KÖNYVESPOLC – 2012/4.

Frank Gaudlitz: Casa mare
171 oldal 76 képpel, 25×30 cm
Hatje Cantz Verlag, 2009. ISBN 978 3 7757 2492 0
Ez a kötet egy kiállítás apropóján került a Néprajzi Múzeum könyvesboltjába. A kiállításról, Frank Gaudlitz európai vándorlásának fotográfiai lenyomatairól, terveink szerint bővebben is beszámolunk majd. Ez felment engem a bemutatás alaposságának kötelezettsége alól: talán elég lesz, ha első benyomásaimat leírom.
Nemrégen olvastam Niall Ferguson Civilizáció (A Nyugat és a többiek) című könyvét. Egyebek között a globalizációról szól. Arról, miként játszódott le az Ipari forradalom, és hogy abban a textiliparnak milyen meghatározó szerepe volt. És tovább: a textilgyártás gépesedését hogyan követte a feldolgozóipar nagyüzemivé válása, ami egyben az öltözködés egységesedését jelentette. Általánossá vált a „nyugati” viselet, és egyben fokmérővé is – a „civilizáltság” fokmérőjévé. Olyan hatalmas kultúrájú országokban, mint Japán (bár: melyik nép kultúrája ne volna hatalmas?) a vezető tisztviselőknek 1871-ben birodalmi rendelet tette kötelezővé a hagyományos viselet „modernre” (európaira, értsd: angolra) váltását, és maga a császár is átöltözött. De nem csak Japánban, és nem is csak Európán kívül: így vagy úgy, kikerülhetetlen lett a „népviselet” feladása. Ám ez csalóka egységesedés volt. Közös nevezőre hozta az embereket, hogy aztán oszthatók legyenek egymással. Vagyis: összehasonlíthatók. Hogyan lehetne kinek-kinek a népi viseletéről az ő társadalmi státuszát (nem mellékesen: „fogyasztói” státuszát) egy közös skálán pontosan elhelyezni? A „modern” ruha éppen hogy nem uniformizál, hanem – egy más, aktuálisabb értékrendben – leleplez. Személyes élményem erre a katonaságnál minket, előfelvételiseket sanyargató tisztesek leszereléskori civil ruhába öltözése. Élet és halál korlátlan urai zuhantak egyetlen pillanat alatt a „helyükre” már a nadrágjuk, ingük, cipőjük puszta látványa miatt is. Gaudlitz képei nekem (talán az ő akarata ellenére is) elsősorban erről szólnak. Arról, hogy mennyire reménytelenül determináltak vagyunk már a ruhánk, a tárgyaink, de még a lakásunk falán a festék színe által is. Megmérhetők: például érdemes e-belénk invesztálni.

Riportművészet: Járai Rudolf
71 oldal 55 képpel, 21×26 cm
Magyar Távirati Iroda Zrt, 2010. ISBN 978 963 87576 9 2
Késve került a kötet a kezembe: ez az MTI még nem a Hírcentrum. A Vince Mátyás nevével fémjelzett időszak nagy fotográfiai vállalkozásai, vastag kötetei mellett vékonyabb, de nem kevésbé fontos és szerethető kiadványai sorából való ez a puha fedelű, de igen szép kiállítású album, Keleti Éva és Szarka Klára képválogatása.
A fényképek hasznosságának elvárása egy riporter számára nem lehet kérdéses. A Szarkowski-féle felosztásban ez értelemszerűen az ablakot jelenti (mi haszon lenne abból, ha a művészt nézegetjük), de a dolog nem merül ki abban, hogy a fotós elfojtja nárcizmusát. Pár évvel ezelőtt, a nagy Capa-boom idején mindenki azt idézte nálunk: ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel az eseményhez. Azért tűnt ez mindenki számára igaznak ostoba, szó szerinti értelmezésben is, mert manapság a képek jóságát a kamerára freccsent vércsöppek számában is lehet mérni. Pedig a túl közel nem jó. Mit kapunk cserébe azért, hogy a képről fontos dolgokat, a környezetet levágjuk? A képen szenvedő ember verejtékszagát?
Sok évvel ezelőtt, a Pesti Napló képes mellékleteit lapozgatva jöttem rá arra, milyen okosan választották meg pozíciójukat az akkori fotográfusok: nem túl közel, nem túl távol. Nem csupán, vagy egyáltalán nem az udvariasság okán, hanem ésszerűségből, hogy a lehető legtöbb információ a képre kerüljön. Nálam nem nagyon jön be a Tiborc arca. Sok dolog elfér egy arcon, de azért annak vannak erős korlátai is. Azok a képek – sok belemagyarázással – főként a politikai propagandához jók.
Járai Rudolf tudta azt, amit annak idején a Pesti Napló fotósai is tudtak. A képei napi hasznossága az idő múlásával kibővült egy sokkal nemesebbel: olyan információk tárházává lettek, amiket a készítés pillanatában bárki triviális, érdektelen tartalomnak gondolhatott. De ahogy eltűntek az utcákról azok az emberek, azok a ruhák, azok az autók, lebontottak sokat azokból az épületekből, másmilyen lett a közvilágítás lámpaoszlopa, a varrógép, a motorkerékpár és még a tigris ketrece is az Állatkertben, másmilyen lett a levegő, az emberi gesztusok, minden, ez a „triviális” tartalom nem volt érdektelen többé. Ez a sok dolog nem fér rá Tiborc arcára, de Járai Rudolf képeire ráfért, mert ő tudta, hogy a közelséget nem méterben, hanem átvitt értelemben számítjuk.

Marco Grob/Hiepler, Brunier: Industrious
280 oldal 155 képpel, 27×36 cm
teNeues Verlag GmbH + CO. KG 2012. ISBN nélkül
Marco Grob, David Hiepler és Fritz Brunier könyve nem más, mint a Holcim Cementipari Konszern százéves születésnapjára készített családi album. Mint a mesében: a megrendelőnek van pénze és ad magára, megbízza tehát a legjobbakat, és hagyja dolgozni őket. Megnéztem: egyikük sem a főnök fia, és tényleg nem akárkik. Marco Grob például amerikai elnökök sorát is lefényképezte – és ez elég jó referencia volt ahhoz, hogy a Holcim munkásait is fotografálhassa. Mert láss még egy csodát: a Holcim születésnapi albumában nem a vezérigazgatónak és az igazgatótanács tagjainak az arcképei sorakoznak, hanem a melósokéi. Nagyobbrészt kétkeziek, de persze irodisták is, fehérek, feketék, vágottszeműek – világcég, mindenhol ott vannak. Magyarországon is. Hogy a portrék alanyainak kiválasztása hogyan történt, nem tudom. A képek alapján azt sejtem, nem az élmunkásokat keresték, hanem meghagyták a fotósnak, válasszon kedve szerint. Az eredmény igen meggyőző. Az embernek először Avedon jut eszébe a képek láttán, nem is teljesen ok nélkül. A fehér hátteres, eszköztelen, de csodálatos tónusú fekete-fehér képeken egyszerűen csak állnak az dolgozók, nem mondom, hogy mindegyiknek belezuhantam a szemébe, de jócskán vannak ilyenek is. A másik két szerző (mint egyébként mindig) párban dolgozott. Ők az épület- és tájfényképezés specialistái, és itt is ezt a feladatot kapták: a Holcim bányáit és gyárait fényképezték szerte valamennyi földrészen. Nem leltárszerűen, hanem sokkal átszellemültebben – minden kép egyben a mérnöki tudomány, az értékteremtés, egyfajta alternatív (és érdekességképpen: következetesen ember nélküli) természetkép, az ipari organizmus jelképe is egyben. Ehhez a zöldeknek nyilván volna némi hozzáfűznivalójuk, de ez most nem az ő születésnapjuk.
A Holcim büdzséjébe nemcsak ennek a hatalmas vállalkozásnak a finanszírozása, a fotósoknak a Világon való körbeutaztatása, munkafeltételeik biztosítása fért bele, hanem a végén még egy kis roadshow is. Ennek keretében Magyarországon – az Iparművészeti Egyetemen – is kiállítottak eredeti felvételeket, és egy rövid előadás megtartására elhozták a Hiepler–Brunier alkotópárost. Beszéltek a vállalkozás lenyűgöző léptékéről, a megtett kilométerek tízezreiről – ez a képcímek alapján is rekonstruálható –, és szóltak arról, hogyan egészítik ki egymást közös munkájuk során. És bemutatták a használt technikát. Nem, szó nincsen 8×10”-es síkfilmről, ez már a mai kör műszaki felszerelése, digitális hátfal és egy egyéni igények szerint ki- vagy átalakíttatott műszaki gépváz hozzá. Az egész elfér egy viharkabát zsebében. A drága lemezes gép árának többszöröséért, természetesen.
A gyönyörű albumot, de még inkább az egész „projektet” tanítani kellene. A képeket minőségük és egységes atmoszférájuk okán (ami olyan bravúros technikai tudást és a képi kifejezésben olyan magas szintű jártasságot igényel, amivel a fotográfus képeinek minden összetevőjét véletlenszerű kilengések nélkül, magabiztosan kontrollálni tudja), és hozzá feltétlenül a szervezést, a kitartást, a nem lankadó figyelem fontosságát. És nem kevésbé lenne fontos terjeszteni a megrendelő munkamódszerét, azt az önkorlátozást, hogy bár pénze-hatalma lehetővé tenné, hogy mindenbe belebeszéljen és mindent tönkretegyen, de nem teszi. Inkább abban leli örömét, hogy a feladat elvégzéséhez hozzáértő embereket talál, és hagyja, hogy azok remek munkát végezzenek.

Kovács Endre: Málnás
82 oldal 66 képpel, 22,2×22,5 cm
Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2012. ISBN 978 973 8326 70 5
Ez is családi album, csak a lépték más, meg persze a kitűzött cél is. A politikai szándék taglalását most hagyjuk, nekünk a másik, a megőrzés az érdekes. Amióta fényképezés létezik, családi albumok is vannak. A kérdés, ami bennem felötlik, az, hogy ennek a régi-régi funkciónak, amit az akkori fényképezési szokásokkal olyan jól be lehetett tölteni, a mostani fotografálási metódus vajon megfelel-e? Nem csak a fotósok szokásairól beszélek. Ahogy a fénykép mindennapossá vált, a fényképezettek szokásai még inkább átalakultak. Hol van már a fényképezkedésre való áhítatos felkészülés? Hol van már az a tudatos összeszedettség, aminek révén az utókorra hagyott fotográfia többet-mást fog jelenteni az elkattintás érdektelen pillanatánál?
Anyám elbeszélésében a csékúti rokonság, Lina néni, Dani bácsi mesehősök voltak. Éppúgy, ahogy mesehősök a vizitkártyák, kabinetportrék modelljei is. Amit a mesét az emlékezetében őrző ember fejében a szellemi szelekció (egyes dolgok felnagyítása, kiszínezése, mások elszürkítése, elhagyása, karikírozás, fókuszálás) a mese törvényei szerint akarva-akaratlanul elvégez, azt a fotós és modellje együttműködése is elvégezte a kép készítésekor: a modell érezte a helyzet nagyszerűségét, arcán nem a pillanat esetlegessége látszott, hanem az állandóság, a múló idő legyőzése feletti elégedettség és megnyugvás. A szájhagyomány, az oral history talán még most is ilyen, de a fénykép legtöbbször sajnos már nem. A helyzet vagy a fotográfus néha tud csodát tenni, de a méltóság, az örökkévalósággal való kacérkodás emelkedettsége már lefoszlott a fényképezkedő emberekről. Annak idején láttam egy felvételt az Antall-kormány művelődési minisztériumának vezérkaráról, és megdöbbentem. A régi, szépen elrendezett, nyugalmat, önbizalmat és méltóságot sugárzó régi csoportképekkel szöges ellentétben itt űzött emberek szorongtak a minisztérium egy csúnya folyosói szegletén. Fizikailag a felvétel töredék másodpercéig jelen voltak ugyan, de tekintetük, tartásuk, mimikai izmaik feszülése nem a kép majdani nézőjéhez szólt, hanem az öt perccel korábban az íróasztalon hagyott irattartó dossziék, előadói ívek, kézbesítőkönyvek szürke tartalmát idézte.
Málnás lakóit sem az időtlenség lengi körül. Abban nem vagyok biztos, hogy én ezt jogosan kérem rajtuk számon, de a dolog így nagyon szűk körnek szól. Mint hajdan a diavetítés a családi nyaralás után. Jé, ez a pulóver volt rajtad, nem is emlékszem, hogy ezt is elvittük magunkkal. Húha.

Poós Zoltán: Állami Áruház (Egy letűnt kor kultikus tárgyai)
304 oldal 148 képpel, 16×16 cm
Collective Art, 2012. ISBN 978 963 89420 2 9
A sok kép dacára Poós Zoltán könyve nem fotóalbum. Az alcím szerint egy „letűnt kor” tárgyainak fényképei sorakoznak benne, sokkal inkább szubjektív, mintsem tárgyszerű leírásokkal azokról a dolgokról, amik életünk egy-egy hosszabb vagy rövidebb szakaszában körülvettek bennünket. Általában hosszabb szakaszában, ami a felületesen és pontatlanul letűntként általánosított korra jellemző is volt. Az állandóság ugyanis, ami egyfelől azt jelentette, hogy nem lehetett félévente új típusú televíziókat találni a Keravillban, másfelől meg azt, hogy nem is volt rá szükség, mert a meglévő tizenöt éven át működött, és ha mégis elromlott, lehetett hozzá alkatrészt vásárolni. Ha sikerült kikeverni valami szép kék festéket, akkor legalább egy éven át kizárólag ilyen kék színű Daciák jöttek ki a gyárból. (Nagy kaland, a 19 év alatt legyártott tizenötmillió fekete színű T–Fordhoz képest. Akkoriban még odaát is létezett célszerűség…)
Azért tartom ezt a könyvet ebben az újságban említésre érdemesnek, mert képeken kort ábrázolni, de képet értelmezni sem nagyon lehet anélkül, hogy egyes korok tárgyi világát az ember ne ismerné. Ami ebben segít, az hasznos a fotográfus számára. Persze nem öröm, ha némi jópofaság reményében a pontosság csorbát szenved, de az olvasók szélesebb köréért ácsingózni manapság bocsánatos bűnnek számít. Vagy nem, ha feljebb tesszük a mércét. Mert kár összemosni a Bécsből idekerült vetkőzős golyóstollat Tóth Józsefnek a fotó-és plakátművészetet megújító munkáival, a piros görkorit és a Rubik-kockát az időjós-házikóval, az ABBA-s pénztárcát a Ganz-villanyórával. Olyan ez, mint az életlen fénykép. Világos és sötét így egymásra kerül, és mindenből erőtlen szürke lesz. Fiatalabb generációknak minden kommunista dolog szocreál, de hát ez baromság, mint tudjuk.
Szó, ami szó, érdekes kis könyv az Állami Áruház (Gertler Viktor 1953-as filmvígjátékéra utaló címével), és egy kis figyelemmel-elhatározással egészen kiváló történelmi olvasókönyv lehetett volna. Így az a lehetőség marad a közönség számára, ami egyébként bármilyen nyomdatermék olvasása esetén amúgy is mindenkinek a kutya kötelessége lenne: kritikával kell olvasni, az olvasottakat más információkkal összevetni, és felelősséggel mindent a helyére tenni. Megéri.

Joel-Peter Witkin – Zögling & Meister
120 oldal 54 képpel, 29,5×29,5 cm
Schirmer / Mosel, 2000. ISBN 3 88814 945 2
Régóta készülök ezt a könyvet bemutatni, saját könyvespolcomról erre a közösre felpakolni. Witkinnek és a képeinek nagy csodálója vagyok. Neki személy szerint külön azért is, hogy perek és börtönbe csukás nélkül el tudott manőverezni abban az erdőben, aminek minden bokra mögül pénzéhes ügyvédek leshetik a zsíros falatot. Ebben a lapban valószínűleg nem kell bemutatni a művészetét, ami egyfelől egy kreatív elme, egy csodálatos tehetség tobzódása, másfelől játék a tűzzel egy, a jogászok által élhetetlenné tett és amúgy is idiótákkal kitömött világban. Amikor egy pucér csecsemő képe automatikusan pedofil-vádat gerjeszt, és egy kivillanó mellbimbótól egész Amerikának kihullik a haja, de még az utcán szolgáló (tehát éppen jót, hasznosat, elismerésre méltót tévő) rendőrnek is – személyiségi jogai ürügyén – ki kell maszatolni az arcát a televízió híradójában, ott sejthető, hogy Witkin folyamatosan aknamezőn táncol. Nem véletlenül keresett modelleket a periférián, Mexikóban vagy éppen Magyarországon, amikor sok évvel ezelőtt egy nagykörúti moziban személyesen is találkozhattunk vele.
A többi, tőle őrzött könyvemben legfeljebb egymást magyarázzák képei, a képszerkesztés átgondolt dramaturgiája szerint. Így is szokott ez lenni, sőt ez a természetes. Ez az album viszont teljesen más: itt minden Witkin mellé egy másik került párként, egy-egy fotográfiai nagyság gondosan kiválasztott képe. Az Arbustól Weegee-ig terjedő, tiszteletre méltó társaság megannyi képe bizonyítja, hogy a Világ semmivel sem jobb, lágyabb, decensebb, „szebb” annál, mint ahogy azt Witkin láttatja. Nem kínos magyarázkodás ez, hanem érdekes játék, rokonság keresése és megtalálása olykor térben és időben messze eső dolgok között is. Mester és tanítvány, mondja a cím, ami részben nyilván igaz is, részben pedig udvarias gesztus az elődök felé. Valójában inkább nagy szellemek találkozásáról beszélhetünk, azt leszámítva persze, hogy minden ember egy csomó másiknak a vállán áll, akiknek működése az övébe beépül, tudva vagy tudat alatt, és függetlenül attól, elfogadjuk-e az elődök munkásságát, vagy éppen dühödten elutasítjuk azt.
A képek közötti koherencia léte-nemléte a fotográfia egyik alapvető kérdése. Még azonos szerző képeit nézve is nagyon sokszor hiába keressük azt a belső vezérfonalat, annak látható-érezhető megnyilvánulásait, ami az egyes képek által képviselt gondolattöredékeket mondatokká, fejezetekké, egységes egésszé összefűzi. Az azt sem tudom, mit beszélek nem csak a verbális megnyilvánulások sajátja. Ennek nem az utólagos belemagyarázás az ellenszere – van ebből manapság untig elég –, hanem annak tisztázása, mi végre is tesszük ujjunkat az exponáló gombra. A szeretek fényképezni rossz válasz.
Witkin képei kétségkívül provokatívak. Nem ritkán halottak, nyomorékok játszanak a színen, szó szerint is, élőképbe rendezve, ami például a holtakat illetően erősen túllép a konvenciókon. Tegyük hozzá, a mi konvencióinkon, mert a madagaszkáriak elég jól elvannak azzal a szokásukkal, hogy évente egyszer kiszedik sírjukból elhunyt szeretteiket, hogy egy vidám piknikezés erejéig együtt legyenek velük. Első közelítésben a művész tehetsége, a kivitelezés magas fokú művészi volta menti Witkin képeinek „denotált”, primer, leltárszerű tartalmát. Alaposabban megnézve – és ehhez ennek a könyvnek a párhuzamos képei a rászorulóknak sokat segítenek – kiderül, hogy nincsen is mit mentegetni. Nem más, mint az elénk tartott tükörben látható kép borzaszt el minket – saját magunk látványa. Witkin csupán itt-ott megkapargatta kicsit a foncsort, kapaszkodót adva az ön-ámításhoz: hátha anélkül szebbek lennénk.
Tímár Péter