THOBIAS FÄLDT, KLARA KÄLLSTRÖM, SURÁNYI MIKLÓS KIÁLLÍTÁSA A TRAFÓBAN

A rendszerváltás óta hivatalosan is folyamatos kérdés, hogyan lehet bekötni a magyar művészeket a nemzetközi művészeti vérkeringésbe, az őket megillető helyeken, adekvát kontextusukban megjeleníteni, a globális művészeti piac és színtér szerves részeivé tenni őket.

Erre lehet kiváló módszer a Trafó Galériát vezető Fenyvesi Ároné1, aki fontos alkotókat hív meg, és egy hozzájuk jól és érdemben kapcsolható magyar művészt is bemutat velük összefüggésben, nem csak együtt. Így a hazai néző számára házhoz érkezik a felismerési lehetőség, hogy – jelen esetben – Surányi Miklós művei hol is helyezkednek el a nemzetközi szcéna hálójában, úgy stilárisan, mint tematikusan – ha ugyan a kettő elválasztható egymástól. A két jelentős, nemzetközileg elismert svéd alkotó2, akik külön is és alkotópárként (KK+TF) is dolgoznak, illetve a magyar fotós közel azonos, nagyon jól összecsengő, globálisan működő és jelenlevő képi világgal mesélnek, s mutatkoznak meg ezekben hasonló képlétrehozási szándékaik. Fontos különbség, hogy Klara Källström és Thobias Fäldt együtt olyan témákat is fotóz, amelyek a „világfalu”-ban éppen mindenkit foglalkoztatnak. Szólóban pedig hasonló látásmóddal, gesztussal mutatnak be a saját életükből vett, a néző számára ismeretlen történeteket vagy történetként nem is kezelhető pillanatokat, nem tudni, hol és miért lencsevégre kapva – s ebben már közösködnek Surányival; ahogyan abban is, hogy gyakran sajátos szépség, szürrealitás, álom- és filmszerűség jellemzi a képeiket. E sorozatok maximum annyiban kezelhetők képi naplókként, amennyiben feltételezzük, hogy a fotósok mindennapjai során jöttek létre, s így azokból villantanak fel látványokat.

A tárlat nyitánya a Wikiland sorozat3, amely rögtön a nézés-felfedés-meglesés kérdéseit hozza előtérbe, amelyek egyébiránt a sorozat címében is tematizálódnak. A Kirakat Bolygó/Planet Display az a szerencsés kétnyelvű cím, amely ugyan egymás fordításaként is működő kifejezés-párból áll, ám egymáshoz képest kicsit eltérnek, épp annyira, hogy finom többletrétegekkel egészítsék ki elsődleges jelentésüket. A display kifejezés Surányi Miklós itt kiállított sorozatának címét is idézi, egyúttal a kiállítás, megmutatás, bizonyítás, elárulás tartalmakat is magába sűríti – a tárlat maga pedig mindegyiket teljesíti. A bolygó szó szintén erős utalás Surányi Interkozmosz című anyagára, egyúttal a globális világra, a határtalan információs társadalomban a képek befogadásának és létrehozásának hasonló módjaira is utal.

A Wikiland sorozat fotói Julian Assange-nek, a Wikileaks oldal alapítójának ideiglenes, a londoni tárgyalás alatti házi őrizetének helyén, a norfolki Ellingham Hallban és a Belmarsh bíróság előtt készültek. Rendkívül visszafogott gesztusokkal tesznek nagyon erős állításokat, amikor a Wikileaks tevékenységét, s így a szólás- és sajtószabadság szélsőséges elveit szimbolizáló férfit nem úgy mutatják be, ahogyan azt a médiától megszoktuk. Érdekes párhuzam, hogy Julian Assange, azaz a Wikileaks tevékenysége betekintést engedett olyasmibe, amihez sokak szerint nem volt köze az állampolgároknak; itt viszont az ő intim, a globális közösség által szintén nem látható tere kerül – akár globális – megosztásra. Nyilván, az ő esetében nem kerül napvilágra semmi olyasmi, ami a világrend szempontjából érdekes lehet.

Ennek megfelelő a bemutatás módja is: az egészen apró képek őrzik az intimitást, a finom csendéletek, enteriőrök igazi közelséget kívánnak, hogy láthatóvá váljanak. Egy kép kivételével nem mutatják Julian Assange alakját (kívülről fotózva, amint kinéz egy franciaablakon, ám könnyen elsiklik rajta a tekintet), sokkal inkább úgy látjuk saját terét, ahogyan ő is láthatja, ahogyan ő maga ránézhet élete (aktuális) terepére. Megőrzik a titkot, méltóságot, és azt kell tenni, amit a valóságban is, ha valaki intim tere érdekel bennünket, s amit a fotósok is tettek: közel kell menni hozzá. A hatalmas paszpartukban a fotók szinte elvesznek, s így elveszítik információ-hordozó mivoltukat, mintázatokká válnak. Méretükkel ráadásul pontosan az ellentétét hozzák annak a nagy felhajtásnak, amit a média keltett az ügy körül – egész kicsire húzódtak össze, hogy csak óvatosan merjük, csak így lehessen „kézbe venni” őket. A képeken többször is szerepel tükör, amelyekben nem látszik semmi. A lakás tárgyai szépek, furcsák, bizarrak, és nem utalás-mentesek: egy csíkos sál levetve tekereg egy kanapén, éppen az, amelyet sok sajtófotón láthattunk Assange nyakában. Látunk egy fehér bögrét az étkezőasztalon, azt, amelyiket egy interjú során fogott a kezében.4 Ezek hozzák őt felismerhetően be a térbe, innentől lesz ez valóban az ő intim, saját terének feltérképezése. A hírre éhes, a bíróság épülete előtt tábort vert újságírók hadát szintén mintha Assange tekintetén keresztül látnánk. A sajtómunkások, akik elvileg ugyanúgy egy (szerintük) szenzációt szeretnének megmutatni, ahogyan Assange tette azt a saját értékrendszerének megfelelően, és akik kamerájuk végén állnak lesben – lesznek itt a kép tárgyává, cselekvőből passzívvá, alanyból tárggyá –, nézzük őket, miközben ők néznének valakit, s mi ennek a valakinek a pozíciójából tekintünk rájuk. Nagyjából az a helyzet, mint a Sartre által leírt helyzetben: a leselkedő rájöhet, hogy őt is meglesik.

A média vs. bemutatás kérdése máshogyan is játékba kerül. Az alkotók B-B-B-Books5 néven alapított saját kiadójuk által megjelentették a sorozat könyv változatát is: egy kartondobozban egy egyszerű újságot, amelynek kiteregethető oldalain csak a képek sorakoznak, immár újságoldalnyi méretben. Semmi nem jelöli, hogy mikor és hol adták ki a lapot, tehát éppen azokat a referenciaként szolgáló adatokat nem tartalmazza, amelyek létének lényegét adják, amelyek hitelesítik, elhelyezik a híradást magát. Ismét megőrzik a titkot, egyúttal ki is parodizálják a műfajt, a hírre éhes médiát – és a néző is hoppon marad.

A tárlat bizonyos értelemben azt is bemutatja, hogy hányféleképpen lehet a nagyon hasonló módon létrejött snapshotokat csoportosítani, bemutatni, hányféle szövet hozható létre belőlük a szorosabbra vett-től a laza „kiteregetésig”. Egészen máshogyan működnek például Klara Källström falra vetített, s rögzített-rendezett Blackdrop Island című sorozatában a finoman álomszerű, néhol elvarázsoltnak tűnő képek. Itt szép lassan váltogatják egymást, és egy furcsa, szürreális, gyönyörű filmmé állnak össze a néző szemében. Ezt az összeállást segíti kötőanyagként a képek vetítése alatt hallható, hozzájuk írt vers és zene. Vers, amely szövegként a fotós hangján válik narrációvá, és amely finoman öszszecseng a képi elemekkel, hogy mindent harmóniába rendezzen, saját univerzumot hozzon létre, amelyben minden elemnek saját helye és több, öszszefüggő jelentésrétege van. A fotók 2008-ban és 2010-ben, két tokiói utazás során készültek, legtöbbjük éjszaka, sötétben, amikor a vaku fénye csak egy kis részt, speciális szeletet mutat meg a világból, s úgy tűnik, mintha azon kívül nem is létezne semmi más, csak a mindent elnyelő feketeség.

A kiállítás egyik legnagyobb lélegzetű, s a vetítésen látottakkal leginkább rokon fotót felvonultató sorozata Thobias Fäldt 581c munkája.6 Az 581c egy kitalált helyet jelöl, talán a fotós képzeletének mások számára is láthatóvá vált vidékein járunk.7 A széria képei összevissza, szép szabálytalanul, geometrikus rend vagy igazodás nélkül borítják a nekik szánt falat, áradnak, ugrálnak, lebegnek. Bármelyik kép után szinte bármelyikre nézhetünk, mert nincs előző és nincs következő, még akkor sem, ha vannak kapcsolódások, ha egy fotó egyik verziója nyitja, és egy másik zárja a falat. Klara Källström képeihez hasonlóan itt is fekete alapból világítanak ki az alakok, tárgyak, fák, azaz szintén több éjszakai képet látunk. Ezek is a semmiben lebegnek, bár egymást mint szabálytalan szövetet összetartják. Némelyik fotó előtt az az érzésünk támad, hogy vajon mit keresett itt a fotós, hogyan került ide vagy oda, mit csinálhatnak ezek az alakok éjjel a semmi közepén, és így tovább. A snapshot műfaj tökéletesen megfelel a tempónak, amelyben élünk, a ritmusnak, ahogyan a képeket fogyasztjuk, kapjuk kérve és kéretlenül, akármerre nézünk. A snapshot készítésének módja, a kattintás éppen megfelel annak a szempillantásnyi időnek, amíg a dolog megtörténik, létezik, még akkor is, ha, átélve azt, tudjuk, hogy elvileg egy fel nem darabolható folyamról van szó, annak mesterségesen kimetszett szeletkéjéről. A fotós ráadásul minden képet csak egyszer kattint el8, azaz egy pillanatot választ a sok közül, amely azonban így egyedül, önmagában értelmetlen, értelmezhetetlen, s éppen ettől titokzatos és különös. Egy közös interjúban KK+TF azt nyilatkozták, hogy a fotó demisztifikálja a világot, azt mutatja, amit a saját szemünkkel is látni tudunk. Ők pedig olyan képeket próbálnak készíteni, amelyek eljátszanak a misztikum visszahozásának a gondolatával.9 Ez utóbbi nemcsak a töredékesség, kiragadottság miatt adódik, és nem azért, amiért például Erdei Krisztina esetében, aki önmagukban véve is extra együttállásokat keres fotós-tekintetével, hanem a fentebb említett éjszakai látványok jellegzetessége miatt is.

Erősíti a lebegést, hogy a képek kivitelezésével is megőrzi efemer jellegüket, ahogy Klara Källström vetítése is ezt tette. Mintha nem az volna a lényeg, hogy tárgyiasuljanak, ennyire nem akarja rögzíteni, önállósítani őket a művész, még akkor sem, amikor könyv formában jelenteti meg őket. A sorozat könyv-változata ugyanis kiválóan tudja hozni a kiállítás módjában leviselkedett jelleget: nincs eleje, nincs vége, azaz nincs felütés, nincs lezárás. Egy könyvlapon (nem egy oldalon!) egy kép szerepel, azaz levegőt veszünk nagyjából két képenként, amik egymás mellett jelennek meg a dupla oldalakon. Mintha kimaradt jeleneteknek, hiányzó/odaképzelhető filmkockáknak is helyet hagyna így a szerkesztés. S hogy mennyire erős ez a csoportosíthatóság, új és új hálóba való rendezhetőség, azt a könyv a formátumából adódó linearitáshoz képest a lehető legjobban adja vissza. Már eleve a sorrendbe rendezhetőség lehetőségét dekonstruálja a komponálatlanság érzete a hiányokkal együtt, de a csattanót az adja meg mindehhez, hogy nagyjából a könyv felétől kezdve más sorrendben, más párosításokban, de ismétlődni kezdenek a képek. Úgy, ahogy az emlékek, álmok filmkockái is vissza-visszatérnek, csak épp más sorrendben, más kötésekben, és így másik történetet rajzolnak/

vetítenek elénk.

A Europe, Greece, Athens, Acropolis fotói 2011 októberében készültek a sztrájkoktól hangos görög fővárosban. A címben kirajzolódó „rázoomolás” a képek szintjén tovább megy, egészen az alapokig. A demokrácia szimbólumának, bölcsőjének alapjáig, az Akropolisz köveinek egészen közelről megfigyelt mintázatáig, illetve, a tömegig, azaz a demokrácia működésének, alapjának (majdnem) legkisebb egységéig hatol a tekintetük. A sorozatot bemutató, szintén B-B-B-books kötet borítóján egymásra is vannak vetítve – jelezve, hogy az épp aktuális tömeg hogyan tud nem maradandó módon áthömpölyögni az idők tanúin, a mindent őrző köveken. A tárlaton az Akropolisz mai látképe és a Syntagma téren tüntetők, tehát a demokrácia ideája és megtestesülése között földrajzórákról ismerős, a helyükre, jelentőségükre semmilyen módon nem utaló kőzetfotók sorakoznak szép rendben.

Surányi Miklós alkotásai szürreális fotók, néha nehezen hisszük el, hogy nem megrendezett, amit látunk, olyannyira furcsa, szokatlan látványok tárulnak elénk. Nagyon fontos jellemzője a képeknek, amely ilyen szisztematikus módon nem jellemzi a svéd alkotók munkáit, az ellentétek iránti különösen erős vonzódás. Majdnem minden fotó valamilyen finom, szembetűnőbb vagy rejtettebb módon ellentétben álló jelenségek harmóniáját rögzít. Muskátlik közül egy „vad” dobermann néz kifelé, s foglalódik így alakja hozzá nem illő keretbe. Egy fémtartóban valami elég éppen, ám a lángok nem füstöt, hanem szépséges, csillogó szappanbuborékokat „árasztanak”. A bolondos-retro pöttyös kabát belsejéből egy halovány-fehér, röntgenképre emlékeztető koponya néz ránk; a szarvas mögött, tőle csak pár méterre, egy teherautó húz el éppen – a természet(esség) merő ellentéte (és ellensége). A kettéosztott téglalap formájú fehér szekrény tetején két fehér gömb ücsörög, mintha kerek formáikkal parodizálnák annak szögletességét. A tavirózsaleveleken egy nehezék lebeg finoman, akárha éppen úgy súlytalan lenne, mint a növények. A barna avarban kék műanyag palackok hevernek szabálytalan rendben, s alkotnak velük izgalmas kompozíciót (sajnos.) És így tovább, letisztult, egyszerű csendéletek és enteriőrök, rendszerint egészen minimalista stílusban, rendkívül kevés tárggyal, színnel dolgozva csupán. A kontextus-nélküliség és a minimalizmus alapvonásaiban rokonítja munkáit a svéd fotósokéval, noha másként szürreális (több bennük a tematikus csavar, „poén”) és másként minimalista (nem csupán szűkszavú, kevés képi elemmel dolgozik, hanem ezek maguk is nagyon letisztultak).

Szépen és stílszerűen ellenpontozza ezt a sorozatot – és stílszerűen könyv formájában is megtekinthető a tárlaton – Surányi másik bemutatott szériája, az Interkozmosz, amely nemcsak a magyar művész másik munkájának ad tág kontextust, hanem a tárlat egészének egyik keretvonalát, határát is adja. A Wikiland és a Europe, Greece, Athens, Acropolis sorozatok közfigyelemre számot tartó témákat dolgoznak fel, s így hozzák az ellentétét a képzeletbeli, álomszerű, véletlenszerű látványok, mikrotörténések, azaz a tárlat közös nevezőjét, közös léptékét képező világrétegnek, életdimenziónak. Az Interkozmosz erről a közös platformról eggyel feljebb lép. A leginkább mikro-szint kőzetmintázataihoz hasonlóan absztrakt látványok egy mindent magába ölelő, lehető legtágabb, leginkább makro dimenzióba helyezik világunkat.

Ezzel a gesztussal pedig éppen úgy össze lehet zsugorítani a világot, mint ahogyan a határtalan vizualitás megnyilvánulásaival. Pláne, egy Kirakat bolygó című kiállításon.

Somogyi Zsófia

Trafó Galéria, 2012. január 13. – február 26.

Jegyzetek

1 http://fidelio.hu/kiallitas/interju/furcsa_terek_ furcsa_karakterek (Letöltés ideje: 2012. április 30.)

2 Thobias Fäldt rajta van a top száz gyűjtésre ajánlott fiatal fotós listáján. In: http://fidelio.hu/kiallitas/interju/furcsa_terek_furcsa_karakterek

3 Készült: 2011. február 24–25-én, Angliában, Norfolkban, Ellingham Hallban és az Assange per alatt Londonban. A kötet online megtekinthető: http://www.photoeye.com/Booktease Light/bookteaselight.cfm?catalog=ZE762& image=1 (Letöltés ideje: 2012. április 8.)

4 http://blog.photoeye.com/2012/03/b-b-b-books-wikiland-gingerbread.html

5 http://www.b-b-b-books.com/

6 Elsőre komolytalannak tűnt az asszociáció A kis herceg B612-es kisbolygójára, ám kiderült, hogy nem volt alaptalan: létezik ugyanis egy Gliese 581c nevű bolygó. Nem tudok valódi kapcsolatról a fotósorozat és e között, és nem is szeretnék ilyet sugallni – egyszerűen tetszik ez a véletlen, miszerint éppen a Kirakat bolygó című kiállítás egyik kiemelt sorozatának (amely a szerző saját elmondása szerint is egy kitalált helyen „játszódik”) címe megegyezik egy földön (értsd: ismert, belakott világunkon) kívüli helyének, egy bolygónak a nevével.

7 http://blog.photoeye.com/2012/03/b-b-b-books-wikiland-gingerbread.html

#8 http://iheartphotograph.blogspot.com/2008/ 07/interview-thobias-fldt.html (Letöltés ideje: 2012. február 25.)

9 http://hafny.org/exhibitions/soloshow/klara-kallstrom-thobias-faldt/interview/ (Letöltés ideje: 2012. február 26.)