AJ VEJ-VEJ: NEW YORK, 1983-93

A festőnek tanult Aj Vej-vej csak a távolból lehetett a budapesti Ernst Múzeum-beli kiállításának a kurátora; viszont a 2010-től tartó házi őrizetében volt ideje kiválogatni a 226 fotót. Kellett is hozzá némi türelem, mert az 1983–93 között készült több tízezer negatívot „megfogni” is komoly feladat, roppant időráfordítás. Az alkotó szereti a nagy számokat, ez talán kínai identitásának elválaszthatatlan eleme. A számosságot autentikusan képes beépíteni a műbe – immár az életműbe. Halmazok képalgebrájával készült főművei például: a londoni Tate Modernben bemutatott 100 000 000 (százmillió) darab, kézzel festett porcelán szotyolamag – amolyan földet beborító sárkányfog vetemény. (Kedves tanárom, Máriási Iván szerint „az emberiség a Föld járványos bőrbetegsége”). Mindenesetre egy munka nélkül maradt porcelán-manufaktúra dolgozóinak Aj Vej-vej több évre adott feladatot. A 2010-es installációnak a Tündérmesék címet adta.
Másik – inkább számmisztikára építő – főművét a 2007-es Kasseli Documentán vezette elő. Az 1001 éjszaka című, műkereskedelmi értéket képviselő, Ming-dinasztia kori, eladásra szánt, kínai székből álló installáció funkciója az volt, hogy abba beleülhetett az Európába utaztatott 1001 szegény kínai – amolyan passzív tömegű kulturális diplomataként. Az akció végén az Aue Park sátrában ottmaradt szék-individuumok mégsem ready made-ek a szó nyugati értelmében, mert a távol-keleti tradicionális gondolkodás szerint az anyagi és szellemi érték hierarchiájában utóbbié a prioritás. A keleti bölcsesség mögött Vej-vej számára fontos volt a nyers valóságot mágikusan támadó kép-igazság: a kínai szociális olló nyílásában szegénynek megmaradt embertömeg utazását jómódú kínai műkereskedők finanszírozták.
Kisebb számú (az áldozatokból véralgebra művelettel számítani kegyeletsértés) „műtárggyal” dolgozott a müncheni Haus der Kunst homlokzatára szerelt, 2009-es mű, melyben több, mint 5000 színes, kínai iskolatáska szerepelt, a szecsuáni földrengéskor meghalt gyerekáldozatok emlékére – az iskola építésekor kilopott anyagok miatti silány épületekben. Az áldozatok számát a kínai hatóságok titokban tartják, szándékosan kisebbítik. Aj Vej-vej éppen ezért egyetlen áldozat nevét írta a falra. Ez már sok volt a kínai politikusoknak.
Azt is rossz néven vették, hogy a tibeti felkelők és autonómia-követelők száma is a kortárs művészet tartalmi eleme lett. A kínai gazdasági csoda impozáns statisztikai számainak hatására (is) a világ legbefolyásosabb kortársművészének kikiáltott Aj Vej-vej már a 2008-as Pekingi Olimpia idején megkezdte az ellenzéki kultúrpolitikai alkotótevékenységet. Előtte a Herzog & deMeuron-féle építészkoncepció, benne a „Madárfészek” stadion munkatársa volt – majd az építéshez szükséges tér érdekében elkövetett városrombolás, a korrupció stb. hatására letiltotta nevét a létesítmények szerzői stáblistájáról.
Ezek után építészirodáját – bürokratikus indokokkal magyarázva – a hatóság lerombolta. 2009-ben egy liftben félholtra verték. Repülőjeggyel a zsebében végül épp, hogy eljutott Münchenbe, ahol gyors agyműtéttel mentették meg az életét.
Az Ernst Múzeumban nagy méretben kiállított portréján a műtét hege stigmaként kommunikál a nézővel. Azaz, Aj Vej-vej portréja ikon lett, amolyan kortárs bibliai próféta, aki megválthatja a vesztébe rohanó világot. Legalábbis New Yorkban, Berlinben, Moszkvában (ezek a kortársművészet „üdvtörténeti” helységnevei, olyasmi szakrális felhanggal, mint Betlehem, Názáret vagy Jeruzsálem). A mítoszokban persze a számosságnak is szerepe van: betlehemi mészárlás, Genezáret-tavi halszaporítás stb. Ezzel nem szublimálni szeretném Aj Vej-vej jelentőségét, de a most bemutatott képek értelmezéséhez szükségem van erre az asszociációra. Mert egy „próféta” kinyilatkoztatásának kezdetét jelentik ezek az 1983–1993 (26 és 36 éves kora) között készített privát „feljegyzések”. Fontos előzmény: a művész apja „ellenzéki” költőként családostul internálótáborban volt. A „ping-pong diplomácia” nyomán 1983-ban kiengedték őket. Aj Vej-vej még egy amerikai ösztöndíjat is kapott, s hirtelen New York jeles művészkolóniájában találta magát. Folytatva a korai keresztény hasonlatot: Aj Vej-vej amolyan kumráni barlanglakó lett Manhattanban, ahol megismerkedhetett az új, megváltó „művészetvallással”, amelyben – a kínai számosság társadalmi tradícióival szemben – az individuum a legfőbb hittétel. Most, a tekercs-formában falra tett (lásd a jeruzsálemi Könyv Szentélyét a kumráni tekercsekkel!) „tanítás” vagy tanúságtétel azt beszéli el, milyen is volt ott lenni Manhattanben az új, lázadó művészszerep felívelésének nagy pillanataiban: Allen Ginsberggel, Tomkins Square Park-i tüntetőkkel, transzvesztitákkal (egyik meztelen önarcképe talán a velük való szolidaritást mutatja), csövesekkel, 68-as életreform-kommunákkal. De van a fotók között Warhol-idézetként önarckép is, Brillo mosóporos dobozokkal. Az egészet belengi egy belső utazás kivetítéseként megjelenő „kényszeres” áhítat. A „szabadság” furán önmaga farkába harapó kígyója – amolyan tagadás-apoteózisként: a képek nagy része a nyugati tradíció értelmében csak tucatminőség. Ma nyilvánvalóan tudatosan vállaltan. Ilyen kényszeres fotós a milliárdnyi turista is, akik – paradox módon főként a távol-keletiek – mindent lefényképeznek. A fotós-multiüzlet nagy örömére. Azután a turisták talán meg sem nézik, mit „láttak”, viszont Vej-vej most kényszerű remeteként átnézte, kiválogatta. A javát?
Meggyőződésem, hogy valamilyen képalkotó-tevékenységgel éppen most is elbíbelődik. Nem biztos, hogy az individuum, egy zseni kézjegyei készülnek. Amint klasszikus képként ezek a fotók sem azok. (Talán ezt érzékeltetve hagyták meg a kontaktoknál a filmfogakat is – az Ernstben egy videón látható, amint egy analóg fotólaborban lenagyítják a 226 képet.)
Aj Vej-vej utazó. „Turistaképei” privátfotók, azt a nagy belső utazást engedik látni (de minimum bepillantást kínálnak abba a személyes szellemi átalakulásba), ami a fiatal alkotót a távol-keleti kultúrától a nyugati kultúrába vitte (ez az expozíciók ideje). Úgy is fogalmazhatunk, az ősi tradíciók művészetfelfogásától (lásd a Szépművészeti párhuzamos kínai tárlatát!) a posztmodern 80-as évek „szabadságába” (lásd az Ernst Múzeum-beli fotóit!) utazott be. És „beleveszett”. De közvetve, inkább csak sejtetve, azt a másik utazást is érzékelhetjük, amit Aj Vej-vej a maga „visszaútján” most tesz meg (ez az Ernst-installáció egésze és annak jelenideje). Ezt pedig úgy is értelmezhetjük, hogy a milliárdos léptékű Kína kultúrájának, a gyökereknek most van egyik szakítópróbája. Aj Vej-vej házi őrizetben élheti át ezt, mert a hivatalos Kína közben már „nyugatos” lett.
Éppen Vej-vej „kezdőképe” idején, 1983-ban a Művelődéskutató Intézet Bán András–Forgács Péter-féle privátfotó-kutatásában dolgozva Dr. Pressing Lajos pszichológusban/buddhista papban találtam rá keleti gurumra. A keleti és nyugati gondolkodás átjáróit, azonosságát, különbségeit kerestük a privátfotóban. És végül ő írt tanulmányt a Privátfotó. Szimbólumszótár című könyvemhez (Theater Art Fotó, 1983/98). Pressing dolgozata kibővítve A boldogság mint misztérium (Orient Press, 1993) című kötetében is megjelent, épp Aj Vej-vej Ernst-béli zárófotójának dátuma idején. Ebből idéznék, nem éppen a modernitás javára: »A „teremtésbe való beleveszés” legpregnánsabban talán ott illusztrálható, ahol az ember önmaga felé fordul, s megkísérli saját egzisztenciájának, noétikus jellegének értelmezését. Míg az ókori ember a világot kísérelte meg saját léte fogalmaiban értelmezni, addig ma az emberi lélek önmagában való vizsgálatának jogosultsága is megkérdőjeleződött, s ehelyett a világ magyarázatára megalkotott, tudományos igényből elszemélytelenített (emberi lényegétől eltávolított) fogalmainkat próbáljuk meg önmagunkra ráerőszakolni. (…)
A „teremtményben való elveszést” más oldalról (…) a számítógép-programozón lehet igen jól illusztrálni: miután megszokta, hogy gépével kizárólag algoritmusokban érintkezik, e gondolkodásmód számára egy idő után habitussá válik, csak ilyen módon tud a továbbiakban gondolkodni, még önmagáról is. A fotóban ez az önelveszítés ugyancsak végbemegy, bár egyszerűsítés lenne, ha ezért kizárólag a fotózást tennénk felelőssé, s megfeledkeznénk a kultúra ebbe az irányba ható, általánosabb mozgásairól. A fotóban az ember mindenekelőtt a látását veszíti el, s nemcsak abban az értelemben, hogy világát csupán mint fotótémát kezdi látni. (…) Megmutattuk, hogy a fotózás indítéka, mágikus magva az élmény mélyrétegeinek, archetipikus hátterének megidézése. Miközben azonban az élmény fotózása megszokássá válik, e mélységi látás maradék képessége is elvész, s egyre inkább a fotó függvényévé válik. A fotó tudja már csak biztosítani az élmény hitelességét, a fotó láttatja, igazolja az élmény megtörténtét. A fotózás kultuszból lassan kényszerré válik, a rítusban megidézett szellem öntörvényű lett, uralmat nyert idézője felett, s maga kezdi diktálni a feltételeket. Szélsőséges példája ennek a fényképező turista…«
A tárlat képei számomra az individuum „beleveszését” dokumentálják. Attól érdekes a fotó készítőjének személyes konfliktusa, mert lehet, hogy a közeljövő világa a mai Aj Vej-vejt fogja követni. A prófétát. És a képi művészetben valami (keleti) fordulat, a társadalmi karakterű alkotás paradigmaváltása következik – lásd Kondratyev tételét a gazdasági fejlettség és a művészi teljesítmény minősége, a „fejlődés” összefüggéseiről! Tény, hogy a közel 2 milliárdos népességű Kína tíz év múlva a világ vezető gazdaságipolitikai hatalmává lép elő…
Szegő György

Ernst Múzeum, 2012. 08. 16. – 10. 21