HEAD 2 HEAD / FEJRŐL FEJRE

A tárlatot olyan évben hozta létre a fotó (és fotóhasználatú alkalmazott művészeti) kiállításai témáiban mindig alternatív Kunst Haus Wien, amikor a gazdasági válságot kezelő nagyhatalmak – Oroszország, Franciaország, Kína, az Egyesült Államok – nagy horderejű politikai választások előtt állnak. A várhatóan így is, úgy is sorsdöntő választási eredményekhez a kiállítás-koncepció eleve kétségekkel viszonyul.

Szarkazmust rejt már a cím szójátéka és a kiállításplakát is, mely a kétdimenziós portré-témát a közelmúltból vett esettanulmányból kiemelt fotóval hirdeti. Azon Marx–Lenin monumentális szobrának 3D-s megidézése nemcsak a plasztikát, de a dátumot, az idő többféle dimenzióját is közvetíti. Sibylle Bergmann egykor kelet-német fotográfus sorozata 1975-től kezdve, tizenegy éven át követte az NDK – azóta eldózerolt – berlini parlamentje elé, a Palast der Republik előtti térre (Marx–Engels-Forum) Ludwig Engelhardt szobrász által készített kettős kolosszus születését. A Museum of Design Zürich és a Kunst Haus Wien (az előző közös svájci–osztrák politikai-jogi-etikai fotótörténeti kiállításról lásd Szegő György: Vitatott képek, Fotóművészet, 2010/2) kurátorai a mitikusan hosszúra sikerült építő-processzusnak azt a mozzanatát választották a plakátra, amelyen 1986-ban, „négy perccel” a német egyesítés előtt, a felállítására a Spree-hidak miatt fej nélkül utazó emlékmű behajózik a térre. A fotó nemcsak Berlin és Németország egyesítésének közelgő jövőjéről szól ma, de megidézi a (többek között) Wilhelm Kaulbach 19. századi germán történelmi festészetéből (is) merítő náci propagandát. Sőt, konkrétan Arno Breker és Josef Thorak – Hitler udvari művészei – szobrászatának rossz emlékét is. Hozzá az utópiák üdvtörténeti idejéről is beszél. Nevezetesen, asszociálhatunk arra a (tervek szerint 60 m magas) Lenin-figurára is, amely az 1930-as években lezajlott moszkvai nemzetközi építészeti pályázat győztes tervének (az eredeti Fárosz-torony formájában soha meg nem épült) Szovjetek Palotájának tetején állt volna (építész: Borisz M. Jofan). A nézőnek bizonnyal eszébe jutnak a macedón–görög Theo Angelopulosznak a ’90-es évek délszláv háborúját kommentáló filmeposzából azok a megrendítő képsorok is, amelyekben egy másik „halott” szocialista emlékmű-szarkofágja Odüsszeuszként, temetetlen hősként bolyong a kelet-európai, balkáni Dunán. Végül, de nem utolsó sorban: Sibylle Bergmann fotójának (akkor merész) fejetlen „beállítása” ma a tárlat kontextusában közérthetően jelképezi a manipulálható, médiafüggő, jól megdolgozható modern embert is. Aki a választási kampányok mérlegeként végül legjobb/

legbalgább hite szerint, fontossága boldog tudatában, 2012-ben is képes lesz az idol „hiányzó” fejét jobb- és/vagy baloldali eszmékre hivatkozó, aktuális néptribunokkal behelyettesíteni.

A 43 eredeti fotót, 173 fotómontázzsal megkomponált plakátot, 56 illusztrációként válogatott újságoldalt, 3 filmet és sok tárgyat bemutató tárlat körüljárja a választási kampányokban szokásos verbális manipulációt és képi meggyőzést, 1826-tól (az USA első nyílt elnökválasztási évétől) 2006-ig. A mustra hét esettanulmányt szentel Lenin, Che Guevara, Schwarzenegger, Timosenko, Mitterrand, Berlusconi és Bruno Kreisky imázsépítésének, visszatérő választási stratégiáiknak, hat fejezetet pedig a kampányokban használt képformáknak. Végül a fent említett szoborállító sorozat és blokkja a politikai reprezentáció kontextusaival foglalkozik. Itt szinte vallásos módon együtt érző emóciókat ébreszthet a kereszténydemokrata Angela Merkelről Herlinde Kolbl által készített másik fotósorozat. A politikusnőt 1998-ban, a még ellenzékben vívott CDU-kampány idején ábrázoló fotó fiatalos arcot mutat. Aztán a karrier kulcséveiben megismételt, hasonlóan frontálisan beállított, tárgyilagosan világítva megcsinált portrékon látjuk a kép alanyának felgyorsuló idősödését, a politikai imázsépítés „ént” elidegenítő munkálását, az „arc” harmóniájának törését (a fotós a német Arany Kamera-díjat és az Eric Salomon-díjat is megkapta). Hogy az ilyen széria indítását nem lehet elég koraira időzíteni, arra szép példa a kiállítás előtt nem sokkal (de attól függetlenül) megjelent Spiegel-kép, amin az elnöknő, még tizenévesen, a kelet-német kommunista ifjúsági szervezet, az FDJ egyenruhájában néz az ismeretlen fotográfus kamerájába.

Még mindig ebben a kiállítás egységbe került a World Press Photo Award 2007-es díjával kitüntetett Nicolas Righetti fotóesszéje, amelyet szintén éveken át készített Nijazov Türkmenbasiról. A türkmén politikus az új iszlám államban, a szovjet diktatúra egyenes folytatásaként sikerrel tudta továbbvinni saját arcát, valójában a „totalitárius vezér” imázsát.

A „Demontage” blokk az előző, szentté avató képi gyakorlat ellentétét prezentálja. A lejárató kampány, a kritikus hang dokumentumait John Heartfield nevezetes, fasizmus-ellenes munkáival vezeti be, aki a 20-as évek új tipóját és a konstruktivista fotómontázs eszközeit együtt alkalmazva érte el a komplex leleplező hatást. Hozzá kell tenni, hogy ugyanezzel a forradalmian modern eszköztárral dolgozott az az ismeretlen olasz alkalmazott grafikus is, aki Heartfielddal ellentétes, glorifikáló propagandahatásra jutott Mussolini plakátján, amikor a mindig alsó gépállásból készített fotót széteső raszterpontokra bontotta – szinte a 70-es évek szitanyomott plakátművészetét megelőlegezve.

Erőteljes demontage-egységet raktak össze a ’68-as diákfelkelés idején a Sorbonne-on és a párizsi Szépművészeti Akadémián valóban szitatechnikával készített „röpcédulákból” – bár a 350 montázs és grafika inkább csak amolyan kisnyomtatvány. De Gaulle arca ezeken a tacepaókon tehetetlen marionettbábként, az egészében béna egykori Nagy Nemzet, a még sok mindenben feudális Franciaország konzervativizmusaként jelent meg. Nemcsak a körülzárt egyetemeken, de reggelente szerte a párizsi házfalakon.

Kevésbé szorul konkrét történeti zárványba az az öt kulcsfigura, akit a tárlat centrumába állítottak. Lenin alakváltozatai ebben a szélesebb históriai távlatban jól ábrázolják a politikai imázs-gyár képi/ikonografikus manipulációját. 1918 és 20 között még nem a később konvencionális Lenin-képpel dolgozott a propaganda. Talán még elég volt a manipulálatlan riportkép? 1920-tól Lenin előbb a forradalmár próféta alakjaként jelent meg, sötét kabátjában dinamikusan előredőlve, kinyújtott kezével a jövőbe mutat. 1924-től Lenin alakja egyre inkább Sztálin „háttere” lett, s csak annak halála után került újra előre. 1970 után felhagytak Lenin politikai vezéralakként való beállításával, inkább a gondolkodó, befelé forduló humanista filozófus, az egyszerű ember imázsa került előtérbe. A „berlini fal” ledöntése óta pedig szatirikus grafittikké, a posztmodern dekonstruktivizmus egyszerű ornamentikus elemévé deriválódik a néhai forradalom megszemélyesített archetípusa.

Che Guevaráról őrzi a fotográfia a leginkább időtálló „képet” – ez csak részben köszönhető a kubai világforradalmár által megjelenített „individuális szabadság” tartós eszményének. Másrészt Alberto Korda fotográfus sikere ez, akinek az 1960-ban készített portréja a politikai ikonok leggyakrabban reprodukált, egyelőre nem avuló ikon-példája lett.

Ismét más eset Arnold Schwarzenegger kaliforniai kormányzó politikai arcképe. A Stájerországból 21 évesen kivándorolt Mr. Universe reklámjövedelméből ingatlan befektető milliárdos lett, aki 1975-ben váltott a filmüzletre. Az 1982-ben forgatott Conan, a barbár csak egy képregény filmváltozata. A nagy ugrás az 1984-es Terminator című sci-fi volt, az akcióhős (jórészt az effekt-specialisták által megformált) figurája a politikai felhasználásra alkalmas elemi ösztön – a színésszel összeforrott – toposza lett. A már középkorú Schwarzenegger 1986-ban feleségül vette J. F. Kennedy unokahúgát, és lehengerlő politikai kampányában a body builder egykor rettenthetetlen izomarca immár a „Győzedelmes Amerika” figurájával fonódott egybe. Ez a titánból épült Gólem persze kísértetiesen hasonlít a jövőbenéző fiatal proletár szovjet bronzfigurájára, á la Vera Muhina. A kaliforniai kampány abban a gazdasági versenyben megugró Amerikában történt, melynek ex-filmszínész elnöke, Ronald Reagan éppen legyőzte a „Gonosz birodalmát”. Persze e párharcban nagyban felélték a Föld ökológiai készleteit. Amire a következő elnök, George Bush azt mondta: „nem baj, hamarosan úgyis átköltözünk a Marsra”.

Még inkább kortársunk a most bebörtönzött Julia Timosenko, aki Dnyepropetrovszkban nőtt fel, az energiaszektorban gazdagodott meg, popsztárokkal együtt fényképezkedett a kampányában. Asztronautanőként, sugárzó lovagként, szentként, parasztlányként pózolt. Majd mintegy hétezer nagyfelbontású fotót tett fel az internetre (http://www.tymosenko.ua/en), és megválasztatott, még később bebörtönöztetett. Ez már a demontage magasiskolája.

A kiállítás alsó emelete régimódi történeteket sorol: a „Common Man”, aki persze rafinált módon: egy ember közülünk. Aki – különösen a nehéz időkben –, a „szimpatikus jó szomszéd” arcával hódít. Nem izompacsirta, inkább amatőr sportoló, aki hétköznapi ruhában, farmerben arról beszél a plakáton, hogy „ismeri a gondjainkat”…

Ugyancsak régi vágású, de most a világgazdasági válságban jól kamatozó Jolly Joker a „család és gyerekbarát” politikus imázsa. Aki az egyszerű emberi érzelmekből a jövő szimbólumává emeli át a „gyerekek” ügyét. Szívesen áll a kamera elé a szüleivel, gyerekeivel, többgenerációs családi házzal a háttérben.

Az „Economic Man” amerikai választási típusa a jólétet profizmusával garantáló „mérnök”. Aki a kiállított plakátok szerint szívesen kapcsolja politikai arcához az „iparobjektumok tervezője”, „új városnegyedek megálmodója” imázst. Aki a kampány story-boardja szerint telefont, újabban handyt fog a kezében, dinamizmust és realizmust egyszerre sugároz mimikája. Témáiban az „arányos adók”, az „államcsőd elkerülése”, a „munkanélküliség felszámolása” kérdésekhez tér vissza minduntalan. Nem számol az ígéreteiben egyszerűen megoldható gondok mögötti komplex és nagy tehetetlenséggel bíró, erősen lehorgonyzott valósággal. Éppen ennek elfedésére gyakran keveri ezt a figurát az előző „Common Man” által képviselt, politikai felelősséget hirdető szereparccal.

A kiállítás, noha száraz tárgyilagossággal elemzi a klasszikus politikai karrier képi és módszertani elemeit, fázisait, mégsem semleges összképet kínál. Ha nem is didaktikus vagy leleplező, de érezteti a különbséget abban, hogy a fotót használó marketinget a kampány vagy a hatalom idején gondolták-e ki. S így már önkéntelenül is harapósan szatirikus. Persze csak a kulisszák mögé pillantani kíváncsi néző számára. Ha van valami Ludwig Wittgenstein vallásos nyelvről mondott axiómájában, akkor a hívő ez ügyben immunitással rendelkezik. A „választás nyelvének” leleplezése éppen a stabil választó számára csupán saját hitét támadó blaszfémia. Az ő választói voksa a hitbuzgó ember bizalmán alapul, nem hagyja magát a személyes tapasztalatokkal vagy egy ilyen kiállítás tudományos igényű cáfolat-halmazával megingatni. Vakhite lehetetlenné teszi a „Fejről fejre” képnyelv tartalom-értő olvasását. A kiállítás e nézőtípus számára ellenjavallt.

Szegő György

(Kunst Haus Wien, 2012. március 8. – június 3.)