MÁTÉ BALÁZS KÉPEI

UNMADE
Míg a fotográfiai portré látszólag az ábrázolt személyről szól, a divatfotók esetében az alany – azaz a modell – személyisége és vonásai sokszor láthatatlanná válnak. A smink, haj-styling, ruhák és végül az utómunka hozzáadott rétegei elfedik és elrejtik azt, aki és amilyen a modell a valóságban.

„Az emberi arc egyszerre néző és nézett, de főként ez utóbbi: saját arcunkat is csak kívülről, valamiben tükröződve láthatjuk. Metafizikai, etikai, szemiotikai és művészeti szempontból egyaránt az ember legfontosabb testrésze: az arcnak világteremtő ereje van.” Ez a két mondat egy másik, az Ernst Múzeumban, január végén nyílt kiállítás bevezetőjéből való, és mint kontextust citáltam ide: az emberi orcázattal való foglalatosságnak, ha alkalmasint játék is (vagy azt gondoljuk, hogy az), a kultúrában mélyre nyúló gyökerei vannak. „Isten teremté az embert a saját képére” (mások szerint fordítva, ember Istent az övére) – hogy csak az egyik sarkalatos tételt és annak az ellentettjét idézzük. De ezek csak a történelmi távlatok. A mai aktualitásban az arc már sokkal inkább tulajdon, önmaga is pénzzé tehető – nem mellékesen ügyvédeket, bírókat is eltartó – árucikk, egyben más árucikkek, hatalmas iparágak célpontja, a „légy egyéni” jelszavával csábító személytelenítés vadászterülete. Máté Balázs keretben idézett vállalása, „koncepciója” (pontosabban: iskolai feladat-kiírása) szűk keretein egyetlen pillanat alatt túlnő ez a téma, és túlnőnek a képek is.
Balázs tehát elsődlegesen a divatfotók modelljeinek „arcvesztéséből” indult – kisebb részben a smink, a haj, a ruhák, de sokkal átfogóbban a divat-lifestyle-marketing által felépített „Világ” uniformizáló ereje eltakarja a modellek karakterét, feloldja arcukat. A dolog illusztrálására a fotográfus is nekiesik modelljei fényképi arcának, de a rombolás gesztusa itt – egy tüllfátylat idéző lírai felvételt leszámítva – más eredményt szül. Nem is érdemes az eredeti szándék megvalósulását számon kérni: a marketing elmaszatoló, álságos céljaival – és ennek megfelelő eszközeivel – szemben ugyanis Máté Balázs karakteresen rombol, és ezzel nemcsak elvesz, hanem szinte ugyanannyit, de akár többet is visszaad ahelyett, ami az arcokból eltűnt. Hadd idézzem fel egy pár évvel ezelőtti látvány-élményemet: a televízió egy üzemi balesetről tudósított, a mentők éppen az egyik reménytelenül súlyos égési sérült körül tették a dolgukat. A férfi megadóan ült egy padon. Agyonégett, gyógyszerrel bekent arcát már vastag fehér géz-álarc takarta, csak a szem és a száj helyét jelezték kicsiny nyílások a maszkon. Ez az arctalanság akkor azt jelentette, hogy teste még talán egy hétig is él majd azután, de az arcát már elvitte a halál. Mint az Onibaba című japán filmben: az álarcos öregaszszony a történet végén szabadulni akar maszkjától, de az addigra összenő vele. Letépi, hogy végre önmaga legyen, de vele letépi az arcát is. Tragédia, horror – és mindennapos történet.
Vannak persze (tragi)komikus arc-vesztések is. Mindjárt a magyar rendőrökéi, például személyiségi „jogaik” ürügyén. Szomorú és szánalmas, ha senki felelős ember nem gondolta végig ennek az arctalanításnak a kárát; vagy riasztó, ha végiggondolta.
Az alkotó ebben a sorozatában a képrombolás két útját járja. A drasztikusabb módszer az arc teljes kiégetése, eltüntetése. Ebben az esetben teljesen megszűnik a karakter, elvész a lélek is. Nem meglepő módon (hiszen ilyesminek gyakran tanúi vagyunk, mikor a képalkotás „határtalan” manipulatív lehetőségeivel szembe kerülünk) ez a durva beavatkozás a kisebb erejű. A fotográfia hatása éppen az „igazsághoz” kötődésében rejlik, és ha túllépünk egy határt, az agy már el fogja szakítani ennek a kötődésnek a szálait. Innentől súlytalan minden, megszűnik a tét, ami a játék izgalmát adja. A képek másik része innen marad a határon. Ezeknél a sebesre karmolt bőr, a szinte felismerhetetlenségig szétvert arc nagyon is hiteles kategória. Persze ez már nem a divatfotók világa, ha felületesen úgy látszik is. Viszont a legemberibb dolog, hiszen egyetlen állat sem képes utánozni, emberibb találmány még a mobiltelefonnál is: a szadizmus, a kínvallatás. Az emberi dicsőség egyik csúcsa (és az orvosi hivatásé is egyben), hogy a verés mértékének helyes meghatározása tananyaggá finomodott tudomány. Még szerencse, ha csak sport: a mérkőzésvezető kérésére a sportorvos megnézi, üthető-e még a boxoló szétvert arca. Rosszabb esetben a verőlegények kérnek kontrollt: hagyjanak-e egy kis szünetet, nehogy már a verés tárgya (hogy ne mondjam: a modell) idő előtt és önhatalmúlag eltépje az e Világhoz kötődése szálait.
Tímár Péter