EGY LÁGYRAJZÚ OBJEKTÍV

Személyes előzmények

Gimnáziumi osztálytársaimmal 1965 telén megtekintettük a Magyar fotóművészet 125 éve című fotótörténeti kiállítást, és a látottakat megpróbáltuk a lehetőségeink határain belül az elképzeléseinknek megfelelően hasznosítani. Én Apám Praktica FX-ével fényképeztem, Wagner Péter osztálytársam Mometta III-assal, Nádor András pedig Zenittel. András javaslatára a fotószakköri és az otthoni kidolgozást felváltva alkalmaztuk, tapasztalatainkról olykor – telefonon – frissiben, még az elsötétített fürdőszobából értesítettük egymást. (Ma már nem mindenki számára egyértelmű, de az 1960-as években Magyarországon a háztartások kis részében működött vonalas telefonkészülék.)

A New York palota melletti könyvesboltban megvásároltam a Képmódosító eljárások című könyvet. Szőllősy Kálmán, Csörgeő Tibor dr. és a könyvet lektoráló Németh József közös munkája ugyanabban az évben, 1965-ben jelent meg a Műszaki Könyvkiadó Fotókönyvtárának 9. köteteként. Amikor ezeket a sorokat papírra vetem, a Szépművészeti Múzeumban azt a fotótörténeti kiállítást bontják, melynek témája lényegében azonos volt a Képmódosító eljárásokban tárgyaltakkal. A fotós trió a piktorialista stílusú képek elkészítésének eljárásait, valamint a lágyrajzú fényképezés eszközeit ismertette; ezt még kiegészítették a tárgyias felvételezés és a grafikus hatású képkészítés módozatainak bemutatásával. A szerzők Kankovszky 1912-es guminyomatától eljutottak a tárgyias csendéletekig, majd a modernista fotografikákig; Jesztl Jenő színes szolarizációjáig.

Utóbbit, valamint Németh József izohélia eljárással kivitelezett aktfotóját tartalmazza az az 1960-as évekbeli fotóalbum is, ami a napokban került hozzám, és 26 beragasztott fényképben mutat be a megrendelőnek elkészíthető grafikai hatású vagy montázs-szerű megoldásokat.

Mi akkor, 1966–67-ben Nádor Andrissal hasonló laboratóriumi beavatkozásokat próbáltunk ki (ő a pozitív szolarizációt, én az izohéliát). Jómagam a Szöllősy–Csörgeő-könyvben leírtak olvasásakor szembesültem először azzal, hogy ugyan a gyártó a fotós kezébe adja a fényképezőgépet, de az – általában – két részből áll, a gépvázból és az objektívből… Németh József külön kötetet tett közzé az objektívekről; de Szöllősy és Csörgeő dr. is kortársi módon élte meg a piktorializmus után következő lágyrajzú objektíves (és részben ellenfényes) kiállítási kép-korszakot. Ők nem fotótörténeti, fototechnika-történeti hozzáállással, utólag mondták meg és ki, hogy mi volt a fontos és lényeges akkor, hanem kortársként állították, hogy bizony egy-egy eszköz, például objektív, fontos szerepet játszott a két világháború közötti hazai fényképkészítésben.

Szöllősyék felsorolják és bemutatják a lágyrajzú objektíveket (Nicola Perscheid, Kühn-Imagon, illetve a magyar gyártmányú Wessely félachromát), előtéteket (Flounet, Drem Weichzeichner, DUTO) és az azokkal készített alkotásokat. Egy objektív-név képaláírásban és szövegben is többször előfordul, sőt a 82. ábrán egy tárgyias csendéleten meg is jelenik: ez pedig az egyesült államokbeli Wollensak cég 14744-es gyártási számú Veritója. Csak évtizedekkel később találkoztam ezzel az eszközzel, akkor, amikor az 1980-as évek közepén dr. Hefelle József megmutatta a lágyrajzú fényképezésről írt könyve kéziratát és a Pentacon Sixszel összegyógyított amerikai objektívet.

Wollensak

Andrew Wollensak 1882-ben kezdett el dolgozni az egyesült államokbeli Bausch & Lomb cégnél műszerészként. 1890-ben ő segédkezett a cég egyik fényképezőgép-objektívvel egybeépített központi zárszerkezet-típusának kifejlesztésében. 1899-ben Stephan Rauber anyagi támogatásával önállósította magát; John bátyjával közös céget alapítottak Rochesterben. Kezdetben csak zárszerkezeteket készítettek, de az üzlet olyan jól ment, hogy 1901-ben Raubert kifizették, és 1902-től már fényképezőgép-objektíveket is gyártottak. A termelés hetven évvel később, 1972-ben szűnt meg; a cég és megnevezése pedig nehezen követhető változásokon ment át. (Jellemző adat: 1958-ban még 1200-an dolgoztak a gyárban!)

Az objektívtörténetre szakosodó M. Wilkinson könyvében egyébként több oldal terjedelmű a Wollensak Optical Company által előállított és forgalmazott termékek felsorolása. Szerinte a Verito 5 és 18 inch között, kilencféle gyújtótávolsággal, f/4 és f/6-os fényerővel készült. Az angol szerző hangsúlyozza: a hátsó lencsetag 1,8-as fényerő-csökkentő és gyújtótávolság-növelő szorzóval önállóan is használható!

Egy kortárs írás

Wilkinson keveset foglalkozott a Veritóval, nála jobban kedvelték viszont a kortársak és azok között is a magyar fényképészek ezt a lágyrajzú objektív-típust. Egy 1928 júniusában közreadott cikkből idézek (Budai: Néhány szó a lágy rajzú – soft focus – lencséről), mely a Rákóczi út 80.-ban működő fényképészeti szaküzlet kiadásában (!) gondozott, foto című folyóirat 1. évfolyamának 2. számában jelent meg. Talán kissé furcsa, de ma már magyarázni kell az akkori amatőrfényképészek számára közérthető szöveget…

„A modern fotografus igényei – aki nemcsak precízen éles képeket, hanem indokolt esetben finoman elmosódott körvonalú felvételeket kíván készíteni – az optikával szemben is megnövekedtek. […] Lágy rajzú objektíveket már régóta gyártottak, ezek lágyságukat oly módon nyerték, hogy készítőik a chromatikus eltérést csak részben küszöbölték ki.” Azaz az objektív tervezője-előállítója a felépítésből adódó leképezési hibák közül meghagyta a színi eltérést, ami a fényrészeken túlsugárzást okozva lágyította az objektív rajzát. „Ezek – a félachromátnak nevezett – típusok azonban a praxisban nem váltak be tökéletesen, mert csupán a gyártó által beépített világossárga színszűrővel működtek. A szűrő nélkül a fokusdiffusió túlzott volt, sötétebb vagy más típusú szűrő használata esetén pedig az aberratio okozta diffuzus kontur is veszendőbe ment. […] Ráadásul a különböző színérzékenységű lemezeken különböző fokú diffuzitás jött létre. Az ortokromatikus lemezek például kisebb fokú intenzitást mutattak, mint a nagymértékben színérzékeny fajták.” A szerző a fekete-fehér nyersanyagoknak a különböző színérzékenységére utal. Az 1920-as években még forgalmaztak teljesen színérzéketlen anyagot, illetve elterjedten használták a vörösre alig érzékeny ortokromatikus lemezeket, filmeket. A minden színre egyformán érzékeny pankromatikus filmek kétféle változatban készültek, és attól függően használták őket, hogy sok kék sugarat tartalmazó külső vagy sok sárgásvörös fénysugárból álló belső (műfényes) felvételezésre alkalmazták-e a nyersanyagot.

„Mindezen okoknál fogva a fél-achromát nem tudott szélesebb körben elterjedni, mert használhatósága szűkkörű és eredménye bizonytalan volt. A rochesteri Wollensak-gyár ezen problémát felkarolta és teljes megoldáshoz vezette. Az általa kihozott Verito objektív akár szűrővel, akár anélkül teljesen egyforma diffuzitású képet ad, ezenfelül a diffuzitás foka a rekeszelés útján a legegyszerűbb módon változtatható. A gyártó a diffuzitást nem – mint eddig – a chromatikus eltérésre bazírozta, hanem a szphaerikus aberratiót fokozta fel; ráadásul ez 55–60 fokos szögben egyenlő mértékű. Ez lehetővé teszi az aránylag rövid gyutávok alkalmazását, miáltal bárminemű kézigépbe is szerelhető és különösen a tükörreflex-kamerákhoz ajánlható. Ezen lencse nemcsak a szakfényképészek és kinotechnikusok céljait szolgálja, hanem a művészi törekvésű amatőrvilág közkincsévé lett.” Azaz: a nagy képméretű, lemezes fényképezőgépekhez készített, hosszú (11–18 inch) gyújtótávolságú és viszonylag alacsony fényerejű, csak színszűrővel együtt használható lágyrajzú objektívekkel szemben a Verito nem a színi, hanem a gömbi eltérés meghagyása miatt adott lágyrajzú képet. Így a más élességi pontba eső kék sugarakat kiiktató sárga szűrőt el lehetett hagyni! A képi rajz lágysága-élessége a Veritónál a rekesz szűkítésekor változott: a teljes nyílás erős lágyságától a közepes rekesz általános élességéig. A felhasználók köre kiszélesedett, mivel a rövidebb gyújtótávolság (2 és 3 inch!) miatt a Veritót már a 35 mm-es mozifilmes kamerákhoz is lehetett használni. Utóbbiakat az objektívtörténész Wilkinson valószínűleg azért nem említi, mert nem fotós, hanem mozgófilmtechnikai eszköznek tekinti őket.

A Verito a gyakorlatban

Budai így fejezi be a Fotó-beli cikkét: „Nálunk a tavalyi [értsd: 1927-es] II. nemzetközi művészi budapesti fényképkiállítás számos kitüntetett kiváló képe hirdette a Verito diadalát.” És valóban, ebben az időszakban szinte mindenki lágyított felvételeket készített. Ezek a fotók megjelentek a könyvekben, a szak-, valamint a nagyközönségnek szánt folyóiratokban, egyéb kiadványokban, idegenforgalmi prospektusokban, plakátokon egyaránt. Így az ezeket olvasó vagy csak szemlélő közönség tudatába lassan beivódott az, hogy a képi rajz lágyítása elfogadható és esztétikus dolog.

A két világháború közötti időszak egyik legszínvonalasabb kiadványának én a Hungaria Magazin című idegenforgalmi képes folyóiratot tartom, amely több nyelvű mutációban készült, és illusztrációit a legkiválóbb magyar fotósok anyagából válogatta. Erről a kiadványról lapunkban és másutt is többször írtam már. (Szendrő Istvánnal kapcsolatban: Fotóművészet 2006/1–2; a Kublin testvérek ürügyén: Fotóművészet 2009/2. Magáról a magazinról pedig: Lupe Magazin 2006. május, július és 2007. december.) Sajnos úgy tűnik, mindez kevés, mert különböző beszélgetések kapcsán azt tapasztaltam, hogy a hazai fotótörténészek nem ismerik ezt a remek képanyagú kiadványt.

Az előzőekben idézett cikkben említett, 1927-es kiállítást én a XX. század jelentős magyar tárlatának tartom. A résztvevők közül Angelo, Balogh Rudolf, Kerny István, Pécsi József, Rónai Dénes, Schermann József, Szakál Géza és Vydarény Iván ekkor készített munkái a korszak meghatározó alkotásai. A Vydarény születésének 125., halálának 30. évfordulójára rendezett fotókiállítás jelen cikk megírásakor is látható Budapesten, a Szlovák Intézetben. Az építész, festő, fotóművész annak idején több értekezésben is foglalkozott a lágyítás esztétikai és technikai problémáival. Már 1922-ben írt a Fotoművészeti Hírekben Wessely János következő esztendőben szabadalmaztatott objektívjéről; 1933-ban a DUTO használatát elemezte ugyanebben a lapban. Egy 1930-as cikkének sokatmondó címe pedig: Soft focus divat.

Szakál Géza a Dorottya utcai üzletében forgalmazta a Veritót, amit valószínűleg egy-két tételben kaphatott meg. Egy vidéki fotós már az 1990-es évek elején felhívta a figyelmemet arra, hogy a 4-es fényerejű, 6 1/8 inch gyújtótávolságú változat minden általa ismert hazai példánya 14-es gyártási számmal kezdődik. Ez után a beszélgetés után rövidesen sikerült is egy ilyen objektívet vásárolnom; érdekes módon ennek a gyártási száma is mindössze 174-el tér el a Szőllősy-csendéleten bemutatott példányétól. Ezt a zárszerkezet nélküli Veritót még nem tudtam kipróbálni; a szintén az 1990-es években megvett, kisebb méretű, Betax zárral egybeépített 6-os fényerejű, 5 inchessel viszont fényképeztem. Előbbit 4×5 inches és 9×12 cm-es képméretre szánták, utóbbi pedig a 6×9-es negatívmérethez készült.

A tekercsfilmkazettás, 6×9-es képméretű Graflexbe helyezett Veritóval különböző megvilágítási helyzetekben fényképeztem. Természetesen a szórt fényben készített felvételek negatívján a lágyítás szinte egyáltalán nem érzékelhető, ami viszont annál jobban jelentkezik a nagy nyílással, rövid expozícióval készített ellenfény-fotókon. Érdekes módon az egyik teljesen lerekeszelt Veritóval készített városkép éles; a másik, erősen rekeszelt negatív közeli témarészletei élesek, a távolabbiak pedig levegősen rajzoltak és dekoratívan lágyítottak.

A hosszabb gyújtótávolságú és nagyobb objektívfoglalatú Verito nem fért bele a 6×9-es Graflex szűk „torkába”, a 9×12-es Linhofnak viszont sokkal nagyobb az objektívtartó lapja, ezért a Veritókat nemrégiben újra elővettem. Az 5 inches objektívet megfordítva észrevettem, hogy a foglalat hátoldalába a száz évvel ezelőtti szabadalmaztatásra utaló feliratot gravíroztak. Meglepő módon azonban erről sem a szakirodalomban, sem az árverési katalógusokban, sem internetes forrásokban nem találtam említést…

Fejér Zoltán