A "MAGYAROS" FÉNYKÉPEZÉS SAJTÓÁRADATÁNAK KEZDETEI

Evés közben jön meg az étvágy, szokták mondani, s úgy tűnik, az etetés sikere is növekvő aktivitásra ösztönöz. Ez látszik a „magyaros” fényképezés sajtóáradatának 1925 második felében történt növekedésén is. A képek készítésének indítékáról az 1921-ben indult Fotóművészeti Hírek szignálatlan, rövid írásban már tételesen is szólt, hangsúlyozva a magyar fotóművészet nemzeti karakterének igényét. A szerző ehhez indoklásként azt hozta fel, hogy a nemzeti vonások az angol, német, francia és orosz fényképezők munkáin is fellelhetők.1 (A fotótörténet-írás komolysága, a hitelesség érdekében meg kell jegyezni, hogy a fenti időpontra vonatkozó egyik korábbi értelmezés, az „1921-ben, három évvel Trianon után,…”2, nem állja meg a helyét. Három évvel korábban valóban történtek Magyarország számára fontos események, de azok köztudottan még távol voltak az 1920-as Trianontól.3)

Itt a nemzetközi vonatkozásokra érdemes igazán felfigyelni. Ami ugyanis a „magyaros” fényképezés címszó alatt nálunk a húszas évektől kibontakozott, nem állt külföldi előzmények, illetőleg párhuzamok nélkül. Erről korábban nemigen esett szó. Az indítékokat tekintve némileg ugyan eltérő, de a keletkezett képeket illetően sok vonatkozásban hasonló fényképezésre az osztrák fotótörténet-írás a ländlich (falusi, vidéki) jelzőt használta, használja; közel harminc évvel ezelőtt, az átfogó osztrák fotótörténeti kiállítás katalógusában külön tanulmány jelent meg az erre vonatkozó fényképezés történetéről.4 Németországban a drezdai Gustav Kuhfahl 1921-ben önálló kis kötettel jelentkezett (Heimatphotographie), amely kicsit tágabb értelemben fedte le azt a témát, amit nálunk a „magyaros” fényképezés jelentett.5 Érdemes felfigyelni arra, hogy a német szerző a mozikban és a nyomtatott sajtóban megjelent német népviselet-fényképekről írva megrótta azok színpadias jellegét (1921-ben!).6 Ez kiváltja azt a gondolatot, hogy jó lenne a magyarországi népviselet-sajtófotókat az azonos funkciójú németországi fényképekkel – beleértve a korábban megjelenteket is – összehasonlítani. Talán egyszer erre is nyílik lehetőség; valószínűleg érdekes tanulságokkal járna. Ami viszont már most látható: az osztrák Otto Hochreiter a hivatkozott történeti feldolgozásában azt mondta, hogy náluk a paraszt mint népviseletet hordó egzotikum vált először a fényképezés témájává,7 a német Kuhfahl kis könyve pedig a néprajzról és a népviseletről szóló eszmefuttatással kezdődött.8 Ha ezeket összevetjük azzal a ténnyel, hogy a magyarországi 1925. évi „magyaros” fotográfiák sajtóáradata döntő arányban népviseleti ábrázolásokat (kisebb mértékben falusi életképeket, azokon pedig főként népviseletben pompázó szereplőket) hozott, akkor az e témakörben művelt fényképezés tendenciája nemzetközi összevetésben is jól látható. A történelmi előzmények és a kortárs viszonyok folytán az akkori idők magyar fotográfusai alapvetően osztrák, illetőleg német előképek és szakirodalom nyomán folytatták napi tevékenységüket. Ezért szorgalmazta a Fotóművészeti Hírek a korai húszas években a Photographische Rundschau előfizetését; a Pécsi József Fotográfiai Szakkönyvtár őriz egy német nyelvű (képzőművészeti) műalkotáselemzés-módszertant Kankovszky Ervin ex librisével (Alfred Lichtwark, Übungen in der Betrachtung von Kunstwerken, Berlin, Bruno Cassirer, 1914); Vydarény Iván örökségeként látható a Magyar Fotográfiai Múzeumban H. Kühn egyik alapműve (Technik der Lichtbildnerei, Halle–

Saale, Verlag von Wilhelm Knapp, 1921.), amelynek barna csomagolópapírján az egykori tulajdonos tintás kézírása olvasható: PHOTO-BIBEL, vagyis „Fotóbiblia”. – Bár az amatőr fotográfus Kerny István (1879–1963) első próbálkozásra megbukott német nyelvből az érettségijén, ez az összképet alapvetően nem rontja; a két világháború közötti vezető magyar fotográfusok főként német nyelvű irodalmon/

információkon iskolázódtak (lévén, hogy a magyar nyelvű szakmai olvasnivalók meglehetősen szegényesek voltak, a meglévőket voltaképpen ennek az elitnek a tagjai hozták létre – gyakran német nyelvű források nyomán).

A korábban szemügyre vett hazai sajtóorgánumok közül a Tolnai Világlapja – amely 1925 tavaszán kezdeményező volt – az év további részében nem folytatta a „magyaros” képek közreadását. A lap egykori cikkírója és fotográfusa, Gerő László (anyja neve: Schmandl Amália), a magyar fotókultúra különös sorsú, neves szereplője ekkortájt mással volt elfoglalva. Gerő, mint arról az első tanulmányrészletben szó esett, mérnöki alapképzettséget szerzett, majd a térképészetben, a nyomdatechnikában és fotográfusként vált kiemelkedő szakemberré.

Ő az 1905-ös toborzási évfolyam során került kapcsolatba a hadsereggel, 1908. január elsejétől tartalékos hadnagy volt. Egy 1916. évi kitüntetési javaslat szerint az első világháború kezdetén részt vett a hadi eseményekben.9

Cserkészmúltja révén jó ismeretségben volt a korábbi magyar miniszterelnökkel, gróf Teleki Pállal. A gróf egy alkalommal magához hívatta Gerőt, és „…közölte vele, hogy egy nagyszabású hazafias akcióban történő reprodukciós munkáról van szó, melynek részleteit Windischgraetz hercegtől fogja megtudni”.10 Windischgraetz Lajos egykori tárca nélküli miniszter volt a frankhamisítási akció fő szervezője. Köztudott: a gyermeteg, kalandor kísérlet, amely német katonatiszti ötletre épült, részint arra irányult, hogy az így nyert pénzből irredenta célokat finanszírozzanak,11 részint arra, hogy megrendítsék a francia gazdaságot12 (mintegy bosszút állva Trianonért). Ez utóbbi azonban sikeres hamisítás esetén sem valósult volna meg, lévén, hogy a vállalkozás volumene meglehetősen kicsi volt.13 A Honvédelmi Minisztérium által felügyelt Térképészeti Intézet nyomdájában, ahol a hamis ezerfrankos bankjegyek előállítása történt, a katonatiszt fotográfus-nyomdász olyan fontos szakértői szerepet játszott, hogy miután a beváltási kísérlettel megbízottak 1925 decemberében Amszterdamban lebuktak, a következmények Gerő László fejére is bőven hullottak. A hadtörténeti dokumentumok szerint Gerőt, aki a perben „altanácsnok”-ként szerepelt, 1926 elején egy évi börtönre, 2 000 000 (kettőmillió, igaz, inflációs) korona pénzbüntetésre, 3 évi hivatalvesztésre és polgári jogainak felfüggesztésére ítélték – ugyanúgy, mint a fölöttesét, a Térképészeti Intézet parancsnokát.14

Mivel az ügy szálai belpolitikailag igen magasra futottak – gróf Bethlen István miniszterelnök is kompromittálódott –, s mert Anglia nem volt érdekelt abban, hogy ez az esemény nagyobb méretű nemzetközi botránnyá dagadjon, a hullámok viszonylag gyorsan elültek. Gerőt egy idő után „eldugták” a világ szeme elől a Hadilevéltár térképtárába, katonai pályája a további évek során „felmorzsolódott”.

1930-ban mint nyugállományú műszaki aligazgató – alezredes – szolgált, 1935-ben a hadseregben „alkalmatlan”-ná minősítették. A Magyar Királyi Hadilevéltárból ment nyugdíjba.15

Ami miatt ezt az eseményt most felidézni kívánatos, az a történtek korabeli magyarázata. A Magyarság a per főtárgyalásáról beszámolva kiemelt alcímben hangsúlyozta: „Gerő parancsot kapott”. A katonatiszt, fotográfus-nyomdai szakember vallomásában visszatérő motívum volt a hazafias elkötelezettség; ő abban a meggyőződésben cselekedett, hogy ezzel nemzete érdekeit szolgálja.16 A nemzeti érdeknek vélt frankhamisítás és a „magyaros” fényképezés indítékai közötti eszmei rokonság elég kézenfekvőnek tekinthető. Gerő, akinek fotográfusi és szervezői képességeiből a szerencsétlen történet semmit sem vont le, ezen a területen vigasztalódhatott; a húszas évek második felében, majd a harmincas években számos írása jelent meg a Fotóművészeti Hírekben, hazai és nemzetközi kiállítások sikeres szereplője volt. Megemlítendő, hogy Gerő László születésének hónapja és napja tévesen szerepel az Új magyar életrajzi lexikonban (Bp., Magyar Könyvklub, 2001. II. köt., 997.) Az ott látható december 7-hez képest a helyes időpont: 1884. október 26. Ez egy Gerő László által 1941. március 19-i dátummal saját kezűleg kitöltött kérdőív adatai között látható.17

Ha egy szorgalmas olvasó 1925 második felétől is folyamatosan kézbe vette a legismertebb hazai képes sajtóorgánumokat, akkor az alábbi folyamat kibontakozását láthatta.

1925. július 5-én az Uj Időkben minden különösebb apropó nélkül (bár nagyon időszerű módon) egy szignálatlan fénykép jelent meg Péter Pálkor peng a kasza címmel, amely egy aratási jelenetet ábrázolt. A kép a folyóiratoldal felső harmadát töltötte be.18

Ugyanezen a napon a Pesti Napló képes melléklete felvillantotta szakmai erejét; a középső oldalpáron nyolc képet tartalmazó riportot adott közre: Aratás 1925 (A Pesti Napló felvétele).19 A fotográfus itt sem volt megnevezve, de több jel is arra enged következtetni, hogy az ilyen megjegyzéssel ellátott képek szerzője az akkor már sztárfotográfusnak minősülő Balogh Rudolf lehetett. A szerkesztőség a hatás érdekében maximálisan kihasználta a lap adottságait. Az ismert nagy felületen középen két domináns méretű (17×21,5 cm-es) kép „átfutóként” szerepelt; fent egy kévét tartó mosolygós menyecske, lent arató férfiak, a bal és jobb szélen 3–3 aratási jelenet a munkában résztvevő parasztgyerekek képeitől az ebédelőkön át a kévékkel megrakott szekér ábrázolásáig.

Az Uj Idők a következő számában még hozott egy témába vágó képet, Aratóünnep Nagykátán címmel.20 A képaláírásban nem, de a lap éves tartalomjegyzékében szerepel egy „főcím” is: A mi népünk. Mivel a későbbiekben e megnevezéssel több felvétel is szignáltan Kerny István nevével jelent meg, föltételezhető, hogy már ez a nagykátai felvétel is tőle származott. Az aratóünnep az Uj Időkben „elpottyantva” (a Péter-Pálkor peng a kasza című képhez hasonlóan minden különösebb indoklás nélkül) jelent meg, de mert az oldal mintegy felső harmadát betöltötte, látványa – ebben a sajtóorgánumban – jelentős volt. Ugyanebben a számban látott napvilágot, ezúttal már „Kerny István fényképe” aláírással, egy újabb idevágó felvétel: A mi népünk. Szalántai idill.21 A Szegedről Budapestre származott Kerny ekkor „posta és távíró főfelügyelő” volt.22 Sokoldalú, szenvedélyes és jól felkészült fotóamatőrként működött; már korábban számos sport-, főként futball fotográfiája jelent meg a Színházi Életben (!), s riport jellegű képeket is közreadott különböző sajtóorgánumokban.23 A Szalántai idill egyértelműen beállított, gondosan választott megvilágítással készült felvétel, amely az átlagos olvasó/néző számára bizonyára természetes szituációként hatott. Kerny „házi szerző” lett az Uj Időknél, ezért valószínűsíthető, hogy a fentebb idézett, Péter-Pálkor peng a kasza készítője is ő volt.

Július 16-án a Magyarság is beszállt a „versenybe”: a címoldalon hozott egy Palóc házaspár aláírású képet, majd belül úgy közölt további három palóc-fotográfiát (Esernyős tánc, Öltöztetik a menyasszonyt, Anyai büszkeség), hogy közéjük, a lap már ismert szokása szerint, egy kis írást is kerített, A jó palócok címmel.24 (Arról a tényről, hogy ezt a címet betűhíven Mikszáth Kálmántól „emelték át”, ezúttal hallgatott a lapszerkesztés…) Mind a képek, mind a cikkecske szignálatlanok voltak. A Néprajzi Múzeumban valamennyi kép igen közeli „rokona” megtalálható (F 306614, F 307250–307252, F 55885, F 55880). Ezek alapján valószínű, hogy a címlap-fénykép és az Esernyős tánc Kankovszky Ervin, az Öltöztetik a menyasszonyt és az Anyai büszkeség dr. Ébner (később Gönyei) Sándor munkája volt. Célszerű röviden kitérni Kankovszky névírására. Ismert tény, hogy mind a kortárs szövegekben – többek között az általa írt cikkek alatt –, mind a történeti feldolgozásokban több változatban is előfordult a neve. A fenti mellett olvasható a Kankowszky és a Kankowsky variáns is. Van azonban három, perdöntőnek tekinthető forrás. Az egyik a cikk első részében hivatkozott születési anyakönyvi bejegyzés. A másik egy 1916-ban kelt iparigazolvány,25 amely a fotográfust „fényképközvetítő” tevékenységre jogosította (ennek eredménye lett a „Magyar Photo Sajtóiroda”). A harmadik a fotográfus második házasságkötésének anyakönyvi bejegyzése 1935-ből.26 Mindhárom hivatalos dokumentum a Kankovszky változatot mutatja. Indokolt tehát a továbbiakban ennél maradni – bár megjegyzendő: a többi variáns felbukkanása valószínűleg nem a véletlen műve volt, lehetséges, hogy a további kutatások ennek történeti okaira is fényt deríthetnek.

A Magyarság kis cikkében a lapnak a korábbiakból megismert szokása ezúttal is érvényesült; a szöveg írója azon örvendezett, hogy az itt látott palócok körében még csak kezdeti stádiumban volt a kivetkőzés. „Az idegen befolyás – mint képeinken is látható – ez ideig még csak a harisnyában, a félcipőben és a parapliban jelentkezik náluk,…”27 (Kiemelés a szerzőtől. A. B.) Érdemes megjegyezni, hogy a korábban idézett drezdai G. Kuhfahl (aki eredeti képzettségét tekintve jogász volt) 1921-ben a Heimatphotographie kötete elején idézőjelbe tette ugyan a kulturális haladás fogalmát („Kulturfortschritt”)28 – ezt a népviselet, a népművészeti produktumok, az ősi sajátosságok háttérbe szorulásának jelzésére alkalmazta –, ő azonban a változásokból nem azt a következtetést vonta le, hogy ezt a folyamatot fel lehetne tartóztatni, hanem azt, hogy az eltűnőben lévő értékeket fényképezéssel kell megőrizni az utókor számára. Erna Lendvai-Dirksen (1883–1962) is, aki a húszas években még kevéssé ismert műtermi fotográfusnő volt Berlin-Charlottenburgban, csak a harmincas évek elején állt elő harcos antiurbánus ideológiával (Das Deutsche Volksgeschicht – előszó, Berlin, Kulturelle Verlaggesellschaft).

Ha valakinek korábban még lett volna kétsége afelől, hogy a népies fotográfiák publikációs versenyében ki volt a legény a gáton, az a Pesti Napló képes mellékletének július 19-i számát látva meggyőző bizonyítékot nyerhetett/nyerhet. A képszerkesztő (feltehetőleg Byssz Róbert) a középső oldalpáron Baranyai nők cím alatt a képek kavalkádjának hatását nemcsak az átfuttatás tördelési fogásával erősítette, hanem a montázstechnikát is bevetette. Az egyik népviseletben pompázó, mindenkinél nagyobb méretben megjelenített nő alakját körbevágva úgy illesztette rá négy (!) másik fényképre, hogy az takarásával semmi lényegeset nem vett el a többi képtől, miközben a kiemelés folytán egyértelműen térélményt is teremtett.29 A fotográfus, aki ismét „(A Pesti Napló felvételei)” felirat mögött rejtőzött, nagy valószínűséggel Balogh Rudolf volt. Ő is megtette a magáét; bár az egyes figurák beállított volta egyértelmű, a szereplők – még az objektívbe nézők is – alapvetően természetes pózban és arckifejezéssel állják a fényképezést. Balogh nagyon értett a falusiak nyelvén. A kompozíció „kerek” volta érdekében képei nagy részének alkotóelemeit ugyan a későbbiekben is el- és megrendezte, mégis, modelljeinek döntő többségén általában nyoma sincs a természetellenes testtartásnak s az elfogódottságnak. A fotográfus életszerűvé tudta szervezni a látványt; ez olyan adottság volt, amely csak a legnagyobbaknak adatott meg.

Július 26-án egy újabb Kerny István-kép jelent meg az Uj Időkben: A mi népünk. Mezőkövesdi lányok.30 Ez a korábbiakban már megismert Mária-lány ábrázolások egyik variánsa volt.

A Magyarság képes melléklete a már bevált séma szerint rövid cikkel kísérte három (szignálatlan) fényképét augusztus huszadikán. A ceglédi foszlós, fehér kenyér felvételei fotográfiai szempontból meglehetősen semmitmondók voltak. Ez azonban nem gátolta a szerkesztőséget az ugyancsak régről ismert szokásában: a szövegben ismét feltálalt egy kis ideológiát is. „Amikor pedig az idei első lisztből az új kenyeret kisütik a ceglédi menyecskék, Takács József főtiszteletű úr, a püspökhelyettes Úrvacsorát oszt az újkenyérrel, nem hiába hogy Istenáldásának nevezik a foszlós, fehér búzacipót.”31 (Eredeti tipográfiával. A. B.)

Augusztus 23-án az Uj Idők egy címoldalt szentelt a „magyaros” témának. Kerny István Nádújfalui lányok tánca az ernyő alatt című felvételét hozta. Mint arról fentebb már szó esett, az esernyős tánc korábban előfordult a Magyarságban is (feltehetőleg Kankovszky-fotográfiaként), még az is lehet, hogy a két fotó egy napon készült. A „magyaros” fényképezés híveinek körében bevált gyakorlat volt a közös vidékjárás, témakeresés. Kerny képének szerkesztőségi megbecsültségét jelzi, hogy a lap igen kevés fényképet közölt 1925-ben a címoldalán – ez esetben igen.

A Pesti Napló képes melléklete a témába vágó júliusi képdömping után augusztusban beérte egy kiegyensúlyozott címoldal-kompozícióval: Nyár vége az ámbituson (A Pesti Napló felvétele).32 Valószínűleg ezúttal is Balogh Rudolf munkája jelent meg.

Ősszel viszont ismét lendületbe jött a „magyaros” fotográfiák publikációs hengere. A Magyarság nyitotta a sort: Nagytarcsai kanász cifra szűrben (az eredetiben külön írva), mondta a szignálatlan címlapkép aláírása a szeptember 10-i szám élén.33 Itt azonban egy kis szőrszál esett a levesbe. (Disznó- vagy tehénszőr, ez némileg kétséges…) Ez a kép ugyanis F 55947 szám alatt megvan a Néprajzi Múzeum fotótárában is. Készítője dr. Ébner (mint ismeretes, később Gönyei) Sándor. A múzeumi adatok szerint a felvétel 10×15 cm-es (nitrátos) filmre készült, s rokona egy másik, ugyanezt a szereplőt egy ettől eltérő nézőpontból fotografált képnek (F 55924). A néprajzi karton címadata: „Gulyás – cifraszűrben. A vállán ostor.” – Kanász vagy gulyás – olybá tűnik, hogy a Magyarság szerkesztőségében egyre ment, csak valamilyen magyaros, népies legyen a címlapon. S lőn!

Szeptember 17-én a Magyarság képes melléklete címoldalán a Kora-őszi alkonyat aláírású kép közlésével új, amatőr szerzőt avatott.34 A fotográfus, dr. Rehák Tibor egykor bíróként dolgozott. Életútja és munkássága még annyira sincs feldolgozva, mint Kerny Istváné, (a róla megjelent nekrológok is igen szűkszavúak voltak),35 amit a fotótörténet-írásban előbb-utóbb pótolni kell. Fennmaradt munkái alapján ugyanis nyilvánvaló, hogy a két világháború közötti korszak magyar („magyaros”) fényképezésének egyik jellegzetes alakja volt. Egyéb források ismerete híján egyelőre csak feltételezni lehet, hogy Rehák dr. szemléletileg közel állt a Magyarság eszmeiségéhez, ugyanis képei elég rendszeresen jelentek meg ebben a lapban. Lehet, hogy a rá vonatkozó pályakép hiánya a szocialista korszakban erre (is) visszavezethető.

Ugyanez a lapszám még két szignálatlan, láthatóan igen csak beállított csoportképpel népszerűsítette a Faluszövetséget: Nógrád-Hont népe festői népviseletben vonult fel a Faluszövetség balassagyarmati kiállítására.36

Szeptember 13-án indult Kerny István nagy sorozata az Uj Időkben. Csökölyi népszokások. Díszes halotti lepel, amelyet minden asszony maga sző és varr ki – mondta első képének aláírása.37 (Az eredetiben „Csököli”-ként írva. A. B.) A huszadiki számban két felvétele is helyet kapott: Őszi szántás, Legel a nyáj az őszi tarlón.38 Végül szeptember 20-án: Az ősz. Ez Kerny befutottságát jelzi a lapnál.39 Mind a négy felvétele a páratlan számú oldalakon – tehát az olvasók/nézők számára hangsúlyos helyen – jelent meg. Szakmai tekintélyének növekedése az Uj Időknél számszerűsíthető is: képeinek magassága szeptember folyamán a nyomatásban így alakult: 11,5; 13–13; 14 cm, s első felvételének szélességéhez képest a következő három kép szélessége 1 centiméterrel nagyobb volt. A romantizáló hangulatú képek Kerny jó szakmai képességeit bizonyítják; precízen kiegyensúlyozott kompozíciók; a fények tudatos felhasználása, a tónusfinomságokra való építés jellemezték munkáit. Az Uj Idők képszerkesztését dicséri, hogy a Csökölyi népszokások az eredeti felvételhez képest erősen körbevágva, tehát tömörebbé, hatásosabbá téve jelent meg a lapban. Ezt bizonyítja a felvétel 4,5×6-os üveglemeze, amely a Néprajzi Múzeumban van (F 251996), más, a csökölyi fehér gyász témáját feldolgozó képeivel együtt (F 251993, F 251994, F 251995, F 251997, F 251998). A halotti lepedővel ábrázolt asszony a lemezen nagyobb, kevésbé érdekes környezettel látható – bár önmagában úgy is elég hatásos. Megemlítendő, hogy a Néprajzi Múzeum még számos további Kerny-fotográfiát is őriz szakmai dokumentum gyanánt.

A Pesti Napló képes melléklete egy címoldalt vetett be szeptember 20-án: Birkanyáj Somogyban (A Pesti Napló felvétele).40 A kompozíció kiszámítottsága alapján itt is Balogh Rudolf vélelmezhető fotográfusként; a nézőpontválasztás gyakorlatilag testközelbe hozza a szinte lineáris rendben tömörülő birkák hadát.

A lap következő, kétoldalas összeállítása kissé bizarr témakapcsolást testesített meg szeptember 27-én: Nyárutó – az osztrák–magyar mérkőzés címmel.41 Hat „magyaros” témájú kép fent (ebből a két középső átfutó), lent pedig egy panorámakép a futballpálya látványával, amely frízszerűen megy végig a két képoldalon. Itt is csak „(A Pesti Napló felvételei)” szerző-meghatározás szerepel, de ezúttal teljes biztonsággal állítható, hogy Balogh Rudolf képei kerültek a nézők elé. A bal felső sarokban szereplő, Szelelés című kép ugyanis Balogh neve alatt fellelhető a Néprajzi Múzeumban is (F 61945). A leírókarton szerint a felvétel Torockószentgyörgyön készült (ebben a Torda-Aranyos vármegyei faluban született egykor Brassai Sámuel), a készítés éve 1906 (!) volt. Az pedig régóta ismert tény, hogy Balogh Rudolf már az első világháború idején is használt panorámagépet, az ezzel készített képeiből a közelmúltban jelent meg egy csokorra való. A kis kötet bevezetőjében olvasható, hogy a Balogh által akkor használt gép 9×31 cm-es negatívval működött.42

Az október ismét a Pesti Napló képes mellékletének nagy hónapja volt. A negyediki szám címoldalán A végekről: Torockó címmel a liberális orgánum is tett egy lépést a nemzeti nosztalgia-érzés táplálására.43 „(A Pesti Napló felvétele)” kétségtelenül Balogh Rudolftól származott; bizonyára az 1906-os erdélyi út „zsákmánya” volt, mint az előbb idézett Szelelés. Az Őszi plen air című, kétoldalas összeállítás ugyanebben a számban legelésző tehenek, birkák és tóparti libák képei közé fogta az egri és pécsi piacozó asszonyok látványát. Pécsről még sváb kofák is helyet kaptak ebben a felvonulásban. A kolompos nyomában című kép látványos felhőzete, a Libák a tóparton tükröződése minden bizonnyal ezúttal is Balogh Rudolf munkájára vall.44

Október 8-án a Magyarság képes melléklete is előállt egy kétoldalas anyaggal; öt vidéki gazdasági életképet közölt „Markóczy felvételei” szerző-megjelöléssel.45 A túrkevei hivatásos fényképész 1921-ben számos portrét és csoportképet készített dr. Győrffy István felkérésére a Néprajzi Múzeum számára (F 33827–F 33973).46 Ezúttal kirándulást tett a határba az Őszi képek a Nagyalföldről című öszszeállítás érdekében. Szakmailag korrekt, de fotográfiai szempontból jelentéktelen emlékképek készültek ezúttal.

Tizenegyedikén a Pesti Napló képes mellékletében egy teljes oldal öt képén pompázatos népviseletben Baranyai lányok és menyecskék kápráztatták a nézőt.47 Talán már mondani sem kell: e felvételek is Balogh Rudolf-„gyanúsak”.

Októberben a Magyarság megpróbált beleerősíteni: 15-én egy szignálatlan címlapképpel jelentkezett, Őszi szántásból hazatérő ökrösfogat címmel. Bent egy újabb, hangsúlyos nagyságú, fél oldalt betöltő Rehák-képet közölt: Őszi tarlón legelésző tehéncsorda.48

Október 25-én a Pesti Napló képes melléklete újabb címoldallal rukkolt elő: a Keszthelyi vásár (A Pesti Napló felvétele), s a kissé felülről történő fényképezés jól érzékeltette a vásári sokaságot. Itt is az igen tudatos képszerkesztés sejteti szerzőként Balogh Rudolfot: az előtérben kivált pár ember és jószág mintegy „bevezeti” a néző tekintetét a háttér sűrű ember- és állat-rengetegébe.49

Huszonkilencedikén egy újabb Rehák-felvétel jelent meg a Magyarság képes mellékletében, Hazafelé címmel.50 A lap a kép kis mérete ellenére kiírta a fotográfus nevét (ami, mint az már látható volt, ennél a sajtóorgánumnál nem volt általánosan jellemző). A szerkesztőségben valószínűleg úgy vélték, hogy egy, a szerzői jogban (is) otthonos bíróval nem lenne szerencsés tengelyt akasztani, még egy kevésbé jelentős munka közlése esetén sem…

Novemberben mintha a Magyarság képes melléklete a Pesti Naplóval szembeni „lemaradását” akarta volna kiegyenlíteni: három „magyaros” címlapot is produkált. Az egyiket Rehák doktortól, az Elment a mama… című képen51 egy teljes népviseleti díszben síró kislány látható; egy másikat a már ismert Markóczytól: Őszi tarlón,52 a harmadikat pedig a szakmában ismeretlen nevű Brózik Engelberttől: Az elszakított Máramarosból. Alkonyat a Husztvize partján (sic!).53 Valószínűleg a szerkesztőségben úgy vélték, hogy ez utóbbi témakörben ők sem adhatják alább a Pesti Napló képes mellékleténél (v. ö.: A végekről: Torockó).

Ezt november 29-én a Pesti Napló képes mellékletének „kontrája” követte: Felvidéki típusok címmel tizenkét, szimmetrikus rendben felsorakoztatott képpel a lap egyértelművé tette, hogy ki képes legalább egy lóhosszal nyerni ebben a versenyben.54 Ehhez képest már csak ráadás volt, hogy a karácsonyi számban – most már Balogh Rudolf nevének kiírásával – hét kép jelent meg, több, népviseletet hordó generáció felvonulásával, Magyar falu cím alatt.55

Pár fotótörténeti következtetés

Ha túl akarunk jutni az operett-sílusú fotótörténet-íráson, az elbeszélésekre való támaszkodás helyett a kutatás során, ahol csak lehetséges, elsődleges forrásokat kell igénybe venni.

A fentiekből láthatóvá vált, hogy a sajtófotók által történt, célzott néző-orientálás már 1925-ben bejáratott gyakorlat volt Magyarországon. Az már csak növelte a hatást, ha erre egy szerkesztőség hosszabb-rövidebb szövegekkel is „ráerősített”.

Az 1925-ös képáradat alapján a „magyaros” fényképek tömeges közreadását nagy biztonsággal időben előbbre lehet tenni, mint az eddig történt (1927 táján a már jócskán létező gyakorlat nyomán kezdődött erről intenzívebb cikkezés a hazai szakmai sajtóban).

A „magyaros” fényképezés megerősödésében, tömegméretűvé válásában Trianon, s nyomában a revíziós szándékok (mind az elképzelt „erő” által indukáltak, mind a békések) kétségtelenül erős katalizátor-szerepet töltöttek be, de nem ezek képezték a fő indítékot. Inkább kapóra jöttek egy létező folyamat megerősödéséhez.

Ez már korábban elkezdődött. A folytatásra is figyelemmel elmondható: a „magyaros” fényképezés egykor nemzetközi sikereket is hozó eredményessé válása szociokulturális szempontból a 19. század végétől a 20. század mintegy első harmadáig végbement asszimilációs sikertörténetként interpretálható.56 Elgondolkodtató kell, hogy legyen: a liberális Pesti Napló képes melléklete már 1925-ben mind a bemutatott képek esztétikai megformáltságában, mind a tördelési módszerekben, mind darabszámban egyértelműen „lenyomta” a konzervatív polgári Uj Időket, de még a radikálisan jobboldali Magyarság képes mellékletét is a „magyarosság” képi publicitásában. A mélyebb okokat nézve legyen elég felidézni az iskolai magyarosítást fölerősítő „Lex Apponyi”-t (1907:XXVII. tc.) vagy azt a felülről motivált névváltoztatási hullámot, aminek eredményeként például a Magyar Királyi Államvasutak Hivatalos Lapjában folyamatosan megjelenő, külön rovat szolgált annak bemutatására, hogy az ország nemzetiségi és zsidó származású alkalmazottai közül kik választottak magyarosan hangzó, új vezetéknevet. A névváltoztatás akkori gyakorlata – ami a felsőbb szándék megvalósulását (is) tükrözte –, a fotográfiai területen is széles körű volt, ha ennek tényéről nem is számolt be külön nyomtatott rovat. A magyar történelem kegyetlen realitása testesült meg abban, hogy sem az asszimilációs szándék, sem a „magyaros” fényképezésben – s az ilyen jellegű képek közreadásában – elért egykori sikerek nem képeztek menlevelet intézményesen a Pesti Napló (v. ö. az 1939-es kényszerű megszűnéssel), egyénileg pedig Balogh Rudolf vagy a kicsit később pályára lépett Vadas Ernő számára. n

Albertini Béla

Köszönet a Néprajzi Múzeum munkatársainak, Csorba Judit Dorottyának, Gebauer Hanga Klárának és Lackner Mónikának a kutatáshoz és az azonosításokhoz nyújtott segítségért.

Jegyzetek

1 Magyar vonások a fotográfiában, Fotóművészeti Hírek, 1921. 1. sz. 4.

2 Kincses Károly: Mítosz vagy siker? A magyaros stílus, [Kecskemét], Magyar Fotográfiai Múzeum, 2001. 40.

3 Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés, Budapest, Osiris, 2001.

4 Otto Hochreiter: Ländliches Leben: Zur Darstellung des Bauern und der alpinen Landschaft, Hrsg. Verein zur Erarbeitung der Geschichte der Fotografie in Österreich, Geschichte der Fotografie in Österreich. (Bad Ischl, 1983), Band 1. 414–423.

5 Gustav Kuhfahl: Heimatphotographie: Die Photographie im Dienste von Heimatschutz und Heimatforschung, Halle–Saale, Verlag von Wilhelm Knapp, 1921. A W. Warstat szerkesztésében indult Bücherei des Liebhaberphotographen című könyvsorozat első kötetének megismerési lehetőségéért dr. Friederike Kind-Kovácsot (Regensburgi Egyetem) illeti köszönet.

6 G. Kuhfahl, i. m. 11.

7 Otto Hochreiter, i. m. 414.

8 G. Kuhfahl, i. m., Volkskunde und Volkstrachten, 9–15.

9 Dr. Suba János alezredes, térképtár vezető (HM HIM) szíves közlése.

10 Részlet Gerő Lászlónak a frankhamisítási per főtárgyalásán tett vallomásából, Magyarság, 1926. május 9. 3.

11 Romsics Ignác: Bethlen István: Politikai életrajz, Budapest, Magyarságkutató Intézet, 1991. 169.

12 Gergely Jenő–Pritz Pál: A trianoni Magyarország: 1918–1945, Budapest, Vince Kiadó, 1998. 78–79.

13 E kérdéssel is foglalkozott Ablonczy Balázs Teleki-monográfiája. Budapest, Osiris Kiadó, 2005. 271–278.

14 Mint a 9. sz. jegyzetben.

15 Mint a 9. és 13. sz. jegyzetben.

16 Magyarság, 1926. május 9. 4.

17 HM HIM Hadtörténelmi Levéltár, 32405 eln. 8. szám alatti iratcsomóban. A másolatban történt megküldésért dr. Suba János alezredes, térképtár vezetőt illeti köszönet.

18 Uj Idők, 1925. 27. sz. (július 5.) 5.

19 Pesti Napló képes melléklete, 1925. július 5. 35–37.

20 Uj Idők, 1925. 28. sz. (július 12.) 42.

21 Uj Idők, 1925. 28. sz. (július 12.) 47.

22 Leánya, Kerny Gizella a VIII. b osztály tanulója volt az 1924/25-ös tanévben a VI. kerületi m. kir. állami Mária Terézia leánygimnáziumban. Innen tudható, hogy a Kerny család ekkor a VII. kerületben, a Thököly út 3. szám alatt lakott. Budapest Főváros Levéltára. A budapesti VI. ker. m. kir. állami Mária Terézia leánygimnázium főnévkönyve, VIII. 38 b. 66. sorszám: 12.

23 Kerny István életútjáról és munkásságáról született egy rotaprint eljárással sokszorosított kiadvány: Kerny István (1879–1963), összeállította Kincses Károly, Gödöllői Művelődési Központ és a Gödöllői Stúdió, 1982.

24 Magyarság képes melléklete, 1925. július 16.

25 Budapest Főváros Levéltára, VII. 22. Budapesti Királyi Törvényszék Cégbírósági iratok, Cg 4184; a feltárás Széchényi Mihály levéltáros érdeme.

26 Avilai Nagy Szent Teréz Plébánia Hivatal, Bp., Pethő Sándor u. 2., Ak. 28. kötet/1935/22/130.

27 Magyarság képes melléklet, 1925. július 16. 2.

28 G. Kuhfahl, i. m. 9. („…bereits unrettbar verlorengegangen” – mondta ugyanott a szerző az ősi sajátosságok eltűnésére.)

29 Pesti Napló képes melléklete, 1925. július 19. 37.

30 Uj Idők, 1925. 30. sz. (július 26.) 99.

31 Magyarság képes melléklete, 1925. augusztus 20. 4–5.

32 Pesti Napló képes melléklete, 1925. augusztus 23., címoldal.

33 Magyarság képes melléklete, 1925. szeptember 10., címoldal

34 Magyarság képes melléklete, 1925. szeptember 17., címoldal

35 Dr. Rehák Tibor 1897–1968, Fotóművészet, 1967. 4. 3. (Nincs elírás abban, hogy a nekrológ egy 1967-es folyóiratszámban jelent meg egy 1968-ban elhunytról; a folyóirat abban az időszakban rendszeresen késéssel jelent meg, a dátumok különössége erre megy vissza.) Dr. Rehák Tibor (1897–1968), Foto, 1968. 4. (április) 192.

36 Magyarság képes melléklete, 1925. szeptember 17. 16.

37 Uj Idők, 1925. 37. sz. (szeptember 13.) 263.

38 Uj Idők, 1925. 38. sz. (szeptember 20.) 279., 281.

39 Uj Idők, 1925. 39. sz. (szeptember 27.) 315.

40 Pesti Napló képes melléklete, 1925. szeptember 20., címoldal

41 Pesti Napló képes melléklete, 1925. szeptember 27. 36–37.

42 Baki Péter: Balogh Rudolf első világháborús panorámaképei, Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét, 2006., számozatlan oldalak.

43 Pesti Napló képes melléklete, 1925. október 4., címoldal.

44 Pesti Napló képes melléklete, 1925. október 4. 36–37.

45 Magyarság képes melléklete, 1925. október 8. 8–9.

46 A múzeumi fényképek adataiból tudható, hogy Markóczy keresztneve Félix volt.

47 Pesti Napló képes melléklete, 1925. október 11. 38.

48 Magyarság képes melléklete, 1925. (október 15.) 12.

49 Pesti Napló képes melléklete, 1925. október 25., címoldal.

50 Magyarság képes melléklete, 1925. (október 29.) 13.

51 Magyarság képes melléklete, 1925. (november 12.), címoldal.

52 Magyarság képes melléklete, 1925. (november 19.), címoldal.

53 Magyarság képes melléklete, 1925. november 26., címoldal.

54 Pesti Napló képes melléklete, 1925. november 29. 38.

55 Pesti Napló képes melléklete, 1925. december 25. 24.