SZABÓ JUDIT KIÁLLÍTÁSA A MAGYAR FOTOGRÁFUSOK HÁZÁBAN

Szabó Judit nem tartozik a műveit gyakran megmutató kiállítók közé, ezért is volt különleges és hiánypótló a Magyar Fotográfusok Házában megrendezett kiállítása. Műfaját tekintve a válogatás nem retrospektív, de mégis több évet átfogó, 1976-tól egészen napjainkig. Miközben az így összeállt keresztmetszet áttekintésének legkézenfekvőbb módja az, hogy az egyes képeket az egyéni életmű részeként közelítsük meg, a bennük felvetett problémák miatt nem érdemes elszalasztani egyszer majd azt a lehetőséget, hogy képeit más közegben, másokkal együtt is bemutassák. A fényképészek látásmódja ugyanis mindig nagyon tisztán érvényesül az olyan témákon belül, amelyeken a hétköznapi élet fotográfiai átértelmezése a kiindulási pont. Judit képein is ez történik.

Az első mondat, amire a beszélgetésünk idején felfigyeltem, a következő volt: „Sohasem oldok meg képet egyből.” Miről is lehet itt szó? Az egyik lehetséges válasz az, hogy a valóságdarabok véletlenszerű, laza halmazából neki is nagy figyelemre és gyorsan működő ösztönös döntésekre van szüksége ahhoz, hogy kiválassza azt a kombinációt, amiből érdekes képet tud létrehozni. A formai problémákkal egyébként nemigen bajlódik, hanem egyszerűen megoldja. Amikor ez véletlenül nem sikerül, akkor ismétel. Az alkotás folyamata tehát elvben jól rekonstruálható, de mint tudjuk, a dolgokról azért le is lehet késni: kisétál valaki a képből vagy egyszerűen csak elvész a lendület. Judit munkáját Mészöly Miklós egyik írása nyomán úgy képzelem el, hogy miközben a képzeletbeli kaleidoszkópjának alján ott fekszik x számú elem, azokat bármikor átrendezheti egy másik, aktuálisnak vélt pillanat, létrehozva egy újabb minőséget és egy újabb színteret. Judit ezekbe a szituációkba, vagy ahogy ő fogalmaz, életfolyamatokba lép bele. A szerző ezek szerint folyamatosan azon dolgozik, hogy képeivel egy kicsit eltávolítsa magát és a nézőit a valóságtól, miközben mélyen szolidáris a szereplőivel.

Irving Penn amerikai fotográfus 1976-ban a Wellesley Collage diákjainak azt mesélte, hogy a valódi világ realizmusa azért elviselhetetlen a számára, mert túl sok benne a véletlen, és nem tud megbirkózni az élet dolgainak ezzel a véletlenszerű felhalmozódásával. Saját bevallása szerint, azért volt szüksége a fotográfiára, mert ez az eszköz rendelkezik azzal a képességgel, hogy átrendezze és leegyszerűsítse a valóságot. Szabó Judit a fényképész oklevelének megszerzésekor (1976-ban) nyilvánvalóan még nem fogalmazott meg összegző ars poeticát, azt viszont érzékelhette, hogy a vaktában kiválasztott köznapi témák milyen eszményi terepet nyújtanak majd a számára.

A második kérdés, amire választ kerestem a kiállítással kapcsolatban az, hogy miről is szólnak a képei. Mivel Judit képi látványokon keresztül gondolkodik, a külvilágról nyújtott információk szó szerinti olvasata mellett az a mód is érdekes, ahogyan azt közvetíti. Ami a legkönnyebben dekódolható, az a szereplői arcán látható érzelmek: kíváncsiság, szomorúság, lemondás, várakozó figyelem, meditálás vagy öröm. A másik szint az a kontextus, amelyen belül a rejtélyes időrétegek, a hely, a szereplők és az adott helyzetek érdekes élettöredékekké állnak öszsze. E töredékekbe sűrített létállapotok a szerző reflexiói a világra és bizonyos mértékig talán önmagára is: kiszolgáltatottság, véletlenek játéka, összetartozás, barátság, szemlélődés és utazás. Képeinek világossága és egyértelműsége ellenére nem tartozik a leíró dokumentátorok közé. Vizuális koncepcióját úgy tudnám összefoglalni, hogy érdemesnek tart minden helyzetben valami olyat keresni, ami megváltoztatja a dolgok realitását.

Az egyik felvételén fiatal nő siet hazafelé a kislányával. Kérdezhetnénk, mi ebben az érdekes. Némi vizsgálódás után kiderül, hogy a lábuk alatt futó világos színű, már-már fehér aszfalt. Mikor először kézbe fogtam a képet, csak annyit mondtam, hogy úgy néznek ki a kép szereplői, mintha lebegnének. Erre azt a választ kaptam, hogy igen, de nem eléggé. Úgy váltunk el, hogy a következő nagyításon még jobban kivilágosítja majd a járdát, nehogy véletlenül közönséges utcaképet lássunk a jelenetben. A másik példán azt szeretném jelezni, hogy mennyire másként gondolkozik a pillanatnyi atmoszférát és a látványt megörökítő fotóművész az építészeti fényképésztől. Judit esetében azért érdemes erre kitérni, mert az ő lelkületében mindkettő keveredett, amikor egyik megbízása alkalmával építészeti fényképek készítését várták el tőle.

Az Andrássy úti ház kapualjáról készült metaforikus képének előtörténete akkor kezdődött, amikor a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal műemlékek fényképezésével bízta meg. Egy alkalommal beajánlottam nála azt a házat, amelynek fényképe, illetve a kapualjé a kiállításon is látható. Az alapszituáció szerint a mennyezeti freskót már csak töredékesen őrző kapualj hangulata a lepusztultságában is különleges volt: egyszerre volt korszakokat átívelő módon titokzatos és nyomokban még mindig értékeket hordozó (építészeti tér, eredeti festésnyomok). Judit váratlanul felhívott a helyszínről, hogy elmondja, a hely tényleg őt is megragadta. Ezek után milyen képet készített róla? A freskóból és az építészeti részletekből nem látszódott szinte semmi, csupán a szomszédos kínai vendéglő szomorúan üldögélő alkalmazottja a kép bal felén, és felsejlett valami részlet az udvarból. A művészi szabadság természete nyilvánult meg ebben az esetben, igen erőteljes és konkrét módon. Megjegyzendő, hogy az Örökségvédelmi Hivatal számára készített nagyszerű épületfelvételein minden részlet kitűnően látszott, aminek látszania kellett.

Gyors kitérőt tennék az „átvitelt” jelentő metaforával kapcsolatban, a „kulcs” fogalmával kibővítve a kérdéskört. Felvetésem oka, hogy a félig nyitott ajtókat, kerítéseket, ablakokat, kapukat és az üres padokat oly sokszor szerepeltető fényképei számomra azt sugallják, mintha mindig keresné valaminek a nyitját, hasonlóképpen a fényképezni nem tudókhoz, akik szintén állandóan keresik a kulcsot a problémáikhoz, az emberekhez és általában az élethez. Akkor derült ki, hogy nem járok messze az igazságtól, amikor megmutatta a Jungról szóló, legkedvesebb holland nyelvű könyvét, illetve annak borítóját. A borító képén a híres pszichoanalitikus éppen próbálja kinyitni kulcsával a háza ajtaját. Beszélgetéseink alatt egyetértettünk abban, hogy a lelki problémákat terápiával gyógyító Jung kezében mennyire jelképes az a tárgy és a mozdulat. Analógiaként azt a fényképet említem, amelyen egy félig nyitott ajtajú vaskerítés látható, a mögötte poroszkáló idős emberrel. A kép érdekessége, hogy az fordítva is olvasható. Ehhez az szükséges, hogy az idős férfi pozíciójából nézzük a haladási irányt, és innen az ajtó inkább becsukódik és rácsukódik, mintsem fordítva.

A másik felvételen felülnézeti utcarészletet látunk, de ez csupán a keret. A kép középpontját az a törékeny, valószínűtlenül vékony végtagú kislány adja, aki hatalmas lendülettel lépdel a háza kapuja felé. Viszi és sodorja a képet a kislány mozdulatából áradó dinamika, amit a felülnézeti perspektíva még inkább felerősít.

Judit munkáin az idővel mint a fényképezés – és a létezés – alapvető dimenziójával kapcsolatban is születtek figyelemreméltó megoldások. Elsősorban a focista fiúkat bemutató felvételére gondolok, ahol az expozíciónak hihetetlenül gyorsan kellett megtörténnie: három labda röpül egyszerre a levegőben. Hogy mi minden lehet még a „levegőben”, arról a lelkiállapotokat kifejező képeinek széles skálája tanúskodik, illetve azok, amelyek a kép szereplőjének és a környezetének sajátos kombinációja révén sugallnak időtlenséget. Az amszterdami hídon álló esernyős férfi vagy a több száz éves ház ablakából kitekintő nő jelenetei szép példái ennek.

A kiállításon és a hozzá kapcsolódó kis kiadványban nincsenek társadalmi problémákat programszerűen feltáró nagy sorozatok, és nincsenek önmegvalósító művészeti programok. A képeken jelenetek vannak, és a mindennapi valóság lekérdezése zajlik. Ha meggondoljuk, hogy a kortárs fotóművészet egyik nagy tendenciája már régóta a köznapi élet művészeti és filozófiai megközelítése, akkor ez sem kevés. Véleményem szerint a szerző a vizuális emlékezet problémája iránt tanúsított érdeklődésével kapcsolódik a legvilágosabban a modern trendekhez. Az érdekli, hogy „mit” és „hogyan” lehet megőrizni az emlékekből úgy, hogy az apróságok se vesszenek el. A Széll Kálmán térről készült fényképét hoznám fel utolsó példaként, két okból is. Egyrészt kitűnő a kompozíciója, másrészt mindannyiunk számára ismerős a terep. Mit lehet még ebből kihozni, kérdezhetnénk. Azt, ami mellett elrohanunk, lefelé jövet a lépcsőn, a metrókijárat felé. A fotó egyik felét a téren álló bódésor teteje, illetve az arra helyezett színes állatfigurák és egyéb vicces tárgyak töltik ki. A szerző a részletek aprólékos szerkesztése közben mit sem törődött azzal a színes felirattal, amelyen a következő szöveg olvasható: „Nincs itt kérem semmi látnivaló”.

Plank Ibolya

Szabó Judit 1955 (Budapest)

Gimnáziumi érettségi után elvégzi a Szakmunkásképző Intézet fényképész szakát.

1976-ban fényképész oklevelet kap

1974–76: A Dobrányi Géza által vezetett Magyar Filmlaboratóriumi Intézetben gyakornok; a FŐFOTO-nál, később laboránsként a Hírlapkiadó Vállalatnál fényképészként dolgozott, valamint kisebb lapok részére fotóriportokat készített

1986–98: Hollandiában élt, dolgozott

1998-tól laboránsként dolgozik Budapesten

Tagságok

1981–85: Fiatal Fotóművészek Stúdiója

1998-tól: Magyar Fotóművészek Szövetsége

Egyéni kiállítások

2010: „Fotopasszázs”, Szentendre

2004: „Kópia” Galéria, Budapest

2000: Magyar Fotográfusok Háza,

Mai Manó Galéria, Budapest

1994: Magyar Kulturális Intézet, Párizs

1993: „Nyitott műterem” Amszterdam

1990: F. S. Könyvesbolt Amszterdam

1987: „Desmet Galéria” Amszterdam

1984: Hajógyári Művelődési Ház, Budapest

1979: I. kerületi Művelődési Ház , Budapest

Csoportos kiállítások

2009: „Kor határok nélkül” vándorkiállítás Budapest, Szombathely, Szekszárd, Eger,

1983: „Hórus” archívum pályázat és kiállítás, Gödöllő

1978: BME Galériája, Budapest

1985: FFS klub

1985: „Pajta Galéria”, Ábrahámhegy

Ösztöndíjak

1994: Hollandia

2009: Nemzeti Kulturális Alap

Publikációk–könyvek

„Zottigheid”, Leiden, 1992

„Csak képek” sorozatban, 2006

Képei gyűjteményekben

Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét

Bibliothéque Nationale de France, Párizs

Magángyűjtemények