FÉNYKÉPEZÉS PEST-BUDÁN, A DOROTTYA UTCÁBAN

Bevezető
Kevés olyan pontját tudjuk megnevezni fővárosunknak, amelyhez egy-egy tiszteletre méltó szakma másfél évszázados, folyamatos története kapcsolódik. Ilyennek mondhatjuk a Dunával párhuzamos, rövidke Dorottya utcát, azzal az engedménnyel, hogy ezúttal pontnak tekintjük, és néhány háznyi kiterjedésének nem tulajdonítunk döntő fontosságot.
Dr. Szakács Margit (1916–2011) fényképészekkel foglalkozó könyve1 második kiadásának 84–85. oldalán felsorolja azt a tizennégy mestert, akik – szerinte – fényirdai műtermet működtettek a Dorottya utcában. Az 5. számú házban először 1861-től Kawalky Lajos, majd 1863-tól Kernstock Károly tevékenykedett. A 6. házszámot viselő épületről Fejős Imre azt írja2, hogy a Wurm-ház a régi Pest egyik legnagyobbszabású (így!) bérpalotája volt, amelynek udvarán Gévay Béla 1867-ben nyitott keresett műtermet. Fejős szerint Gévay volt az egyik kezdeményezője a beállított, jelmezes zsánerképeknek. Kreilisheim pedig azt állította róla3, hogy – miután a fénykép az 1860-as évekre divat-, majd közszükségleti cikké vált – írók fényképeit 50 krajcárért árusította. Gévay dekoratív, kétnyelvű verzói közül mi a műteremképeset választottuk. Ezt, egy „angyalkással” együtt, már Gátiné Pásztor Mária is közzétette az 1964-ben megjelent, a fővárosi fotográfia első 50 esztendejét ismertető füzetében4. Érdekes, hogy a fényképezőgépet működtető és a képet tartó két puttót ábrázoló hátlapot használták meghívójuk ábrájaként az Első Fényírdák Pest-Budán című kiállítás rendezői is a Magyar Tudományos Akadémián, 2008-ban.
Meg kell említeni: Dr. Szakács Margit – Fejőssel ellentétben – 1865-re teszi Gévay működésének kezdetét; még fontosabb az, hogy az 1861-es évet jelöli meg egy, a XIX. századi fényképkészítést meghatározó család Dorottya utcai megjelenése idejeként. Strelisky Lipót (1807–1905) a 11. számú házban létesített ekkor atelier-t5, míg a mellette lévő 9. épületben 1885-től Strelisky Sándor (1851–1922) működött. Az 1926-os Budapesti Távbeszélőnévsor6 szerint az utca elején, a Gerbeaud-házban még abban az esztendőben, azaz hatvanöt évvel az utcában történő megtelepedésük után is létezett egy Strelisky-műterem! Sorakoztassuk ide Dr. Szakács Margit névsorának további – részben már XX. századi – alkotóit is: Kalmár, Knoll, Herz Béla, Balázs, Kurzweil Frigyes, Hatvani Jenő és Veres.
Jelen írásban én az utca XX. és XXI. századi fotótörténetéhez vázolok fel néhány adalékot. Teszem ezt azért, mert a 9. és 11. számú házban (amelyekbe 1951-ben költözött be a cég) működő Fővárosi Fotó Vállalat Riport részlegén tizenharmadfél évet töltöttem el. (A privatizációról, a Porst megjelenéséről, majd a Photo Hallá történő átalakulásról viszont már csak hallomásból értesültem.) Érzelmileg érintett, amikor 2012 nyarán az előbbiekben közölt névsorhoz illeszthető utolsó személy: Bánóné Fischer Anna (a BÁPAFI Bt. tulajdonosa) elköltöztette boltját a Dorottya utca 9.-ből. Ezzel a szomorú gesztussal ugyanis 151 év után megszűnt a fényképészet a pesti Dorottya utcában…

Lakók, cégek, életrajzok
A jövendő fotótörténészei többféleképpen közelíthetnek a témához. Kutathatják az utca fényképezéshez kötődő, fotóművész lakóit, megírhatják az ott működött cégek történetét vagy az ott dolgozó fotósok életrajzát.
Kezdjük tehát a lakókkal! A Magyar Fotóművészek Szövetsége tagjai közül Botta Dénes abban a 9. számú épületben lakott7, ahol a Fővárosi Fotónak is voltak helyiségei.
Bár évtizedekkel korábban és az utca túloldalán éltek ugyan, de két személyről semmiképpen nem szabad megfeledkezni. Pécsi József egykori műtermének helyét 1976-ban emléktáblával örökítették meg a 8. számú házon, de természetesen a tényről ezernyi más dokumentum8 is tanúskodik. Pécsi nemcsak szakkönyveket írt, de találmányokat is szabadalmaztatott, így ezen munkái „születési helyéül” is részben a Dorottya utcát jelölhetjük meg.
Kevesebb szó esik viszont napjainkban Hoffmann Viktor fotókereskedő-fotóművészről, aki ebben az épületben lakott.9 1923. szeptember 4-én, 87 268-as számon, Hoffmann Escher Károllyal együtt kért szabadalmat kért a lakonikus tömörséggel „Optikai rács”-ként megnevezett találmányukra. Manapság Escher munkássága sokkal ismertebb, mint feltalálótársa a szabadalmi bejelentés idejében. Hoffmann Viktor nemcsak fotókereskedőként, hanem számos más formában is a magyar fényképezés jobbításán munkálkodott. A XX. század elején megválasztották a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetsége titkárának. Szakcikkeit 1906 és 1918 között több hazai folyóirat közölte. 1911 és 1918 között ő szerkesztette a Fény című folyóiratot, majd 1914-ben a Fotókereskedelem néven megjelent szaklapot. Művészi igényű képeit 1906 és 1931 között állította ki fotószalonokon, 1906 és 1914 között pedig külföldön megrendezett nemzetközi kiállításoknak is gyakori résztvevője volt. Escher és Hoffmann szabadalmi leírása csak hét és fél évvel a beadás után10 jelent meg. A leírás szerint „Jelen találmány az optikai rácsok további kiképzésére vonatkozik és az a célja, hogy a használhatóság körét kiterjesszük és új fényhatásokat érjünk el. […] A leírt rács által kiszűrt segédfénysugarak nyomán annyira egyénien természetessé és plasztikussá válik a fénykép, hogy a legmélyebb perspektíva is levegősen mutatkozik. […] Ismeretes, hogy fátyolszerű selyemszitát is lehet optikai rács gyanánt használni. Ez azonban síkba kifeszített anyag, amely a segédfénysugarakat nem bocsátja keresztül és csupán eltolja, vagy megkettőzi a képeket. A találmány szerinti rácsnál a segédfénysugarak átbocsájtása, sőt termelése oly hatásos, mint a térbeli rácsok esetében.” Ezek szerint Escher és Hoffmann egy lágyító előtétként és világítási segédeszközként egyaránt alkalmazható eszközt talált fel, amely a fényképezőgép és a nagyítógép objektívje, valamint a megvilágító reflektor elé helyezve megváltoztatta azok hatását.
A Dorottya utca 8. számú épület a II. világháború bombázásai során megsemmisült; a most ott álló ház emeletein működött például a Kultúrkapcsolatok Intézete11, a földszinten pedig a Dorottya Utcai Kiállítóterem. Ebben a galériában számos fotókiállítást rendeztek, közülük szubjektív módon kettőt emelnék ki. 1967-ben argentin fotósok munkáiból láttam ott egy máig emlékezetes válogatást; legnagyobbrészt hideg tónusú, kifejezetten kékesfekete, kemény, éles, 30×40-es fekete-fehér nagyításokat. (Ilyenek előállítása akkor Magyarországon inkább a Ferrania fotópapírra volt lehetséges, mintsem Forte Bromofortra.)
A rendszerváltás március 15-éjén készített fotóimat pedig a Nemzeti szabadságünnepünk kalandos története című, 1992-es tárlat anyagába, valamint annak katalógusába12 válogatták be a rendezők, a Nemzeti Múzeum Fotótárának muzeológusai. A galéria helyén jelen cikk megírásakor egy bisztró található.

Cégek
A Dorottya utcában egykor működött fényképészeti vállalkozások között a már említett Hoffmann Viktoréhoz hasonló kis céget és nagyobb, több dolgozót foglalkoztatót is fellelhetnek a kutatók. Szakál Gézát a XX. század első felének ismert fotós szakírójának, fotókereskedőjének mondhatjuk. Fényképészeti cikkeket árusító üzletét az 1910-es évek végén a Dorottya utca 1.-ben, a Gerbeaud-palotában13, majd az 1940-es évek elején a 11.-ben14 találhatták meg a vevők. (Ma a Gerbeaud-épület Dorottya utcai felén is kávéház látható.)
Dulovits Jenő a könyve munkálataikor nemcsak Szakál hirdetésének a megbeszélése miatt mehetett az utcába, illetve a „11.-be”, hanem azért is, mert a képi illusztrációk nyomtatásához szükséges klisék is ott készültek! Ebben a már sokszor felemlített és ma is álló épületben működött Weszely Lipót fotókemigráfiai műintézete15. Weszely cége állította elő például a kitűnő minőségű fotóanyagáról ismert Hungaria Magazinnak16, a két világháború közötti időszak egyik legjelentősebb periodikájának kliséit17 is.
Úgy tűnik, hogy ezzel a céggel a megszűnése után már senki sem foglalkozott. Én most úgy látom: a II. világháború utáni nevén18 Weszely Kliséműintézet b.t. (így!) 1950-ben megszűnhetett, és a Fővárosi Fotó Vállalat éppen az ő korábbi helyiségeit vette át. 1981–82-ben a Főfotó negyedévenként megjelenő üzemi lapja, a Portré, összevont számban19 ismertette a vállalat 30 éves történetét. Bár a lapokon több visszaemlékezést is közzétettek az épületbe 1951 őszén történt beköltözésről, Weszely cégéről 1981-ben már nem esett szó…
Főfotó

Az üzemi lapban ez áll a vállalat megalapításáról : „1949–50-ben a Magyar Fotó Vállalathoz csatolták az államosított volt Párizsi-fotó műtermet, a Fotó Kisipari Termelő Szövetkezetet és az Ofotért fekete-fehér laboratóriumát. A Magyar Fotó alaptevékenysége sajtófotók készítése volt, ez rövid időre kiegészült lakossági fotószolgáltatással is. Ez a megosztottság sokáig nem volt tartható, ezért 1951 közepén önálló vállalat alapításával kivált a lakossági szolgáltatás. Így jött létre a Fővárosi Fotó Vállalat, mely irodahelyiségeket az államosított Várkonyi fotóstúdió helyén kapott, a Deák Ferenc tér 3-ban. […] A Főfotó vezetősége még 1951 őszén átköltözött a Dorottya utca 11-be. A műemlék épület hátsó traktusa valamikor valódi lóistálló volt…”20 Hozzáteszem: ezt az 1950-es évek közepén kultúrteremmé, az 1960-as években riporterszobává, majd az 1970-es évek elején műteremmé alakították át. Ekkor költözött oda Budáról, a Fő utcából a tárgyfotó- és reprodukció-készítés. Azon kevés történetek egyike, amiket sikerült hangulatosan, de tárgyilagosan megírnom és közzétennem, éppen a Főfotó egykori vízivárosi műtereméről21 szól…
Egy másik – fotótörténeti jelentőségű – eseményről és helyszínről pedig így írt a cégtörténeti cikk szerzője, Dr. Tulipán László főmérnök: „Az 1958–
59-es években a Fővárosi Fotó Vállalat minden téren állta a versenyt, sőt terjeszkedett. Ekkor olvadt be a Magyar Foto maradványa az MTI Fotoba [így!] és a Tanács krt-i helyiségeit vállalatunk vette át. Ide költözött be a Dorottya utcából a vállalat központja, valamint a fekete-fehér amatőr labor.”22
Érdekesség, hogy a Riport részleget és a Központot a földrajzi távolság ellenére (!) még évtizedekkel később is házi telefonvonalak kötötték össze. Egyébként a sokak által ismert egykori Tanács körúti iroda- és laborhelyiségekben most Thai masszázsszalon működik.

Pro domo
Jómagam 1969. augusztus 5-én léptem át az előbb említett irodák ajtóit, és a Központban történt jelentkezés után átsétáltam a munkavégzés helyeként kijelölt Dorottya utcába. A Fotóművészetben 1995-től 3 cikksorozatot (12, 10 és 3 rész), valamint ötven önálló írást tettem közzé. Az első munkahelyemmel kapcsolatos mondatok ezek szerint a hetvenhatodik – és egy szempontból lezárónak nevezhető – cikkben jelennek tehát meg. Körülbelül akkor ugyanis, amikor a Kedves Olvasó kezébe kerül majd a lap, én a Nyugdíjintézet ügyintézőjének fogom magyarázni az előző mondatokban is említett cégnevet és évszámot. Ez a cikk az utolsó olyan, terjedelmesebb írás, amit önálló tevékenységet főállásban végző magánszemélyként teszek közzé. (Azt pedig, hogy nyugdíjasként mivel töltöm az időmet, majd meglátjuk…)

A Fővárosi Fotó Vállalat és alkalmazottai
Az előzőekben leírt idézetekben többször előfordultak a Magyar Fotó Állami Vállalat és az MTI Fotó cégnevek. Úgy érzem, hogy a hazai fotótörténet-írás fényszórója kissé erősebben világít rájuk, főleg az utóbbira, mint éppen arra a két munkahelyre, ahol összesen tizenöt évet dolgoztam, azaz a budapesti Fényszövre és a Főfotóra. Pedig ezek is alkotó műhelyek voltak, ahol nagy nevű, jól ismert fotóművészek vagy éppen „csak” szorgalmas és néha talán kissé esendő fényképész kollégák dolgoztak.
A Dorottya utca 9.-ben működött például a Főfotó fekete-fehér laboratóriuma, amelyről – mint művészi értelemben vett műhelyről – fotótörténet-írásunk alig akar tudomást venni. De miért is kellene? Például azért, mert ott készültek Gink Károly és a későbbi Kossuth-díjas Balla Demeter kiállításainak nagyításai. Láttam Balla Petőfi Irodalmi Múzeum-béli Arcok és otthonokjának méteres nagyításait a szárító helyiségben. Miskolci tárlatát pedig sokáig emlegették a főfotós munkatársak, mert egy virágzó faágat ábrázoló, több négyzetméteres nagyítást éjjel újra elkészíttetett, majd Rechtorisz Károlyt levitte kocsival, és megkérte: cserélje ki a már felkasírozott (!), de neki nem tetsző kópiát…
A Főfotó laboratóriumában készítették el továbbá az 1960-as évek közepén Gink Károlynak a Lighea című Lampedusa-kötetbe szánt, Borsos Miklós szobrait ábrázoló illusztrációit. A könyv nem nyomtatott (vákát) oldalaira ugyanis dokubróm-nagyításokat ragasztatott a Helikon Kiadó!
Az egyik legtapasztaltabb, legsokoldalúbb laboráns-szakember, Sipos István nagyította ki az 1970-es években a Klösz-negatívokból az első részleteket, Bach Melitta felvetésére. Sipos készítette el az 1980-as évek legelején a Nadar-alkotócsoport kiállítási anyagát és a Fotóművészeti Galériába beadott negatívokról az első kópiákat. (Mindkettőt az akkor Magyarországon még kevéssé ismert Ilfobrom Galerie fotópapírra!)
Természetesen a fotótörténet-írókat jobban érdekelhetik a „felvételezők”. A Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjai közül Alapfytól Vámosig meglepően sokan dolgoztak a Főfotónál, azon belül is a Riport részlegen, a Dorottya utcában. Így például: Fejes László (és természetesen sógora, Laczkovich László is, akit az esküvői menetben láthatunk a World Press-díj nyertes képen). Tulok Ferenc később a Képzőművészeti Kiadónál a fotós-csoportot igazgatta. Őneki át lehetett adni 6×9 centiméteres negatívokat/diapozitíveket képes levelezőlapon történő esetleges megjelenésre, így a hetvenes évek elején egy „Tulok keresett!” felkiáltás örömteli várakozással töltötte el a kollégákat.
Tárgyilagosan meg kell állapítsam, hogy a részleg fénykora már lezárult, mire a céghez kerültem. 1964 tavaszától ugyanis az Ország-Világ, a Képes Újság és a Nők Lapja mellett egy új, színes képes folyóirat került a standokra: a Tükör. Oda ment át fotóriporternek a Dorottya utcából Szalay Zoltán, Farkas Tamás és Zaránd Gyula. (Öccse, Zaránd András viszont kitartóan tevékenykedett tovább a cégnél.) Így amikor 1969-ben elkezdtem dolgozni, már nem találkoztam Ballával és Ginkkel, a „tükrösökkel” és Tulok Ferivel. Vámost csak az utcán végigsétálni láttam, nyilván ment a Vörösmarty tér 1.-be, talán a Zeneműkiadóhoz. A részlegnél a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjai közül a korábbiakban Petrovits Lászlónéként kiállító23, általam Kálmán Zsuzsaként megismert hölgy és két „nagy öreg” maradt: Kelly Zsigmond és Tomori Ede. Kelly mesélte Vámosról, hogy egyszer Plaubel Makinával ment ki fagylaltcsendéletet fényképezni az akkor már Vörösmarty Cukrászdának nevezett Gerbeaud-ba. (Csak zárójelben jegyzem meg: a feszítőkaros, távmérős, 6,5×9 centiméter képméretű riportergépnek szánt Makinán 1,5 méter a legrövidebb tárgytávolság, ami persze például előtétlencsével csökkenthető ugyan, de…)
Ellentmondásos az a helyzet, ami a szubjektív emlékezet és a fotótörténet-írás között Bruck László kapcsán mutatkozik. „Brukcsit” én már idős nyugdíjasként ismertem meg, aki ügyfélszerzőként, üzletkötőként próbált tevékenykedni. 1981. november 29-én, 74 éves korában hunyt el; a cégtörténeti kiadvány24 közzé is tett egy vele készített rövid interjút. A Kassák-körhöz tartozó Bruckot egykori szociofotósként szaktörténészeink ma már szinte a hazai fotóművészet klasszikusai közé sorolják. Az említett interjúból, valamint Bánóné visszaemlékezéséből25 egyértelműsíthető: Bruck László a II. világháború után adminisztrátorként dolgozott a Magyar Fotónál (majd a Fővárosi Fotónál is), és konkrét felkérésre sem vállalt fényképészeti munkát.

„S. Kelly, Hungary
Kelly Zsigmond (1902–1975) idegen nyelvű gumibélyegzőjén szerepelt így a neve; ezt onnan tudom, mert az 1970-es évek közepén két-három kiállításra (így például Hong-Kongba és a Skót Szalonra) én küldtem el postán fotóinkat. Egyszer Zsiga bácsi azt mondta a később jogi egyetemet elvégző Lukácsi Tamásnak, hogy Pesten őt senki sem ismeri, de bezzeg Skóciában még az utcagyerekek is tudják, hogy ki az az S. Kelly! (Magyarázatul: ő úgy gondolja, hogy ennyire sokszor szerepelt képeivel külföldi kiállításokon, például az évszázados hegemóniával rendelkező Skót Szalonon…)
Talán túlzásnak tűnik, de állítom: Kelly Zsigmond mondható az egyik legérdekesebb egyéniségnek26 az egykor a Dorottya utcában munkálkodók közül. Az évszámok-dátumok egybevetéséből kiderül: épp a hatvanhetedik születésnapját ünnepelhette, amikor én 1969. augusztus 5-én megjelentem a riporterszobában. A jelentős életkori különbség ellenére hamar összebarátkoztunk, és megtanulhattam sajátos kifejezéseit is. A „kiskomám, elfociztam” kitétel például azt jelentette: megbotlottam a Linhof-állványban; a gép tehát elmozdult, és ezért add vissza a mattüveget és nyisd ki az objektívet, mert újra be kell állítani a képkivágást!
Zsiga bácsi érdekes módon nagyon keveset beszélt korábbi tevékenykedéseiről, de akkor, amikor meglátta a kezemben Németh József Leica-könyvét, elmesélte: az előszót jegyző Vőneky József volt a felettese, amikor a Gammának a Leicát is importáló részlegénél dolgozott az 1940-es években, miután áttelepült Erdélyből. Saját munkálkodásai közül a személyi igazolvány 1950-es évek eleji bevezetésekor való fényképezést emlegette, mint a sok munka időszakát. Egyik kedvenc története szerint többen is arról vitatkoztak, hogyan lehetne lefényképezni a Rudas-fürdő épületét (még nem készült el az Erzsébet-híd). Már éppen eldőlt volna a vita a Duna közepére beevező csónak javára, amikor Kelly rákiáltott a többiekre: „nagyon egyszerű, most szépen visszamegyünk a Dorottya utcába, és a Központban megsürgetjük a Linhofok megvásárlását, azokhoz ugyanis lesz teleobjektív, és azzal már innen, a rakpartról is lehet majd képet készíteni a fürdőről.”
Egyszer elhívott engem és a nálam néhány évvel idősebb Jóföldi Pistát, hogy segítsünk neki az Irodagépnél elkészítendő „fusi” felvételeinél. Megígérte: utána elvisz minket egy helyre, ahol a számlájára ihatunk – akár egy literrel is. A munka után mi kicsit tamáskodva, ő viszont határozott léptekkel és a kezében egy demizsonnal indult el. Nemsokára megérkeztünk az Erzsébet-híd budai hídfőjénél lévő gyógyvíz ivócsarnokba, ahol őt régi ismerősként köszöntötték…
A jó kedélyen kívül mi volt a titka? Elmondhatatlanul nagy rutinnal, lendületesen és gyorsan tudott műszaki fényképet, épületbelsőt készíteni. A helyszínre történő megérkezés után azonnal megmutatta, hová kell állítani a gépet, és anélkül, hogy belenézett volna, már tudta, hogy mi lesz a képen. Akkor egy 6,5×9 cm képméretű Linhof Technika 70-est használt, legnagyobbrészt 53 mm-es objektívvel. A hozzáértők közbevethetnék: a 90 fokos látószög miatt az előzetes képkivágás-becslés azért nem olyan nagy mutatvány. Ez az érték természetesen a 6,5×9 cm-es méret átlójára vonatkozik, az 5,6×7,2 cm-es negatívméretnél vízszintesen értelmezve természetesen kisebb.
A fénymérővel csak ellenőrizte azt, hogy jól becsülte-e meg a meglevő fény mennyiségét, amihez két-három vakuvillanást kellett felvételenként hozzátennem. A kétféle megvilágítás összehangolása az egykori Főfotó-főmérnök, Köteles Lajos által írt szakmunkás-tankönyvben emlékezetem szerint tíz oldalt tett ki. Zsiga bá’ ennek gyakorlati megvalósítását így foglalta össze: „Leverjük, mint a répát!”
Őrá gondolok, amikor azoknak a régi mestereknek (például Seidner Zoltán, Dulovits Jenő, Németh József, Járai Rudolf, Sziklai Dezső és Vadas Ernő) a munkásságát kell megértenem, akiknél fontos szerepet játszott a technikai háttér. Neki köszönhetem, hogy amikor az 1980-as évek közepén a Képzőművészeti Kiadónál a naptárakat szerkesztettem, jó kapcsolatot tudtam kialakítani a nálam sokkal idősebb fotósokkal, Ginkkel, dr. Szabó Józseffel és Gál Imrével.

És a többiek..?
Az előzőekben sokszor hivatkoztam az 1960-as évekre, így talán megengedhető, hogy egy akkori táncdal szövegéből27 kétszer (most és a befejező soroknál) is idézzek: „Bocsánat, hogyha kérdem, hogy ő miért és én miért nem…” Sokat gondolkodom ugyanis azon, hogy az általam az elmúlt évtizedekben megismert fényképészek közül ki tudott felülemelkedni az átlagos, korrekt munkavégzés szintjén, és sorolódott be a fotótörténetileg megjegyzendők közé, illetve ki nem és miért.
Szerencsémre sok rendes, becsületes és tiszteletre méltó emberrel találkoztam a Dorottya utcai évek alatt. A részlegen a műszaki felvételezést (épületkülsők, valamint -belsők, tárgy- és reklámfotók, riportok) és a lakossági feladatokat (esküvők, óvodák, iskolás fényképezése) a hetvenes évek közepén 22 fotós és a világosító látta el. Rengeteget dolgoztam Lissa Miklóssal28 – a felesége, Orsi, műtermi felvételező volt a cégnél. Bechtler Jánost29 az évtized végén csoportvezetőnek nevezték ki; éppen az ő 1981. október 2-ai nyugdíjba vonulásakor határoztam el: távozom első munkahelyemről. Tavasszal Basa János át is igazolt a laborból a műterembe; vele máig élő a kapcsolatom. Iklády László nem bizonyult technika-mániásnak, viszont annál jobban értett a színházi fényképezéshez. Laczkovich Lászlóval30 nem csak fényképeztünk; egyszer a Szigetközben még horgásztunk is.
Korda Tamáshoz pedig szomorú emlék fűz. Szakszervezeti bizalmiként elintéztem, hogy súlyos betegsége ellenére egy rövid időre meghosszabbítsák a szerződését, de néhány hónap múlva már idős édesanyja lakására kellett a temetési segélyt elvinnem.
Hernádi Béla és Csányi Gyula olyan feltűnően-kitűnően tudtak együttműködni, hogy az akkor számomra felfoghatatlannak bizonyult. Viszont jól megértettem magam Mestyán Tiborné Bányász Annával31, aki az MTI-nél dolgozott az 1950-es években, és képei kiállításokon is szerepeltek. Lóránt Tamással32 – aki hat évtizede még a Fényszöv kiállítói csapatát erősítette – pedig a cikk megírása idején találkoztam, és közöltem vele: most neki kell betöltenie azokat a 9×12 centiméteres síkfilmkazettákat, amelyeken még ma is látszanak a 42 évvel ezelőtt általa rátett jelzések.
Az olykor megszépülő emlékek ellenére talán mégsem mondható a helyzet vidámnak, ezért a dalszöveget nem egy személyre, hanem egy kézműves szakmára is érvényesnek érezhetjük: „Látszólag nem változott semmi/Minden a megszokott helyén/Lám,
még fényképem is itt áll/Semmi sem hiányzik, csak én. Ha ugyan egyáltalán hiányzom. Ki tudja?”
Fejér Zoltán

Jegyzetek
1 Dr. Szakács Margit: Fényképészek és fényképészműtermek Magyarországon 1840–1945, Budapest, 1997.
2 Fényképészetünk első virágkora, 1855–1885, in: Folia Archeologica, 215-216. oldal.
3 Kreilisheim György: Régi magyar fényképezés, Officina, Budapest, 1941, 15. oldal.
4 Gátiné Pásztor Mária: Arcképalbumok, „fényirdai” emlékek a Budapest Gyűjteményben, 1964.
5 Dr. Szakács, i.m. 76. oldal.
6 A Budapesti Távbeszélő-hálózatok betűrendes névsora, 1926. december, 418. oldal. A telefonszám: 237–36.
7 Forrás: Budapesti Távbeszélőnévsor, 1956, 33. oldal: 381–448.
8 Budapesti egységes hálózat betűrendes Távbeszélő névsora, hivatalos kiadás, 1943. január, 407. oldal: 383–453.
9 Szintén az 1943-as Távbeszélő névsorban, de a 217. oldalon: 384–166, Hoffmann Viktor fotókereskedő.
10 1931. április 1-én.
11 A megnevezést ebben a formában lásd: 1956-os telefonkönyv 175. oldalán: 185–850.
12 Lásd: Nemzeti szabadságünnepünk kalandos története, Dorottya Utcai Kiállítóterem, 1992. március 12. – április 4. katalógusának 66, 67, 68-as számú képeit.
13 Lásd a hirdetést Szakál Géza A gyakorlati fényképezés című könyve 1919-es, IV. kiadásában: „Szakál és Kirschenbaum fényképészeti cikkek szaküzlete, fotólaboratórium, Dorottya utca 1. Gerbeaud-palota.”
14 Hirdetés Dulovits Jenő Művészi fényképezés című könyvének II. kiadásában, Stephaneum Nyomda, Budapest, 1942.
15 1926-os Távbeszélő névsor 322. oldal: 298–82.
16 Azt tapasztaltam, hogy fotótörténészeink nem ismerik eléggé ezt a lapot, ezért ideiktatom a témáról szóló korábbi publikációimat: Kitűnő kiadvány, remek képanyag in: LUPE Magazin, 2006/május; A Hungaria Magazin fotósai in: LUPE Magazin 2006/július; A Hungaria Magazintól a Harper’s Bazaar-ig in: LUPE Magazin 2007/december; Szendrő István hagyatéka in: Műértő, 2006. április; Felhőfejes in: Fotóművészet 2006/1–2; A Kublin-testvérek színes fotói in: Fotóművészet 2009/2.
17 Hungaria Magazin, 1941. január: klisék: Weszely L. Rt., Budapest V., Dorottya utca 11.
18 Forrás: Budapesti Távbeszélőnévsor, hivatalos kiadás, 1949. december, 321. oldal: 184–275.
19 Portré 1981/4 és 1982/1. Felelős kiadó: Erdélyi László Attila, felelős szerkesztő: Győri Lajos.
20 Portré i.m. 3–4. oldal
21 Fotóműterem Budán, a Fő utcában, in: Reuma Info 2005/2.
22 Portré i.m. 8. oldal.
23 Fotó 1959/9 és Fotó 1962/3.
24 Portré i.m. 36–38. oldal
25 Bánóné Fischer Anna szóbeli közlése a szerzővel, Budapest, 2012. július.
26 Életrajzát lásd Markovics Ferenc: Fények és tények, Budapest, 2006, 157. oldal. Aradon született 1902. augusztus 6-án és Budapesten hunyt el 1975. június 6-án.
27 Aldobolyi Nagy György–Szenes Iván: Bocsánat, hogyha kérdem (1967)
28 Ő, mint egykori Magyar Fotós természetesen szerepelt kiállításokon is, lásd Portré, i.m. 51. oldal.
29 A vele készült interjút lásd: Portré i.m. 40–42. oldal.
30 Laczkovich szerepelt a Magyar Fotóművészet 125 éve című kiállításon is, 1966-ban, lásd a tárlat katalógusát.
31 Lásd: Országos Fényképkiállítás az Ernst-Múzeumban (1955) katalógusában, 20–24. képek.
32 Országos Fényképkiállítás 1955 katalógusa, i.m.: 189–190. képek.