KÖNYVESPOLC

Horváth Péter: Alkonyzóna

160 oldal 80 képpel, 23×19 cm., Folpress, Budapest, 2012.

ISBN 978 963 89440 2 3

Szerencsére Horváth Péter nem tudta, mert biztosan nagyon zavarta volna, hogy 1970 körül – amikor Kégli című képe a Fotóban megjelent – milyen tisztelettel beszéltünk róla a Műegyetem fotóklubjában. Még az is említésre méltó eseménynek számított, hogy egyik kollégánk egyszer mellette állt valami rendezvényen; jól megnézte magának, illetve nekünk, mert később beszámolt róla, hogyan néz ki annak a számunkra akkor olyan fontos képnek a fotográfusa.

A Kéglihez képest elég nagy kanyarokat írt le Horváth Péter alkotó művészete, a riporttól (például a Női munkásszállás) a képzőművészet felé kapaszkodó montázsokig – ez utóbbiaknak kapóra jött a számítógép, bár messze nem az volt a kiváltó ok, hiszen a dolog kezdete korábbra datálódik. A művész mindig keresi önmagát, és ez Horváth Péterre nyomatékosan igaz. A Kégli alapján akkor kérgesnek, keménynek gondolt ember valójában érzékeny, sérülékeny, vívódó alkat, amint erről egymásra exponált képei, például az írógépes önarckép is tanúskodik. Keménynek talán nehezebb lenni, mint érzelmesnek, emiatt néha kicsit meglopva éreztem magam, de az ember leghelyesebben akkor cselekszik, ha a maga útját járja, és ezzel HP sincs másképp. Éppen ezért örültem ennek a könyvnek kézhez vételekor: ezek a képek mentesek sok korábbi hezitálásától, okoskodástól, amikkel egyébként semmi baj nem volt, csak az én ízlésemtől álltak kicsit távolabb. Az Alkonyzóna megint egyszerű képekből áll, és számomra ez benne a jó: működjenek a dolgok a maguk törvényei szerint. Egy markáns technikai csavarás van azért az egészben, amit azért nem nevezek itt a nevén, nehogy azt gondolja bárki, hogy ez a kulcs a könyvhöz, és ezt birtokolva már reprodukálható az egész. Ehhez az Alkonyzónához ez a technika szükséges, de nem elégséges: ezt a világot Horváth Péter lelke teszi azzá, ami.

Van egy szomorú momentum, ami még ide kívánkozik. A könyv tervezője Molnár István volt. Milyen boldogan vitatkoznék vele a sok, hajtáson átmenő kép miatt, és biztosan meg is tudna győzni, de sajnos már erről sem, másról sem beszélgethetünk. Az alkony nemcsak a cím része, hanem fájóan maga a valóság is.

Fekete Zsolt: Az idő fényképe (Orbán Balázs és Veress Ferenc nyomán)

240 oldal 173 képpel, 24,6×27,6 cm., Méry Ratio kiadó, 2010

ISBN 978 80 89286 33 1

Az idő múlása sok gondunknak-bajunknak okozója (még több bajra pedig megoldás, gyógyír) – az időt kutatni, tetten érni, vagyis lefényképezni tehát felettébb izgalmas téma. Ha nem akarjuk is, a fénykép eleve az időt célozza meg, ha pedig ez a kifejezett célunk, a lehetőségek korlátlanok. Az egyik a lehetőségek sorában az Ilyen volt, ilyen lett típusú képek tömege, kezdve minden család fényképalbumától Nicholas Nixon Brown nővéreiig. Mind ugyanarról a közhelyről szól – múlik az idő –, és mégis mind kivétel nélkül szívbe markoló.

Fekete Zsolt is ebben utazik, konok következetességgel, alázattal és szándékai szerint nagy nyomatékkal: a magyar fotótörténet két jeles személyiségének képeit – képei tárgyát, a tájat, településeket, házakat – kutatván azt mutatja meg, mivé lettek azoknak a képeknek a hajdani helyszínei. A nyomatékot a kulcsszavak vannak hivatva biztosítani, az eredeti képek művészi mivolta egyfelől, és Erdély, Székelyföld, erdélyi magyar öntudat, sőt, magyar erdélyi öntudat (ez utóbbit már én teszem hozzá), nem részletezem, másfelől. Ez a másfelől nem könnyít a helyzeten, mert valamiféle értelmezési irányt ad a képekhez, és nem biztos, hogy ebből jól jövünk ki.

Vannak csodálatos tájak, vannak emberek, akik ezekkel a tájakkal nagyon mély, nagyon szoros lelki kapcsolatban állnak, és van a történelem, ami ezeket az embereket tépi-marcangolja. Ezeknek az embereknek a kultúrája, amely őket egymással, a tájaikkal és a Világgal körülszövi, egyfajta dac-kultúra, fennmaradási stratégia, bölcs, konok, elszánt válaszok sora (volt) az élettel természetesen velejáró, és a „történelem” által az élet ellen nagyon is természetellenesen kitalált nehézségekre. Korniss Péter 1989 után készített fotói tanúsítják, hogy ha a dacra éppen kevesebb ok van, azonnal átértékelődnek a dolgok. Teret nyer a „célszerűség”, hogy ne mondjam: a trend. A nemes dacból hordott népviseletet felváltja a tísört és a bézbólsapka, a régi ház helyén emeletes, tetőtérbeépítéses (vakolatlan, mert közben elfogyott a pénz) palota pipiskedik, a székely ács pedig Békásmegyeren, a panelek tövében épít faházat – és talán át is települ ide vagy még tovább, ahol még az itteninél is többfajta kefir kapható a boltban.

És ezzel nem tudunk mit kezdeni. Nemcsak azért nem, mert mi, határon inneniek sohasem voltunk jók a régi értékek megőrzésében (nota bene értéknek sem tartottuk, inkább nyűgnek, kacatnak), tehát semmi erkölcsi alapunk azt másoktól elvárni. De főként azért nem, mert a haladás önmagában nem ellenség, hanem az élet természetes velejárója. Akkor is, ha közben egy hegy, erdő, ház eltűnik. Baj csak a haladás irányával lehet, de ez más újságok más cikkeinek legyen a témája. Ide csak annyit: le kell tisztítani a dologról a nyomatékot, és annak kell nézni Fekete Zsolt képeit, ezeket az Orbán Balázs- és Veress Ferenc-parafrázisokat, amik: érdekes képeknek, izgalmas időlenyomatnak. Nem politikának, hanem filozófiának: gondolatébresztőnek életről, halálról, a folytonosság korlátairól. Mint egy ma reggel kapott, rajbéli katona- és azután egyetemi csoporttársam halálhírét hozó gyászjelentés mottója mondja: a zene marad, csak a zenészek változnak.

Fotográfiai értelemben véve Fekete Zsolt vállalása koncept art. A koncepció veszélyes dolog, sok csapdát rejt magában, hiszen rossz esetben gyártássá silányítja az alkotást. Ebben a konkrét esetben, a feladat jellegéből adódóan nincs ilyen veszély, Fekete Zsoltot mégis zavarhatta kicsit. Ezért, mint Karinthy hőse a cirkuszban, a létra tetején elővette elrejtett hegedűjét, hogy egy saját, személyes dallamot is eljátsszon, egy másik kotta szerint. A könyvben csak egészen halványan, a kibővített képanyagból a Magyar Nemzeti Múzeumban most látható kiállításon (Megismételt pillanat) már markánsabban odafesti magát a mű sarkába. Nem mondható, hogy ez feltétlenül szükséges volt, hiszen ez már egy másik, kevésbé veretes történet, de ennyi esendőség nélkül nem is emberek lennénk, hanem gépek.

Baja múltja képekben az 1840-es tűzvésztől a II. világháború végéig

136 oldal 145 képpel, 23×29 cm., FOTO Reklámstúdió Kft., 2012.

ISBN 978 963 08 4386 70

Gyulavári József bajai fotográfus egészséges lelkületű, érdeklődő emberként nemhogy féltékeny nem volt mások fényképeire, de nem volt rest még időt, energiát áldozni is arra, hogy régi fényírók műveit az enyészet elől megmentse. Jó lokálpatriótaként gyűjteni kezdte Baja képi emlékeit, és ebből a gyűjteményből, annak korban első részéből született ez a könyv. Nemcsak a bajaiak lehetnek hálásak a felvételek megmentéséért és kötetbe rendezéséért, hiszen bárki, aki belelapoz, ízes, élvezetes élményt kap a valamikori Magyarország (tudom, provinciális, de mégis, sőt talán éppen ezért) élhető – ha nem lopták volna el a szót, azt mondanám: jobbik – feléből. És rögtön a rosszabbikból is, hiszen a kötet katonák frontra vonulásával, hadifoglyokkal és a bajai híd bombázásával zárul.

Rossz belegondolni, milyen vékony cérnaszálon lóg egy-egy vagy akár tíz, száz ilyen kép sorsa, hogy a szemétben végzi-e, vagy sok évig lappangva valahol egy hozzáértő kezébe kerül, aki felismeri értékeit, és még jobb esetben egy kötetbe kerül, ahol aztán már mindenki csodálva nézi. Nem lehet elégszer elmondani, milyen fantasztikus jelentősége van a fotográfiának, és éppen ez ilyen, ehhez hasonló fényképeknek az emberek, a társadalom gyökereinek megismerésében, az önazonosság tudatának kialakulásában. Megvan ennek az „alsó”, a családi szintje, a rokoni szálak megőrzése, de működik ugyanez általánosságban is: valójában nem, de mégis – valamennyire a Wunderlich család is mi vagyunk és a Bernhardt család is, és sajnos mi is mentünk a frontra, nemcsak azok, akik a kötet százharmincharmadik oldalán menetelnek.

Én gyakran ostorozom az „amatőr” fotográfiát. Abban is az önmegvalósításra, a „szépségigény” kielégítésére alkalmazott, üres esztétizálást, a megfelelésért való reménytelen nyújtózkodást, és a végeredményt, a képet, ami a gyakran bombasztikus címek ellenére semmit, de semmit nem jelent. Milyen szöges ellentétben áll ezzel a privát fényképezés, ami semmi egyebet, csak a valóságos érdeklődést akarja kielégíteni: nem az „alkotó” tolakszik áttételesen minden kép közepére, hanem átengedi azt az őszinte kíváncsisága, az igazi csodálata tárgyának. Ezért annyira gazdagok ezek a képek mindazokban az információkban, amik a mi mostani kíváncsiságunkat, csodálatunkat megcélozzák és kielégítik. Ez a privát fényképezés titka, ettől olyan érdekes a Horus Archívum is, és ezért olyan nagyszerű például Lartigue, mert képzőművészeti iskolázottsága, érdeklődése ellenére olyan erősen dolgozott benne az őt körülvevő világ iránti kíváncsiság, hogy emellett semmilyen művészieskedő szándéknak nem jutott tér. Ha tetszik, ez a művésszé válás egyetlen kritériuma: úgy tudni a művészetről sokat, technikát és szellemieket, hogy az ne torzítsa, ne akadályozza az izzó, olthatatlan kíváncsiságot.

Hamarits Zsolt: Parallel portrék

128 oldal 59 képpel, 21,8×28,3 cm., Hamarits Fotóstúdió Kft., 2012.

ISBN 978 963 08 4031 6

A könyv címében szereplő szó egy immár hetedik éve létező művészeti folyóiratot idéz. Hamarits Zsolt 2008 óta tagja a lapot készítő csapatnak, és ebbe a kötetbe a Parallel számára készített portréit gyűjtötte össze. A képek modelljei a kultúra prominensei. A lap profiljának megfelelően legtöbb a táncos, koreográfus, azután zenészek, képzőművészek, színészek, írók és (Féner Tamás személyében) egy fotográfus is. A kortárs művészekre jellemzően sok az átfedés, nehéz a besorolás, hiszen némelyik rövid életrajz három-négy működési területet is megemlít.

Valamennyi portré műtermi és beállított. Ezért is, de Hamarits Zsolt szakmai igényességéből adódóan is kiváló a technikai minőség, gyönyörűek a tónusok, a fények. A szereplők hivatalból exhibicionisták, óhatatlanul hozzák magukat, az egész egy „terülj-asztalkám”, ami nem jelenti azt, hogy könnyű lenne a faladat, sőt. A portré szűknek látszó mezsgyéjén haladva a tizedmillimétereknek is óriási jelentősége van. A színészi álarc, a póz egyben védekezés is, és minden eszköz, legyen az valami a kézben, de akárcsak egy füstkarika, egyszerre két előjellel bír. Amennyit hozzáad a képhez, a modell jellemzéséhez, annyit el is vehet a lélek meztelen ábrázolásából. A szemérem tapintat, de egyben az őszinteség hiánya is.

Zsolt képei elsődlegesen nem önmagukért, hanem egy magazin lapjaira készültek. A modellek együttműködését sem a végtelen idővel való dacolás reménye, sokkal inkább a mostani (akkori) pillanatnak való megfelelés motiválta, és ez óhatatlanul meg is határozta az alapállást – nem is lehetne másképp. Mégis, a tehetség miatt, és mert a jóisten időnként éppen az Erkel utcai műteremre pillantott, születtek olyan képek is, amelyek túlnőttek a kiváló feladatmegoldáson, és helytől-időtől függetlenül annak is sokat mondanak, aki nem az ismerőst vagy akár saját magát keresi az albumban (Who is who?), hanem csak úgy általában Szophoklész bátor állításának igazáról akar – az arcokba, szemekbe nézve – bizonyságot szerezni.

Tímár Péter