ESZTERGOMI FOTOGRÁFIAI BIENNÁLÉ – 2012 – POLAROID

,,Miért, hogy mindazok, akik kimagaslóak a filozófiában vagy a politikában vagy a költészetben vagy a művészetekben, melankolikusak?” (Arisztotelész)

„A kép, amely a tenyeredben hívódik elő” – így hangzott a Polaroid híres szlogenje, és talán ez az azonnali kielégülés bűvölte el Amerikát olyannyira, hogy a 60-as évekre az instant kamera már minden második ottani háztartásban alaptartozékká vált – miközben nálunk hosszú ideig csupán kuriózumnak számított, ha ugyan nem úri huncutságnak. A Polaroid céget 1948-ban megalapító Edwin Land azonban nem csak a háztartások és a turisták igényeinek akart megfelelni. Fotóművészekkel, többek között az akkor már a New York-i Museum of Modern Art gyűjteményében is kiemelt helyen szereplő Ansel Adamsszel szövetkezett, hogy fototechnikai újdonságát a lehető legnagyobb presztízs övezze, s ezzel elfogadtassa a Polaroidot mint valódi fényképet. Adams, a tájkép fennkölt poétája a gyár különböző nyersanyagaival kísérletezett meggyőző eredménnyel. Land körmönfont marketing munkájának hatása máig érezhető; az instant fotó képi világa az azóta eltelt 65 év alatt a fotó esztétikájára és a kortárs képzőművészetre is felmérhetetlen hatást gyakorolt.

A Polaroid 65 kiállítás is ez előtt tiszteleg. A Kecskeméti Fotográfiai Múzeumban megrendezett tárlat, amely a múzeum, a XVIII. Esztergomi Fotográfiai Biennale és az instART alkotócsoport összefogásával jött létre, a sikeres kecskeméti bemutató után Esztergomban is látható lesz, némileg kibővített formában.

Mi az a varázslat, ami annyi fotóst rabul ejt a Polaroid technikában? Aligha az amatőröket lenyűgöző azonnaliság, sokkal inkább a sajátos képminőség: Hervé Guibert1 szellemszerű képként írja le, mintha egy álom szűrőjén keresztül látnánk. Azaz egyfajta instant nosztalgia, a technika a képet szinte születése pillanatában átteszi a félmúltba. Ez adja a képek erős hangulatát, ha úgy tetszik, akcentusát. S mivel a Polaroid mára egyfajta történeti érdekességé vált, a régebbi technikához való visszanyúlás is a nosztalgia olvasatot erősíti fel. A Polaroid 65 kiállítás képei közül talán Bécsi Imre, Hajdú József, Nagy Anita, Tikos Dóra és Vágó-Lévai Katalin képei hozzák a legerősebben ezt a jelenbe oltott múltat.

Az SX70 piacra kerülése (1972) utáni időszakot tekintik a Polaroid aranykorának, az amatőr és a professzionális használat területén egyaránt. Ez az időszak egybeesett a képzőművészek egy részének a klasszikus értelemben vett képalkotástól való elfordulásával, és a konceptuális művészet megerősödését hozta. A lázadás ideális eszköze volt a Polaroid kamera is, melyet ekkoriban sok művész használt, köztük Lucas Samaras vagy az a Marie Cosindas, akit a Polaroid cég kért fel arra, hogy laboratóriumait igénybe véve kísérletezzen vele. Talán ez a korszak inspirálta a kiállítás alkotói közül Barta Zsolt Pétert, Kecskés Pétert vagy Stalter Györgyöt is.

Szamódy Zsolt Olaf nagyméretű csendéletei egy klasszikus festészeti témát, a barokk vanitas motívumait idézik fel, és a prezentációjuk (paszpartu nélküli hangsúlyos keret) is értelmezhető festészeti utalásként, a fényképezés korai időszakát is felidézve, a kort, amikor a fotó még a festményhez képest definiálta magát.

Néhány művész számára mintha nem a klasszikus értelemben vett fotográfián lenne a hangsúly, hanem a fotográfiai képalkotáson, Török László és Simon Csilla további rétegekkel gazdagítják a csupán kiindulópontként használt fotót, s mozdítják műveiket a grafikák irányába.

Mint köztudott, Andy Warhol a 70-es és 80-as években mindenhová magával vitte Polaroid kameráját, mintha a celebritások csillogó világa mögé csak ezzel tudna leginkább behatolni, festményeinek is szinte mindig instant kép volt a kiindulópontja. A társasági snapshot lassan új műfajt teremtett, bár a privátszféra előtérbe kerülésénél és az intim fotó elemzésénél mintha elsikkadna, hogy ez a műfaj is minden bizonnyal sokat köszönhet a Polaroid megjelenésének. Vedres Ági Kecskeméten bemutatott képei erre is emlékeztetnek.

Az egyre izgalmasabb felvetésekkel megjelenő hibaizmus fontos részét alkotják az anyaghibából, kémiai folyamatokból adódó véletlenszerű képek, amikből ezúttal Szentpéteri Szandra mutat be ízelítőt, s ezek szintén erősen, szinte szervesen kapcsolhatók a Polaroid technikához.

Tímár Péter fénytanulmánya André Kertész világát idézi, akinek munkásságában szintén megkerülhetetlen a Polaroid. A fotóművészet klasszikusaira mások is utalnak, például Gombos Lajos vagy Fejér Zoltán.

Roland Barthes a Világoskamra című alapvetésében úgy találja, a Polaroid kamera kellemes játékszer, de gyakran okozhat csalódást, főleg, ha nem fotóművészek dolgoznak vele. A Polaroid 65 kiállítás mintha ezt támasztaná alá, a technika művészi értelemben vett használatát, létjogosultságát igazolja vissza, noha az ma már aligha szorul rá erre. A kiállított anyag remek válogatás: nemcsak a műfaj iránt elkötelezett hazai alkotókról nyújt keresztmetszetet, hanem alkalmat adhat arra is, hogy a fotó és a társművészetek viszonyát vizsgáljuk.

A tárlatot a mezőtúri Fazekas Lajos hazánkban egyedülálló, történeti igényű gyűjteménye egészíti ki. A kamerák és egyéb efemer tárgyak megjelenése a kiállítótérben szintén emlékezésre és összegzésre inspirál.

Roland Barthes szentimentális aktivitásnak nevezte a fotózást. Ha ez valóban így van, akkor leginkább a Polaroid technikával készült képekre igaz, melyekben különös elegyet alkot a jelen és a múlt, s szinte megkerülhetetlen a melankólia. A technika és a drága alapanyagok megkívánják az alapos felkészülést is, a kép gondos megtervezését, talán ezért kíván a műfaj annyi elkötelezettséget és alázatot, s sokak számára kevéssé vonzó a digitális képalkotás tét nélkülinek tűrő korában. De talán a digitális fotó hívei is tudják, hogy számukra is a Polaroid kövezte ki az utat.

Csizmadia Alexa