BESZÉLGETÉS SOPRONYI GYULÁVAL

– Úgy tudom, elég korán eldöntötted, hogy a fényképezéssel akarsz foglalkozni.
– Amikor az általános iskolában, azt hiszem, hatodikos koromban megkaptuk a továbbtanulással és pályaválasztással foglalkozó tájékoztató könyvecskét, hogy lassan elkezdjünk gondolkodni azon, mik akarunk lenni, én rögtön a fotós, fényképész címszót kerestem. Már akkor tudtam, hogy ezt a pályát akarom, csak még azt nem, hogy pontosan milyen keretek között.
– Akkor, hatodikos korodban már volt fényképezőgép a kezedben?
– Igen, volt. Édesapám, aki a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában dolgozott könyvkötő tanárként, fotózgatott. Szerette volna a tőlem két évvel idősebb bátyámat is megtanítani a fekete-fehér laborálásra, de őt ez egyáltalán nem érdekelte. Engem viszont rögtön elvarázsolt a vegyszer szaga, meg a sötétkamralámpa fényében lassan megjelenő kép, és lelkesen nyomogattam a fényképezőgép gombját.
A gimnáziumban nagyon rosszul tanultam, kizárólag azért bírtam ki a negyedik év végéig, mert tudtam, hogy a Práter utcai iskolába csak érettségivel juthatok be.
– Föl sem merült, hogy édesapád „bevigyen” a Kisképzőbe?
– Oda a rajz volt a legfontosabb felvételi tárgy, én meg nem tudtam rajzolni. Néha bejártam apuhoz, láttam, hogy egészen más típusú iskola volt, mint a sporttagozatos általános iskola, meg a sportgimnázium, ahol én tanultam.
– Mit sportoltál?
– A Spartacusban úsztam, Egerszegi Krisztináékkal egy évfolyamban, de mivel későn érő típus voltam, nem tartoztam a jók közé. Áttértem az öttusára, a gimnázium utolsó két évében pedig párbajtőröztem.
– Mi vesz rá egy kamaszt arra, hogy az úszás miatt éveken keresztül hajnalban keljen?
– Az apja meg az anyja. Persze időnként voltak kitöréseim, hogy nem akarom ezt csinálni, de mégis természetes volt, hogy minden reggel és délután edzésre járok. A sportolást végül a fotózás váltotta fel. A gimnáziumot szó szerint végigszenvedtem, nagyon rosszul éreztem ott magam, annyira, hogy az első év vége felé hónapokig nem jártam be az iskolába, igazolást hamisítottam, Édesanyámnak úgy kellett visszasírnia, hogy ne rúgjanak ki. Főleg a reál tantárgyakból voltam rossz, egyetlen cél lebegett előttem: kell az érettségi ahhoz, hogy a Práter utcai iskolában fényképezést tanulhassak. Az ottani két év teljesen megváltoztatta a tanulásról alkotott képemet, érdekes módon ott már a fizika és a kémia is érdekelt, és jól tanultam.
1993-ban, az első tanév második félévében az Esti Hírlaphoz kerültem tanulónak, ami nagy szó volt, mert ezekre a szakmai gyakorlatokra csak a második évben kerül sor, de engem Fazekas Istvánnal együtt kiválogatott Grnák László akkori fotórovat-vezető. Én addig úgy hittem, hogy egész életemben vízparti kavicsokat fogok fotografálni, ehelyett belekerültem a napilapos, rohangálós őrületbe. Azt hiszem, a habitusomnak nem is felelt volna meg a pepecselő, a világítást hosszasan, precízen állítgató műtermi fényképezés.
1994-ben Szalay Zoltán, az akkor indult Blikk rovatvezetője megkeresett, hogy lenne-e kedvem átmenni hozzájuk. Még tanuló voltam, második éves, és elég szörnyű érzés volt, hogy tizenkilenc éves tanulóként be kellett kopognom az Esti Hírlap főszerkesztőjéhez, hogy ezennel fölmondok.
– Fotós szempontból volt-e különbség a két napilap között?
– Akkoriban már az Esti Hírlap is kezdett bulvárosodni, már abban is megjelentek a cicis nők, persze addig is a szenzációk, a balesetek, bűnügyek vitték a lapot. A Blikk nagyjából ugyanez volt, csak színes és nagyobb oldalakon, másként tördelve. Viszont Grnák László, illetve Szalay Zoltán vezetésével mindkét helyen elég erős fotórovat jött öszsze. Az Esti Hírlapnál heten-nyolcan lehettünk, többek között Horváth Dávid, Dudás Dénes, Schiller Zsuzsa is ott dolgozott.
Eleinte csak olyan feladatokkal bíztak meg, amit újra le tudok fényképezni, ha esetleg az első próbálkozást elrontom, meg olyan zsáneres életképekkel, amiknek nem kellett aznap megjelenniük.
A Blikknél már nem tanuló voltam, hanem külsős, már pénzt kaptam a megjelent képekért, de nagyjából ugyanazt kellett fényképezni, a celebeket, a napi borzalmakat. De amikor valamilyen katasztrófa-helyzet volt, például árvíz, több napra is leutazhattam vidékre. Igaz, akkoriban még nem fotóztam magamnak, csak amire a lapnak szüksége volt. Egyébként is irányításra szorultam, meg kellett tanulnom mindent, a helyes képkivágást, komponálást is. Nekem szükségem volt erre a folyamatos tanulásra, ebben láttam az ottani munka értelmét, a rutinszerzésben, nem pedig abban, hogy na, ma is megjelent egy képem egy hírességről vagy egy eseményről.
– Lényegében meg voltál elégedve a helyzeteddel?
– Az utolsó időben azt éreztem, hogy túlságosan is ránk van bízva, hogyan dolgozunk, hiszen már négy éve ott dolgozó, rutinos riporterekként kezeltek bennünket, én viszont még szükségét éreztem annak, hogy tanítson, foglalkozzon velem valaki. Tudtam, hogy a Népszabadságnál Rédei Ferenc fontosnak tartja a rovatnál folyó műhelymunkát, hiszen gyakran összefutottunk az ottani kollégákkal, Bánhalmi Jánossal, Teknős Miklóssal, Balogh Lászlóval, akik egy-két generációval idősebbek voltak nálam, fel is néztem rájuk. Hiába kerestem nagyon jól a Blikknél, fölmondtam, és megpróbáltam bejutni a Népszabadsághoz, de nem vettek föl. Akkorra, a fiatal korom ellenére, már ismert lett a nevem, volt MÚOSZ-nagydíjam meg a Sajtófotón is nyertem, tehetségesnek tartottak, úgy éreztem, hogy nem is lógnék ki a szerkesztőségből. Rédei elmondta, hogy hiába van valakinek neve a szakmában, hiába nyert díjat, náluk naponta kell hozni ugyanazt a szintet.
Fél évvel később újra jelentkeztem, és akkor fölvettek.
– Bocs, hogy még a Blikkről kérdezlek: rajtad kívül más is érezte, hogy tovább kell lépni?
– Senki nem értette, hogy miért mondok föl…
– Az alatt az állás nélküli fél év alatt érezted a jó fizetés hiányát?
– Volt valamennyi tartalékom, ami a végére el is fogyott, meg volt egy-két próbálkozásom, például Pálinkás-Szűcs Róbert odavett a Joy női magazinhoz, ahol „műtermeznem” kellett, lámpákkal világítani, de hamar rájöttünk arra, hogy az nekem nem való, ezért riportosabb feladatokat kaptam. Rövid ideig tartott. A Népszabadságnál újra meghirdették az állást, jelentkeztem, és már nemcsak a magammal vitt képeim alapján döntöttek, hanem kaptam néhány tesztmunkát, amikről a komplett negatívokat le kellett adnom, hogy Rédei Feri láthassa, hová néztem, miket exponáltam, milyen lehetőségeket hagytam ki. Rájöttem, hogy ezekből a kontaktokból mennyivel többet meg lehet tudni egy fotósról, mint a belőlük gondosan kiválogatott képekből. Rengeteget tanultam tőle, a rovatvezetői és szerkesztői munkán túl a nyíltságával, az őszinteségével, a korrektségével és a felesleges körök mellőzésével is jó példát mutatott.
– Arra nem gondoltál, hogy a Blikk után az MTI Fotóhoz menj?
– Nem, akkoriban a Népszabadság fotórovata volt a legjobb, és közéjük szerettem volna tartozni. Most már az online újságok, az [origo], az Index.hu, a HVG.hu is erősek, olyan fiatalokkal, akik printben nem is dolgoztak, jó pár éve, mint online orgánumot, talán be se engedték volna őket a sajtótájékoztatókra. De mi, fotósok soha nem néztük le egymást.
– Volt-e előnyöd a Népszabadságnál amiatt, hogy már másodszor jelentkeztél náluk?
– Nem tudom, mert ezeket a dolgokat mindig síri csend vette körül, azt sem tudtuk, hogy kik jelentkeztek egy-egy állásra. Amikor először jelentkeztem, Czagány Balázst vették föl, aki rendkívül jó sportfotós, mindenesetre pár hónappal később elment. De azt nem tudom, hogy másodjára volt-e fórom. Amikor már ott dolgoztam, tudtam, hogy kik jelentkeznek a megüresedő helyekre, de ezt a felvételizővel soha nem közöltük, még a felvétele után sem; ugyanígy, amikor felvételiztem, én sem tudtam, kikkel kell versenyeznem. Feri a döntései előtt mindig egyeztetett a rovattal, mindig megkérdezett minket, hogy mit szólnánk az általa kiválasztott jelölthöz, milyennek tartjuk, tudnánk-e vele együtt dolgozni – ez nyilván korábban, az én esetemben is így történt.
– A papád örült a fotós karrierednek?
– Persze, meg édesanyám is, hiszen rengeteget segítettek a pályám elején.
– És te is büszke voltál magadra?
– Az nagyon hamar elmúlt. Ahogyan a díjakkal történik: mint minden fiatalnak, az volt a vágyam, hogy nyerjek a Sajtófotón és a nemzetközi pályázatokon, és amikor sikerült, nagyon örültem, hiszen ezért hajtottam. De aztán nem történt semmi, minden ment tovább, másnap ugyanúgy föl kellett kelni, már a következő munkán járt az agyam. Természetesen a szakmai elismerés, visszajelzés sokat tud lendíteni a néha elfásuló napilapos tempón. De azzal is tisztában voltam, hogy egy másfajta összetételű zsűri talán más anyagot díjazhatott volna. A 2011-ben kapott Balogh Rudolf-díjam más, hiszen ott nem egyetlen képanyaggal kell versenyezni, hanem egy szakmai grémium terjeszt fel. Ez nagyon megtisztelő.
– A napilapos feladatok mellett magadnak is fényképeztél, ugye?
– Igen, például gyakran jártam underground partikra, a Frank-hegyen volt egy zárt vagy inkább illegális buli, később ebből alakult ki a Cinetrip. Mivel mindig lógott gép a nyakamban, elkezdtem fényképezni ezeket a nagyon színes, lézerfényes, a párától mégis félhomályos törökfürdős partikat, de nem színes anyagra, hanem 1600 ISO-s fekete-fehér filmre, olykor negyed vagy fél másodperceket kiexponálva. A Népszabadságnál csak egy-egy kép jelent meg az adott témákról, nem volt lehetőség történetmesélésre, nekem pedig nagyon tetszett volna a képriportos, fotóesszés vonulat. Tudtam, hogy ez az anyag sem fog megjelenni, de azt is tudtam, hogy ezt az extrém világot, amit belülről ismerek, nem tudnám egyetlen képben bemutatni. Valószínűleg most már nem is lesznek olyan magazinok, ahol képriportok jelenhetnének meg, annyira az elektronikus felület felé tart a sajtó. A jellegéből adódóan most már nem is képriport kell, hanem multimédia, állóképpel, zenével, mozgóképpel, ami új ötleteket szül.
Ebből az anyagból talán egyetlen kép jelent meg lapban, persze az egész anyagot megmutattam a rovatnak, hiszen a pályázatokra beküldött sorozatok összeállításának fontos része volt a műhelymunka, hogy megbeszéljük, ki, melyik képet hová tenné. Ezek mindig hasznos és tanulságos beszélgetések voltak, mert számtalanszor előfordul, hogy az ember beleszeret egy-egy képébe, gyakran érzelmi okokból, és ilyenkor a többiek tárgyilagossága rengeteget ér.
– A sajtófotográfia melyik területén dolgoztál a legszívesebben?
– Szerencsére nálunk mindenki elmondhatta, hogy mit szeretne fényképezni, én például a szociális témákat szerettem. A sportot, egészen konkrétan a focit nem nagyon kedveltem, magával a sportággal van bajom, a szurkolókkal, a légkörrel, a magyar labdarúgás lehangoló állapotával. A kézilabdát, kosárlabdát szívesebben vállaltam, de mindig voltak a szerkesztőségben, akik szívesebben csinálták. A parlamenti munkát egy idő után már szintén nem kedveltem annyira; ha valaki tíz éven át jár oda, és rendszeresen látja az ülésteremben vitázó, a folyosón meg bratyizó politikusokat, rájön, hogy egy színjáték részesei vagyunk, és hogy a politika miatt senkinek nem volna szabad a családtagjaival, barátaival összevesznie.
– A lapnál elvárták-e tőletek politikai elkötelezettséget?
– A Népszabadság baloldali újság, nem egészen pontosan tudom ugyan, hogy a „baloldali érzelmű” kifejezés mit jelent, de nyilván olyasmit, hogy a másságot inkább elfogadja, mint a konzervatív, talán humánusabb is, én például soha nem is tapasztaltam kirekesztést, az egészen biztosan zavart is volna. Nem tudom, erre gondoltál-e, de olyan például nem fordult elő, hogy ez vagy az a politikai ellenfél minél előnytelenebb, minél gonoszabb legyen a fotón, Fejér Gáborban, a képszerkesztőben föl sem merült volna, hogy ilyen kép megjelenhessen. Természetesen gyakrabban mentünk azokra a rendezvényekre, amiket a baloldali párt szervezett, vagy ahol az ő politikusaik is jelen voltak, de fotósként ugyanúgy ott voltam Orbán vidékjáró körútján is.
Mi inkább azt éreztük, hogy népszabisként nekünk kellett a legjobbaknak lennünk, de ez nem a pártkötődés miatt volt így, hanem Rédei Ferenc meg Fejér Gábor igényessége miatt. „Miért jobb ennek vagy annak a képe annál, mint amit te hoztál?”
– Miért jöttél el a Népszabadságtól?
– Tíz évet töltöttem ott el. Két évig szerkesztettem a Népszabadság Magazin képanyagát, ez a munka, amíg teljesen szabad kezet kaptam, tetszett is, de amikor kitaláltak egy újabb struktúrát, már nem láttam benne perspektívát. Rédei ki akart nevelni rovatvezető-helyettesnek, a megállapodásunk szerint továbbra is ugyanúgy fényképezek, mint eddig, értekezletekre járok vele, és amikor ő nincs itthon, akkor beugrom helyette, és ha egyszer nyugdíjba megy, én leszek az utódja. Ezt nagyon megtisztelőnek éreztem. Egy-másfél éven keresztül nem is jelentett gondot. De Feri 2007-ben számomra hirtelen, szinte egyik napról a másikra ment el nyugdíjba. Harminchárom évesen nekem kellett volna a helyébe lépnem, olyan fotós ambíciókkal, amik nem összeegyeztethetők a rovatvezetéssel: én még szeretnék fényképezni; még szeretnék külföldre menni. Ezt el kellett neki mondanom, ő megpróbált meggyőzni, de mivel úgy gondoltam – és Feritől is ezt tanultam, láttam –, hogy az egyéni ambíció nem összeegyeztethető egy rovat vezetésével, ahol a kollégák iránti felelősség a legfontosabb, így a vége mégis az lett, hogy nem vállaltam a rovatvezetőséget. Még fél évig maradtam, az új vezetőt kicsit segítve, aztán 2008 júliusában eljöttem.
– Tudtad, hogy hol fogod folytatni?
– Annyit tudtam, hogy szabadúszóként szeretnék külföldi ügynökségeknek fényképezni. Már nem egyes képekben, hanem jól átgondolt, engem is érdeklő és magas színvonalon megvalósított képanyagokban gondolkodtam, számolva azzal, hogy erre Magyarországon nem lett volna fizetőképes kereslet. A fotográfiában az az óriási dolog, hogy a képek révén „minden nyelven beszélhetek”, mindenhol megértik, mit akarok velük elmondani.
Rögtön az elején meg kellett határoznom, a saját imidzsem vagy ázsióm érdekében, hogy mekkora az az öszszeg, amennyiért elvállalok egy munkát, mi az a határ, ami alá nem szabad mennem.
– És mi alapján kalkuláltad ki?
– A külföldi fotósok árait vettem alapul, ami akkoriban napi ezer euró volt, persze azt itthon nem lehetett egy az egyben alkalmazni. Akkor, 2008-ban, 2009-ben Nyugaton még kifizettek ennyi pénzt, ma már a nyolcszáz euró is nagy eredmény, vagy csak fél napi munkát kérnek, ötszázért. De az általam kiszámított árból itthon sem akartam engedni; miért vállalnám el azokat a feladatokat, amiket szintén teljes erőbedobással oldanék meg, de jóval kevesebbet fizetnének értük? Akkor inkább várok.
Nem feltétlenül megrendeléseket szerettem volna kapni. Két alkalommal is részt vettem a Magnum mesterkurzusán , egyszer Torontóban, egyszer pedig Londonban, ezért pontosan tudtam, az nem fog menni, hogy itthon ülök és majd felhívnak, hogy látták a képeimet, ezzel és ezzel a munkával szeretnének megbízni. Hanem kitalálok és rengeteg munkával elkészítek egy komplett képanyagot, amivel megkeresem az ügynökségeket. Ők eladják, a befolyó pénzből leveszik a nekik járó ötven vagy hatvan százalékot, én pedig már az új témán dolgozom. Rövid ideig az Invision Images nevű feltörekvő görög ügynökségnél voltam, nagyon örültem, amikor megkerestek, és annak is, hogy csak negyven százalékot kértek, de kiderült róluk, hogy megbízhatatlanok. Most az Aurorával állok kapcsolatban, San Franciscóban és New Yorkban vannak irodáik, elsősorban világjáró, adventure profilú magazinoknak terítenek. Pár kisebb munkát leszámítva tőlük sem kapok megbízást, hanem az általam készített és összeállított komplett sorozatokat próbálják értékesíteni. A kisebb ügynökségeknek szerintem nincs nagy jövője. Egyrészt, a nagyok, mint amilyen a VU, a Corbis vagy a Getty Image, egymás után szippantják be a kicsiket; másrészt, az internet miatt már nincs is feltétlenül szükség ügynökségre ahhoz, hogy megtaláljam a különböző magazinok elérhetőségeit, és elküldjem az anyagaimat. De 2008-ban még perspektíva volt egy ügynökséggel kapcsolatba kerülni. A dél-franciaországi Perpignan-ban egyhetes fotós dzsemborit szoktak tartani, pár éve a nagy magazinok még fontosnak tartották, hogy jelen legyenek, ma már ez is halódik.
Az Aurorától nagyon ritkán kapok munkát, teljesen rendszertelenül, néha hónapokon át vagy fél évig egyet sem, inkább az a jellemző, hogy én küldök ki valamit, amivel készen vagyok; nekem ez a kényelmesebb, nincs megkötve a kezem. Viszont kérdéses, hogy tudják-e értékesíteni a képeket, és emiatt több lábon kell állnom.
Megkerestek például a National Geographic Magazintól, megtudták, hogy eljöttem a Népszabadságtól, már nem vagyok annyira leterhelve, és mivel utazási tapaszta lataim azelőtt is voltak, nem fogok elveszni, ha kiküldenek egy-egy szíriai és iraki munkára.
Külsős munkatársként dolgozom a COLORS Magazinnak is.
Emellett az ENSZ Menekültügyi Hivatalának vagyok a fotósa és videósa. Fölhívtak telefonon, a közép-európai központnak itt, Magyarországon van az irodája, hogy meghirdetik az állást, volna-e kedvem pályázni. A kiírás hatvan oldala komoly kihívás volt, hiszen a fotós pályától kezdve a harctéri tapasztalataimon át mindenről írni kellett. A megbízás kettő évre szól, amit maximum egy évvel meg lehet hosszabbítani. Évente három-négy alkalommal kell elmenni, legutóbb például Bulgáriába (2007-től kitolódott a schengeni határ), a menekültügyi helyzetet bemutatni. Amúgy a munka nem sokban tér el a napilapnál megszokottól, délelőtt az egyik menekülttáborban kellett fotózni, utána elvittek egy másikba meg egy harmadikba.
– Az Aurorával szoros a kapcsolatod?
– Soha nem jártam a székházukban, eszembe sem jutott, kizárólag a perpignan-i dzsemborin találkoztam velük. Meg skype-konferenciabeszélgetésen. Persze, sokat számít a személyes kapcsolat, a találkozás, a workshopokon való részvétel, hogy egymás mellé tudjanak tenni engem és a képeimet.
Nincs már olyan, mint régen, hogy a fotóügynökség, meg a nagy világlap hónapokra elküldi az amerikai vagy európai emberét Afrikába vagy a Távol-Keletre. Ma ezt a munkát a helyi fotográfusokkal próbálják végeztetni, nyilván sokkal kisebb költséggel, és a minőség sem feltétlenül marad el.
Az Aurora kelet-európai munkatársaként én megyek, ha a régióban valamit le kell fényképezni, de mondom, nagyon ritkán kaptam ilyen munkát. Inkább én próbálok felfedezni valamit, ami külföldön érdekes lehet. Többek között azért szeretek hosszabb időre elmenni, mert Pakisztánból vagy Indonéziából hazaérkezve sokkhatásszerű az itthoni kultúrára, gondolkodásra, szokásokra való rácsodálkozás. Egy teljesen profán példa: Indonéziában egy világvégi, bálnavadászatból élő szigeten sétáltam, kifújtam az orrom, utána eltettem a zsebkendőt. A helyi lakosoknak pedig fölfordult a gyomruk, mi az, hogy én a taknyomat a nadrágzsebemben tartom.
– Képes vagy-e megsejteni, hogy milyen témákra fogékonyak a vásárlóid?
– Elvileg föl lehetne állítani egy listát, szabadúszóként érdemes összegezni az elvégzett munkát, hogy megérte-e elmenni ide vagy oda. Például a törökfürdős Cinetrip eléggé sok helyen megjelent, a kétezres évek elején ez teljesen ismeretlen világ volt.
De van, amikor nem biztos, hogy racionális, összegszerű hasznot tudok felmutatni. Az arab tavasz például nekem volt fontos, oda én akartam elmenni, az utazás előtt direkt nem kerestem meg egyik ügynökséget sem, hogy a saját tempómban tudjak dolgozni; hogy napokon át a felkelőkkel tudjak maradni, ne pedig internet után rohangáljak, hogy elküldhessem az aznapi fotókat. Elvileg, pénzügyi szempontból, rövid távon bukta volt, és szerződés híján egyáltalán nem volt biztos, hogy a belefektetett pénzből vissza fog jönni valami. Aztán kiderült, hogy több szempontból is hasznos volt az út.
– Ekkor lettél egy időre világhírű…
– Igen, a CNN-interjú… kipróbáltam egy új technikát, ami a helyszínen jutott eszembe, hogy mobiltelefonnal videózom a kamerám keresőjét. És így, a keresőm képét mobiltelefonra rögzítve sikerült fölvennem azt, hogy váratlanul, tőlem pár méterre becsapódik egy RPG gránát. A videón látszanak is a kereső élességállító pontjai, később rengetegen kérdezték, még filmes cégek is, hogyan csináltam, hogy a videón ott vannak ezek a pontok. Ha a mobilt nem használtam volna, akkor a kamerával vagy fotózom vagy videózom, a kettőt egyszerre nem tudnám. Ezt a technikát elsősorban magam miatt próbáltam ki, hogy később, a videót visszanézve lássam, ellenőrizhessem, jól komponáltam-e, mit nem vettem észre, milyen részletek mellett mentem el, egy ilyen felfokozott, veszélyes szituációban, hiszen millió dologra kell egy időben figyelni. Ott szó szerint minden lépést meg kellett fontolni, „ha oda lépek, ott nincs fedezék, amott viszont rögtön le tudok hasalni.” De a képeken, szerencsére, ez nem látszik, a három hét alatt végig fegyelmezetten dolgoztam.
– Milyen messziről lőtték ki ezt az RPG-t?
– Ötszáz méterre volt a frontvonal, itt zajlottak a leghevesebb harcok, a Ras Lanuf-i olajfinomítónál. Líbiában egyetlen főút van, attól északra a Földközi-tenger, délre a sivatag, és ezen a főúton volt a frontvonal. Az volt a szerencse, hogy a gránát nem a kocsiba csapódott, nem is az aszfaltba, hanem a talajba, és még így is voltak repeszek. De rögtön láttam, hogy nem sérültem meg, nem is estem pánikba. Akkor ijedtem meg, amikor jött egy vadászbombázó, persze ezektől mindenki félt, mert semmit nem tehetsz ellene, hogy ledobjon egy bombát; eléggé alacsonyan szállt, és láttam, hogy pont felém tart. Hova a bánatba bújjak a sivatag közepén? Akkor átfutott az agyamon, hogy mit keresek én itt… És próbáltam elfogadni, hogy most vége. De akkor észrevettem, hogy a gép egyre kisebb lesz, és nem felém jön, hanem az ellenkező irányba távolodik, csak annyira vakító volt a kék ég, hogy nem lehetett rögtön érzékelni az irányát.
A háború fölfoghatatlan. De azt megértettem, milyen erős a szabadságvágy, hogy valaki képes érte föláldozni magát. Ők nem ostobán, elvakult bolondokként rohantak a tűzharcba, hanem ez a minimum, amit megtesznek a családjukért, a hazájukért. Eszembe jutott, amiket a családban ötvenhatról meséltek, hogy lőttek, meg menekülni kellett.
Illegálisan jutottam be Líbiába, itthon nem adtak vízumot. Kadhafiék kizárólag a CNN-t meg néhány hasonló nagy hírügynökség tudósítóit engedték be hivatalosan, akiknek nem volt szabad közel menniük a harcokhoz, a valódi történésekhez. A többi, vízum nélküli külföldi újságírót viszont automatikusan al-kaidás kémnek tekintették, és ha elfogták, úgy is kezelték őket. De az ország keleti része a felkelőké volt, így Egyiptom felől vízum nélkül is át tudtam menni a határon, a határőrök vagy rendőrök már régen elmentek, és a felkelők szívesen látták a külföldi újságírókat, nyilván józanabbul gondolkodtak, mint a kormányerők. Bengázi volt a felkelők központja, de ettől még nem mindegyik bengázi lakos vált hirtelen felkelővé, Kadhafi hívei is ott maradtak. Mindenkit figyeltek, tudták, melyik riporter melyik szállodában lakik, ki, hová megy. Ott történt, hogy rálőttek egy al-dzsazírás operatőrre, meghalt, a riporternő súlyosan megsérült. Engem kétszer is ki akartak rabolni, először fiatal suhancok, nekik a külföldi az easy money. Ráadásul ez az első napon történt, egy angol meg egy amerikai sráccal voltam, odajöttek hármunkhoz, hogy ők rendőrök, igazoljuk magunkat, és az egyikük nyúlt volna be a zsebembe, mondom, ilyen nincs, és szóltam a két srácnak, hogy ne adjanak oda semmit, ellöktem magamtól az egyik „rendőrt”, de akkor már késsel fenyegettek, a végén letépték az egyik srác kis kameráját a derékövéről, és azzal elfutottak. A második alkalommal pedig észrevettük, hogy egy autóval követnek minket, már szálltak ki és elindultak felénk, erre gyorsan beugrottunk egy borbélyüzletbe, és szóltunk az ott lévőknek, hogy ki akarnak minket fosztani. Mert amúgy mindenhol nagyon kedvesek és segítőkészek voltak az emberek, csak hát nem volt rendőrség.
Arra fel kell készülni, hogy a háborúban minden sokkal drágább, egy autóút a frontvonalig háromszáz euró, több riporter is összeállt, hogy együtt menjenek le. Mivel nekem szűkös volt a költségvetésem, de időm volt, mert nem kellett napi anyagokat szállítanom, inkább elsétáltam Bengázi főterére, ott gyűlt össze a tömeg, hogy megbeszéljék a híreket. Látták, hogy külföldi vagyok, megkérdezték, honnan jövök, mit csinálok, miben tudnak segíteni. Rövid beszélgetés után azt mondták, várj, mindjárt szerzünk embert, aki elvisz a frontig. Így tudtam három napon át egy felkelőcsapattal lenni, hoztak, vittek, etettek. Egyébként sokan beszélnek angolul, és Líbia gazdag ország, ugyan Kadhafi jóval kevesebbet adott az olajbevételekből; de nekik nem a szegénység volt a problémájuk, hanem a szabadság hiánya, hogy nem mondhattak ki semmit.
– Merre jártál még?
– Ott voltam Gázában, amikor bombázták, és ott voltam Izraelben is, amikor őket bombázták a libanoniak. Igazság szerint ezeket a háborús élményeimet csak a nagymamámmal tudtam megosztani. Soha nem értettem, miért rezzen össze, ha villámlik és dörög az ég. Amikor egész éjszaka hallottam a bombák fütyülését és becsapódását, akár csak ötven-száz méterre tőlem, és pár napig még itthon is összerezzentem egy teherautó légfékjének a szisszenésétől, már megértettem.
A háborús munkáimnak köszönhetően jutottam el az airsoftosokhoz. Olyan ez, mint a paintball, csak itt nem festékpatront, hanem parányi golyókat lőnek ki egymásra. Volt egy Memorial Day nevű, kétnapos játék Felcsút környékén, ahol egy olyan csapathoz csatlakoztam, amelyiknek a tagjai a második világháborús amerikai 101. ejtőernyős hadosztály egyenruhájába öltözve, korhűnek látszó fegyverekkel játsszák ezt a katonásdit. Harcokat látott emberként kíváncsi voltam a játék lélektanára, és hogy vajon mi készteti őket arra, hogy második világháborús öltözetbe bújva „háborúzzanak”. Megértettem, hogy egyáltalán nem arról van szó, hogy ezeknek az embereknek hiányzik a „gyilkolás”. Van közöttük katona is, de még ő is azt mondta, hogy nem szívesen menne háborúba. A csapat, az összjáték, a taktika a lényeg, nyilván az adrenalinfokozás is – de nem az agresszió, nem a másik elpusztítása.
Pakisztánban, ahová a Benazir Bhutto meggyilkolása utáni választásokra utaztam ki, egészen más koncepcióval fényképeztem, már nem mindegyik képemen szerepelnek emberek, a formátum is más volt. Vietnamban pedig azt vizsgáltam, hogy az új generáció hogyan él együtt a régi hagyományokkal, tisztelik az öregeket, de közben egészen máshogy élnek.
– Úgy sejtem, hogy egészen jól érzed magad Keleten.
– Nagyon. Tavaly az André Kertész-ösztöndíjnak köszönhetően két hónapig Párizsban voltam, nagyon jó, nagyon szép, minden a helyén van, ennek ellenére, vagy épp emiatt, nehezebben találtam rá egy személyes témára. Ehhez hozzájött, hogy próbáltam elszakadni az általam addig készített dokumetarista stílustól.
Van egy New York-i sorozatom, Sochi Island néven fut. A fotók Coney Island orosz bevándorlók által lakott részén készültek, személyes indíttatásból: gyerekkoromban édesapámék mindig viccelődtek, hogy ha majd gazdagok leszünk, Szocsiba megyünk nyaralni, persze sose mentünk, de ez volt a vágyak netovábbja. Körülbelül olyannak képzeltem el Szocsit, mint amilyen ez az óceánparti orosz negyed, pedig sok amerikai vonás jelenik meg a képeken, például az egyedül teniszezők, a nagy autók. Általában akkor érdekel egy anyag, ha személyesen is kötődöm hozzá.
2011-ben az addigiaktól egészen más témát és más módon kezdtem fotografálni, belenyúltam a képbe, amit sajtófotósként természetesen soha nem tennék meg. A Budapest Ösztöndíj keretében az új lakóparkokról szerettem volna elmondani, hogyan látom őket. A külön-külön leexponált alakokat rendeztem el, ettől a nagyon mozgalmas, nagyon színes képek olyanok, mint valami régi mesekönyv-ábrák.
– A Corvin negyedes meg olyan, mint az építészek látványtervei.
– Igen, minden apró részlet a helyén van, minden túlságosan is tökéletes, idealisztikus. Miközben tudjuk, hogy sok ember próbál megszabadulni a lakóparki lakásától.
Riporterként gyakran hallottam, hogy „Találd meg a saját stílusodat, és akkor csak azt csináld!”, egy ideig igyekeztem is megfelelni ennek a street photography stílussal, de beleuntam. Az nem megy, hogy soha ne próbáljak ki valami mást, például a nagy formátumot vagy hogy beleavatkozom a képbe.
A párizsi képeim egészen frissek. Ezekről már teljesen eltűnt az ember. Abban az időben hunyt el édesanyám meg nagymamám is. „Árván” maradtam. Rám szakadt felismerés, addig akárhol voltam, mindig hazatelefonálhattam, hogy megvagyok, de ekkor már nem várt otthon senki. Nyáron voltam kint, amikor teljesen kiürül a város, a párizsiak elmennek nyaralni, a turisták meg nemigen mennek a külsőbb részekbe, amerre én jártam. Egy tízmilliós polisz emberek nélkül. A képek összes momentuma, eleme, a járda, a gyalogátkelők, a mozgólépcsők, minden az emberi létre utal, és közben egyetlen lélek sincs az utcán. Mintha díszletek lennének egy drága költségvetésű filmhez, amit senki nem lát.
– Mit gondolsz, miért maradnak el az emberek a fotóidról?
– Gyerekként valóban azt gondoltam, hogy vízparti kavicsokat fogok fényképezni. Az ember csak akkor kezdett megjelenni rajtuk, amikor az Esti Hírlapnál azt mondták, hogy jó a kép, de most menjek vissza, és csináljak egy olyat, amin ember is látszik. De nekem fizikai fájdalmat okozott egy ismeretlent lefotózni az utcán, nem mintha ellopnám a lelkét, de mégis, túl intim dolognak éreztem. Aztán megtanultam a riportfotót, rutint szereztem, és van annyi szociális érzékenységem, hogy őszintén érdekel is az ember. És ez a legfontosabb az ilyen munkában, az őszinteség és a nyíltság. Én mindenképpen fotografálni akartam. Vajon miket fényképeztem volna, ha nem napilapoknál dolgozom? – ez számomra is nagy kérdés. Nem tudok írni, nem tudom szavakban kifejezni, amikre gondolok; úgy érzem, a fényképen keresztül tudom elmondani a véleményemet. Az újságokban, magazinokban egyre nehezebb megjelenni, és említettem, hogy az ügynökségek is az elmúlás jeleit mutatják. Szeretnék majd a galériák felé nyitni, de erről még nagyon korai beszélni, még keresem az utam ezekkel az új, a korábbiaknál statikusabb anyagaimmal.
Bacskai Sándor