ELHUNYT HEMZŐ KÁROLY

„Hogy jövök én a Hemző-legendába?” – kérdezte nemrégen tőlem Rédei Ferenc zavartan és meghatottan, amikor fölkértem, hogy nyissa meg Karcsi tárlatát a Sportmúzeumban. Rédei, aki maga is már-már legenda a mai magyar fotográfiában, nem mórikálta magát: pályája, fotográfusi igényessége, emberi kvalitásainak kivételessége valóban igazi legendává tette számára Hemző Károlyt.
Pedig Hemző nem volt az „ősz hajú mester” típusa. Hiába múlt el hatvan, hetven és aztán már nyolcvan is, a nála jóval fiatalabb emberek szája is nehezen állt rá a magázásra, ha találkoztak vele. Karcsi, Karesz, Csárli – emlegették barátai, ismerősei, még ha húsz-harminc évvel fiatalabbak is voltak nála. Közvetlen volt, derűs, józan és eleven. Nagyon eleven. Ha valakivel kapcsolatban a halál nem helyén való kifejezés, hát Hemzővel így volt. Holott már húszévesen „halálos betegséget kapott ajándékba”, ahogy ő maga mondta egyszer fanyar humorral. De csodával határos módon a háború utáni nehéz körülmények ellenére is megmenekült a halál torkából, sőt olyan pályát választott magának, amelyiken a fizikai megterhelés elkerülhetetlen. Fotóriporter lett.
És micsoda pályát futott be! A magyar sport élvonalát fotózta a Honvéd SE riportereként már az ötvenes években. A Képes Sport első és hátsó címlapján is az ő képe jelent meg 1956. október 23-án (!), nem is csoda, ha egy évre rá már a hetilap legendás gárdáját erősítette olyan nagyságok, mint Komlós Tibor vagy Almási László mellett. Sportképeivel és aztán később több mint húsz éven át a Magyar Szemlénél képszerkesztőként és rovatvezetőként sajátos hangulatú városfotóival, a lovak világáról készített lírai szépségű esszéivel, merész fotóriportjaival, ízes zsánerfelvételeivel, szelíd, gyakran melankolikus emberábrázolásaival generációk mesterévé vált. Bár hivatalosan sohasem tanított, nemzedékek nőttek föl a keze alatt, szakmai irányításával, példáját követve. 1976-os kiállítása a Műcsarnokban a kortárs vizuális művészet fontos eseménye lett. Csakis rá jellemző triptichonjai, a tárlat meglepő igényessége és újszerűsége megmozgatta a hazai szellemi életet.
Hemző egyszer arról is beszélt, hogy milyen sokat köszönhetett a betegségének. Megtanulta az élet minden szépségét igazán értékelni. Tudott élni! Talán ezért sem öregedett meg soha. És megtanulta azt is, hogy az életét tudatosan kell irányítania: váltani, amikor kell és amikor még lehet. Ha már nem megy a táskacipelés, akkor még ott a műterem. Az elmúlt harminc évben feleségével, Lajos Marival készült szakácskönyvei nemcsak a nagyközönség számára tették a nevét ismertté, hanem a magyar gasztronómiai fotóban is új fejezetet nyitottak.
Nyolcvanöt évesen hunyt el. Érdemes és Kiváló művész, Táncsics Mihály- és Balázs Béla-díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjének kitüntetettje, a legfontosabb szakmai szervezetek, többek között a Magyar Fotóművészek Szövetsége, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete tagja volt. Művei megtalálhatók a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Magyar Fotográfiai Múzeumban, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményében és az Országos Széchényi Könyvtárban.
Bár számos rangos kiállítás, album tanúskodik a Hemző-életmű értékéről, még bőven maradt feltárni való a páratlan ouevre-ben. Immár a magyar fotótörténet számára.
Sz.K.