PÉCSI JÓZSEF-ÖSZTÖNDÍJASOK BEMUTATKOZÓ KIÁLLÍTÁSA

A Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjjal megtámogatott két alkotó díjazott és kiállított sorozatainak van egy fontos közös nevezője: a saját élet, a saját identitás kérdéseinek a középpontba helyezése. Természetesen az én-képek felmutatásának módja, a bemutatandó én képzetének megalkotása már nagyon eltérő módokon történik.
Hangay Enikő fotói esetében a tőle megszokott képi világgal találkozunk, most is rendkívül gyöngéden nyúl az őt körülvevő valósághoz, csak nagyon finom képi réteget húz le róla a pillanat, az érzés, a jelenség megörökítése céljából. Azonban ezek a képek talán sosem voltak ennyire személyesek. Anyahajó című sorozata egyébiránt beillik abba a tendenciába, amely-be egyre több kortárs fiatal alkotónk is tartozik: a gyermekvállalás, a családdá alakulás kiemelt témává válik művészetükben.
A sorozat címe jelölheti Enikőt magát, aki már anyaként hajózik az élet vizein, de a szó asszociáltatja a nagy, biztonságot nyújtó alapot is, amelyet gyermekeinek nyújt. A hétköznapokat elmesélő részletek, tárgyak, játékok, amikből saját gyerek-univerzum épül, az elmosódott gyerekalakok, tehát konkrét elemek, személyek képei között az anyasággal kapcsolatos általános, lényegi érzetek képeivel találkozunk. Központi motívumok a sorozat címében is jelölt hajó és a víz. A víz mint az élet alapvető, ősi eleme, a víz mint magzatvíz, a víz mint gyönyörű, absztrakt, kékes-fémes felület, mint gyűrött kék takaró, és mint a fölénk boruló égbolt is megjelenik, megidéződik a fotókon. Az egyik legszebbiken a felhők közé bújt papírsárkányt köldökzsinórként köti madzagja a földhöz. Egy másik képen egy kislány vízsugárban fürdik, víz borítja, ahogy magzat korában, ugyanakkor egy idilli nyári délután képkockája is ez. Arca nem látszik – az nem lesz a miénk, nem az a lényeg, hogy felismerjük az utcán. Finom, halk beszédmód ez, sokat elmondó, de leginkább hangulatok, érzések, szinte tapintható felületek, szinte hallható hangok, mintázattá váló tárgy- és felületképek formájában beszél. Nincs történet, csak villanások, izgalmas látványok. A tányéron a – valószínűleg – málnaszörp foltja a vért juttatja eszünkbe, a vért, ami elengedhetetlen része az anyává válásnak, hiszen véres és fájdalmas történet: a szülés áll minden itt látható, sejthető pillanat mögött. A vízfelületből egyszer egy kenu, majd a női szaporítószerv-rendszer tűnik elő, az életet adó víz hordozója, helye, az élet origója. A képek felületéből kivágódnak ezek a formák, hiányukkal hagyják ott kontúrjaikat, mint holmi pecsét vagy vízjel. A kép felületébe való, ennyire markáns benyúlás nem mindennapi gesztus, ám a téma tekintetében rendkívül finom módja annak, hogy ne a szokásos véres, anatómiai képekkel, grafikákkal jelenítse meg a témát. A szintén kivágással képbe hozott vasmacska tökéletes szimbóluma annak, hogy bár a felszínen a hullámok, a viharok ide-oda vethetik az embert, a mélyben stabilan tart valami. Például a családnak adott és a tőlük kapott biztonság vagy egyszerűen csak gyermekeink létezése. Vagy maga az édesanya, aki, mint origó, a világ középpontja és legbiztosabb pontja (jó esetben).
A sorozat nem a megszokott anyaság és gyermekkor képeket hozza. Szó nincs a babarózsaszínre, cukormázasra hazudott, gondtalan boldogságról. Egy másik fajta boldogság: nem az ész, az intellektus, hanem az észlelés, az érzékek számára elmesélhető létállapot formálódik képekké körülöttünk. Akár ha víz alá (vissza a magzatvízbe) merítene minket Hangay: ahol a közegnek köszönhetően minden sejtelmes, semmi nem érthető, nem hallható pontosan, nem látható élesen. Ám annál inkább nyújtja a lebegés élményét.
Váradi Viktor alkotásai sokkal konkrétabbak. Nála nem sejtjük, mert tudjuk a részleteket, kérdéseket, bánatot és örömöt. Mintha vendégül hívna magához. Az utcán odamehet hozzá a művei ismerője, és megkérdezheti: hogy van? Milyen volt a legutóbbi esküvő fotózás? Ha engem véletlenül vendégségbe hívna, magamtól is tudnám, hol van a mosdó, a szekrény. Az első alkalommal is úgy érezném, hogy minden zugot ismerek, és a visszatérés jóleső érzésével ülnék le az étkező egyik székére. Vagy a számítógép elé. Az ágyra. Ezt a közvetlenséget hozzák a post-it jegyzetlapokra írt rövidke gondolatok, kérdések, „üzenetek” is. Belelátunk Váradi Viktor életébe és a fejébe. Szinte halljuk a hangját, kérdéseket tesz fel, amiket talán mindannyian felteszünk. Fesztelenül beszél vágyairól, félelmeiről, amelyekben akár a sajátjaink köszönnek vissza. Sőt nem csak gondolatait közli látszólag kontroll nélkül, hétköznapi természetességgel, nem csak érzéseit ismerhetjük meg, és nem csak otthonában nézelődhetünk hosszasan. Saját testét is elénk tárja, a kutatás, az önmaga-keresés egyik fontos fázisának kulcselemét, mint önismeretünk, a magunkhoz való viszony egyik legfontosabb terepét, amely napról napra ad új szempontot elégedettségünkhöz, elégedetlenségünkhöz, a magunk megmunkálásához. Evidens a kérdés, hogy a külsőnk mennyire határozza meg önmagunkat, egyértelmű, hogy ezzel is foglalkozni kell. De Váradi ezt is alaposan teszi, nem a véletlenre, nem a nézőre hagyatkozik, ő tudni akarja a választ. Szakértők segítségét kéri az önelemzéshez. Kíváncsi vagyok, ő maga mennyire volt elégedett a válaszukkal. Eltalálták? Ő tényleg ilyen meg ilyen? Vagy vitatkozott velük magában? És ezzel már az is kiderült, hogy a néző bizony vitatkozik a szakértőkkel, maga is felállítja Váradi Viktor személyiség-analízisét. A szakértők szavai nyomán olyan szempontok, észrevételek, benyomások fogalmazódnak meg, amelyeket ritkán öntünk szavakba, sokkal inkább intuitív módon, másodpercek leforgása alatt futnak végig bennünk, és adnak „diagnózist” a másikról. Vagy önmagunkról.
A kiállítási installáció maga is „leviselkedte” a különböző, de szervesen összefüggő mini-sorozatok viszonylatait. A vágyak be nem teljesülésétől való félelmek konkrét, éles képei éppen ezen vágyak virtuális, elmosódó, a jövőbeliség bizonytalanságától megmart, lebegő képeivel párosulnak. A gyermekkor eredeti felvételei, diaképei remekül passzolnak a light-box diavetítőt, dianézőt asszociáltató installálásba.1 Az otthon megélésének és használatának vég nélküli azonossága és változatossága, a tapasztalat jellegének megfelelően, egy körbe forgó, végtelenített filmen kerül a szemünk elé. Váradi Viktornál sincs történet, de megvan az esélyünk, hogy a konkrét pillanatokból valami történetszerűt építsünk a főhős köré. Pillanatok a főszereplő életéből, werkfilmmel, werkfotókkal.
Az én-keresés ma már nemcsak, hogy (társadalmi szinten is) engedélyezett, hanem egyenesen támogatott folyamat és tevékenység. Életszükségletünkké vált – részben, mert a nagy, általános válaszokat adó eszmék, narratívák szövete felbomlott, már nem tartanak meg bennünket, nem adnak magyarázatot és releváns keretet számunkra. Másrészt, az identitás meghatározására való törekvés, az önismeret valójában öngyógyítás is. A tudott sebek, hiányok és a csak sejtés szinten bennünk mozgó fájások, kételyek és szorongások az önmagunk képét, kontúrjait megrajzoló folyamat során enyhülhetnek. Akkor is, ha mások teszik ezt saját magukkal, és mi csak az eredményt látjuk. Nézzük, élvezzük, és közben legbelül a saját magunk én-képeit formálgatjuk.
Somogyi Zsófia