FOTOGRÁFIÁK VIDÉKI GYŰJTEMÉNYEKBEN

A szakmai körökben évek, de ha a több irányú előzményeket tekintjük, inkább évtizedek óta dédelgetett kutatási szándék első fontosabb gyakorlati lépése valósult meg 2011-ig a Nemzeti Kulturális Alap támogatásának jóvoltából. A felmérést a 2008-ban alakult, fotótörténészeket, muzeológusokat, művészet- és kultúrakutatókat tömörítő szervezet, a Magyar Fotótörténeti Társaság (MAFOT) vállalta.

A közös gondolat előképei

Már az 1980-as évek második felében szerveződött Miskolcon szakmai kerekasztal a fénykép mint történeti forrás tárgyában, amellyel egy időben természetszerűen merült fel a közgyűjteményi fotóanyagok alaposabb ismerete, áttekinthetősége. A konferencia kezdeményezése Kunt Ernő és Tarcai Béla nevéhez fűződik.1 1993-ban múzeumi körökben igen nagy visszhangra talált az Érték a fotóban című tatai konferencia és kiállítás, melyet Kincses Károly és Stemlerné Balog Ilona szervezett.2 Megemlíthetjük a Néprajzi Múzeum néhány kiállítását és kötetét,3 számos izgalmas forrásfeltáró kezdeményezést4 vagy a felsorolás végére ugorva a fotótörténész oldaláról összegző monográfiát, Stemlerné Balog Ilona nemrég megjelent könyvét.5

Az említettek mellett ebben a bő húsz évben számos jelentős kezdeményezésről tudunk, egyfelől a gyűjtemények oldaláról, képanyagaik feltárását, bemutatását, adatbázisba szervezését és digitalizálását6 szorgalmazva, másfelől a kutatók oldaláról a képértelmezés módszertanát megalapozandó.

2004-ben a szegedi múzeum Kép – dokumentum – műtárgy címmel szervezett országos fotótörténeti konferenciát, ahol a tatai összejövetel után újfent találkozhattak a kis és nagy múzeumok „fotóérzékeny” szakemberei. Beszéltek műtárgyvédelemről, feldolgozásról és felhasználásról, szerzői jogról, de legtöbbet az akkor még kevésbé kanonizált digitalizálási kérdésekről. Sajnálatos módon a publikált összegzés elmaradt, de az előadások arról győzték meg a fényképpel foglalkozókat, hogy a kevésbé frekventált, alig publikált gyűjtemények hihetetlenül sok feltáratlan forrást rejtenek az egyes tudományterületek, a történetkutatók, a teoretikusok számára. Újabb és újabb kincs, addig „ismeretlenül” rejtőző képanyag került felszínre. Már akkor is tudtuk, még mindig nem látunk és láthatunk mindent.

2008-ban rendezték meg az 1956-os Intézetben a Kép – történelem – elbeszélés műhelybeszélgetést.7 A megbeszélés bevezetőjében Gyáni Gábor történész hangsúlyozta, hogy az újabb történettudomány a politika és társadalmi struktúrák vizsgálata mellett mind hangsúlyosabban a mikrotörténések, mentalitások, hétköznapok históriája felé fordult, felértékelődött a képi, ezen belül a fotografikus források szerepe. Gyáni kemény szavakkal bírálta kollégáit, elmarasztalta közömbösségüket: a képek forrásértékével nincsenek tisztában, máig illusztrációnak tekintik őket.

A jelenkutató történészek és a fotótörténészek műhelymegbeszélésének aktualitását az adta, hogy a Nemzeti Kulturális Alap kereste a módját, hogyan lehetne teljes mélységében föltárni az ország legnagyobb fotóarchívumának anyagát; a Magyar Távirati Irodáról van szó.8 Nyilvánvalóan nemcsak a gyakorlati kérdések számítottak és számítanak nyitottnak (digitalizálás, tárolás, tulajdonjog, védettség, szerzői jog, kutatási lehetőség stb.), hanem a fotóművészeti, a fotótörténeti, politikatudományi s mindenekelőtt a történeti kérdések: mire való egy ilyen mennyiségű képanyag őrizgetése? kit fog érdekelni? milyen történelemképek bonthatók ki belőlük? a szemtanúk és kortársak hogyan erősíthetik vagy hamisíthatják meg a képek hitelességét? maga a digitalizálás és adatolás hogyan módosítja a képek jelentését?

Ha egy ennyire közismert, jó állapotban lévő és sokak által használt fotóarchívum is a feltárás állapotában lévőnek definiálja magát, mi lehet a helyzet a többi gyűjteménnyel, fővárosiakkal és vidékiekkel?

A meglepő gyűjteményi egységekkel való váratlan szembesülés meglódíthatja a módszerről való gondolkodást, mint amikor megismerhettük a makói József Attila Múzeumban lappangó Homonnai-hagyatékot. A huszonötezer üvegnegatív kihívása számos próbálkozás és zsákutca után arra vezetett rá bennünket, hogy nincs elegendő eszköz és energia akárcsak egyetlen, az emberemlékezet peremén lebegő műtermi hagyaték kimerítő feldolgozására: azonosíthatatlanok voltak a szereplők, a fotografálási alkalmak és helyzetek, a képeken rögzített élmények, szokások és hagyományok, bár csak az 1920-as évekig kellett volna visszanyúlnunk. Ezért döntöttünk úgy, hogy monográfia helyett három tanulmány szülessen. Szabó Magdolnáé, aki a történész alaposságával mutatja be a fotográfust és családját, Szűcs Tiboré, aki rekonstruálja a képekből a fotóműtermet, a fotográfus képkészítési gyakorlatát, valamint Bán Andrásé, aki egyetlen életút, egy makói orvos személyes fotóhagyatékát vizsgálva az egyes portrékészítési gyakorlatokra világít rá, azaz arra, hogy egy adott személyiség hogyan próbálja érvényesíteni önképét az alkalmi fotográfusok kamerája által.9

A Homonnai-kutatás – amelynek értékeit a fotóval foglalkozó szakma jól ismeri – jó néhány módszertani felvetésre sarkallta a kutatót. Olyan hagyaték ez, amelyhez hasonlók tucatszámra lappanghatnak a vidéki közgyűjteményekben, vagy egyes részeket valamely aktuális célnak megfelelően illusztrációként kiragadva láthat a kiállítást néző, az újságolvasó vagy a kutató, egy-egy tanulmány kíséretében. A Homonnai-könyv megjelentetése során el kellett vetni annak ötletét, hogy egy teljes hagyatékot, huszonötezer képet érdemes volna publikálni. Nem a technikai nehézségek láttatták be e vágy reménytelenségét, hisz enynyi üvegnegatívot beszkennelni és dvd-n egy könyvhöz mellékelni csak pénz és szorgalom kérdése. Hanem az, hogy mire lehetett volna használni ennyi képet adatolás nélkül. Hány arc nézett volna ránk, megszólalni nem tudva? A kép és a történet szorosan összetartozik…

Ezek, illetve a fotót több irányból megközelítő kutatások résztvevőinek sok-sok egyéni tapasztalata alapján szervezte a Magyar Fotótörténeti Társaság (MAFOT) a vidéki fotógyűjtemények kutatását. A szakma legtöbb képviselője ma is úgy érzi, a módszertani bizonytalanságokon túl a források feltárása is sok meglepetést tartogat még, érdemes rejtett kincseket keresgélni. Az egyes gyűjtemények fellelésén, fotóanyaguk felmérésén, tárolási és feldolgozási módjaik feltárásán túl az is érdekelt bennünket, hogy ezt milyen célokkal, milyen történelemkép jegyében teszik, melyek a fejlesztés céljai, perspektívái.

A magyar fotókultúra, fotótörténet forráshelyeinek feltérképezése

A támogatott program elsőként a vidéki múzeumi, könyvtári, levéltári és egyházi szervezetek fotográfiai gyűjteményeit vette górcső alá, hogy azok kiemelkedő egységeit tanulmányozza. Első lépésként nem vállalhattuk, hogy az említettek körén kívül helyet foglaló, a fotókultúra és képkutatás számára hasonló értékeket rejtő magángyűjteményeket megvizsgáljuk, bár kétségtelen, hogy a hivatalos intézményi struktúrába be nem tagozódó fotógyűjteményekkel is kell és érdemes a későbbiekben foglalkozni.

Képtelenség lett volna az adott időtartamon belül minden egyes intézményt személyesen megkeresni, és lehetetlen néhány hónap alatt a múzeumi fényképek, negatívok minden darabját kézbe venni, „megforgatni”.

Hatékonyabbnak bizonyult, hogy a vidéki közgyűjteményeket (múzeumokat, könyvtárakat, levéltárakat) és a nem muzeális besorolású egyházi gyűjteményeket egy kérdőívvel kerestük meg. A kérdőíves tájékozódás az egyes fotóanyagok nagyságára, jellegére és összetételére, továbbá a számon tartott értékesebb gyűjteményi egységekre, azok reprezentáltságára irányult. Közel háromszáz vidéki intézmény kapta meg a körlevelet, ebből 156 olyan, amelyikben jó eséllyel őriznek számottevő fényképanyagot. Kilencven intézmény küldte el válaszát, így az országos kutatásba a beérkezett kérdőívek meghatározó tartalmi adatai alapján kezdtünk.10

A helyi vagy tematikus gyűjtemények egységei különböző értékek mentén közelíthetők meg, elsősorban művészeti, esztétikai, technikatörténeti, muzeológiai vagy forrásértékű szempontból. Minden gyűjteménynek vannak exponáltabb, gyakran publikált és a kutatás elől rejtőző, feltáratlan részei, amelyek a fotóhasználat mértékét és jellegét tükrözik. Az átfogónak tetsző „hol és mit tárolnak?” kérdés valójában a történet- és társadalomkutatás, a művészettörténet, fotótörténet és muzeológia látókörébe eddig nem került fotográfiai dokumentumok lelőhelyére, képi tartalmára és a fotográfiai műtárgyak paramétereire fókuszált. Újra és újra előtérbe kerültek a lokális tudás és a múzeumi nyilvántartások alapján ismert és rögzített vagy névtelenül rejtőző, de jelentős anyagot hátrahagyó vidéki fotográfiai műtermek, hivatásos és amatőr fényképészek, műkedvelő dokumentátorok hagyatékai. Hol ezres nagyságrendben, hol csak néhány tucattal képviselve. Vagy a legkülönbözőbb megrendelésre készült albumok, üzemi fotográfiák és még számtalan céllal, tervezéssel vagy spontán létrejött egyedi alkotások.

E folyóirat hasábjain szeretnénk ízelítőt adni e kutatás eredményeiből. Tájanként megmutatni az egyes gyűjtemények keresztmetszetét, ráirányítani a figyelmet a művészeti, esztétikai, társadalmi-kulturális szempontból figyelemfelkeltő szegmensekre.

Mielőtt a konkrét példákba kezdenénk, még egy fontos, a fotókutatók számára hasznos gyűjtésről számolunk be: elkészült az egyes gyűjteményekhez köthető, a fővárosi és vidéki múzeumi kiadványokban, tanulmánykötetekben, folyóiratokban, szaklapokban eddig megjelent fotótörténeti és elméleti publikációk összegzése. A kifejezetten könyvtári búvármunkát, a hazai fotótörténet, fotókultúra ily módon soha egybe nem szedett bibliográfiáját Molnár Márta, a Magyar Képzőművészeti Egyetem könyvtárosa végezte. Forrásai: közgyűjteményi évkönyvek, könyvsorozatok, folyóiratok, szakfolyóiratok és társadalomtudományi periodikák, hírlapok. Nem csupán a közgyűjteményi fotódokumentumokkal kapcsolatos kutatásokat szedte egybe, de azt kiegészítette a helytörténeti írások fotós vonatkozásaival és természetesen a monografikus értékű önálló kötetekkel. (Hamarosan olvasható a Magyar Fotótörténeti Társaság honlapján: www.mafot.

hu címen, addig itt böngészhető: http://

www.rev.hu/oha/apex/p?n=196603418590117981)

Baranyai tapasztalatok

A pécsi Janus Pannonius Múzeum egyes gyűjteményei tudományszakonként külön épületekben kapnak helyet. Az Új- És Legújabb Kori Történeti Osztály Fotógyűjteményének 50 százaléka van leltárba véve; egyedi, illetve szekrénykataszteri nyilvántartásukban közel 35 000 fotó szerepel, negatív, pozitív és dia egyaránt. A teljes mennyiség kb. 60–70 000 darab. A fotóanyaggal Gál Éva történész foglalkozik munkaidejének kis hányadában, mivel külön fotógyűjtemény-kezelő nincs náluk alkalmazásban. 1880 előtti képanyaguk mindössze 1 százaléka az összes fotódokumentumnak, az 1880 és az első világháború közöttiek 17 százalék, a két háború közötti 38 százalék, a második világháború utáni 44 százalék. A történeti osztály fotógyűjteményének legfőbb értékei a Baranya megye múltját dokumentáló fontos képi források: a városképek, családi fotók, a hivatásos fényképészektől származó archív felvételek. A kutatók leginkább mint a várostörténet képi forrásait használják a gyűjtemény anyagát.

Könnyű József, Kundelein Ilona és Kozma Gizi pécsi műtermi fényképészek hagyatéka jelentősebb, de a mohácsi Predács Ferenctől is került be anyag, amelynek nagyobb hányada Mohácson található. Az amatőrök fotóhagyatéka közül megemlítendő a Vadász István, Dr. Murányi Iván pécsi és Eilingsfeld János dunaszekcsői amatőr fotósoktól származó jelentősebb gyűjtemény. Utóbbi képíró neve (németesen Johann Eilingsfeld) inkább ismert a Duna-rajongók körében, hiszen kapitányként teljesített szolgálatot lapátkerekes vontatógőzösön és utasszállító gőzhajón a Duna Gőzhajózási Társaság (Donau Dampfschiff Gesellschaft, DGT) égisze alatt. Intelligens, kitűnő nyelvtudással, szerteágazó figyelemmel, technikai érdeklődéssel rendelkező ember lehetett. Erről fényképei is tanúskodnak. Sokáig a Helios nevű gőzösön szolgált (ennek tervrajza szintén a gyűjteményben található). Utasokat, baráti társaságokat kapott lencsevégre, de maga is szívesen beállt a csoportok képeihez. Az 1910–1920-as évek felvételei a Duna-menti városok folyóparti életét, tájképeket, városképeket, hajómalmokat, hajókat és kikötőket, hajógyárakat (Óbudától Orsováig) és természetesen a hajós élet pillanatait örökítették meg. A közel 3000 darabot számláló Eilingsfeld-gyűjtemény igazi csemege a Duna-rajongóknak, a hajózástörténet kedvelőinek, a múlt búvárainak. Az üvegnegatívokon kívül pozitívek, képeslapok, albumok egyaránt származnak tőle. Értékét tovább emeli, hogy a legtöbb üveglemezt eredeti tasakjába visszahelyezve találták, hiszen azokon, precíz ember lévén, a legtöbb expozícióját pontosan adatolta (fényképezőgép vagy objektív típusa, a felvétel készítésének körülményei, dátum, sorszám). A képeket feltehetően maga laborálta. Pozitív felvételeit többféle szárazbélyegzővel jegyezte: „Fotograf. Kap. Eilingsfeld” vagy „Johann Eilingsfeld Captain”. A hagyatéknak a DGT bécsi központjának levéltári dokumentumokkal alátámasztott történeti feldolgozása még várat magára, igazi kuriózum lehet a végkifejlet, nem csupán fotótörténeti szempontból.

Több családi fotóalbum őrzi Pécsett a 19. századi pécsi előkelő családok emlékét, köztük kiemelkedik Irányi Dániel (1822–1892) családi albuma. Irányi Dániel Pécs országgyűlési követe volt 1868 és 1872 között.11 Az album az egyéb értékes családi dokumentumokat tartalmazó letéti anyag része. Hasonló, 19. századi portréfotókat tartalmaz a Stenge család hagyatéka is.

A történeti fotógyűjtemény külön értéke, hogy az egyes hagyatékokat egyben kezeli, főként ami a papír alapú műtárgyakat, dokumentumokat illeti. Így a fotó és egyéb dokumentumanyag egy elkülönített, klimatizált raktárban kap helyet, a közismert forráshiányos múzeumi működési feltételekhez képest példaértékű módon tárolva.

A helytörténeti anyagok közül kiemelkednek a pécsi bőrgyár működésének történeti képei, a gyártási technológia egyes fázisait korszakonként bemutató felvételek, a Ságvári Endre Művelődési Ház fotószakkörének művészfotói, illetve az IBUSZ pécsi kirendeltsége által megrendelt város- és eseményfotók. Ez utóbbi Zsabokovszky Jenő mérnök nevéhez fűződik, aki az 1950-es, 1960-as években fotografált, minden fontosabb részletre kiterjedően. A 466 darab eredeti, képeslap méretű pozitív kép a megrendelő igénye szerint egyenként kartonra kasírozva, a helyszín adatolásával, gyakran dátummal ellátva maradt fenn.

Pécsett 1860 végére már három fotós működött; az első a pesti születésű Bayer Henrik közel 200 felvételét őrzi a gyűjtemény. Az 1875-ben érkezett, erdélyi származású Zelesny Károly neve közismert a fotótörténészek körében. A számos kiállításon díjazott, József főherceg udvari fényképésze címet is elnyert mester 42 évig volt a város elismert polgára mint szolgáltató fényképész. A pécsi múzeumban közel 700 műtermi fotója idézi munkásságát. Szakmáját művészi szinten művelte, szakismereteit itthon és külföldi tanulmányutakon is folyamatosan gyarapította, követte a technika új vívmányait. Családi fényképei, portréi mellett városképei és néprajzi felvételei fontos kortörténeti dokumentumok.12

Muzeális értéket képviselnek a korabeli fototechnikákat alkalmazó, különböző módon installált műtárgyak. Többek között egy, a 19. század második feléből származó osztrák tajték szivarszipka (4,7 cm, m:5,5 cm). Hogy mit keres a fotórégiségek között, az a tárgy belsejében rejlik: egy 1860 körüli, 1x1,5 mm-es mikrofotó. A szipka nyakrészén faragott ábrázolás; térdnadrágot, inget viselő férfi ülő alakja, lábainál doboz forma (talán fényképező masina), amelybe belenézve egy apró tablókép látható, a magyar szabadságharc tábornokairól, vezetőiről készült rajzok reprodukciója. Felirata szerint Défenseurs de la Hongrie, „A haza oltalmazói”. A képecskén látható a párizsi fotós szignója, neve is: Dagron et C. ie B.tés Paris. A francia fotográfus a mikrofényképezés úttörője és első alkalmazója volt. 13

Értékes darab a restaurált kromotípia Juhász László portréjával (ismeretlen szerző). Ferrotípiákat is őriznek, köztük a Városligeti Gyorsfényképész műhelyéből a Budapesti Országos Általános Kiállításon, továbbá Louis Pichler emlékbe foglalt művészi gyors-fényképe a híres alsó-ausztriai üdülőhelyről, Badenből.

A három dagerrotípia igazi kuriózum. Az egyik Schneider felvétele 1850 körül, a másik Szente Pál 1848-as huszárkapitány portréja, közvetlenül a szabadságharc után készült. A harmadik Czapf Károlyné Pulszky Anna képe 1850 körül, nyitható tokban, kék bársonnyal körülvett foglalatban.

Egy tucatnyi sztereofotóval is találkoztunk, ezek pécsi városképek 1870–1910 között.

A pécsi Néprajzi Osztály mintegy 54 000 darab leltározott fényképet (elsősorban negatívot) tart nyilván. Bár önálló fotótárral nem rendelkeznek, a negatívok kezdettől fogva egy erre elkülönített fotótároló szekrényben kapnak helyet. A fotóanyag a baranyai és a Dráva-menti települések (Hercegszőlős, Sellye, Mohács, Bükkösd, Szaporca, Keszü, Bogád, Drávasztára, Szilág, Rohonc, Főherceglak, Kásád stb.) néprajzát, népi építészetét, lakóházait és utcaképét mutatja. Nagyon gazdag képanyag őrzi a sokác szokásokat és viseletet, busókat, sokác táncosokat, számos leány- és legényportréval. Előfordul Gönyey Sándor-felvétel (üvegnegatív) is a kopácsi viseletről, főkötőkről. Különösen gazdag a 19. sz. végi, 20. század eleji sokác anyag és a baranyai cigányságot bemutató képegyüttes.

Kodolányi János az 1940–1950-es években, néprajzi, muzeológusi működése során, számos néprajzi tematikájú felvételt készített. Gyűjtött néprajzi jellegű képeket műtermi fényképészektől is. Ezek a baranyai települések népi életmódját dokumentálják: Vajszló, Bogádmindszent, Kispeterd, Sámod, Nyugotszenterzsébet, Szentlászló, Somogyhatvan, Botykapeterd, Martonfa, Drávapalkonya, Poklosi, Mohács, Siklós, Pécsvárad, Szászvár, Óbánya, az óbányai fazekasok termékei és természetesen pécsi életképek is. Koroknay Istvánnak egy néprajzi kiállítási negatív-sorozata is szerepel a leltárkönyvben, 1950-es évszámmal.

A kisfilmek között találjuk a néprajzi osztályon működő tudományos kutatók, szakmuzeológusok, Mándoki László, Andrásfalvy Bertalan, Zentai János, Füzes Endre néprajzi dokumentumfelvételeit az 1960-as évektől.

A kiemelve, külön dobozban tárolt archív pozitív anyagot műtermi fotográfiák alkotják, köztük körülbelül 60 darab Zelesny Károly-fénykép (sajnos az elődök fényképleíró kartonra ragasztották és adatolták a feltehetően verzóval ellátott, eredeti fotográfiákat.) Ezek a felvételek is horvát, sokác portrékat, viseletet mutatnak zsáner megfogalmazásban. Előbukkan egy-egy ismeretlen szerző kitűnő tájképe, például Kiskőszeg (ma Batina) Duna-parti látképe. Szintén ebben a csoportban fordul elő 20 darab eredeti, sajnos úgyszintén kartonra ragasztott Kankovszky Ervin-fotó a rohonci népéletről. Több, pécsi műtermekből kikerülő eredeti, 1890-es évek végi zsánerkép található a jakabhegyi cigányokról, a baranyai svábokról. Továbbá máriagyűdi búcsús képek 1897-ből és egy eredeti, anyát és leányát ábrázoló Balogh Rudolf-fotó.

A mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeumban üvegnegatívok százai kerülnek elő a raktárak mélyéről, addig ismeretlen helyekről. Mind egy és ugyanazon helyről származnak, Predács Ferenc (1908–1983) egykor sokak által látogatott fényképészeti műhelyéből. A hagyatékából származó üveg- és cellulóz negatívok száma egyelőre meghatározatlan. A raktárban őrzik a fényképész utolsó, teljes laborfelszerelését, amely a 20. század közepének technikáját reprezentálja. Van köztük néhány ősi darab is, a legértékesebb a műtermi portrékamera és a régi, szintén kihuzatos utazó kamerák. Viszonylag jó állapotban megmaradtak a mohácsiakat megörökítő felvételekről visszaköszönő műtermi bútorok, szőnyegek. A helytörténeti szempontból jelentősnek mondható fotográfusi hagyatékból válogatva már rendeztek kiállítást a műtermi enteriőr nagyvonalú rekonstrukciójával együtt. A múzeum jelenlegi történész-néprajzos igazgatója, Ferkov Jakab foglalkozik a Predács-féle fényképészeti műterem történetének feldolgozásával.

A múzeum gyűjteményében a fényképek és negatívok az egyéb tárgygyűjteményeknek szerves részét alkotják. A leltározott fotódokumentumok száma meghaladja a 22 ezret.

A negatívokat áttekintve, kiemelhető egyes mohácsi fotóamatőrök viszonylag nagy számú fotóanyaga. Ilyenek Dr. Horváth Kázmér lokálpatrióta aljegyző 1920–1930-as évekből származó dokumentum-képei. A témáját tekintve sokrétű anyag elsősorban a város utcáit, tereit, a fotós korának fontosabb eseményeit, híres embereit örökíti meg, így helytörténeti szempontból különösen fontos anyag. Ő alapozta meg anyagilag a múzeumot, az ő nevéhez fűződik a mohácsi csata 400. évfordulójának megszervezése 1926-ban. Az esemény díszalbuma szintén a múzeum birtokában van. A fényképsorozat Weidlich Ede, az album Fridrich Oszkár műtermében készült. Az első világháború után mesterségesen feltámasztotta és megszervezte a busójárás ősi szokásából a mára világhírűvé vált, karnevál jellegű ünnepet. A műkedvelő fényképész, helytörténész 1938-ban Szamosújvár, majd Újvidék helyettes polgármestere volt. A gyűjteményben, közel 1000 darab mohácsi vonatkozású, többségében 6×6-os cellulóz alapú negatívja található.

Kortársa, a mohácsi származású, de Budapesten élt Csallós Vilmos kilétéről keveset tudunk. A leltárkönyvek tanúsága szerint több száz, az 1920-as, 1930-as években általa készített, helytörténeti jelentőségű 9×12-es üvegnegatív található a gyűjteményben.

A helyi Művelődési Ház régi vagyonának felszámolásakor került a múzeumba a pécsi Idegenforgalmi Hivatal Mohácsot népszerűsítő két fotóalbuma az 1960-as évekből. A beragasztott, levelezőlap méretű felvételeket az MTI akkori munkatársai készítették a városka érdekesebb helyeiről, kiállításokról, gyárakról, jellemző hagyományairól, szüretről, busójárásról. Az adatolt felvételek legtöbbjét Járai Rudolf készítette, de feltűnik Lajos György neve is.

A gazdag helyi vonatkozású, vegyes fotóanyagból, a megmaradt Predács-féle hagyatékból szépen kirajzolódik Mohács város huszadik századi ikonográfiája. Belőlük kiindulva érdemes lenne a soknemzetiségű baranyai kisváros fotótörténetét alaposan feldolgozni.

Bán András – Szabó Magdolna

Jegyzetek:

1 Tarcai Béla szerk.: A fénykép mint történeti forrás, Miskolc: BAZ Megyei Múzeumi Igazgatóság, 1988. Előadók: Stemlerné Balog Ilona, T. Knotik Márta, B. Horváth Csilla.

2 Fűrészné Molnár Anikó szerk.: Érték a fotóban, Tata. Komárom–Esztergom Megyei Önkormányzat Múzeumainak Igazgatósága, 1994.

3 Például Fogarasi Klára: A régi világ falun, Budapest: Helikon – Néprajzi Múzeum, 1996; Fejős Zoltán szerk.: Fotó és néprajzi muzeológia, Budapest: Néprajzi Múzeum, 2004; Fejős Zoltán szerk.: Boldog/képek, Budapest: Néprajzi Múzeum, 2005.

4 A számos példa közül említsük a Petőfi Irodalmi Múzeum 1980 óta megjelenő s mostanában megújult író-ikonográfiáit s két kiállítást: Frazon Zsófia: Nyalkai történetek, Pécs: PTE BTK Néprajz és Kulturális Antropológia Tanszék, 2004; Cs. Lengyel Beatrix: Hétköznapok Sárpentelén, Budapest – Székesfehérvár: Magyar Nemzeti Múzeum – Szent István Király Múzeum, 2005. A privát fotó módszertani megközelítései közül a legújabb: Bán Zsófia–Turai Hedvig szerk.: Exponált emlékek, Budapest: AICA Magyar tagozat, 2008

5 Stemlerné Balog Ilona: Történelem és fotográfia, Budapest: Osiris, 2009

6 Az adatbázisok szervezésében élen járt az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum fotótára és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteménye, az adatbázisok nyilvános hozzáférésének szakmailag legkidolgozottabb változatával a 2011-ben megszüntetett 1956-os Intézet honlapján találkozhattunk. A digitalizálás alapvető kézikönyve: Sor Zita–Ormos József–Cs. Plank Ibolya: Fényképgyűjtemények állományvédelme, Budapest: OKM, 2008.

7 A bevezető előadásokat Gyáni Gábor, Sümegi György, Talyigás Judit és Valuch Tibor tartotta. Jelen volt még mások mellett Rainer M. János, Sándor Tibor, Cs. Lengyel Beatrix, Ungváry Krisztián, Standeisky Éva, Cseh Gergő Bendegúz, Kiscsatári Marianna, L. Baji Etelka, Sárközy Réka, Cs. Plank Ibolya, Horváth Sándor, Gyurgyák János, Lux Zoltán; azaz a történész és fotótörténész szakmából igen sokan azok közül, akik elkötelezettjei a történetírás változó értelmezése nevében a képi források szélesebb körű bevonását szorgalmazó folyamatnak, amely fontosnak tartja meggyőzőbb módszertani közelítések, archiválási eljárások, nyilvánosságra hozási módok kidolgozását.

8 Az MTI-ről pár mondatban: a százharminc esztendős nemzeti hírügynökség mellett 1924-ben jött létre a fotózással is foglalkozó Magyar Filmiroda. Az MTI 1945-ös államosítása után a Magyar Fotó Állami Vállalat termelte a fotográfiákat az új rendszer számára, míg az 1956 februárjában felállított Egyszerűsítési Bizottság a távirati irodához csatolta a fotóvállalatot. Így jött létre az MTI Fotó, a nagyüzem, amely a Kádár-korban biztosította a pesti, vidéki és külföldi sajtó képellátását. Az MTI-ben jól szervezett munka folyt, az elkészült fotóanyag archiválása tervszerűen történt, s az archívum a rendszerváltást sértetlenül élte át. A fotóarchívum megőrzését, dokumentálását, kutathatóvá tételét, forgalmazását megkerülhetetlen feladatának tekintette a hírügynökség korábbi vezetése. Az elmúlt években számos kiállítást jegyeztek az archív anyagból, és kiadtak egy nyolc kötetes, korszakbemutató sorozatot is, Kor-képek címmel. Azaz elkezdődött annak megfogalmazása, hogy mire szolgált ez a monumentális projekt a létező szocializmus időszakában. Az MTI-ben saját erőből és pályázati forrásból folyik a negatívok szkennelése, a képek adatbázisba szervezése. A legutóbbi fejlesztéseknek köszönhetően az eredeti képaláírások éppúgy fellelhetők az adatbázisban, mint az előforduló személyekről, eseményekről, szervezetekről szóló háttér.

9 Bán András?Szabó Magdolna?Szűcs Tibor: Fotó Homonnai. Egy makói fényképészcsalád hagyatéka, Budapest: Magyar Fotográfiai Múzeum, 1998 (A magyar fotográfia történetéből 11.). A személyes példák közül egy elképesztő, feltáratlan archívumra való hasonló „rátalálás” Pannonhalmán zajlott. A főapátság százezres képanyagával való foglalkozás alapján Bogdán Melinda és Bán András azt a kérdést tette föl, „létezhet-e sajátos bencés látásmód”? vö. Bán András–Bogdán Melinda szerk.: Regula oculorum, Pannonhalma: Bencés Kiadó, 2006.

10 A hazai közgyűjteményi struktúrára való tekintettel, kutatóink megyék szerint osztották fel az intézményeket. A terepmunkában, interjúzásban, a gyűjtemények „átvilágításában” a Magyar Fotótörténeti Társaság, muzeológusok, könyvtárosok, művészettörténészek és más szakalkalmazottak vállaltak aktív szerepet. Név szerint: Bán András, Bán Dávid, Bata Tímea, Bogdán Melinda, Fogarasi Klára, Sándor Tibor, Szabó Anna Viola, Szabó Magdolna, Szarka Klára. Továbbá szakmailag jelentős segítséget nyújtott Danó Orsolya, Fejős Zoltán, Munkácsy Gyula és Plank Ibolya.

11 1849-ig ügyvéd, részt vesz a reformkor politikai küzdelmeiben, mint jogalkotó jelentős a fellépése az 1848. március 15-i eseményekben. A szabadságharc bukása után távollétében halálra ítélik, végül Párizsban talál menedéket. 1850-1867 között az emigrációban élénk politikai és publicisztikai tevékenységet fejt ki, Charles-Louis Chassinnel közösen megírta a magyar szabadságharc történetét. Hazatérését a kiegyezést követő amnesztia tette lehetővé.

12 A Várady Ferenc által összeállított, 1896–97-ben megjelent, Baranya múltja és jelene című monográfiában 76 képe látható B. Horváth Csilla tanulmányai: Egy vidéki fényképész, Zelesny Károly (Fotóművészet, 1997/1–2.), Zelesny Károly. Egy pécsi fényképész-karrier a múlt században (Pécsi Szemle, 1998.)

13 Hasonló tárgy, benne ugyanilyen mikrofotográfiával, a Hadtörténeti Múzeumban látható.