STALTER GYÖRGY BERLINI ÉS JÓZSEFVÁROSI KÉPEI BERLINBEN

A NobisKum (a latin nobiscum, azaz „velünk” szókapcsolatból) kulturális csereprogram első felvonásaként rendezték meg 2011-ben a berlini Collegium Hungaricumban Stalter György Neukölln – Nyolcker című kiállítását, amelynek anyagát korábban a budapesti Józsefvárosban, majd Moholy-Nagy-ösztöndíjasként a berlini Neukölln negyedben készült fényképeiből válogatta Baksa-Soós Vera kurátor.
A program folytatásaként 2012 júliusában egy héten keresztül találkozhattak a két nagyon különböző paraméterekkel rendelkező, mégis sok vonásukban hasonlító kerület, Neukölln és a budapesti VIII. kerület fiataljai közül azok, akik részesei lehettek a CultureDemocracy elnevezésű, Boros Anikó, Anna-Lena Nowicki és Szauder Dávid alapította szervezet csereprogramjának. A nyári rendezvény, amelyen tizennégy fiatal dolgozott együtt a fotográfia, a film, a költészet, a zene és egyéb műfajok keretei között, több szervezet: a CultureDemocracy mellett a Collegium Hungaricum Berlin, a GskA (Gesellschaft für sozial-kulturelle Arbeit mbH – Projekt Outreach), a Kesztyűgyár Közösségi Ház és a Megálló Csoport Alapítvány együttműködésében valósult meg.
Stalter néhány évvel ezelőtt Budapesten készült felvételei a Város a városban című albumban jelentek meg. Ezek a fotók jelentősen eltértek a korábbi munkáitól, mivel kilépett a szociodokumentarista sorozatoknál szokásos fekete-fehér világból, és áttért a színes képekre. Ez nála nem csupán technikai váltást, de szemléletváltást is jelentett. A sötét tónusú, komor hangulatú látványt felváltotta egy nem mindig derűs, de szó szerint színes képi világ. A képek színeit pedig a néző mindig a helyekre és az emberekre, hangulatukra, lelkiállapotukra, életkörülményeikre vonatkoztatja. A szín itt nemcsak a látható világ színeinek kémiai „reprodukálását” jelenti, hanem meghatározott funkciója van, amint azt Stalter György maga is állítja az albumában olvasható beszélgetésben. Gyakran még színes vakufényt vagy lámpákat is használt, így még inkább erősítette azokat a színekhez kapcsolódó asszociációkat, amelyek hagyományosan hozzájuk tapadnak. De sokszor éppen ezekkel a szokásos panelekkel szakított, amikor a fény segítségével átszínezte a gép előtt állókat, ruhájukat, tárgyaikat.
Végső soron persze mindegy, hogy milyen színek uralják ezeket a negyedeket, a belső és hátsó udvarokat, kapualjakat, üzletbelsőket, kocsmai alkóvokat. A lényeg, hogy Stalter szándékosan távolodni akart a hagyományos látványvilágtól, amely alapján a saját tapasztalatra rácáfolva még nyomasztóbbnak, reménytelenebbnek és komorabbnak tűnik ez a környezet, függetlenül annak valóban látható nyomorúságától, ugyanakkor sokszínűségétől, kulturális sokféleségétől. Stalter ezért is határozta el, hogy kiszínezi a közeget, mert számára már nem a „realisztikus” látvány volt a fontos, nem valamilyen vélt valóság visszaadása, hanem a közeget metaforikusan is leíró tarkaság. Ez a tónusgazdagság kevéssé nyilvánvaló a VIII. kerület kapcsán, amely inkább sötét árnyalataival fogadja az arra járót, és talán csak azok számára mutatja meg derűsebb arcát, akik rendszeresen fordulnak meg erre, nem csak kívülálló idegenként járnak az utcáin, boltjaiban, házaiban, hanem régi jó ismerősökként.
Neuköllnben, Berlin egyik legproblémásabb kerületében azonban alapvetően más a helyzet, ami az éppen arra látogató vagy a felszínesen tájékozódó számára nem lehet nyilvánvaló. Az egykor Nyugat-Berlin amerikai megszállási övezetében fekvő városrész neve az átlagos magyar utazó számára nem sokat mond, hiszen mindig is kiesett a turistaútvonalak vonzáskörzetéből. Pedig ennek a „kerületnek” is megvannak azok a szokásos látványosságai, amik más városrészeknek: kastély, park, városháza, templomok, valamint a hetvenes évek elején épült, a korszak várostervezésének legtöbb hibáját jól szemléltető, mostanában a közösségi kezdeményezéseknek köszönhetően kicsit magára találó „modern lakótelep”, a Gropiusstadt. Bár szinte minden olyan jellegzetességgel bír, mint más negyedek, talán a városközpontoktól való nagy távolság okozhatja, hogy errefelé alig téved idegen. Holott korábban, a nyolcvanas években, amikor lakásínség jellemezte a várost, itt is jártak illegális házfoglalók (mint a szomszédos Kreuzbergben). Az utóbbi évtizedben viszont, más városrészekkel ellentétben, már kevésbé csábította a nyugatnémet tartományokból ide vándorló, szabadabb légkörre vágyó, alternatív életformákra fogékony fiatalokat az olcsó lakbér. A pesti romkocsmák világát idéző, azt preferáló fiatalok kicsit perverz vonzódása a posztszocialista lepukkantság és a csendes, de előrehaladott rothadás iránt – amit korábban a Prenzlauer Berg kínált a mintegy negyven évig valóban szó szerint értendő világvége hangulatával a várost sokáig kettéhasító fal árnyékában –, Neukölln munkás és kispolgári világában, ahol a szorgos és öntudatos helybéliek sokáig mindennek ellene hatottak, nem találhatott megfelelő tárgyára. Időközben, a korábbi évtizedekben jelentős, folyamatos elvándorlás a sokáig kilátástalannak tűnő, a politikai helyzetből adódó gazdasági viszonyok miatt, üres és egyre olcsóbb bérlakások százai váltak vonzó célponttá az utóbbi évekig leginkább Európán kívüli országokból Berlinbe jött vendégmunkások számára.
Stalter ezeknek a berlini utcáknak és az ott élő embereknek a bemutatására ugyan nem azt az analóg, kereszthívásos technikát alkalmazta, mint korábban a Józsefvárosban, de megmaradt a színes felvételeknél. Ennek köszönhetően egy tarka világ jelenik meg előttünk, amely így – legalábbis a felszínen, külsőségeiben – nem annyira a reménytelenség látszatát kelti, sokkal inkább egy sokszínű közösségnek otthont adó közeg többnyire barátságos és toleráns, s nem annyira ellenséges vagy elutasító hangulatát. Ami a képeken nem látszik, viszont a városrész polgármesterének a Zeit című hetilapnak adott interjújából egyértelművé válik, hogy az itt élőket egészen más jellegű problémák foglalkoztatják, mint a józsefvárosiakat. Itt nem a kilátástalansággal, az egyre gyorsuló egzisztenciális ellehetetlenüléssel küzdenek. A beszélgetésben az integráció a legfontosabb fogalom. A polgármester szerint ez annyit kell, hogy jelentsen mindenki – és hangsúlyosan nem csak az egykori és új bevándorlók – számára, hogy elfogadják azokat a „játékszabályokat”, amelyek mindegyikük számára lehetővé teszi az egymás mellett élést, a másik elfogadását. De az az elvárás is megfogalmazódott a részéről, hogy az itt élők hajlandóak legyenek iskolába járatni gyermekeiket, s ez a polgármester szerint nem lehet önös, csakis kifejezetten közösségi érdek.
Stalter képeinek tanúsága szerint törökök, a Közel-Keletről elvándorolt muzulmánok, afrikaiak, és persze németek is élnek itt, igaz, ez utóbbiak immár masszív kisebbségben, ami persze a városnak nem csak erre a kerületére érvényes. Mint sok más helyen, az itt élők is intenzíven belakják az utcákat, használják a közteret, ami további lehetőséget ad arra, hogy kapcsolatba kerüljenek egymással, és ezáltal kénytelenek legyenek, ha nem is teljesen megérteni, de legalább elfogadni a másikat. A bandaháborúk, amelyek olykor-olykor komoly aggodalmat okoznak a helyi közigazgatás vezetőinek, nem a különböző „kultúrák összecsapásából” fakadnak. A néhány évvel ezelőtt a Rütli iskolában uralkodó áldatlan viszonyok miatt kipattant országos jelentőségű botrány hátterében sem az „őslakosok”, illetve a bevándorlók közötti rasszista indíttatású konfliktusok álltak, hanem a bevándorlók gyermekeiből összeállt különféle „érdekcsoportok” folytonos torzsalkodásai kerültek be az iskola falai közé, aminek következtében a pedagógusok már képtelenek voltak elvégezni az alapvető tanári feladataikat.
Ha valaki járt az utóbbi években Berlinben, minden további nélkül felismerheti Stalter képein a várost. Minden bizonnyal ráismer a tipikus architektúrára, a tarka üzletportálokra, a mindennapi tevékenységekkel együtt járó szemétre, a gyümölcsös és zöldséges ládákra, dobozokra, kézikocsikra, a tipikus arcokra, öltözékekre és persze a csak Berlinre jellemző járdaburkolatra. A felvételek a város bármelyik hasonló karakterű részén is készülhettek volna. Ha nem hívják fel rá a figyelmet, csak a bennfentesek ismerik fel és tudják beazonosítani a neuköllni utcarészleteket, üzletportálokat.
Stalter sorozatának ugyanakkor van egy másik része is, amelyikben a nem csak a fővárosra jellemző, kiskertes övezetek egyikének a világába enged betekintést. A klein-aber-mein (kicsi, de az enyém) nem kizárólag a valóságosan létező szocialista NDK-ban volt lényeges szociálpolitikai intézmény. Már csak azért sem, mert a köznyelvben többek között a lipcsei orvos és tanár, Moritz Schreber nevével jelzett kolóniák már a XIX. században is inkább szolgáltak a szegénységből fakadó élelmezési gondok enyhítésére, mint arra, hogy a szabadidő eltöltésének „értelmes” és jól szabályozott kereteket biztosítsanak. Az egykori Nyugat-Berlinben, a fal túloldalán is több ilyen, nagy népszerűségnek örvendő „telep” állt és működött.
Stalter képei egy igazi kispolgári „édenkertet” tárnak fel előttünk, ahol korlátozottan ugyan, de szinte minden valósággá válhatott, amire a zsúfolt város zajos miliője után a kerttulajdonosok vágytak. Tarka virágok, árnyat adó fák, medence, csend, nyugalom, menedék, ahol mindenki kedve szerint pihenhet, matathat vagy – ameddig a többiek nyugalmát tiszteletben tartja – akár mulathat is. A gipsz- és műanyag madarak, szélmalmok, törpék, a szomszédokat nem zavaró kutyakölykök egy álomvilág valóságos díszletei a gondosan nyírt sövények és bukszusok árnyékában, amelyek azonban a felébredést követően nem akadályozzák az ide járókat abban, hogy szembenézzenek a hétköznapi problémákkal is. Csak átmeneti menedékek, a feltöltődés, a rendelkezésre álló szabad idő kitöltésének színhelyei ezek a kertek, ahol a „németség” egyik, régebben a magyarországi vidékekről is jól ismert jellemzője, a pedantéria, a rend, a tisztaság uralkodik, például a kaviccsal felszórt, mindig frissen gereblyézett utakon. Itt akár még a német trikolór is lengedezhet mások irritálása nélkül, legalábbis a legutóbbi, Németországban rendezett labdarúgó-világbajnokság óta, emlékeztetve a Ludwig Adolf Wilhelm von Lützow által a napóleoni seregek ellen a szuverenitás megőrzése érdekében verbuvált szabadcsapatok, majd a jénai diákegylet egyenruháján domináló színekre. Ugyanakkor ebben a kissé zárt világban is egyre inkább el- és befogadják a kerület más vallású, etnikumú lakóit is, akik ezzel határozottan mutatják ki, hogy az alapvető sajátosságok megőrzése mellett már nem is válhatnának valódibb németekké. Talán nem is annyira a kertészkedés, a folytonos szöszmötölés az, ami ide vonzza őket, hanem az új kapcsolatok lehetősége, hogy beszédbe elegyedhessenek a saját közösségükön kívül élőkkel is.
Stalter, a józsefvárosi anyaghoz hasonlóan, itt is él a színes fények lehetőségével. És itt is szükséges a színek hangsúlyozása. A közeg gazdag koloritja kiköveteli, hogy reflektáljon arra saját eszközeivel. A harsogó vörösök, a piszkos zöldek, a mély kékek és ezek megannyi keveréke tarkítja az amúgy lehangoló utcákat, amelyek helyenként még itt is magukon viselik a háborús nyomokat vagy a hetvenes évek újjáépítési lázában fogant, igencsak ellenmondásos eredményeket. A józsefvárosi sorozatban a különféle „labortrükkökkel” sokkal inkább egy szürreális mesevilágot varázsolt oda, ahol az eredeti miliő szerinte már tűnőfélben van. Ezt az általa elmondott mesét mutatta be 2010-es albumában, amelynek ő az igazi főszereplője, a fotográfus, aki a varázskamerájában elrejtett mágikus filmmel csempész vidámságot, örömöt, egy kis meleget és néha mosolyt ebbe a szürkés és hideg világba.
Berlinben azonban nem várta Staltert semmi mesébe illő. Itt a racionalizmus, a célszerűség és a jól-rosszul működő struktúrák határozzák meg a mindennapokat, keretbe foglalva az emberi kapcsolatokat, az érzelmeket, az indulatokat. Stalter pesti mesehőse itt kíváncsiskodóvá válik, aki szakértelemmel pótolja a személyes kapcsolatok hiányát. A varázskamera kutakodva pásztázza az arcokat, a ruhákat, a boltok elé kirakott megannyi csecsebecsét, a szokatlan öltözékeket, a koszló festéket, a harsány feliratokat, a nyomasztóan buta dekorációkat. Összességében azonban mégis olyan képet mutat, amelyik egy működő világot tár elénk, mindenkinek és mindennek helye van, aki és ami a véletlen szeszélye folytán idevetődött.
Neukölln és Józsefváros. Nehéz a kettő között párhuzamot vonni a szociális helyzetüket tekintve, de a mesemondó krónikás Stalter sorozatait illetően is. Nem mintha valami is rossz lenne. Sőt. Profizmusa itt is ugyanazzal az empátiával párosul, mint Budapesten. Mert itt is azzal közelít mindenkihez és mindenhez, amihez az előbbieknek közük van – ahogy mindig is tette, türelemmel és megértéssel. De a varázslat itt elmarad.
Ez a világ nem mesékre, esti altatódalra vár. Nem álmok átszőtte világban élnek az itteniek. Csak azt tekintik valósnak, amiért ők tettek valamit, amiért ők dolgoztak meg, akár saját belső világukban, akár a tágabb „kiez”-ben, a helyiek önszerveződő laza közösségeként működő városrészben.
Pfisztner Gábor