HERMANN ILDI FOTÓSOROZATA

A mindenkori kortárs fotóművészet egyik alapvető témája a gyermekvilág ábrázolása. A következő generáció képi reprezentációja alkalmas az éppen akkor zajló egzisztenciális és társadalmi folyamatok esszenciájának bemutatására. Látkép a gyerekszobában.
A fotográfia születése óta jelenlévő téma az alkotó személyes környezetének és privát életének ábrázolása. A fotográfiákon gyakran szerepel családja: felnőtt partnere, az előző és gyakrabban az őt követő generáció tagjai, gyermeke(i).
A kortárs fotográfiában is széles területet ölel fel a magánélet helyzeteinek és szereplőinek, ezen belül a saját gyermeknek képben való megmutatása. Ez a spontán, mindennapi pillanatok megörökítésétől a teljes megrendezettségig, a gyermek modellként kezeléséig tartó skála valamely pontján helyezkedik el. Magából a témaválasztásból is fakad, hogy a képek, képsorozatok gyakran ötvözik a személyes használatban maradó családi fotográfiák jellegzetességeit és a nyilvános bemutatásra szánt művek sajátosságait.
Hermann Ildi Lányaink című sorozatának valóságát a nyugtalanító portrék, a különös tárgyú csendéletek, az esetleges vagy éppen csak annak látszó kompozíciók, a szokványos beállítások, illetve azok kibillentése egy ponton, a meglepő képkivágások, a szokatlan részletek, a tudatosság és a véletlen együttállása építi fel.
A műanyag állatok a kád vízében fürdés után, vagy Rozi tincsei között a mindennapi folyamatból egy-egy olyan pillanatot mutatnak meg, amelyikben a személy, a helyzet beazonosíthatóságán túl jelentésrétegek sokasága él. A kádban fürdő kislány portrévá válik, a habfoltok között úszó állatok csendéletté lesznek, már nem csak önmagukat jelentik. Minden kép egészében meglepő, bár közismert helyzeteket, szokásos cselekvéseket, mindennapi tárgyakat, ismerős helyszíneket láttatnak.
A személyességre építkező, ugyanakkor távolságtartó megmutatásban is tetten érhető az erőteljes hatású, markáns képi véleménymondása. A képkészítés szituációjában kettős szerepben lévő anya és alkotó ráadásul egyszerre van a helyzeten belül és kívül, saját lányát és baráti körének gyermekeit fényképezve. A szándéka szerint nem családi albumba kerülő fotók nem csak az éppen adott életkorhoz tartozó arc későbbi azonosíthatóságát tűzik ki célul. Sokkal inkább, hogy ebben a XXI. századi „itt és most”-ban ilyen egy kislány, meg egy másik, na meg egy harmadik. Ezek a tárgyak veszik körül őket, ezek az események tagolják életüket, így öltöznek fel egy születésnapi zsúrra. Azaz, mindaz már a képkészítés előtt és magában a megörökítés pillanatában is megjelenik célként, amit visszatekintve mi is figyelünk, ha olvasunk régmúlt idők családi képeiben, túl azon, hogy megtudjuk, milyen volt anyai dédapánk gyermekkorában.
A sorozat képei megmutatják, a világ ilyen körülöttünk és bennünk, a gyerekeink pedig így léteznek velünk-közöttünk. A világ megismerésén fáradoznak: ünnepek díszletei között keresik a helyüket, jelmezbe zárva bújócskáznak, szerepeiket feledve, megható magányukban bukdácsolva osztják meg egyediségük magáért való szépségét.
Hermann Ildi Lányaink című sorozatának képei úgy mesélnek a gyermeklétről, hogy közben sokat mondanak arról az összefüggésrendszerről is, amelyikben létezik. Portréi ugyan elsősorban arcképek kislányáról, Roziról és más gyermekekről, de nemcsak azok, hanem reális képmásai is egy szürreális világnak. Ahol a gyermeklányok hol felnőtt női szerepükre készülnek, hol eredendő szépségüket mutatják, vagy éppen egy groteszk maszk mögé rejtőznek. Úgy élnek, hogy modelljeiket keresik, azt játsszák, akivé válnának majd, egymáshoz hasonulnak és különböznek. Nem önmaguk megmutatásában rejlik valószínűtlenségük, hanem az a képeken megjelenő összes valóságelem együtteséből fakad.
Ebbe a rendhagyó családi albumba, nemcsak a történések, a családi, baráti, korosztályi események kerülnek, hanem az is, ami a közöttük eltelt időben zajlik. A helyszínek, enteriőrök pedig nemcsak háttérként jelennek meg, hanem szerves részét képezik e világ bemutatásának. Ebben az albumban a lényeges és a nem fontos között nincs különbség, mert mindkettő az élet része, maga a folyamat. Ki tudja megkülönböztetni ugyanis ebben a pillanatban, hogy majd a jövőből visszatekintve mi is volt sorsdöntő? A dinoszauruszcsontváz látványa a ruhatárban, a ködben éppen hogy csak látható csoportkép gyermekkel, aki együtt és egyúttal külön is áll tőlük, vagy épp a fürdőruhás a piros fotelben heverő fehér nyúl társaságában?
Nem is ez a dolgunk. Sokkal inkább magunkra ismerni e képekben, meglátni gyermekeink és önmagunk kérdéseit és a válaszlehetőségeken tűnődni.
Csizek Gabriella