LES RENCONTRES D'ARLES 2012

Franciaország előszeretettel tekinti magát a fotográfia bölcsőjének, az arles-i fotófesztivál (Les Rencontres d‘Arles) pedig a világ legjelentősebb ilyen jellegű eseménysorozatává vált, amely fontosságát tekintve összevethető a képzőművészet terén kimagasló bázeli művészeti vásárral.

Alig találkozni a fotográfia kedvelői között olyannal, aki ne ismerné, akit ne hozna lázba a Van Goghnak is otthont adó város nevének említése. A 43 évvel ezelőtti indulás (amikor a fotográfia még nem nyert bebocsátást a múzeumok és galériák falai közé) óta eltelt időben a fesztivál a július egyik meghatározó kulturális eseményévé vált. A döntő okok között minden bizonnyal szerepel kiemelkedő nemzetközi karaktere vagy a fotográfusok, kurátorok, kiadók, galeristák, gyűjtők és újságírók személye, akik a megnyitó hetére ide érkeznek. A program része megannyi kiállítás, pódiumbeszélgetés, műhelymunka, portfólió megbeszélés, valamint az esti rendezvények, köztük a The`âtre Antique-ban rendezett vetítések a szabad ég alatt.
Idén július 2. és 8. között 11 406 látogató érkezett, közöttük 3228 szakmabeli. Harminc ország mintegy 600 újságírója akkreditáltatta magát, miközben egyre nagyobb érdeklődést mutattak olyan országok képviselői, mint Algéria, Belgium, Brazília, Nagy-Britannia, Japán, Olaszország, Oroszország, a skandináv országok, Spanyolország vagy Svájc.
Tavaly Mexikó állt a fesztivál programjának középpontjában, idén azonban Arles főként önmagát ünnepelte, és az idei mottó, az Une École Français jól mutatta, hogy ezúttal egy „francia iskola” körül forgott minden. Vajon az a vágy rejlik e mögött, hogy valami különleges fotográfiai sajátosságot, valami védjegyet mutassanak föl? Az alkalmat az École Nationale Supérieure de la Photographie (ENSP) 30 éves fennállása jelentette, amely ugyan lényegesen fiatalabb, mint a fesztivál, de többségében az arles-i fotóhónap kezdeményezőinek, többek között Lucien Clergue-nek a közreműködésével alapították. Így érthető, hogy az intézmény nem Párizsban vagy Lyonban kapott helyet, hanem itt, a szemrevaló provence-i kisvárosban. Nem mellékesen pedig, a mai napig ez az egyetlen franciaországi felsőoktatási intézmény, ahol kizárólag a fotográfiával foglalkoznak, s ez bizonyára elég ok arra, hogy „francia iskoláról” beszéljenek.
A francia fotográfia egyik iskoláját középpontba helyező témaválasztás ugyanakkor egyre-másra vitákat generált a hivatalos pódiumon vagy csak úgy spontán módon, a látogatók között: mennyiben lehet egyáltalán sajátos francia iskoláról beszélni? Egy iskola ugyanis bizonyos értelemben mindig azt sugallja, hogy rendelkezik önálló, a másokétól különböző stílussal. Egy-egy iskolával akaratlanul is olyan iránymutató személyiségeket vagy mozgalmakat hozunk összefüggésbe, mint Otto Steinert vagy a Bauhaus, a William Jenkins rendezte New Topographics kiállítás, a nagy hatású Martin Parr, illetve a düsseldorfi iskola és világhírű tagjai, Andreas Grusky, Thomas Ruff és Thomas Struth, akiket gyakran, viccesen csak Struffsky-nak neveznek.
A nagy hőség ellenére tehát mindazok útra keltek a Parc des Ateliers-ben álló kiállítócsarnokok felé, akiket kíváncsivá tett mindez, és maguk szerettek volna képet alkotni a francia iskoláról. Az egyes standokon az 1987 és 2011 között az ENSP-n végzettek munkáival, tanáraik, Alain Desvergnes és Arnaud Claass képeivel, valamint az idei évben diplomázott hallgatók csoportos kiállításával találkozhattak. Végső soron itt került megmérettetésre az intézmény önálló iskolaként. Ezzel kapcsolatban fölvetődött a kérdés: megfelelnek-e az itt bemutatott munkák a magasan képzett nemzetközi közönség minőségi elvárásainak, elég meggyőzőek-e az alkotók és műveik, vagy a megtiszteltetést, hogy kiállíthatnak Arles-ban, kizárólag annak köszönhetik, hogy az itteni iskolában végeztek? Kimutatható-e munkáikban valamilyen közös vonás, közös nyelv?
A többé-kevésbé ismert nevekkel való találkozás helyett itt inkább felfedezőútról lehetett beszélni, amely néhány ismertebb „állomástól” eltekintve a senkiföldjén vezetett keresztül. Az ENSP eddigi 750 végzősének a munkáiból egy 26 darabos válogatást mutattak be különböző évekből. Közöttük szerepelt Jean-Christophe Béchet az Accidents című, azaz „szerencsétlenül járt” fényképekből álló sorozatával, a ma is Arles-ban élő Oliver Metzger Smile Forever anyagával és Marina Gadonneix, aki a fikció és a dokumentálás határán mozog műveiben. Oliver Cablat egyiptomi metaforákkal foglalkozik, míg Valerie Jouve a még diákéveiben Marseille-ről készült felvételeit kapcsolja össze a legutóbb Jerikóban fotografált munkáival. Vincent Fournier a nemrég könyv formájában megjelent Past Forward sorozatában az élőt és a művit – a robotokat, az űrrepülést és a természetet – kutatja. Hazája ember által megváltoztatott nagyszerű természeti környezete a témája az izlandi Pétur Thomsennek, míg Dorothée Smith inkább a nemek kérdésével foglalkozik sokat mondó portréiban. A hagyományos dokumentarista megközelítést választotta Sébastien Calvet All of Politics is a Stage című sorozatában. Isabelle Le Minh pedig Ed Ruschától, illetve Hirosi Szugimotótól vett idézeteket használ fel fotóinstallációiban.
Sok látogató nagy lelkesedést mutatott egyik vagy másik anyag iránt, de a korábban említett iskolákéhoz hasonlítható közös vonást nem nagyon lehetett megállapítani. Az egyetlen közös nevezőnek csak a képzés helyét jelentő intézmény tűnt. Egyesek inkább érdekes „évfolyam-találkozóról” beszéltek. „Ha valaki ennek az iskolának a jellemzőjét keresi, akkor az ellentmondásos módon éppen az, hogy lényegében nem jelent iskolát”, magyarázta a fesztivál igazgatója, François Hébel a Libérationnak. Az ő számára ebben egyfajta szabadság nyilvánul meg. Az, hogy a saját arles-i iskolánkra kitüntetett figyelmet fordíthatunk, „lehetővé teszi számunkra is, hogy megkérdőjelezzük egy lehetséges francia út létezését ezen a nagy kreatív területen”, vette védelmébe Jean-Noël Jeanneney, a Rencontres d’Arles elnöke is azt az óhajt, hogy harminc évvel az alapítást követően a fesztiválon együtt ünnepelhessék saját szülöttüket más nagy európai iskolákkal. Azt, hogy tényleg teljesül-e a kívánság, hogy legyen önálló „francia iskola”, úgyis a jövő mutatja meg, többek között épp az egykori diákok nemzetközi sikerein keresztül.
Bemutattak még egy további, ám az előbbiektől teljesen eltérő iskolai projektet is, amely mindenképp követésre ösztönöz. Az oktatási minisztérium által már kilencedik éve támogatott Clicks and Classes kezdeményezés keretében művészek látogatnak óvodai és iskolai csoportokhoz, osztályokhoz, hogy a tanulókkal közösen dolgozzanak ki különféle feladatokat, akik így jobban megérthetik a fotográfiát és annak képi nyelvezetét. A kiállított munkák igen meggyőzően mutatták be, milyen ösztönzően hathat egy-egy művész jelenléte.
Nem minden kiállítás szólt azonban az iskoláról. Említésre méltó például Pentti Samallahti finn fotós fekete-fehér felvételekből álló retrospektív bemutatója, amelyek 1964 és 2011 között készültek, valamint Klavdij Sluban komor hangulatú képei, amelyeket rezidens művészként készített három hónapos tartózkodása alatt a Kerguelen-szigeteken. A szigetcsoport az Indiai óceán déli részén fekszik, és az ottani kutatóállomás, a Port-aux-Français kivételével teljesen lakatlan. Sluban képei jól tükrözik a magány érzését, amely a természet hatalmas jelenlétében fog el minket. A gazdag képzeletvilággal rendelkező fotográfus és kontruktőr, Nicolas Henry viszont mindig adott helyszínen épít éles fényekkel megvilágított színteret modelljei számára, amelyek a természetes és a mesterséges között váltakoznak. A fesztivál idejére egy szokatlan pihenőhelyet tervezett felülről lelógó, tönkrement hangszerekből, s köztük olyan emberek fényképei lógtak, akik láthatóan szenvedtek a hangok, zörejek vagy a zene miatt.
A közönség körében a 2012. évi Discovery Díj odaítélése volt az egyik legnépszerűbb esemény. A fesztivál első hetében mindenki szavazócédulán jelölhette meg tizenöt fotográfus közül a saját kedvencét. A tizenöt fotóst öt professzor mutatta be egy-egy kiállítás keretében: Phillip S. Block Sam Fallst, Lucas Fogliát és Hannah Whitakert; John Fleetwood Sammy Balojit, Hasan & Husain Essopot és Zanele Muholit; Tadasi Ono Chu Ha Chungt, Osamu James Nakagawát és Jonathan Torgovnikot; Jyrki Parantainen Anni Leppälät, Jaana Maijalát és Nelli Palomäkit; végül Olivier Richon Nade`ge Mériau-t, Regine Petersent és Eva Stenramot. A választás végül a Tadasi Ono (a kyotói művészeti egyetem professzora, az ENSP egykori hallgatója) által bemutatott Jonathan Torgovnik dokumentarista munkájára esett; az 1969-ben, Izraelben született Torgovnik ma a dél-afrikai Fokvárosban él. A több mint három éven át készült anyagában (Intended Consequences) együtt érző portrékat láthatunk ruandai asszonyokról és gyerekeikről, akik az 1994-es borzalmas események áldozatai voltak. A képek mellett rövid szövegek ismertetik történetüket: a nők mindannyian túlélők ugyan, akik arra kényszerültek – a sors tragédiája –, hogy kihordják és megszüljék megerőszakolójuk gyerekét. Torgovnik, a Ruanda Alapítvány egyik létrehozója, amely az áldozatok támogatása mellett folyamatosan ráirányítja a figyelmet a szexuális erőszakra és annak embertelenségére, a díjjal együtt járó 25 000 euró pénzjutalom jelentős részét a szervezetnek adományozza, nyilatkozta a Théâtre Antique-beli ünnepélyes díjátadón.
A fesztiválon asztalok hosszú során állították ki és mutatták be a díjakra nevezett könyveket a már jól ismert, illetve még felfedezésre váró fotográfusoktól, akik között Szász Lilla is jelen volt a Lányok című könyvével. Két albumot díjaztak, közülük a fotótörténeti munkáért járót a Horacio Fernández által szerkesztett és az Aperture kiadó által gondozott Latin American Photobook kapta. A szerzői könyvért odaítélt díjat Christian Patterson vehette át a Mack kiadónál megjelent Redheaded Peckerwood (szó szerint nem lefordítható, nagyjából Vörös fejű fehér csóró) című könyvéért. Patterson könyvében egykori dokumentumfelvételek, tárgyfotók és egyéb képek segítségével a sorozatgyilkos Charlie Starkweather és 14 éves barátnője, Caril Anne Fugate történetét dolgozta fel, akik 1958-ban kerültek az amerikai újságok címlapjára.
Arles-ban már hagyománynak számít a Leica Oskar Barnack-díj kiosztása. Első alkalommal 1979-ben adták át, ebben az évben pedig már 2800 pályázat érkezett 101 országból. Az idei díjazott Frank Hallam Day lett a sűrű növényzet közt megbúvó lakókocsikról és lakóbuszokról készült (Henri Rousseau inspirálta) éjszakai felvételeiért. Az Alumascapes című sorozat elkészítése érdekében hónapokon keresztül utazgatott Floridában, és fényképezte az ilyen járműveknek fenntartott pihenőparkok tábori idilljét. Egységes és tökéletesen kivitelezett sorozat, de nehéz elfojtani azt az érzést, hogy korábban már láttunk ilyet valahol. Mégpedig Peter Bialobrzeski Paradise Now című, nagyvárosi zöldterületekről készült éjszakai sorozatát.
A Leica másik fontos elismerését, a fiatal tehetségnek odaítélt Newcomer Awardot idén Piotr Zbierski vehette át a Pass by me című, csak lazán egymáshoz kapcsolódó fekete-fehér képekből álló sorozatáért. A lengyel alkotó spontán és indulatosan közelít kamerájával a különböző helyzetekben lévő emberekhez, tovatűnő jeleneteket, gesztusokat, arcokat ragad meg, hogy egy új képsorrá fonja össze őket. A többi kilenc jelölt között volt Dezső Tamás az Itt, bárhol című, szintén fekete-fehér képekből álló sorozatával, az egyes felvételek olyan magyarországi és romániai helyszíneken készültek, ahol mintha megállt volna az idő.
A csupán harmadik alkalommal kiosztott, 25 000 eurós pénzjutalommal járó LUMA Díjat ebben az évben Helen Martennek ítélték oda. A 2004-ben a kortárs művészet iránt érdeklődő svájci és amerikai gyűjtők által létrehozott Luma Alapítvány célul tűzte ki, hogy világszerte kapcsolódási pontokat keressen a képzőművészet, az emberi jogok és a környezet között. Ennek érdekében támogatja művészek és intézmények munkáját, köztük a wintherturi fotómúzeumot és Wolfgang Tillmannst is. Az alapítvány, amely idén a helyi amfiteátrumban rendezte meg kiállítását, a világhírű amerikai építésszel, Frank O. Gheryvel együttműködve szeretne létrehozni egy kísérleti jellegű kulturális centrumot az arles-i Parc des Ateliers-ben.
A legfontosabb díjak ünnepélyes átadásához a hagyománynak megfelelően a Théâtre Antique biztosította a díszletet az esti vetítések során, amelyeket minden alkalommal Christian Milovanoff fotográfus, az ENSP tanára nyitott meg az egyes témákat (portré, osztályozás, emlékezet, szavak) felvezető beszédével. Bár egyesek „elég iskolásnak” találták, mindenesetre az ENSP ekként is jelen lehetett. Ugyanakkor nagyon izgalmasnak bizonyult a Magnum által szervezett este, amelyen a képügynökség húsz fotográfusa beszélt karrierje kezdeteiről. Ehhez kapcsolódóan mutatták be a Looking for America című munkát. Paolo Pellegrini, Jim Goldberg, Susan Meiselas, Alec Soth és Mikhael Subotzky két hét alatt 1750 mérföldet utazott Texastól Oaklandig, hogy elkészítse ezt az anyagot. Komoly elismerést aratott Elliott Erwitt személyes előadása saját életművéről.
Összességében olyan gazdag az arles-i fesztivál programja, hogy egyetlen hét nem is lehet elegendő arra, hogy valaki mindent megtekintsen – a kiállítások és vetítések mellett ugyanis portfólió bemutatókat, workshopokat, dedikálásokat, előadásokat és kerekasztal beszélgetéseket is kínált a program. Elsőként Európában mutatkozott be például a Jan Mulder Gyűjtemény klasszikus és kortárs latin-amerikai fotográfiával és nálunk még ismeretlen alkotókkal, mint Maricel Delgado (Peru), Jesús Abad Colorado (Kolumbia), Camila Rodrigo (Peru), Alvaro Zinno (Uruguay), Javier Silva (Peru); Alfredo Jaar (Chile), Alexander Apóstol (Venezuela), Javier Hinojosa (Mexikó), Esteban Pastorino (Argentína), Edgar Moreno (Venezuela) és Marcos Zimmerman (Argentína).
A hatvan kiállítás közül egyértelműen Josef Koudelka cigányokról készült, valamint Sophie Calle For the Last and First Time (Az utolsó és első alkalommal) című munkája számított a legjelentősebbnek. Az utóbbi mű elkészítését Isztambul egykori neve (a vakok városa) inspirálta. Sophie Calle azért utazott oda, hogy látásukat hirtelen és véglegesen elvesztett emberekkel találkozzon, akiket arra kért, írják le azt, amit utoljára láttak. Calle ezeket a látványokat reprodukálta, és egészítette ki a személyről készített portréval. Ezt a traumatikus tapasztalatot állította szembe olyan emberek történetével, akik bár Isztambulban élnek, sosem látták a tengert. Őket egy-egy videofelvételen mutatja be.
Arles-ban ismerhette meg a közönség első alkalommal Josef Koudelka híres könyvének keletkezését, ezzel együtt azt a levélváltást, amelyet Elliott Erwitt-tel folytatott ebben az időszakban. A történet érdekességét az adta, hogy mindkettőjükkel lehetett találkozni, például a Magnum megalakulásának 65 éves évfordulóját ünneplő eseményen. Arles-ra jellemző a személyes találkozás élménye.
Nomen est omen: a Rencontres („találkozások”) igazi találkozóhellyé vált a világ megannyi pontjáról ide látogató aktív és passzív, professzionális és lelkes amatőr fotográfusok, érdeklődők számára. Ezért mód van arra is, hogy a látogatók a hivatalos programokon kívül is találkozhassanak a fotográfusokkal és munkáikkal. A Place du Forum-on ritkán marad valaki egyedül, ez a hely mindig jó lehetőséget kínál új kapcsolatok kialakítására, új benyomások szerzésére. Így lett Susan Lipper Grapevine című munkája arles-i látogatásom hetének legfontosabb élménye. A New York-i fotográfus teljesen véletlenül jutott el a Grapevine nevű nyugat-virginiai kisvárosba, és nem is sejtette még akkor, hogy ez egy ötéves, elmélyült munka kezdetét jelenti. Szomorú, nem ritkán kegyetlen motívumai éles ellentétben állnak az intim és meleg hangvételű képi kifejezésmóddal. Ebben az ellentétben rejlik együttérző, különlegesen komponált fekete-fehér fényképeinek az igazi ereje.
Ez is olyan mozzanat, ami eszébe juttatja az embernek, miért is utazik Arles-ba, és miért lesz ott a következő évben is.
Anne Kotzan
Fordította: Pfisztner Gábor
INFO: www.rencontres-arles.com