HORVÁTH M. JUDIT: PRIVÁT KÉPEK*

Horváth M. Judit késő tavasszal, hosszú hallgatást követően, egy tőle szokatlan, a korábbiaknál is személyesebb, megdöbbentő és megrázó anyaggal jelentkezett a Mai Manó Házban. A téma nem új, sokan feldolgozták, dokumentálták már a kórházi tartózkodásukat, a betegségük egy szakaszát, bezárva egy közegbe, amelyben az egyetlen értelmes cselekvésnek éppen ennek az állapotnak a megmutatása tűnt. Horváth M. Judit azonban egészen másra vállalkozott, vagy inkább egészen más eredményt hozott az általa készített képanyag, amely időnként, amint ő mondta, kiegészült a családtagjai készítette felvételekkel, amikor ő már képtelen volt tartani a fényképezőgépet.

A anyag szokatlansága, a nagyon személyes és őszinte feltárulkozáson túl, abból fakadt, hogy itt már nem csupán fotográfiák sorának hagyományosnak tekinthető bemutatásáról volt szó, hanem egy önálló installációról. Csizek Gabi egy külön teremben helyezte el a képeket kivetítő projektort, ahol a látvány és a hozzá tartozó, Zányi Tamás által koncipiált hangeffektusok, dallamfoszlányok, zenei motívumok, zörejek zárt egységben működtek a látvánnyal. A teljes sötétségben, akárcsak a moziteremben, felfüggesztődött a külső világ, csak a képek jelenléte és a hozzájuk kapcsolódó kísérő hangok, zenei motívumok jelentették a megtapasztalható realitást. Az installációs helyzet Nan Goldin hasonló megoldású munkáit juttathatja eszünkbe, nemcsak az installációs megoldásból adódóan, hanem a személyes helyzetek közvetlen bemutatásából fakadóan is, ami ugyan nem nélkülözi, nem nélkülözheti a megrendezettséget, a felvételi helyzetek látszólagos spontaneitása mégis felülírja azt.

A Privát képek cím szemérmesen hallgat arról a tényről, hogy Horváth M. Judit élete egy válságos időszakában nyúlt a fényképezőgéphez; ahogyan Hermann Ildi is, aki azt mondta diplomavédő prezentációjában, hogy számára az egyetlen értelmesnek tűnő reakció erre az állapotra a fényképezőgépnek a személye és a világ közé iktatása volt. Így létrejöhetett az a bizonyos, Jean Baudrillard által is emlegetett távolság a fotós mint szubjektum, illetve a betegség között, amely csak mint távoli, ezáltal „tárgyilagos távolságtartással szemlélhető” objektum jelent meg percepciójában.

Horváth M. Juditot azonban valami egészen más indította arra, hogy fényképezőgépet fogjon. Nem arra törekedett, hogy a felfoghatatlannak tűnő helyzetet igyekezzen a kamera segítségével racionális eseménnyé, felfogható, megmagyarázható dologgá szelídíteni. Sőt, a képsort nézve és Zányi Tamás zenéjét hallgatva, inkább az válik feltűnővé, hogy az adott helyzetben épp a kamera segítségével igyekezne önmagába hatolni (néha mintha szó szerint is), és olyan kérdéseket felvetni önmaga számára, amelyeket mások inkább elfojtani igyekeznek a hasonló helyzetekben.

A betegség nem tartozik a mindennapi élethelyzetek közé. Ilyenkor a test a megszokottól eltérően van jelen a gondolatokban, pedig nagyon is az ember sajátja, hiszen jelzéseket küld, amelyeket tudata, legalábbis egy bizonyos intenzitásig, regisztrál. Érzi a fájdalmat, a lázat, és pszichésen is tapasztalatokat gyűjt, amelyek nyilván nem elválaszthatók a fizikai folyamatoktól. Ugyanakkor tőle távoli, idegen dologként jelenik meg a korábban (jobb esetben fenntartás nélkül) sajátnak tudott és érzett test, épp a nem mindennapi, szokatlan érzések és tapasztalatok miatt, amelyek így nem tűnnek az övéinek. A betegség mint saját állapot tudatosítása (ezzel pedig a saját test elfogadása betegen is) esetenként hosszan tartó folyamat. Talán ezt nevezhetnénk a betegség elismerésének, önmagunkkal való elfogadtatásának, amíg tehát eljutunk abba az állapotba, hogy már nem tőlünk távoliként, hanem sajátunkként, magunkként tekintünk a megváltozott állapotba került testünkre. Ez kétféle megoldásra sarkallhat. Vagy a megadásra, annak beismerésére, hogy nincs mit tenni, csak várni a fejleményeket; vagy pedig arra, hogy belátva és elfogadva a helyzetet, az ember igyekszik tenni valamit ellene, amennyiben lehetősége van rá. Mi módon kapcsolódik ez Horváth M. Judit munkájához? Ő, a már említett előzményekkel ellentétben, nem egyszerűen a dokumentátor tárgyilagos pillantásával fordul önmaga felé. Éppen ellenkezőleg. Részben azt látom itt is megmutatkozni, ami Nan Goldin első fontos művének az egyik lényeges motiválója volt (aminek ugyan ellentmond a mű végleges és „kanonizált” címe), a nyomhagyás. Önnön átmeneti jelenlétünknek megelőlegező igazolása, a barthes-i „itt volt lét” lehetőségének biztosítása, ebben az értelemben pedig egyben valaminek a hátrahagyása, ami majd egyszer a mi fizikai prezenciánk helyére léphet, ha be nem is töltheti, de részben elfoglalhatja azt (igaz, Barthes életének története a könyv megírását követően nyomaszó és intő jel). A másik lényeges mozzanat pedig az, ami Goldin művéből szükségszerűen gyakran hiányzik: a tudatosságnak az a szintje, amelyen Horváth M. Judit végig dolgozik, nemcsak a képek válogatása közben, hanem már azt megelőzően, a képek készítésekor is.

A felvételek önmagukban, miként azt Goldin is többször hangsúlyozta, bár fontosak, nem igazán értelmezhetők, önmagukban állón nem igazán relevánsak. Lényegüket, jelentésüket abban a kontextusban nyerik el, amelybe készítőjük helyezi őket. Ebből a perspektívából tekintve pedig nem elsősorban a betegség már tudatosan megélt időszakának, majd a gyógyulásnak a folyamata bontakozik ki előttünk. Nem az kap jelentőséget, hogy mik az egyes stádiumok, miként változik az arc, a bőr, a hajszín, milyen hegek maradnak vissza, milyen a kórházi szoba, a kert, amely enyhülést hoz a sok neonfény, orvosi zöld meg steril fehér nyomasztó unalmába. Nem a kórtermi magány vagy a kiszolgáltatottság kerül itt előtérbe. Éppen ellenkezőleg, mintha a betegségnek ezek a hozadékai, nem ritkán szükségszerű velejárói teljesen érdektelenek lennének. Az azonban, ami a néző elé tárul, már csak a mű keletkezésének történetéből fakadóan is ambivalens. Nem azért, mert többféle értelmezésre adna lehetőséget (hiszen az evidens), hanem azért, mert lényeges különbség van abban, ahogyan akkor viszonyult helyzetéhez, környezetéhez és önmagához Horváth M. Judit, amikor a képeket készítette, meg aközött, ahogyan akkor tekintett a már kész felvételeken megmutatkozóra, amikor a mű végső formáját kialakította. Ez a befogadó számára talán nem nyilvánvaló. Azt is gondolhatná, hogy nem is lényeges. Jelentőségét az eltökéltség és tudatosság adja, amellyel Horváth M. Judit végigviszi koncepcióját.

A két időpillanatban jellemző, különféle viszonyulások abból fakadhatnak, hogy a mű lezárásakor érvényes perspektíva a felvételek készítésekor még nem volt előre látható. Arról, hogy mi foglalkoztathatta Horváth M. Juditot fényképezés közben, nem érdemes feltételezésekbe bocsátkozni. Amiből a néző kiindulhat, az a kész munka, illetve a különféle hangeffektusokból álló kísérőzene. A vetítésnek köszönhetően összefüggő történetté összeálló képsor motívumokkal indul, amelyeket leginkább – amint azt a cím is előrevetíti – a privát fotó kategóriájába lehetne sorolni. Ebben az esetben azonban nem az adja jelentőségüket, hogy miként viszonyulnak a személyes tér más elemeihez, hanem az a tekintet, amellyel Horváth M. Judit fordul feléjük, és amelyet megpróbál közvetíteni, talán elsősorban is saját maga számára. A nyitókép egy régi írógép, rajta egy furcsa kis szív – mintha kézzel készítette volna valaki – kapcsolódik egy kör alakú keretbe helyezett fényképhez. Korábbi, Csalóka látszat című kiállításán már találkozhattunk olyan képekkel, amelyek ezekhez hasonló tárgyakról „meséltek”. A Privát képek tárgyai esetében azonban sokkal hangsúlyosabb a személyes viszonyulás, ahogyan a tárgy a képet készítő életének egy bizonyos szakaszához vagy eseményéhez kapcsolódik, amiről persze a néző mit sem tud, valójában nincs is rá szüksége, elég, ha csak feltételezi ezt a kapcsolatot.

A tárgyak mellett természetesen a legnagyobb hangsúly a saját test megfigyelésére kerül. A legtöbb felvételen a fokozatosan interiorizált állapot, az ahhoz való viszonyulás, annak elfogadása, majd a vállalt el nem fogadása stádiumaiban rögzített látványokkal találkozhatunk. Mintha minden felvétel egy kérdés lenne, Horváth M. Judit kérdése önmagához, saját testére vonatkozóan, a „mivé leszel?” tétova kérdésével. A kiállítás perspektívájából azonban inkább a test változása kerül előtérbe, fokozatos és elkerülhetetlen átalakulása, ami külsőségekben mutatkozik meg. Mindeközben pedig sejteni véljük, hogy legalább annyira lényeges az egyes testterületek, -felületek fokozatos átlényegülése, eredeti jelentésüknek és jelentőségüknek a lassú változása, az egyes testrészek új jelentéssel való telítődése, vagy éppen az eredeti jelentés elvesztése. Mindez a néző elől lényegi módon elzárva marad, a történet főszereplője magába fojtja, de nem annyira tabu, mint inkább titok mivolta miatt. Saját, féltve őrzött titkaként kezeli és őrzi.

A harmadik képtípust azok a felvételek képviselik, amelyeken más is megjelenik, de csaknem mindig Horváth M. Judittal együtt. A szituációkból sejthető, hogy családtagokról van szó. A férj, két fiatal nő, talán a lányaik, végül két kutya, amik szintén családtagként mutatkoznak meg. A képek intenciója nem kérdéses: rögzíteni azt, ami itt még egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen, de akár hamarosan múlt időbe teendő, és fokozatosan, a szándékolt vagy akaratlan felejtés okán, szertefoszló érzéssé válhat. Olyasmit mutat fel Horváth M. Judit, talán öntudatlanul is, ami miatt még mindig rabul ejti a fényképből áradó félelmetes erő azt, akit személyesen érint a látvány.

Az egymást váltó kockák között van néhány, amelyik a külső világot hivatott belevonni ebbe a zárt, belső miliőbe. Ezektől a vetítés vége felé megjelenő két, csaknem egyforma felvétel lényegesen eltér. A két képen ugyanaz a terasz látható. Mindkettőről hiányoznak az emberek. Csak növények és vázákba tett vágott virágok töltik ki a látóteret. Mindkettőn a napnyugta előtti pillanat rögzült, és a történet lezárásának két lehetséges módját előlegezik meg: az egyik inkább derűs, a barnásvörös fény szétárad mindenen; a másikon a tarka virágok egy félhomályos temetőkert szomorú dekorációjára emlékeztetnek.

Végső soron Horváth M. Judit a privát képein keresztül saját megrázó történetének vizuális mozzanataival szembesít minket. A néző egy ember „szenvedéstörténetét” meghatározó stádiumait követheti nyomon, amely történet végül földi megváltással zárul, habár a test és a lélek még sokáig kénytelen a nyomokat magán és magában hordozni.

Pfisztner Gábor

*Közös kiállítás Hermann Ildivel a Mai Manó Házban