtizeddel ezelőtt, és azóta minden változatlan. Mintha Rick seriff – akinek az inge szinte szétreped a hasán – is időtlen ideje állna az út szélén, a furcsán oldalra libbenő nyakkendőjében. Mellkasán két golyóstoll mellett a zsebét lehúzó mobiltelefon, s az elmaradhatatlan csillag. Tekintetét nem látjuk a napszemüvegtől, de figyelme egy irányba összpontosul ott, a semmi közepén. Egy másik fotón kopott kis étkezdében kólázik egy apa a lányával. Tengerparton ülő, hínáron napozó, nemzeti parkokban vagy más látványosság előtt pózoló alakok: igazi amerikai látványvilág tárul elénk a sorozat valamennyi darabján, melyet ismerünk vagy ismerni vélünk az elődök (William Eggleston, Joel Meyerowitz, Stephen Shore) felvételeiről. Az American Idler középpontjában azonban a protestáns munkaszemlélet áldozatai állnak. Ugyanolyan társadalmi elvárás, hogy kellemesen érezzük magunkat a jól megérdemelt pihenés idején, mint az, hogy mindenki teljesítse a rá szabott feladatot. De hogyan is lehetne ez lehetséges, ha közben az önbecsülést csak a munkával töltött napok határozzák meg? A munka, mely boldogít, a munka, mely az ember értékének meghatározója: az vagy, amit elértél. A munka leveszi annak a terhét az ember válláról, hogy a saját életéről gondolkodjon. És amikor eljön a lazítás ideje, az örömteli megváltás helyett inkább hatalmas súllyal nehezedik rá.
Mi van akkor, ha minden társadalmi kötelezettségnek eleget tesz az ember? Dolgozunk, dübörög a gazdaság, mindenki építi a maga karrierjét. Megküzdjük a hétköznapok kisebb-nagyobb csatáit, de közben a rengeteg elvárás és kötelezettség mellett egy dologról elfeledkezünk: saját magunkról. Vágyainkról, igényeinkről, melyek annyira háttérbe sorolódnak, hogy amikor a mókuskerékből némi kimenőt adnak, nehéz mit kezdeni a nagy szabadsággal. A felszabaduló idő és energia hatására az eufória helyett a parttalanság érzése kerít hatalmába. A lehetőség, hogy saját magunk dönthetünk az időnkről, csak magunkra figyelhetünk, súlyos teherként nehezedik az elvárt és a média sugallta, mindent felemésztő boldog kikapcsolódás érzése helyett. Ilyenkor fájó a felismerés – ha egyáltalán eljutunk idáig –, hogy annyira elszoktunk attól, mi magunk irányítjuk az életünket, hogy nem tudjuk, miként lehet egy ilyen helyzetet kihasználni. Vezetésre vágyunk, a jól ismert, kényelmes szerepre. Ez az állapot, felismerés volt a kiindulópontja Szatmári sorozatának.
A sok elvárás menti lavírozás után nehéz feladat újra befelé figyelni, s nem egy kijelölt út szerint tölteni a napot. Elengedni a külső kontroll adta tájékozódási pontokat, melyek a hétköznapokat meghatározzák és keretet adnak. Mindig akarjuk mérni magunkat, hogy valakinek érezhessük magunkat. Nem könnyű feladat más utat választani, másban találni meg a viszonyítási pontokat, mint amire szocializál minket a társadalom.
Mit kezdjenek az emberek a szabadidejükkel? Az egyik kiutat a látványosságok, a szórakoztatás világa jelentheti. Ezt jó érzékkel ismerték fel több évtizeddel ezelőtt, s azóta szórakoztató-kikapcsolódó központok, vidámparkok serege épült, melyek némi anyagi ráfordítás fejében leveszik rólunk ezt a terhet. De hiába old meg sok mindent az intézményesített szórakozás, a külvilág vonzereje mégsem feltétlenül elég erős ahhoz, hogy kizökkentsen ebből az állapotból. Szatmári a sematikussá váló élet és az abból való kiút erőtlen próbálkozásait rögzíti. Ezt a léha, tétlen állapotot, melyet tettekben nem is lehetett volna megfogni, annál inkább e pillanatok kimerevítése által, pont a jelenség esszenciáját megfogva, rejtett inaktivitását hangsúlyozva. A sorozat összes felvétele éles részletgazdagsággal tárja elénk ezeket a jeleneteket, mégis megjelenik egyfajta álmosság a képeken.
A spleen pillanatai, a létezés és a kiüresedés különböző fázisai, helyszínei jelennek meg. A kiszakadás, elvágyódás motívuma a sorozat több képén is hangsúlyos: megelevenedik az út menti szállások, motelek időtlen világa. De itt vannak a természeti jelenségeket fotózó turisták is, akiknél a közvetlen megfigyelés, tapasztalás helyett a rögzítés metódusán van a hangsúly. Elvinni magukkal egy szeletet abból, amit láttak, bizonyítékul szolgál aktivitásukra, jelenlétükre. Az angol cover (ebben az értelemben: letud, „kipipál” egy programot) szó jól leírja e feladatközpontú szemlélet sajátos formáját; a kikapcsolódás, megismerés öröme helyett a lista teljesítése a cél. A pillanatokból hiányzik a jelenlét.
A téma megjelenítése – akárcsak az azonos néven megjelent album felosztása – különböző aspektusokból közelít a jelenséghez, több nagyobb képcsoportra tagolva vagy egy-egy visszatérő motívum köré csoportosítva a felvételeket. Az utazás, az úton lét (On the road) tipikus pillanatai mellett a legyőzhető távolságok, a kirándulások (Excursion) résztvevőinek elkapott vagy beállított képei egyaránt a rácsodálkozás és kisajátítás gesztusa felől közelítenek. A tipikus amerikai útszéli motelek világa (Lodgins) sejlik fel, majd a tájképek (Landscapes) városba ékelődött megjelenési formái, a természeti háttér előtt pózoló vagy a természetbe helyezett alakok disszonáns kompozíciói. Nem hiányozhatnak a tengerpartok (Beach), melyek mindenki számára az önfeledt pihenés, semmittevés eszményi világát testesítik meg. A helyi lakosok (Locals) és közvetlen környezetük viszonya mellett a szükséglet kielégítésének tipikus helyszínei, a dinerek jellegzetes világa is megjelenik (Fast food joints). A kötet a (Commerce) és a (Roaming the city) városi sétáival zárul.
A kiüresedés, pusztulás témaköre körvonalazódik az American idlerrel egy időben készült másik sorozat, a Meadowlands felvételein is, mely az ember és a környezete viszonylatában vizsgálta a jelenséget. Egy valaha virágzó szórakoztató-központ szomorú képe jelenik meg. Egy kisvárosi miliő málló falú, üres moziteremmel, rozsdás reklámfeliratokkal. Elhagyatott utcák, üres dinerek és az ötvenes, hatvanas évek benőtt szemétdombjai. A tájképek közé beékelődő, portrészerű zsánerképek is az elmúlás témakörét erősítik. A New York Cityt és New Jerseyt egymástól elválasztó terület ma már inkább abszurd látványt nyújt, a múltból itt maradt, hanyatlásnak indult emlékek és az itt maradt emberek képével. A temetőt kettészelő autópálya, a kísértetlakta helyre emlékeztető monumentális kórházépület vagy az elhagyott utcák képe pont az álom utáni időszakkal foglalkozik. A városnak is megvolt a maga fénykora, melynek leáldozásával minden megváltozott.
Szatmári Gergely két, Egyesült Államokban készült sorozata a társadalmi tétlenség, a spleen XXI. századi megjelenését vizsgálja. Nem moralizál, nem esztétizál, inkább csak megállítja az amúgy is álmatag pillanatot, kiemelve a hétköznapokból azokat a mozzanatokat, melyeket jól ismerünk, de mégsem akarunk vagy tudunk meglátni, annyira az életünk, önámításunk részévé váltak. Ha mégis megtennénk, akkor felmerülne annak a lehetősége, hogy mindez értelmetlen volt.
Somosi Rita