BÉCSI FÉNYKÉPÉSZNŐK

Az I. világháború alatt, majd az Első Osztrák Köztársaságban (az Anschlussig) a bécsi fotóműtermek női, nagy többségükben zsidó származású vállalkozó nők kezében voltak. Egyrészt, mert 1900 körül először a zsidó középréteg kezdte a lányait is középiskolákba járatni. Az 1908-as alapítású Graphische Lehr- und Versuchsanstalt für Photographie und Reproduktionsverfahren (a továbbiakban: GLV.) nagyjából a mai pesti „Kisképző” státuszában volt.
A mi Mintarajziskolánk volna párja, de a bécsi jóval frissebb szellemű intézet volt. Neve is tükrözte: egyszerre volt oktató és kutató intézmény, a mai képözönnel működő világ – különféle eljárásokkal kísérletező – pionírja. A múlt századfordulón a bécsiek nyolc százaléka volt „zsidó vallású”. Rideg statisztika, hiszen az ortodoxia – nem csak a zsidó – nem teszi lehetővé a lányok magasabb szintű képzését. Ám e bécsi szülőknek fontosabb volt a képzés, mint a vallás tartása: a bécsi zsidóság magas szinten asszimilálódott, és ez a vallás tilalmainak elhagyását hozta.
E réteg számított a kultúra és a tudományok területén a modernitás bástyájának, amit számos kutatás igazolt, a tételt elsőként a Bécsben kultfigurának számító amerikai zene- és műtörténész, Leo Botstein állította fel az 1980-as években. Adatai szerint 1900 táján a színház- és koncertlátogatók nyolcvan százaléka ebből a társadalmi rétegből került ki. Ez a kiállítás is kiemeli: a középiskolába járó összes bécsi gyerek negyven százalékát zsidóként jegyezték be.
Az egykori fényképésznői boom1 másik oka az, hogy mire az első GLV. évfolyamok végeztek, kitört a világháború, és az otthon maradt lányok előszeretettel jártak ide, később sokan lettek fényképészek.
A 20. század első évtizedeiben a bécsi fotóműtermek – ahol a (kis)-polgárok és a művészeti elit reprezentánsai is kuncsaftok voltak – nagy része zsidó családi vállalkozás volt. Női üzemmel, üzletvezetéssel. Mintegy negyvenen, cégüknek rangot is szereztek, többen az új médiavilág úttörői lettek. Ezt a folyamatot pásztázza a nagy ívű bécsi kiállítás a seregszemle és a kutatásprezentáció igényével, de csúcsteljesítményeket is felmutatva.
Ez utóbbiak közül elég csak a legnagyobb – szimbolikus – karriert idézni: Dora Kallmust, aki Madame d’Ora márkanévvel Párizsban is műtermet vitt, és összetéveszthetetlen stílusjegyekkel dolgozott.
Amikor keresztmetszetet szeretnék nyújtani a tárlatról, nem kerülhető meg az 1938 után a nácizmus elől emigráló fotósnők sorsa és sorstalansága. A sikeres menekülőknek a tengerentúlon elért újabb sikerével vagy a pályáról való eltűnésével; sok széttört családdal, válással, özvegyi léttel, árvasággal. A kiállítás azok emlékére is figyel, akiket a fasizmus elpusztított. Alább szeretném láttatni, hogy az új képi világ képviselői szociográfiai értelemben hogyan ágyazódtak be az új tudományos/művészeti világba. De felsorolom azokat az alkotókat is, akiknek gyökereik vagy életük magyar vonatkozással bír.
A kurátorok már a 19. század közepén (tehát a GLV. „technikum” alapítása előtt ötven évvel) bécsi műtermet vezető sikeres üzletasszonyokat is találtak. Mert a bécsi zsidóság nemcsak a vallási, de a nemek közötti emancipáció, az új kultúra, új tudományok és új technológia bázisa is lett. Így alakulhatott ki az a Monarchia, melynek kulturális olvasztótégelye, innovatív lendülete – nem mellesleg Budapesttel, a társállam fővárosával együtt – máig példaértékű. És etalon a bécsi fotós nők szociális érzékenysége, az emigrációban is továbbvitt szociálkritikai riporteri munkássága, például Edith Tudor-Harté vagy Margaret Michaelisé.
A nácik elől sokaknak nem sikerült elmenekülniük, az öngyilkosságot választották vagy megölték őket. Edith Barakovich, Claire Beck, Friedl Dicker, Martha Fein-Spraider, Helene Feintuch, Eugenie Goldstern, Ilse Pisk, Arabella Robitschek-Gyarmati, Annie Schulz, Hilde Zipper Strnad – hiányos névsor. Többen, például Erna Adler-Rabus, Dora Kallmus, Maria Austria, bujkálva élték túl a megszállást. Utóbbi amszterdami búvóhelyéről fotózta le a bevonuló Wehrmacht egységeket. Majd elsőként dokumentálta Anna Frank és családja rejtekhelyét.
Alább szóban nem a kiállított fotográfiákra fókuszálok – bár az itt mellékelt képek megmutatják, milyen minőségre törekedő a válogatás –, hanem a 20. század fotósnőinek kulturális hálójára és a sorsuk visszatérő elemeire.2#
u
A tárlat anyaga lényegében háromféle csoportba rendezhető. Az elsőben maguk a fotósok mutatkoznak, főként kolléganőik képein. A második keresztmetszet jellegű, az adott műterem munkáit és színvonalát követheti így a néző. A harmadik, szűkebb halmazban nagy nevek jelentős, formanyelvet alakító munkái emelik a kiállítás rangját. Ezek között a modellek is érdeklődést keltenek, például Peter Altenberg író és költő (ma inkább pedofil cukrosbácsi lenne), Stefan Zweig és kutyái vagy Adolf Loos építész, kommunikációs guru, aki jókora gőggel állította: a „díszítés: bűn” (Trude Fleischmann, illetve Ilse Pisk képei).
Jó gender figura az első osztrák–magyar pilótalány, a bőrsapkás Coudenhove bárónő – a pesti Steinschneider Lilly – portréja (Atelier d’Ora). Polgárpukkasztó kép volt Lauterbach színésznő a testre tapadó fürdőruhájában (Edith Glogau), és pláne, a meztelenül pózoló Josephine Baker a híres d’Ora-felvételen. E fényképek nem azon az új képnyelven beszélnek, mint a Bauhaus kísérleti fotója, de az életmódváltás álmával mégis egy új vizuális nyelv „befogadói oldalát” érzékeltetik. A női fényképészek érzékenysége által a közönség az új képi formát apránként fogadhatta el. Már maga az asszimiláció új képnyelvet generált, de az emigrációban – sokszor elemzett – kényszerré lett a képi kommunikáció, a beilleszkedés kulcsa.
Thury Levente társ-kurátorral tizenöt éve rendezett Diaszpóra (és) művészet című kiállításunknak (Budapesti Zsidó Múzeum, 1997) sem valami zsidó specifikum felmutatása lett az eredője, hanem az a keserves felismerés, hogy az új fotó és az avantgárd művészet a 20. század második harmadától máig száműzetésben, diaszpórában van. A 20. század kulturális hálója részeként ezek a bécsi fényképésznők is a feudalizmus, a betokosodott viszonyok bomlasztói lettek, noha képeik java ma talán már csak szalonfotónak tűnik.
Szegő György

Jegyzet:
1 Magyarországon, a Székesfővárosi Iparrajziskolában 1914 októberében indult fényképészképzés. Pécsi József 1912-ben a müncheni és bécsi szakiskolák működését tanulmányozva alapította meg az iskola Fotó szakosztályát, állította össze a technikai felszerelést és dolgozta ki a tanmenetet. A korabeli iskolai évkönyvek tanúsága szerint az első pesti fotós-növendékek túlnyomó része is zsidó származású nő volt. Az évkönyveket a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola archívuma, a diákok fennmaradt iskolai munkáit a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti fényképtára őrzi. A Fotóművészet 2008/3. számában Stemlerné Balog Ilona cikkét közöltük erről a témáról. A Budapesten végzett növendékek későbbi sorsát még homály fedi. Érdekes kutatási téma lenne ennek felderítése. A fennmaradt diákmunkák egy része a készítők egyértelmű tehetségéről árulkodik. (Szerk.)

2 A nyolcvan kiállított alkotó közül húsz fotósnő rövid életrajzát válogattam és egészítettem ki a zsidó női alkotói sorsok szemléltetéséhez. Lásd még Szegő Gy.: Exilfotográfia – Tengerentúl. Osztrák (–magyar) fotográfusok az emigrációban, Fotóművészet, 1998/3–4.

Edith Barakovich (Zimony, 1896 – Casablanca, 1940)
Barakovich Lajos zimonyi patikus lánya a Monarchia összeomlása után a bécsi GLV.-n tanult, majd Madame d’Ora-nál dolgozott. 1918-tól két saját műtermet vezetett. A jó nevű bécsi forgatókönyvíró, Paul Frank felesége lett. 1938-ban Casablancába menekültek, ahol két év reményvesztett várakozás után Edith öngyilkos lett, férje végül feljutott egy hajóra, és 1976-ban halt meg Los Angelesben.

Josefine Bárány (Prága, 1891 – Svédország ?)
Fini Bárány Josephine Kohn néven született, a család neve akkor változott Kellerre, amikor Prágából Bécsbe költöztek. A GLV.-n tanult, 1919-ben Grete Weiensteinnel alapította az Ingret műtermet, ahol a bécsi szellemi és színházi élet előszeretettel dolgoztatott. 1919-ben férjhez ment az 1914-ben orvosi Nobel-díjjal kitüntetett Bárány Róbert öccséhez, Ottóhoz. A sógor a két háború között az Uppsalai Egyetemen tanított. Ide emigrált a fotósnő az Anschluss után – ottani tevékenységéről a kiállítás nem talált adatot.

Claire Beck-Loos (Pilsen, 1904 – Riga, 1942)
A Monarchia összeomlása után a lányát a bécsi GLV.-n taníttató Beck család pilseni otthonát Adolf Loos rendezte be. Claire 1929-ben Párizsban találkozott újra a nála 34 évvel idősebb építésszel, akihez – szülei tiltakozása ellenére – férjhez ment. Három évre rá elváltak, ekkor Adolf Loos már Josephine Baker révén (is) világsztár. Claire Beck-Loos 1936-ban jelenteti meg Adolf Loos privat című könyvét, amely a múlt évi Velencei Építészeti Biennále főkurátori kiállításában „leleplezett” Adolf Loos dokumentum-egység egyik forrása volt. A 30-as években Claire a prágai Hede Pollak műteremben, 1941-től önálló fotográfusnőként dolgozott. 1941 decemberében Theresienstadtba deportálták, 1942 elején került a rigai táborba, ahol megölték.

Marianne Bergler (Bécs, 1897 – Monterey, 1980)
A Blumberger lány is a GLV-ben tanult, 1927-től Annie Schulzcal alapították műtermüket. 1931-ben feleségül vette az 1899-ben született Dr. Edmund Bergler pszichoanalitikus (Freud fontos munkatársa). Az ő neve után a cég Blumberger–Bergler néven futott. 1938-ban Párizsba költöztek, majd tovább New Yorkba. 1965-ben Marianne, férje emlékére, pszichiátriai alapítványt tett, emigrációban készített fotóiról nem tudni.

Marietta Blau (Bécs, 1894 – Bécs, 1970)
1914-ig fizikát és matematikát tanult szülővárosában, 1919-től kutatott a bécsi Radiuminstitutban. Módszerével regisztrálták fotólemezeken a magrészecskéket. 1933-tól Marie Curie-vel dolgozott Párizsban. Tanítványával, Hertha Warmbacherrel a magreakció csillagformájú, fotóemulziós nyomait fedezték fel, amiért 1937-ben az Osztrák Tudományos Akadémia magas kitüntetését kapták. Blau ’39-ben Einstein segítségével, Mexico Cityn át jutott ki New Yorkba. Kutatásait ott is folytatta, 1960-ban tért vissza a bécsi Radiuminstitutba.

Gerti Deutsch (Bécs, 1907 – Leamington Spa, Salzburg 1979)
Gerti zongorát tanult Párizsban, ahonnan Brassai, Kertész, és Moholy-Nagy fotográfiáinak hatására hazatért, hogy a GLV.-n 1933-ban fotózni tanuljon. 1938-ban a londoni Picture Post főszerkesztőjének, Tom Hopkinsonnak a felesége lett. A 60-as években Inge Morathtal dolgozott. Válása után újra Ausztriában, Salzburgban élt.

Friedl Dicker (Bécs, 1898 – Auschwitz, 1944)
1912–14 között a GLV-n, 1915–16-ban a bécsi Iparművészeti Főiskolán tanult. Tanárát, Johannes Ittent követte a Weimari Bauhausba. 1926-tól Franz Singer építészirodájában dolgozott, majd KPÖ-tagsága miatt Prágába menekült, férjhez ment unokatestvéréhez, Pavel Brandeishez. Hronovból deportálták Theresienstadtba, ahol Friedl Dicker-Brandeis a láger gyerekeit rajzolni és festeni tanította. Sorsukat számos film is feldolgozta. Az összegyűjtött 4500 gyerekrajzot egy túlélő megmentette, és azok ma a Prágai Zsidó Múzeumban láthatók.

Martha Fein (Sloup, 1894 – Łódz, ?)
1909–1915 közt látogatta a GLV-t, 1915-től vitt bécsi műtermet. 1918-ban ő fényképezte le Egon Schielét a halálos ágyán. 1927-ben férjhez ment Josef Spraiderhez. ’38-tól kikeresztelkedettként különféle lakcímeken bujkáltak. Marthát ’41-ben deportálták a łódzi gettóba, további sorsa ismeretlen. A łódzi gettóból származó színes diapozitívok néhány éve kerültek elő egy bécsi padlás kofferéből. Ezek szerzősége bizonytalan, de épp a haláltáborok egyedülálló „színes” anyagaként vándorkiállításon szembesülhetett velük a világ.

Trude Fleischmann (Bécs, 1895 – New York, 1990)
1913–16-ig volt hallgató a GLV-n, rövid ideig a d’Ora alkalmazottja, 1920-tól volt önálló műterme. Az egyik legsikeresebb sajtókarriert futotta be a Dame, a Berliner Illustrírte, a Bühne stb. lapoknál. Szerepelt az 1930-ban német mintára szervezett Film und Foto (Fifo) korszakos kiállításán. ’38-ban tanítványa, Helen Post segítségével Londonon át New Yorkba menekült. Ott a szintén bécsi emigráns Frank Elmerrel 1940-től vittek sikeres műtermet. 1969-ben visszavonult, 1988-ig Luganóban élt, 95 évesen halt meg New Yorkban.

Edith Glogau (Bécs, 1898 – Washington, 1970)
1913–17 között a GLV. hallgatója volt, majd az Atelier d’Ora bécsi és párizsi fiókjában tanult. 1925-ben nyitott divatfotó- és portrészalont Bécsben. ’38-ban Hans Strenitzcel Brünnön (Brno) át menekültek az USA-ba, ahol Edith fotóműtermeknél volt alkalmazott. 1946-tól volt saját stúdiója.

Eugenie Goldstern (Odessza, 1883 – Izbica, 1942)
1905-ben az orosz pogromok elől fivérével Bécsbe menekültek, ahol néprajzot tanult. Több ország magaslati településeinek tanulmányozása során gyűjtött gazdag néprajzi anyagát, alpesi kistelepülések azóta nyomtalanul eltűnt életmódját megörökítő fotódokumentációval a bécsi Néprajzi Múzeumnak adományozta. Egyetemi állást mégsem kapott, a Fango-menhelyen laktak bátyjával, aki az Anschluss napjaiban infarktusban meghalt. Eugenie a 40-es években munka nélkül tengődött Bécsben. Izbica megsemmisítő táborban ölték meg.

Edith Kallir (Bécs, 1915 – Jamaica, Queens County, N. Y., 1982)
Jómódú család lányaként tanári diplomát szerzett. 1938-ban, Hamburgon át Wilhelm Kallirral menekültek New Yorkba. Otto Kallir, a híres bécsi és New York-i modern galerista rokon kérte fel, hogy készítsen sorozatot a naiv festő legendáról, Grandma Mosesről. Ezután nyitott stúdiót, mely művész -és gyermekportrékra specializálódott. Munkája mellett filozófiát tanult és szociális munkát végzett New York gyerekalapítványánál.

Dora Kalmus / Madame d’Ora (Bécs, 1881 – Frohnleiten, Ausztria, 1963)
Csak elméleti órákra járt a GLV-re. A modern mozgalom központjaként számon tartott Berlinben ismerkedett meg Arthur Bendával. 1907-ben alapították a bécsi d’Ora műtermet, és előbb Karlsbadban (Karlovy Vary), majd 1925-től Párizsban is volt fióküzletük. Közönségüket vezető művészek alkották, Madame d’Ora fotóival velük együtt formálta a média új világát. 1927-től végleg Párizsba költöztek, a megszállás alatt Ardeche-ben rejtőztek – 1945 után újra nyitották a műtermüket. Kalmus visszakapta stájerországi családi birtokát, ott élte utolsó éveit.

Cécile Machlup (Bécs, 1868 – Bécs, 1938)
Cecilie Haymann 1892-ben ment férjhez a Kismartonban született, később leobeni papírgyáros iparmágnáshoz, Berthold Machluphoz. 1907-től érdeklődött a fotó elmélete és gyakorlata iránt. Cikkek sorát publikálta otthon és külföldön, a Bécsi Photo-Klub és Fotográfiai Társaság aktív, előadásokat tartó tagja és mecénása lett. A zsáner- és a gyermekfotó foglalkoztatta, az egyik első piktoralistaként tartják számon. Fia, Fritz Machlup a közgazdasági Nobel-díjas Friedrich August Hayek tudósköréhez tartozott – ők voltak a tervgazdálkodás legharcosabb tudományos ellenzői. Az ökonómus fiú és családja beutazását 1933-ban engedélyezte az USA bevándorlási hivatala.

Lisette Model (Bécs, 1901 – New York, 1983)
A Stern család 1903-ban, Bécs antiszemita légkörében változtatta nevét Seybertre. Lisette Seybert 1920-tól Arnold Schönbergnél tanult zongorázni. Apja halála után, 1926-ban francia származású anyjával és Olga testvérével Franciaországba költöztek, ahol ének-, később festészeti tanulmányokat folytatott, végül Olgával a fotó mellett kötöttek ki. Lisette 1937-ben házasodott össze Evsa Modellel, az orosz zsidó emigráns festővel, akivel ’38-ban New Yorkba utaztak tovább. Lisette klubokban, színházakban és utcán készített sorozataival a Harper’s Bazaar, a Cue és a PM Weekly fotósaként szerzett rangot. 1941-től a School of Fine Artsnál, 1951-től a New School for Social Researchnél is tanárként működött.

Olga Seybert (Bécs? – Caracas?)
Lisette Model húgaként ő is, mint Ylla vagy Nora Dumas, Ergy Landaunál tanultak fotográfiát. A II. világháború után Caracasban élt, és orvosi fotográfiára specializálódott.

Alice Schalek (Bécs, 1874 – New York, 1956)
Korai feminista, 1902-ben Paul Michaely írói álnéven adta ki első regényét. Ezután, 1903-tól 1935-ig a sajtóetalon Neue Freie Presse Feuilleton rovatába írt.
A bécsi Concordia Sajtóklub első nőtagja lett. Beutazta Indiát és Kelet-Ázsiát, az akkor még szegény Skandináviát. 1913-tól fotókat is mellékelt útirajzaihoz. 1915-től haditudósító volt, „kritikátlan pátoszát” Karl Kraus erősen támadta. Az I. világháború után többek között a National Geographic, a Vu és a Berliner Illustrírte Zeitung közölte fényképeit. 1939-ben egy palesztinai képriportja miatt az angolok letartóztatták, végül New Yorkba menekült.

Edith Tudor Hart (Bécs, 1908 – Brighton, 1973)
Edith Suschitzky szabadgondolkodó értelmiségi családba született, Londonban Montessori-pedagógiát tanult, majd 1929–32 között a Dessaui Bauhaus fotóosztályába járt. A bécsi Kuckuck magazin és a rangos berlini Arbeiter-Illustrierten Zeitung közölte fotóit. ’33-ban házasságot kötött Alexander Tudor Hart londoni orvossal, az 1934-es bécsi utcai harcok után költöztek Angliába. 1936-tól saját fotóstúdiót nyitott Londonban, egy ideig Wolf bátyja is ott dolgozott. Edith kommunista kapcsolatai a Kominternnél és a cambridge-i „spion-körnél” végzett szolgálatokat is jelentettek. Válása után, 1939-ben teljesen felhagyott a fényképezéssel, előbb szociális munkás volt, majd műkereskedő lett.

Weitzmann család, Fritzi Weitzmann (Bécs, 1924 – New York, 2012)
A császári és királyi udvari fényképész céget jegyző család a csúcson 16 fiókot működtetett. Jakob és Rosa vitték a központi stúdiót, lányaik, Bronia és Bertha, illetve fiuk, Oskar és felesége, Leontina is műtermeket vezettek. Oskarék a lányukkal, Fritzivel együtt Tiranába emigráltak, ott is volt stúdiójuk. Az olasz megszállás után New Yorkba menekültek, ott is tovább vitték az ipart. Fritzi egyedüli lányként járt a School os Industrial Arts fotóosztályába (Amerika e téren Bécshez képest jó harminc év lemaradásban volt). Amikor végzett, Fritzi a második családi stúdió vezetője lett. Osztrák emigránshoz, Herbert Oppenheimhez (Owens) ment férjhez, akivel nyugdíjasként a Metropolitan Museum üvegnegatívjait katalogizálták.

Ylla / Camilla Henriette Koffler (Bécs, 1911 – India, 1955)
Édesanyjával az I. világháború alatt Budapesten, Szegeden, Zágrábban és Bukarestben éltek. 1926-tól Belgrádban szobrászatot tanult, amit 1931-től Párizsban folytatott. Itt emellett retusőri állást vállalt a magyar Ergy Landau műtermében. Állatfotóival – Landau kezdeményezésére – sikeres önálló kiállítása volt a Galerie de la Pléiade-ban. Ezután Ylla néven állatfotóra specializált műtermet indított Párizsban. 1941-ben a MOMA segítségével tudott New Yorkba emigrálni. Ott is sikeres „állatportré” galériát vitt, a Life, a Look és a Sports Illustrated közölte képeit. 1937 és 1954 között 13 albumot adott ki. Indiában egy ökörfuttató verseny dokumentációja közben kizuhant a dzsipjéből és sérüléseibe belehalt.

Gisela Zinner (Bécs, 1900 – London, 1971?)
Gisela a budapesti gyáros Zinner Ármin és a brünni Olga Tugendhat lányaként jómódba született. 1919–23 között tanult a GLV-n. 1924-ben ment feleségül Josef Kalmushoz, az Extra-blatt író-szerkesztőjéhez. Fotóit ennek lapjain közölték. Válása után, ’38-ban költözött Londonba. (Rokona, Grete Tugendhat, a modern építészet egyik iskolapéldája, az 1929-ben Mies van der Rohe által tervezett híres brünni villa tulajdonosnője Svájcba, majd Venezuelába emigrált.)

Hilde Zipper-Strnad (Bécs, 1881 – Riga, 1942)
Hétgyerekes családba született, egyik öccse Oskar Strnad, az osztrák modern építészet legendás professzora volt. Hilde a Jászvásárról származó Chaim Beer Zipperrel 1920-ban kötött házasságot. Mindkettőjüket Majdanekbe, később a rigai haláltáborba deportálták és megölték.

A kiállításon Ilka, Ilona Kiss-Ecsegi fotográfustól is szerepel egy Vintage silver print, 1935-ös divatfotó. Életrajza nem ismert.