BESZÉLGETÉS BALLA ANDRÁS FOTÓMŰVÉSSZEL

– A bajorországi Pocking-táborban születtél, közvetlenül a háború után. Ez egy DP (displaced persons) Camp, azaz menekülttábor volt, igaz?

– A szüleim rádiósokként dolgoztak, és 1944-ben nyugat felé menekültek, tulajdonképpen az életükért, mert veszélyben lettek volna, ha elkapják őket. Az utolsó komppal sikerült átmenniük a Balatonon. Az amerikai hadsereg által felügyelt táborban a németek és a magyarok nem a legjobb körülmények között éltek…

– Te is a szüleid rádiós múltja miatt nem jelentkezhettél egyetemre?

– Lehetséges, de inkább apám 56-os szerepe miatt. Ő botanikus és kertészmérnök volt, a Szarvasi Arborétum, a „Pepi-kert” vezetőjeként dolgozott. A forradalom alatt részt vett a helyi eseményekben, természetesen nem fegyverrel, Szarvason nem történt fegyveres inzultus, ellenkezőleg, minden a legnagyobb rendben zajlott, de úgy látszik, ez is bűn volt. A forradalom leverése után „eltanácsolták”, utána rengeteg helyen laktunk, és gyakorlatilag elintézték apámat. Amikor az egyik helyen gyapotot vagy gumipitypangot kellett termesztenie, mert Micsurin meg Liszenko magyar követői szerint ez jelenti a jövőt, ő nem hallgatta el a véleményét, hanem kijelentette, hogy ez a mi éghajlati viszonyaink között hülyeség. Vagy amikor Dél-Amerikából elküldték neki valami növény féltenyérnyi magját és kettéfűrészelve kapta meg, mert felnyitották, nincs-e benne elrejtve üzenet. De akkor sem hallgatott, amikor már szilenciumra volt ítélve, és mindig összeveszett azokkal, akikkel nem lett volna ajánlatos. Emiatt gyakran került új munkahelyre. Azt hangoztatta, hogy nincs károsabb és pusztítóbb, mint a tevékeny dilettantizmus. (Ezt az utóbbi évtizedben az esztergomiak is megtapasztalhatták.)

Annak ellenére, hogy székely származású volt, és hiányoztak neki a hegyek, szerette Szarvast, ezt az alföldi várost, mert ott volt a Holt-Körös, meg a rengetegféle növény a világ minden tájáról. Apám mint Udvarhely megyei ember szívesen élt volna a hegyekben – például Vértesszőlősön –, a zombori, Bács-Bodrog megyei születésű anyám viszont túl keményeknek látta a Vértes túlságosan is katonásan álló szikláit; így inkább a Dunántúl szelídebb hegységeit, dombságait választották, például Balatonbozsokon, Alsótekeresen laktunk, de a Kecskemét melletti Helvécián is, aztán Nagyigmándon, Szőkepusztán. Biztos, hogy ezeknek a helyeknek is köszönhetem a szabadság-vágyat, ami később odáig vezetett, hogy fotós lettem.

A veszprémi Vegyipari Technikumban tanultam. Elég jól fociztam, emellett második lettem a megyei sakkbajnokságon, de egy sakkozó nemigen érdekelte a lányokat, ezért zenélni kezdtem, basszusgitároztam a Blue Birds zenekarban. Amikor bejutottam a Kertészeti Egyetemre, már komolyabb zenekarunk volt, bluest játszottunk, egyszer Komjáthy György meghallgatott minket, és megdicsért, milyen jók vagyunk. De én elhatároztam, hogy mivel nehezen jutottam be az egyetemre, kitűnőre fogok vizsgázni, hogy megörvendeztessem a szüleimet. A többiek nem értették, mi történt velem, de tényleg tanulni akartam, és abbahagytam a zenélést. Néha még ma is beszállok egy-egy csapatba; több gitárom (köztük egy tizenkét húros is), mandolinom, kobozom, tangóharmonikám, több furulyám, dobom van otthon és a műteremben, no és persze blues harp szájharmonikák.

Az egyetemi tantárgyak, a növénytan, a biokémia elég jól mentek, valahogy a marxista tárgyakkal is megbirkóztam, s végül jeles diplomát szereztem. A kertépítész és tájrendező szakma akkor még nem volt annyira divatos, mint ma, nemigen vették komolyan, mint ahogyan a környezetvédelmet sem. De én azon kevesek közé tartozom, akik ennek ellenére mégis itthon maradtak, mert az évente kilenc-tíz frissen diplomázott kertépítész egy része disszidált, a többiek meg kénytelenek voltak megtanulni még egy szakmát, az építészetet, a néprajzot, de akár a színészetet is, fantasztikus pályamódosításokra került sor; én pedig a fotót választottam, ez biztosított számomra szabadabb életet. Egyébként a kertépítész szakma eléggé kettős, mert megvan benne a valósághoz, a földhöz való ragaszkodás, ugyanakkor az ettől való elrugaszkodás vágya is, azaz közel áll a reális alapú művészetekhez. Ma már elismert és keresett hivatás.

– A biológia iránti érdeklődésed nyilván a botanikus édesapádnak köszönhető.

– Biztosan, de gyermekkoromban gyönyörű helyeken laktunk, és olyan emberekkel találkoztam (például a Szarvasra látogató Fekete Istvánnal vagy Vertse Alberttel), akik számára a természet szeretete alapvető értéknek számított, és ez mélyen belém ivódott. Ma a természeti értékek őrületes pazarlását látni, pedig régen, a népi-paraszti kultúrában mindennek megvolt a helye, és semmit nem dobtak ki. Én például mindent megőrzök, elteszek, még a gyufaszálakat is, amiket én lobbantottam el, be tudnám velük teríteni ezt a szobát. Ezeket a fotogram képekhez és egyéb témákhoz felhasználom.

– Miért pont Esztergomban telepedtél le?

– Szeretem a magányt, de van, hogy nyüzsgésre, társasági életre vágyom, ezért Szarvas túl kicsi lett volna. Nem tudom, hogy alföldi lélek vagyok-e vagy dunántúli, nekem mind a kettő tetszik. Az egyik táj ettől gyönyörű, a másik táj attól, egyikben sem keresem a másik előnyeit. A jeles diplomámnak köszönhetően válogathattam az állásajánlatok között. Azt akartam, hogy annál a városnál, ahol élni fogok, legyen hegység is, síkság is, víz is, vár, képtár. Pécs rögtön kiesett, mert sem folyója, sem tava nincs. Én, ha nem látok élővizet, megőrülök, még Balatonbozsok Mihályi-tanyán is csörgedezett patak, aminek az öbleiben csíkot lehetett fogni, télen annak a jegén korcsolyáztam iskolába. Szeged nagyon tetszett, de ott hiányoztak volna a hegyek. Győrt túl nagynak láttam; sokáig Sopron tűnt a legjobb megoldásnak, de ott gyakran fájt a fejünk, végül rájöttünk, hogy állandóan fúj a szél. Esztergomban minden tetszett. Itt székelt a Komárom Megyei Tervező Vállalat, nem pedig a megyeszékhellyé tett Tatabányán, és sok várostól eltérően, itt talán nem dózeroltak le olyan sok régi épületet, annak ellenére, hogy a régi városközpontot itt is eltüntették, és a további tervek is megvoltak. A várost is, a várat is gyönyörűnek találtuk, itt van a Pilis, ami fantasztikus hely, csak egyetlen példát mondok, Dobogókőn a nyári hónapokban négy és fél fokkal hűvösebb van, mint a városban, ez öt-tíz év múlva még nagyon fontos szempont lesz. A Duna túlpartján pedig fantasztikus borok vannak, hiszen reggeltől estig süti a Nap a szőlőültetvényeket, a Duna reflektál, ezen az oldalon pedig a neszmélyi borokat ihatjuk.

– Azóta nagyon megváltozott Esztergom?

– Most nem költöznék ide. Engem borzasztóan bánt, hogy ma a városban élő emberek közül milyen sokan nem tudják, merre van például a Keresztény Múzeum. A lakosság nem sokat változott a hetvenes évek óta, a lakosságcsere már korábban lezajlott, amikor a régi, klerikális lakosság mellett megjelentek a betelepített családok. Egyébként, amikor idejöttünk, nem gondoltam volna, hogy egyszer még gond lehet abból is, hogy mi a feleségemmel reformátusok vagyunk.

– Miért csak 1984-ig folytattad az eredeti szakmádat?

– Nem a szakmát hagytam ott, hanem a fix állást. 84-től szabadfoglalkozású voltam, a fotóimból, reklámmegbízásokból éltem. De a vállalattól, ahol előtte vezető tervezőként dolgoztam, továbbra is kaptam megbízásokat, lényegében könynyű volt, mert sokat pályáztam, és egyik munka hozta a másikat. Annyi mindig összejött, mint ha továbbra is a ranglétrán kapaszkodtam volna fölfelé. 1984-ben nekem kellett volna irányítanom a bős–nagymarosi vízlépcső esztergomi szakaszának a tájépítészeti rendezését, de mivel az egész építkezéssel nem értettem egyet, kiléptem a vállalattól.

Mostanában kevesebb kerttervezést vállalok, túl sok a kintlevőségem, a gazdag emberek, akiknek megcsináltam a kertjét, nem akarnak fizetni, de a gazdagot nem úgy értem, hogy jobban szituált emberek, mint én, hanem több százszor gazdagabbak nálam, elképesztő autókkal járnak, mégsem fizetnek, hanem panaszkodnak, egyszerűen nem is értem. Van a hegyen egy kis napfényműtermem, már háromszor betörtek, mindent elvittek, lopták az áramomat, a rezsójuktól leégett a ház, fotókkal, könyvekkel, a diplomamunkámmal együtt. Most már föl sem megyek, mert csak felidegesítem magam. Az utóbbi időben öt biciklimet lopták el, most egy kölcsön kerékpár van nálam, de nem merem használni, mert biztosan az is eltűnne. A városban nincs helyi közlekedés, korlátozzák a közvilágítást, katasztrofális a közbiztonság. Őrület.

– Az egyetem alatt kezdtél fényképezni?

– Nem. Édesapám fotózott, amolyan jó közepes szinten, természetesen elsősorban az arborétum növényeit dokumentálta, de a körülötte lévő embereket is. Többször megpróbált engem is rávenni, hogy csináljak képeket, de engem nem érdekelt. Én rajzoltam, azt szerettem, hogy a kezem alatt vonalak születnek. A kerteket ma már a legtöbben számítógépen tervezik meg, én továbbra is rajzolok, és ezek a terveim képként is megállják a helyüket. Festettem is – az egyetemi tanszéken kint is volt egy kétméteres képem –, és ez engem teljesen kielégített. Amikor az egyetem után építésvezető lettem, rengeteget utaztam, és állandóan motívumokat, kertépítészeti elemeket kerestem a tervekhez, erődtemplomokat, kerítéseket, kapukat, galambdúcokat rajzoltam. De mindig rohanni kellett, soha nem maradt elég idő arra, hogy elmélyüljek a motívumrajzolásban, ezért elkezdtem fényképezőgépet használni, és egyre kevesebbet rajzoltam. Emellett a munkafolyamatokat is fotón dokumentáltuk. Aztán kerti giccstárgyakat kezdtem fényképezni, lenyűgözött, hogy mennyire találékonyak az emberek, amikor az apró magánterületüket egyénivé akarják varázsolni, és ezeket a díszeket nem lehetett lerajzolni, mert azt lehetett volna hinni, hogy én találom ki őket. Megéreztem, hogy a fénykép, adott esetben, sokkal többet elmond, mint a legkitűnőbb rajzi ábrázolás. Eleinte fekete-fehérben fotóztam, de tudtam, hogy ezekhez a csicsás izékhez kellenek a színek. Vettem egy 6×6-os Yashicát, és attól kezdve szisztematikusan fotografáltam. Egyébként a fekete-fehér fényképezést most is preferálom, de adott esetben visszafogott, monokróm jellegű színes képeket is készítek.

– A hetvenes évek eleje fotós szempontból jó időszak volt, igaz?

– Eszméletlenül jó. Minden kiállítást megnéztem, nemcsak fotót, hanem grafikait is, és lassan összeállt bennem, hogy mivel akarok foglalkozni. Habár főiskolai szintű oktatás még nem létezett, én kertépítész hallgatóként annyi művészettörténetet, ábrázoló geometriát, építészetet stb. tanultam, hogy egyedül a gyakorlati fényképezés hiányzott a későbbi főiskola tárgyai közül. De a Fiatal Művészek Klubjában meg, ahol később szekcióvezető voltam, rengeteg olyan gyakorló fotóssal találkoztam, akiktől megkérdezhettem azokat a technikai dolgokat, amiket nem tudtam és meg akartam tanulni.

– Létezett már a fotóklub, amikor Esztergomba költöztél?

– Igen, a klub 1968-ban alakult, Esztergomi Városi Fotóklub néven, és én 1970-ben költöztem ide. Az első három évben a Képzőművész Szakkör tagja voltam, mert akkor még az jobban vonzott, szerették a rajzaimat. De a fotósokat jópofább, jókedvűbb társaságnak tartottam, mindig hülyéskedtek, igazi bohémek voltak. A képzőművészek pedig „a” művészek. Akkor már fényképezgettem, de csak magamnak, aztán egyre többet, már meg is mutattam néhányat, és átcsábítottak a fotóklubba. Sipeki Gyula és Tamási Péter voltak a legtehetségesebbek, velük hoztuk létre az STB Csoportot; Kollár István is klubtag volt, sajnos ő fiatalon meghalt; Vigovszky István a hagyományosabb fotográfiát művelte, meg Dudás György is. Egyszer-kétszer elhívtuk magunkhoz Albertini Bélát, aki elmondta, hogy fantáziát lát bennünk. Mások mellett Bak Imrével, Makovecz Imrével, Fábián Lászlóval kezdtünk barátkozni. Hetente kétszer bejártunk Pestre az FMK-ba. Érdekes hely volt, egyrészt nagyon inspiráló, tele kiállításokkal, filmvetítésekkel, előadásokkal, érdekes emberekkel, másrészt úgy hiszem, az volt a szerepe, hogy könnyebben meg lehessen figyelni a gyanús fiatalokat. Ott rendeztem meg a Fényképezni tilos! című kiállításomat, a megnyitó után lementünk a kocsmába ünnepelni, kérdezte egy srác, hogy hogyan fényképeztem le az egyik táblát. Mondtam, semmi különös, megálltunk a Trabanttal egy laktanyánál vagy lőtérnél, mintha pisilnék, és fotóztam. És tényleg egy laktanya előtt fényképeztem? Mondom, igen, és fölmentünk, hogy megmutassam neki a háttérben látható tankokat. Egy kép sem volt a falon, az összes eltűnt, kérdeztem a személyzetet, mi történt, láttak-e valakit oda bemenni, de „senki nem tudott semmit”. Ugyanígy tűnt el a Beatrice-rajongókról készült sorozatom.

A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójába is fölvettek, és nem azt mondom, hogy e kettő intézmény nélkül nem lettem volna jó fotós, de sokkal nehezebben lettem volna az. Mert ott nem az történt, mint az esztergomi klubban gyakran, hogy az idősebbek nem értették, hogy mi, a fiatalabb korosztály, miről beszélünk, hanem rögtön egy hullámhosszon voltunk.

– A fotóklubon belül biztosan volt ebből feszültség.

– Persze, de én ezeket jól tudom kezelni. Idővel oldódott a feszültség.

– Hogyan került az FMK fotó csoport kiállítása Esztergomba?

– Akkor én voltam a szekció vezetője, és mondtam, hogy micsoda dolog az, hogy mi hetente kétszer bejárunk Pestre, ti meg egyszer sem jöttök ki. Mostantól ez lesz a fotócentrum; és ezt csak félig-meddig gondoltam hülyéskedésnek. A fotószekciónak huszonnyolc tagja volt, köztük fantasztikus nevek, Szerencsés János, Kerekes Gábor, Dozvald János, Jokesz Antal, Stalter György. Ez volt a csoport első nyilvános szereplése, 1976 februárjában és márciusában, a Vármúzeumban. A következő FMK-tárlat 1977-ben Veszprémben volt, a harmadikra 1978 októberében került sor ismét Esztergomban, a Balassa Bálint Múzeumban. Közben megrendeztük az első Esztergomi Fotóbiennálét is, éppen az FMK-kiállítás sikerén felbuzdulva, és a Népművelési Intézetnél dolgozó Fábián Lászlót kerestük fel az engedélyeztetésért. Akkoriban komoly képzőművészeti élet volt itt, sajnos ma már nem élnek az akkori festők, szobrászok, és nincs utánpótlás.

– 2010-ig a biennálék fő szervezője voltál. De mintha már 1994-ben, a fotogram pályázat idején is említetted volna, hogy elfáradtál.

– Nagyon elfáradtam. A 94-est már nem is vállaltam volna, de senki nem akarta tőlem átvenni. Sipeki és Tamási nagyon kiszállt a szervezésből, mert rengeteg munkával jár, és pénz meg semmi. Ehhez a fajta munkához egy őrültre volt szükség. Mindannyian elváltunk, van aki többször is (az STB három tagjára, plusz a korán elhunyt Kollár Pistire nyolc válás jut), és biztos vagyok abban, hogy a két dolog összefügg, mert a szervezés rengeteg feszültséggel, idegörlő munkával jár, és bizonyos értelemben a fotóművészi énemet is föláldoztam érte. Ezen kívül hat évig vezettem a Stúdiót, éppen egy kritikus időszakban; aztán tagja voltam a Pécsi József Ösztöndíj bíráló bizottságának is. Igyekeztem otthon megfelelni a család elvárásainak, de rengeteget kellett utazni, közben a saját képeimet is ki akartam állítani. Rettentően elfáradtam.

Most már én is az öregek közé tartozom. Gondjaim vannak az egészségemmel, amennyire lehet, vigyázok magamra, igyekszem úszással karbantartani a testem. Éppen a tegnapi megbeszélésünkön jelentettem be a fiataloknak, hogy én a jövőben már nem foglalkozhatom a biennáléval, nekik kell folytatniuk. Most Radócz Balázs klubelnök, Sótér József titkár és Galyasi Géza Attila alkotják a szervező triót. Gergő fiam a művészeti referens, Tóth EGO István a koordinátor, Baki Pétert pedig tanácsadónak szeretnénk meghívni, szükség lenne a tapasztalataira. Már a 2010-es, Homo Ludens szervezése is a fiamra hárult, szerintem jól oldotta meg, főleg ahhoz képest, hogy akkorra a város már kiszállt a finanszírozásból. Van egy alapvető szabály, hogy az lehet a biennále működtetője, vezetője, aki tagja a fotóklubnak (amit egyébként ma Esztergomi Art Fotográfiai Stúdiónak hívunk). Gergő jó választás volt, hiszen a Práter utcai iskolában tanult, utána a Képzőművészeti Egyetemen képgrafika szakon végzett, és a biennále témájában, a képzőművészet és a fotó közötti átjárhatóságban, a fotó alapú képzőművészetben nagyon otthonosan mozog. Az ő generációjának kell továbbvinnie a biennálét, ők adhatnak neki új lendületet, más megoldás nem nagyon van.

– Változott a biennálékra képeket küldők száma a hetvenes, nyolcvanas évek óta?

– Ez a témától is függött, mert például a Camera Obscura pályázat többeket vonzott, mint a Polaroid. A jelentkezők létszámával mindig elégedettek voltunk, a beérkező anyagok mindig jó visszaigazolást jelentettek. Inkább helyproblémáink voltak, hiszen ha mit tudom én, hatvan ember küldött képet, akkor annak a hatvan alkotónak a legjobb képei falra kerültek. Az érdektelenségtől soha nem kellett tartani. A pénztelenségtől sokkal inkább. 1992 óta, amikor engem művészeti vezetővé választottak, igyekeztünk ragaszkodni ahhoz, hogy A4 formátumú, színes nyomású, legalább hatvannégy oldalas katalógust jelentessünk meg, jó papíron. Egyedül a fotogram idején voltak gondjaink, akkor a Fotóművészettel közösen jelent meg a katalógus. Most is hasonló a helyzet.

Egyszer meghívtak a Kanári-szigetekre, a IV. Tenerifei Biennáléra, nagyon komoly kiállítások voltak, többek között Lartigue képei is szerepeltek; a szervezők fizették az üvegezett és keretezett képeim utaztatását, meg persze engem is vendégül láttak. Magammal vittem néhány katalógust. Később hallottam, hogy a szervező furcsállotta, hogy én nem hívtam őt vissza az Esztergomi Fotóbiennáléra. Mondtam, hogy sajnos nekünk ilyenre soha nem volt pénzünk. Ők azt hitték, hogy itt is úgy van, mint náluk, hogy egy-egy fesztivál költségvetésének csak a tizenöt-húsz százalékát teszi ki a katalógus, a többiből fizetik a vendégművészek utazási és szállásköltségét. A mi pénzünknek viszont a kilencvenöt százaléka a katalógusra megy el, a szervezők is társadalmi munkában dolgoznak, még a repülőt sem tudnánk kifizetni. Vagy kifizetnénk, de akkor nem lenne katalógus, ami az egyetlen nyoma, emlékeztetője annak, hogy melyik évben ki, milyen képpel jelentkezett.

Már senki nem ajánl föl díjakat, a Minisztérium által fölajánlott, ötszázezer forint körüli fődíj sincs, pedig az mindig biztos pont volt. Ilyen világ van, ezt tudomásul vették a kiállítók. A korábbi városvezetés nem akarta odaítélni a város díját, nekem kellett kikönyörögni tőlük, de a százezer forintból a végére harmincezer lett, azt sem adták oda, egy üres borítékot nyújtottak át. Beke Lászlónak sem fizettek az írásáért, de mindez még az adósságrendezés előtt történt. Harmincöt év munkáját, presztízsét, értékét rombolták le. Úgyhogy most nem is kértünk a várostól díjat, nem akarjuk a jelenlegi polgármestert kellemetlen helyzetbe hozni.

– Fotóklubként nyitottak vagytok a határ túloldala felé?

– A tagjaink közül hatan szlovákiaiak. A párkányi klubbal is, de főleg a lévaival vagyunk szoros kapcsolatban, ők rendszeresen rendeznek nemzetközi fesztivált a „visegrádi” országok alkotóinak, 2008-ban nekem nyílt náluk kiállításom, a következő évben a fiamnak, utána Bozsó Andrásnak, idén Gábor Enikőnek. Rév-Komáromban, Pozsonyban is gyakran állítottunk ki az általam alapított Esztergomi Művészek Céhével. Régebben, a híd újjáépítéséig, csak komppal lehetett átmenni Párkányba, és mivel délután négykor indult vissza az utolsó járat, a kiállításmegnyitókra nem tudtunk ottmaradni. Mostanra sok szempontból összenőtt a két város, bár Párkány a rendet és a tisztaságot tekintve elhúz mellettünk.

Nálunk lebontották a harmincnyolc éves, kitűnő könyvtárat, ami a Párkány felé vezető úton volt, a szigeten, és valamikor a két város vonzáskörzetének a találkozópontját jelentette. Lebontották, mert ott épült a mélygarázs. Tönkreverték a mindössze 22 éve épült Szabadidő Központot, ahol a fotóklubunk működött, saját felvételi stúdióval és laborral, raktárral, így a biennálékra rendesen fel tudtunk készülni, de az épületben három galéria is volt, meg mozi. Kitalálták, hogy lebontják, de közbejött az önkormányzati választás, ahol az addigi, „mindentudó” polgármestert kétharmados többséggel nem választották meg; az épületet még nem bontották le, de kirabolták, kifosztották, ott áll üresen, mi meg, a fotóklub, itt nyomorgunk a városi művházban, egy kétszer három méteres szobában. Tegnap is egy kocsmában jöttünk össze, hogy elférjünk. És ez a biennále szempontjából is tragikus. Ilyen körülmények között a biztosító nem vállalja a képek biztosítását, előfordult, hogy egyikünk munkahelyén tároltuk a képeket, ami minden szempontból szabályellenes.

A szocializmus évei alatt több figyelmet fordítottak a kultúrára, és jobban el lehetett lavírozni, lehetett tudni, hogy a biennále ügyével mikor, kit kell megkeresni, aki nem hajt el rögtön, hanem megpróbál segíteni. Még az is lehet, hogy most személyes okok is közrejátszottak abban, hogy így majdnem ellehetetlenültünk.

– Most több időd lesz a saját képeidre.

– Igen, nagy lemaradást kell behoznom, korábban sok mindenre nem jutott időm. Szeretem az olyan képeimet, amiken gyakorlatilag nincs semmi érdekes, mert én képeket akarok létrehozni, nem pedig valamit reprodukálni. Nem gyönyörködtető látványokra, hanem jó képekre törekszem. Nem tudok mit kezdeni a ma divatos kimódolt, mondvacsinált fotókkal.

A legutóbbi, Homo Ludens témájú biennáléra érkezett anyagot többször is átnézve, azt láttam, hogy egyedül én használtam hagyományos fényképezőgépet, az összes többi digitálissal készült. Én azért használtam gyakran síkfilmet, mert nekem már a kisfilmes, de a 6x6-os is túl gyors volt, én pedig pont azt akartam elkerülni, hogy a tett megelőzze a gondolatot. Szükségem volt a síkfilmre ahhoz, hogy a macerássága miatt legyen időm átgondolni, akár két-három napon keresztül is, hogy mit akarok leexponálni. De az Ádám című képet nyolc évig érleltem magamban, mielőtt leexponáltam volna. A digitális technika viszont olyan nekem, mint a motoros gépek voltak, ellövök egy csomó kockát, biztosan lesz köztük jó. Nem biztos, hogy lesz.

– A Remetét nem kisfilmes géppel fényképezted?

– Egyetlen tekercs kivételével 6x6-os filmre dolgoztam.

Ez a Borostyán Imréről készült anyagom már nagyon régen megvolt, de a biennálék szervezése annyira lekötött, hogy nem volt időm foglalkozni vele. Az öreg még 1991-ben meghalt, tehát ha akartam volna, sem tudtam volna őt tovább fényképezni, de a könyv csak húsz évvel később jelent meg. Egyébként is nagyon le vagyok maradva a képeim feldolgozásával, most tartok az 1995-ös felvételeimnél.

Másfél évvel a megismerkedésünk után fotóztam először. Azokban az években a Pilisi Parkerdőnél dolgoztam, nekem kellett felügyelnem az erdei pihenők, turistautak, játszóterek rendben tartását. Olyankor is föl kellett mennem a Vaskapuig, például hóviharban, hogy nincs-e valami gond, biztonságos-e a turistaút, amikor normális ember nem mozdul ki otthonról. A Hármas Szikláknál találkoztunk, ő jött lefelé, én fölfelé mentem. Én egy vadrózsából vágott, kétméteres bottal mentem, a kutyák ellen kellett, meg rátámaszkodni is, és láttam, hogy aki szembe jön velem, fejszét tart a kezében. A Hármas Szikláknál nincs annyi hely, hogy két ember elférjen egymás mellett, olyanok voltunk, mint a két kecske a mesében. Ilyenkor kell egy tapogatódzó kérdés, hogy kifürkésszük a másik szándékát, meg a hangját is hallani akarjuk, egy vékonyabb hangtól nem ijedek meg, egy öblösebb hang már más dolog. Már nem emlékszem pontosan, mit mondtunk, de valami olyasmit, hogy én a hátam mögé rakom a botomat, ha maga is a háta mögé rakja a fejszét. De nem ám megsuhint vele, válaszolta. Ezek ott, akkor, teljesen természetes mondatok voltak.

– Mitől voltatok ennyire bizalmatlanok?

– Viccelsz? Hóviharban nem kirándulók járnak az erdőben. Az ilyen ember vagy menekül valaki elől, vagy olyasmit akar csinálni, amihez nincs szüksége tanúkra. Ő is azt gondolhatta rólam, hogy ki ez a hülye, aki ilyen időben nem a vackában van.

– Később megbeszéltétek ezt a helyzetet?

– Nem. Az a találkozás hamar be is fejeződött. Arra gondoltam, hogy érdekes ember lehet, és ha megint látom, megszólítom. Tavasszal találkoztunk legközelebb, nagyon jó kedve volt, kérdezte, hogy nem érdekel-e, hogyan él, meg hol lakik. Hát, nem különösebben. Azt mondja, pedig ez nem olyan, mint más háza, mert ezt maga építette gyeptéglákból, meg gallyakból, amit az erdőben talált. Elmondta, hogy melyik forrásnál lakik, és legközelebb, amikor jobban ráértem, fölkerestem. Nagyon megörült nekem, engem is lenyűgözött, amit lakhelyül épített. A halála után kimentünk egy tévés stábbal, de nem találtuk meg a viskót, eltűnt. Azt sem tudom, hogy hol lehetnek azok a 30x40-es nagyítások, amiket neki ajándékoztam, szerintem kidobták, amikor meghalt a szociális otthonban.

– Miért lett remete?

– Az az igazság, hogy ha egy helyen dolgoznék veled, vagy össze lennénk zárva, még hetekkel, hónapokkal később sem kérdeznék tőled olyat, amit nem mondtál el magadtól. Minden emberben van valami, amit a kérdezgetés akaratlanul is fölpiszkál, mint egy vart a seben. Nem akartam őt faggatni, hátha olyanon ment át, amit magában akar tartani. Hátha embert ölt, hátha sokáig volt börtönben. Nagyon rendes, értelmes ember volt. Nem volt iskolázott, de a viskója tele volt könyvekkel, a hegyről lefelé is könyveket cipelt a hátizsákjában, meg a visszafelé úton is, akárhányszor láttam, mindig könyvek voltak nála. Petróleumlámpánál olvasott. Egyszer elmesélte, hogy mindig igyekezett olyan foglalkozást választani, ahol sokat lehet olvasni, például műszerbeállítási ellenőr volt a Budapesti Vízműveknél. „Ott annyit olvashattam, amennyit akartam, és annyi langyos vizet ihattam, amennyi belém fért”, mondta somolyogva. Egy újságíró biztosan jobban kifaggatta volna, mint én. Egyszer fölkísértem hozzá egy riportert, az ő írásából tudtam meg róla néhány dolgot. Télen, amikor túl hideg lett volna a forrásvízben mosakodni, hetente kétszer lejárt tisztálkodni a fürdőbe. Irtózatosan nehéz körülmények között élt. Körülbelül annyi idős lehetett akkoriban, mint én most…

Bacskai Sándor