NORMANTAS PAULIUS ÖSSZEHASONLÍTÓ KÉP-TUDOMÁNYA

A fotográfus két csoport rokon témájú képét lehet úgy nézni, értelmezni, mint egy komparatív tudományt. Persze képi axiómákból álló diszciplínára gondolok. Az egyik képcsoport az indiai Rádzsasztánban készült, városok peremén, félsivatagos terepen, a sátraikat nézve valószínűleg vándorló, állattenyésztő családok átmeneti lakhelyén. A másik fotó-halmazt Magyarországon, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében fényképezte Normantas Paulius, ugyancsak 2011-ben. Az ez utóbbiakon látható, a vándoréletmódot már odahagyott roma emberek letelepedtek, belsőterek, a lakókörnyezetük a háttér. Táj nem látszik egyik fotón sem. Annál inkább hangsúlyt kap az őket körülvevő tárgyi miliő.
A két képanyag mennyisége, témaválasztása és rendre közeli látószöge inkább antropológiai, semmint szociológiai összehasonlítást tesz lehetővé. Semmiféle általánosítható tudományosság igénye nem merülhet fel. A képek az esztétikum felől közelíthetők meg leginkább. De van-e az európai kultúrában etika nélküli esztétikum? Biztosan állítom, hogy nincs. Ha a befogadói okoskodásba beengedem a fotók készítőjének privát sorsát, akkor talán jobban megértem összehasonlító attitűdjét.
Normantas Paulius (1948) Vilniusban diplomázott 1974-ben. Közgazdászként igazgatóságig vitte. Később vándorolni kezdett, favágó, kereskedő, halász, sportoktató volt a néhai Szovjetunió területén, a balti államoktól a Kuril-szigetekig. 1981-ben kezdett fényképezni. Azt a romantikus vándorfotós létformát, amit a tőlünk keletre, délre eső országokban még egy-két évtizede is gyakoroltak, csak azután ismerte meg, hogy 1983-ban, magyar felesége révén, Nyíregyházára költözött. Mert magyar útlevelének is hála, az addig alig átjárható Szovjetunióban hat utazást szervezhetett finnugor népek által lakott területekre. Kilenc fotós expedíciót a Selyemút mentén: Kínába, Tibetbe, a szétszeletelt Ujgur-földre, Stein Aurél nyomában Pakisztánba és Benyovszky Móric száműzetésének helyszínére, Kamcsatkába. Végül, magyar kulturális misszióként, végigfotózta a Kőrösi Csoma Sándor által megjárt őshazakereső út állomásait is, Pesavártól Dardzsilingig. Fényképei fontos szerepet játszottak abban a folyamatban, amelyben a nyelvrokonság követésén túl itthon fontos lett az őshaza kutatása is. Munkájáért, a fotográfus kvalitásáért 1992-ben Pro Cultura Hungariae kitüntetést, 1997-ben Balogh Rudolf-díjat kapott.
A bejárt és végigfotografált helyekre azután kiállítással is visszatért (például Turkuba), a nézők számára tudatosítva az emberi kultúrák és az egyes egyén méltóságát. Ez utóbbi innovatív gesztus, a fotográfia „tükre” által közvetített méltóság az, amit a 19. századi vándorfotósok a szó szoros értelmében a fényképet készíttető emberek kezébe adtak.
A korai, kezdetleges képek segítségével önmagukra, utódaik pedig felmenőikre lehettek büszkék – Paulius szabolcsi terepmunkáján is látni ilyen „családi szentélyt”. Amikor San Franciscóban egy privátfotó/oral history kutatásban interjúalanyaim ezeket a képeket húzták elő egy tűzvészből kimentett legfontosabb kincsükként, a lángokból elsőként kimentett ereklyeként, megértettem, hogy ezek a képek olyanok, mint régen a származást leíró kutyabőr címerképe volt. A széthullott világ túlélőiként, magányos újvilági magyarként – magyar zsidóként – a fotós-vándorfotós-családi privátfotós teljesítménye segített megtartani a kép őrzőinek identitását. A fényképek emlékezetkonzervként a szülők, nagyszülők tiszteletét is közvetítik a következő generációk számára.
Amikor most egymás mellett nézem Normantas Pau-lius szabolcsi és rádzsasztáni képeit, az utóbbi fotók modelljeit ünnepi arcoknak látom. A Szabolcsban készített etnográfiai témájú felvételeken a magyarországi cigányság méltóságát csak közvetve érzékelem. A jó portré erénye általában az, hogy az arc szavak nélkül is mesélni képes, sorsokat, történelmet beszél el. Most a szabolcsi anyagból jó, ha kettő ilyet tudnék felmutatni: roma asszonyok arcát, akik egy vallások és népek feletti kultikus dimenzióban a fájdalom gender méltóságát képesek felmutatni. A fotós meglátja, rögzíti ezt, de nem tesz hozzá a látásmódjával többletet. A szegregációban élő modelleknek a mai Magyarország szociálpszichológiai közegében talán nem is lehet? Az a morális alapállás, hogy egy diaszpóra-létben élő nép arcaiban felmutassuk az eredet méltóságát, helyes, de programnak itt és most kevésnek tűnik.
Az indiai alanyoknál a tekintetek áthatóak, a méltóság szépséggel párosul. A félsivatagi táj a romantikus sátorral csak háttér. Amint csak kellék a tradicionális homloktetoválás és ékszer, a szélben lebbenő könnyű, kézműves ruházat vagy a hideg ellen védő puha gyapjú. Szép, taktilis szi-neztézia talán. A szépség elsősorban mégis abból a biztonságból árad, amit az anya–gyermek, a testvéri, törzsi kapcsolatok archetípusa által a fényképek is láttatni képesek. Hogy Normantas Paulius mindezt meg tudta oldani, talán annak tudható be, hogy a vándorló törzs közel engedte magához a vándorfotóst, aki számukra (is) szemlátomást más emberi rasszból való. Idegen, de vándor, és ez utóbbi elfogadásra ösztönöz.
A magyarországi cigánysorsok képeiből hiányzik ez az emocionális többlet. A közeli sincs közel. A képek szereplői inkább zárt individuumok, nem érezni a figurák közötti rejtett kohéziót. Sokat mond viszont a környezet, a karórára hajazó falióra, a bőséget festett élelemmel, virággal szimbolizáló terítő, az őshaza mítoszát közvetítő (egyáltalán nem a félsivatagi Rádzsasztánt idéző, de közhelyesen keleties, leányrablást ábrázoló) falvédő, ócska gyári szőnyeg, az örökzöld művirágok, a vitrin talmi díszei, a tarka, immár gyári mintás női ruházat. A tárgyak birtoklásának vágya talán együtt jár az emóciók energiáinak elveszítésével. De ezt nem teóriaként írom itt, csak a látvány közvetítette sejtésként.
A fotók nézése mellett meghallgattam Junghaus Timeának az MTA-n tartott műtörténeti előadását a romáknak 15. századi európai festészetben való megjelenéséről. Az Anatólián és a peloponészoszi „Kis-Egyiptomon” át érkezett romák a reneszánsz képeken még rádzsasztáni viseletükről ismerhetők fel, amit azután a Nyugat különös, in situ kolonizációjában a 19. század végére elveszítettek. A mostani talmi „gyarapodásvágy” képei a roma dekolonizáció rendszerváltás óta tapasztalható megdermedését jelzik.
A szabolcsi tekintetekben nehéz a baráti egymásra pillantást meglátni – az egyetlen férfiportré a „munkanélküli dacos tekintetével” talán a legerősebb, legemberibb kép ebből a merítésből (feltételezem, hogy a férfi munka híján van otthon). Az utóbb említett fotográfia láttán az előző 150 évben Közép-Európában asszimilálódó cigányság mai lehetetlen választása jelenik meg: az egyik irány a disszimiláció, a másik a gazdasági-politikai válságban egyre nehezebben járható beolvadás folytatása. Mindkettő veszteség; melyik a nagyobb?
Végül egy litván példa jut eszembe. Valaha, a Soá előtt, Normantas Paulius szülőföldje volt a zsidó tudományosság, etnikai és szociális méltóság kelet-európai fellegvára. Az általam idecibált kiegészítő összehasonlítás talán analógiát mutat a szabolcsi képek hiánydramaturgiájával. Tra-kában – az egykori litván nagyhercegség fellegvárában – ma is él egy magát török-tatárnak nevező kisközösség, akik ősidőktől a karaita judaizmus hívei. Talán annak a népvándorlás kori kazár világnak az utolsó tanúi ők, akikről a magyar krónikák, később Kohn Sámuel vagy Arthur Koestler is írtak. Ma ezek a trakai karaiták erősen hangsúlyozzák, hogy ők nem zsidók. Múzeumuk viszont tele van héber vallási, etnográfiai és kulturális emlékkel, a szentírás fekete-fehér komorságával, valami ünnepélyes önazonosság-tudattal. Mai hétköznapi létüket viszont inkább talmi tarkaság, guberáló szerzéskényszer veszi körül. A Holocaust összezavarta identitásukat, s méltóságukat nem tudják már képviselni. Körülbelül csak amolyan beállított „turistafényképeket” lehet róluk csinálni, mint amilyeneket Normantas Pau-lius tudott készíteni a szabolcsi cigányságáról. Pedig a vándorfotós indiai teljesítménye, bizonyára azonos technikával, azonos morális hozzáállással: az emberi méltóság képi toposza. A kettősség egyfajta hazai társadalmi látlelet.
Szegő György