NATALIA LL AZ ERNST MÚZEUMBAN

Natalia LL Opus Magnum című kiállítása egy csaknem fél évszázadot átfogó következetes életmű, melyet a hazai közönség az Ernst Múzeumban láthatott. A lengyel képzőművész leggyakrabban a fotó nyelvén szólal meg, szigorú értelemben véve azonban nem nevezhetjük őt fotóművésznek. Elsődleges médiuma a test, elsősorban a saját teste. Szerepjátékai performanszok és fotóperformanszok alapjául szolgálnak, ez utóbbiak mintha egyetlen képkockás filmek lennének, melyeket Natalia LL rendezett és a főszerepüket is többnyire maga játssza.

Natalia LL életművének nagy része Cindy Sherman fotóit is felidézi. Mindkét művész a nőről alkotott sztereotípiákat tárja elénk, önmagán átszűrve. A kamera másik oldalán is ők állnak, az ábrázolások mégis a férfidominanciájú társadalom nézőpontját tükrözik. Az azt meghatározó férfitekintet nézőpontjából ábrázolják tárgyukat: a feminin sztereotípiákat, még ha önmaguk prezentációját kontrollálják is. Sherman művei sterilnek és távolságtartónak tűnnek, ha egy-egy korszakának képeit Natalia LL azonos időszakból származó fotói mellett vizsgáljuk. A lengyel művész megközelítése vehemensebb és több autobiográfiai elemet is tartalmaz. Natalia ist Sex (1974) című munkájának aprócska képein a testét mutatja be szeretkezés közben. A saját testtapasztalatokat közvetítő nő a feminizmus jellegzetes figurája, aki testét kivonja a férfi autoritás alól, és a kívülről meghatározott, ráerőszakolt identitás ellen lép fel. A Fogyasztói Művészet (1972–1975) című fotó- és videó sorozatának fallikus áthallású képein a fiatal nő a patriarchális berendezkedés nyújtotta szűk mozgástérben feszeng, ám a megfelelési kényszer is jelen van. Mindezt némi irónia teszi még fogyaszthatóbbá.

Natalia LL munkái kapcsán nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy korai művei egy szocialista hiánygazdaságban születtek, ahol az ún. fogyasztói kultúra nem a napi tapasztalatban, inkább csak a vágyak birodalmában létezett (ami új értelmezési szinttel gazdagítja a Fogyasztói Művészet sorozatot), a szexualitás intim szférája pedig egy minden szegmensében kontrollált társadalom ellenpontjaként is jelen van. Ily módon a lengyel művész alkotásai jó érzékkel reflektálnak a társadalmi-politikai környezetre, miközben összhangban vannak a kor feminista mozgalmaival és az identitás/reprezentáció aktuális diskurzusaival is. Képeit a velük egy időben született Sherman-fotók mellé helyezve azonos problémák lecsapódását vizsgálhatjuk a vasfüggöny két oldalán, nem kevés tanulsággal.

Különös módon, míg Natalia LL munkái a feminizmus több hullámával összhangban születtek és tematikus kiállításokon is gyakran felbukkantak, ő maga elhatárolódik ettől a megközelítéstől, és nem tartja magát feminista aktivistának. Ez az olvasat mégis megkerülhetetlen, hiszen az életmű a női szerepek átfogó katalógusa. Mintha ugyanazt tűzné ki céljául, amit a feminista művészettörténet-írás: a művészetről és a testről való gondolkodásunk kritikai vizsgálatát.

Natalia LL minduntalan a kamerával és a sztereotípiákkal csatázik, az utóbbi évek munkái azonban, ha lehet, még radikálisabbak. Festmény léptékű fotóin a kimondhatatlant ábrázolja; a korosodó nőt, aki a tömegkultúra szempontjából csaknem láthatatlan. Míg korábbi munkái a férfidominanciájú társadalomnak való megfelelésre reflektáltak, kései fotói a kitörési pontot keresik, arra is emlékeztetve, hogy a művészeti (vagy politikai) radikalizmus akkor igazán meggyőző, ha önző módon pszichés szükségletet is kielégít, például az életkorhoz társított szerepeken kívüli létezését. A nárcizmus pedig lehet pozitív kategória; Amelia Jones a „radikális nárcizmus”-t egyenesen a nőművészet legitim fegyverének tartja.1

Az Ernst Múzeum Natalia LL-retrospektívje egy olyan életmű állomásait mutatja be, melyre felfűzve megírható lenne a nyugat-európai és közép-európai fotó alapú nőművészet külön szálakon futó, mégis össze-összeérő története. S míg az előbbinek könyvtárnyira rúgó irodalma van, az utóbbi még mindig feltérképezésre vár. A nálunk máig gyanakvással övezett feminista diskurzust pedig a Barátok közt epizódjain felnövő generáció – ha ismerné – bizonyára éppen olyan radikálisnak és relevánsnak találná, mint amilyen Natalia LL művészi karrierjének indulása idején volt.

Csizmadia Alexa

1 Amelia Jones, Intra Venus and Hannah Wilke’s Feminine Narcissism in: Intra Venus, Ronald Feldman Fine Arts, New York, 1995.