RANDOM

E szóról sok minden beugrik az embernek.

Véletlenszerű választás valamely szűkebb-tágabb rendszeren belül, ahogy esik úgy puffan, hasamra ütve stb.

De még ha a fotóra szűkítjük, akkor is sok irányban elindulhat az ember fantáziája.

A random szó itt most egy ismert fotográfiai stúdióval, az FFS-sel összefüggő ötletet takar.

Szamosi László fotográfus – Szami vagy akár szami – nevéhez fűződik az ötlet, ami egyrészt szembefordulás az úgynevezett tematikus, közös téma feldolgozására szólító kiállítási kezdeményezésekkel, másrészt betekintést enged a fotográfusok kísérletezéseibe, szellemi kiruccanásaikba, azokba, amelyek rájuk nem igazán jellemzőek (talán épp e tőlük megszokottól eltérni bátorító, egyáltalán életjelet adni bátorító pályázatra születtek), de azokba is, amelyek már érvényességüket is vesztették, s csupán egyszer felvillanó érdekességei lehetnek egy ismert, megszilárdult habitussal bíró fotográfus életének.

Nem lezártnak tűnő életpályák hátterében való kutakodásról is szó van: a 45 év alatti fotószövetségi tagok és a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának tagjai szólíttattak meg, és nem holmi múlandó értékű szándékkal. Mondhatnám úgy is: mintha a jelen megelőlegezett történeti rangja előtt való tisztelgő hódolat ütötte volna fel a fejét ebben a Random ötletben. „Mi egy kérdést tettünk fel, amire nem öt év múlva kapjuk meg a választ, hanem ötven év múlva.”

Zömében jól képzett és sikeres fotográfusokról van szó, van tehát esély a nézésre érdemes merítésre. Ez a Random technika azonban másféle nézést feltételez. Szisztémája messzire esik a hajdaniaktól, mert, persze, szerephez jutott a random már korábban is: a száznál több évre nyúló történetű, az ezredfordulót sorvadozva túlélő fotószalonok anyagai is magukon hordták a véletlenszerűség bizonyos sajátosságait, amikor a fényképészmesterek, autonóm művészkedők és más fotókalandorok fiókjaik még kurta vagy már hosszabb időtengelye mentén, különféle mélységben kotorásztak, hogy beadjanak valamit. Ez az egymásra tekintettel nem lévő válogatás és beadás erősen randomosította az összképet, a korszakosság bármiféle rangjelzése nélkül. Ezért is kezdtük a szalonmutatkozást az ezredforduló táján már nagyon-nagyon nem szeretni.

Míg azok a mindenkori, valahányadikként jelzett szalonok a maguk véletlenszerű rendje szerint összeálltak és aztán szerényen felbomoltak, s cseppet sem kívántak történelmet írni, addig ezzel az FFS-ben fogant Randommal mintha kicsit más lenne a helyzet, mintha máris a maga maradandóságára, történetére, rangosságára törne, nem csak azért, mert a szervezők hoszszabb távon, sorozatban gondolkodnak, megengedve persze, hogy az élet, a fotográfiai élet esetleg mégsem igazolja az érdekességgel szembeni előzetes elvárásokat, hanem azért is, mert az ötlet egyebek mellett efféle szempontokat ágyaz magába: „évek múlva majd megnézzük, hogy X. Y. vajon most egy vargabetűt csinált, és aztán visszakerült ugyanarra a technikai kísérletező vonalára, vagy pedig elindult egy másik irányba.” „…talán azt fogják látni a majdani kurátorok, hogy egy fotóalbumra vagy még arra sem érett meg, vagy igenis, ezek az alkotók valamilyen formában fennmaradnak, és ezek az irányok kihatottak az ő x éves munkásságukra, ha lehet ezt így megelőlegezni.”

Mindeme, messzire tekintő motívumok mentén végül olyan kiállítás kerekedett, ahol az alkotók egy része, megragadva a szereplés lehetőségét, élete háttérben tartott, kicsit rejtett jelenére támaszkodik. Más részük nemes eljárásokkal kísérletezik, és akadnak nem kevesen, akik folytatásra nem igazán érdemes vagy nem igazán alkalmas próbálkozásokat tettek falra. Mint Kincses Károly megnyitó beszédében hangsúlyozta, a törekvés egésze itt az igazán érdekes, „kell, hogy legyenek ilyen alulról építkező vállalkozások, ahol 20–23 fényképész öszszefog, valamilyen módon meg tudja szerezni a támogatást ahhoz, hogy megvalósítsa kollektív álmát.”

A magukat kortárs művésznek valló fiatalok ma nem csekély mértékben önmaguk s teoretikus gondolataik iránt érdeklődnek, és őszinteségükre vagy holmi kortársi kiváltságokra (az ún. narratíva erejére) alapozva bíznak a széles társadalmi együtt-örvendezésben.

Az FFS fotóközössége túlnyomó többségében magasan képzett és szociológiai vizsgálódások irányában nyitott személyiségeket foglal magába. Érdeklődésüknek tehát van bizonyos relevanciája.

Ami itt csekély – legalább is az én életkorom felől nézve –, az a múltjuk. Számomra csak ott látszik okoltnak a még csak éppen most gründolt életfiókok mélyén való, a majdani összehasonlítások alapjául szolgáló kutakodás, ahol valamiféle celebesedési folyamat jelei már kiütköztek. Nem feltétlenül értékes ez a szempont, de ma divatos, tehát érvényesnek kell tekintenem.

Mit csinál felséged, amikor érdemben nem csinál semmit? – ezt a kérdést, ugye, irreleváns feltenni egy bármily tehetséges fotóamatőrnek vagy egy szemléletében sajnálatosan elavult öreg fotókirálynak akár. Na de egy kortársfotó körébe tartozónak?!… Csak azért merek így tréfálkozni, mert a szervezők szavaiból kitetszett nekem, hogy a Random hívószó mögött gomolygó ötlet egészen idáig elmerészkedik. Ezt teszi a kortársfotó-tudat, amiről a fotógéppel felszerelt amatőrök millióinak – és a szakmabeliek akár tízezreinek – talán még csak sejtésük sincs.

Szerencsére a szervezők megerősítették magukat egy jó választással: Kincses Károlyt kérték fel kurátornak („Károly tisztában van azzal, hogy a kortárs fotóművészetben most milyen nevek vannak, …Károlynak van saját ízlésvilága…”), aki mindezek mellett széles és megbízható rálátással rostál, s látván a rostán fennmaradt anyag ígéretes voltát és a kiállításra kínálkozó terek szűkös méreteit, segített helyet szorítani a Randomnak a Magyar Fotográfusok Háza André Kertész kiállítóterében és persze a Ház kiállítási menetében, két korábban tervbe vett esemény kezdete, illetve vége között.

Nagy sikerbe fordult tehát a kezdeményezés, különösen ahhoz képest, hogy volt már korábban egy most visszamenőleg nulladiknak titulált Random kiállítás Győrben, amikor néhány FFS-tagtól és MOME-hallgatótól kértek és mutattak be érdekes, a tőlük ismert stílustól, céliránytól elhajló munkákat, egyszerű klubhangulatú, úgyszólván – Szamosi szavával élve: – „underground körülmények között”.

A pályázati felhívással mintegy száz tagot szólítottak meg, mindössze harmadrész mozdult rá a lehetőségre, jól-rosszul (vajon hányan bánkódnak már a rangos helyszín ismeretében?!), s végül 23 kiállító vehette birtokba a teret.

23 szerző sorozataiból kerekedett ki a mintegy száz képre rúgó, mostani, véletlenszerű összkép. Vannak itt, mint elvárt volt, új utak, vargautak, privát kiruccanások, még tévelygő lépésnyomok is, de mennyi! Ám kétségtelen, a legaktívabb és leginkább tettre fogható korosztályról van szó, azokról, akik szereztek kellő szakmai rutint, akiknek a tévelygésében is impozáns lendület van, mert irigylésre méltóan sok energiával bírnak.

Ezen a kiállításon, ami tehát egy zárt alkotói körnek félig-meddig belügye, hiszen egy laza kérdéskör nyomán, holmi várthoz képest mutatkozó személyes eltérések mentén remél érdekes lenni, a kiállítás-látogatói oldalt illetően előzetes ismereteket kell feltételeznünk. Nyitva hagynám a kérdést, hogy akár a még oly kedvelt helyszínt, a Magyar Fotográfusok Házát tekintve is, jogos-e ez. Lehet, hogy mások szerint igen.

Külső szemlélőként mégsem engedhetem meg magamnak, hogy én magam tettessem a bennfentest, és pártos összehasonlításokkal operáljak. A művészet iránti érdeklődés életműkutatási szegmensébe tartozó szempontok eleve nem érdekelnek. Nem érdekel, hogy mihez képest érdekes valami, csak az, hogy önmagában érdekes-e, és ebben feltehetőleg egy talán hallgatag, de elég széles, intellektus dolgában nem leírható réteget képviselek.

Megvallom: mint klasszikus szemléletek terhe alatt nevelkedett – vesztenivaló nélküli, mert tudományképtelen, következésképp nonkomform, illetve fordítva – gondolkodó, különösen könyörtelen vagyok a ma divatba jött, vizualitás-idegen narratívák iránt. Az érvek messzire nyúló láncolatát kínálhatnám fel, de erről talán majd máskor.

Amellett engem, bár e random megmutatkozást magam is nemesnek és üdvözlendőnek találom, elgondolkodtatnak kicsit a fotószakmai kérdéseket érintő tévelygések. Itt van például a random egymásra fényképezés.

A két vagy akárhány egyéni ízlés nyomán kibomló szükségszerűség – hogy mit fényképez két vagy akárhány különböző személy a maga egy tekercs filmjére – talán nem mindig a legizgalmasabb módon, de intelligens mérlegelésektől vezérelve előhívta a fotó hihetetlenül sokszínű történetét. Ám meglehetősen vad teret enged a random összeeséseknek, ha az a két személy ugyanarra az egyetlen tekercsre fényképez, egymás expozícióiról mit sem tudva. Randomos kísérlet az ilyesmi a javából, ám magától a random jellegtől képileg még nem feltétlenül lesz érdekes. Az érdektelen véletlenszerűségek olyan áradata zúdul az emulzióra, hogy abba néha – még ha meg is adatott – majdnem belevész a ritkán beköszöntő kegyelmi pillanat. Kemény tesztelése az efféle próbálkozás a szakmai intelligenciának. Ha nincs szakismeretre apelláló együttműködési stratégia (például, ami helyesen veszi számításba, hogy a sötét motívum érintetlen teret hagy, vagyis az utólagos fényinformációk befogadótere lehet, vagy hogy bizonyos színhatások csakis additíve, mások meg csakis szubtraktíve kelnek érdemleges életre, miközben a multiexpozíció során csakis additív úton vegyülnek stb.), az utólagos szelektálás során a kevésnél is kevesebb jó kínálkozik, a kényszerű elfogadás csak bánatos közelítés lesz a beismerések útján, aminek a végén nem csillan elő, mert randomosan háttérbe taszíttatott az isten adta tehetség. Esetleg marad ott valami – véletlenül, ami más módon mégsem létezik, mégsem kerülhetne szemünk elé, valóban.

De csitt! – mondhatnám most, ám egy kiállításnak akkor is kell működnie, ha a válogatás háttérszempontjaihoz, nézőként semmi közöm, ha nem akarok tekintettel lenni rá, hogy itt neveket favorizáló megfontolásokkal címkéznek nekem kissé belterjes, helyenként kudarcos érdekességeket.

Engem, aki nemcsak koromnál, de érdeklődésem hangoltsága okán is kívülálló vagyok, az érdekel igazán, hogy mit szól mindehhez a néző; nem annyira a kortársi aurába tartozók, akik boldogítóan sereglettek a megnyitón, hanem inkább a szakmailag be nem avatott sokaság, akik közé magam is odaállok a megnyitást követő hétköznapokon, mindenkor, legalábbis annyiban, hogy nem igazán kortársszerű, hanem sokkal alapvetőbb és időtállóbb érzéki referenciák mentén firtatom e megmutatkozás tágabb kulturális értékét. Mi az, amit nevükben, a beavatatlanok nevében is pozitívumként értékelhetek.

A Random kiállítás – néhány, általam nagyra értékelt pontján – a maga materiális valóságában mutatja, hogy a fotográfiai kép hatása milyen messzire túlterjed az aktuális olvasat és társadalomtudati dekódolás kérdésein, azon, hogy mi a kép tárgya vagy témája. Mert az üzenet az, ami áthalad az érzékeinken, illetve fordítva: ami áthalad érzékeinken, az a művészi tettbe foglalt üzenet. A többi csak fontos/

fontoskodó, kedves, okos, aktuális, teóriákat és pártosságokat építő-szolgáló, majmoló, romboló süketelés.

Interneten fogadott nézőkép formájában szóvá tehető, ám üzenetét tekintve közvetíthetetlen például a Fiala de Gábor által készített, tárgya szerint az öreg női test részleteit ábrázoló négy felvétel. Fiala képein, aki reklám- és divatfényképezéssel keresi kenyerét, de „a fotóművészetet szinte kizárólag a már-már elfeledett analóg archaikus technikákat előszedő, azokat folytató, magányos, csendes, visszahúzódó fotográfusmesterként” műveli, hihetetlen elevenséggel ötlik szemünkbe valami – mi is az? Valamiféle, az egyedi fotográfiai eljárásból következő és csak a pontosan megcélzott kópiaméret (46x46 cm) mellett érvényesülő, furcsa hatványozódás: a testi formák és felületek pusztulásának fotószövetű hatványozódása. Miközben az entrópia által több síkon birtokba vett felületen makacsul őrzi identitását a csipke apró mintázata és a szövésvonalak egyenese, a test hajdan legszebb értékei: a körvonalai elveszni, a semmibe átlebegni látszanak, méghozzá csakis e fotográfusi látásnak köszönhető, őszinte kegyetlenséggel. Azért, hogy ezt az érzékeinkre mélyen ható üzenetet foghassuk, csak itt, csak ilyen méretű és megmunkálású kópiák előtt érdemes közel hajolnunk. Igen, felemelő érzés tudni, hogy olyasmiről van szó, ami fölött nincs olcsó osztozkodás a cyber-térben!

Hiába nagyítja azonban bármekkorára képeit, akinek a képein nem bont formát a különösség, akinek csak narratívája van. És elveszít bennünket az, aki alkatilag nem neki való terepre téved, aki holmi édes-privát pepecselésben szétzilálódni hagyja a tónusviszonyokat, aki a formákat többé nem uralja.

Borsay Márti, aki kiállított önportréján sziluettbe hangolt profiljával maszkolt egy 90 fokkal oldalára forgatott tájképet, úgy is mondhatjuk: üres fejét másnemű valósággal töltötte meg, s ezzel a több ponton is leleményes képszerkezettel az egyik legérzékletesebb esztétikai üzenetet közvetíti – a kiállítás egyéni vonulatában legalábbis, hosszan képes önteni szavakba, hogy képei születése előtt milyen gondolatmenet motiválta őt, s szentül hisz abban, hogy a nézőnek az ő háttérben rejlő gondolataira, az ő ott és akkorjaira kell rátalálnia. Micsoda tévedés! A befogadó, a néző, a nem FFS-közeli, nem kortárs, hanem csak jelenkori pária a saját maga ott és akkorjait, a saját érzéseit és reminiszcenciáit keresi, melyek kereséséhez és megleléséhez erőt soha sem a kis táblákon odabiggyesztett sóderből, hanem csakis a képek esztétikai erejéből fog meríteni.

Vannak aztán, akik a nagy tekintélyű random előtt oly mélyen hajolnak, hogy már-már hasra esnek. „Ilyet még senki nem csinált”-féle fogásokat keresnek a vizuális valóság végtelenül bonyodalmas testén. Megnyomnak magukon egy „asszociálok” gombot, és lefuttatnak egy konzekvens sorozatot. Most ezük van.

Ott van aztán Darab Zsuzsa: egy-egy négyzetméter képcsíkokból szőtt, illetve szikével cizellált képfelület. Közvetlen közelről mindenképpen érdekes, ha akarom, távolról is, ám semmi sem képes annyira mélyen érzékeltetni a művész státusz különös voltát, semmi sem képes oly erősre kötni a felnövekvő generációk és különösen a darabi habitus iránti bizalmam szálait, mint az az idősűrítménnyel operáló videó, amit két képe születéséről mellékelt. Semmi teória nem mondhat olyan sokat, nem beszélhet annyira érzékletesen az ifjonti hévről, az önzetlen odaadásról, arról, hogy miféle csodálatos és különös emberi erők éltetik a törékeny művészetet.

Ezt látván ráeszmél az ember arra, hogy de hiszen csak azért áskálódott mindig és áskálódik ma is annyit, mert késik, ritkán érkezik az efféle élmény, ami megdobogtatni képes a csalódásaiktól már oly óvatos, rezignált szíveket.

Aztán persze eszébe jut a magamfajtának, hogy efféle élmények befogadásához mennyire nagyon is ismerni kell a kort, a mi korunkat. Érteni illik, hogy miért, miféle divat-megfontolásból ragasztgat valaki az André Kertész kiállítótér falára a legnagyobb összevissza rendben – nekünk, kívülállóknak formátlannak tűnő – szamárságokat (a sznobok persze nyomban felzárkóznak), meg hogy miért szeretünk vissza a fiatalok által a nemes eljárásokba, meg hogy honnan van lelkierejük ezeknek a csóró fiataloknak a legdrágább Dibond hordozókra invesztálni.

Végül is, ez az egészében tisztelendő vállalkozás megmutatja, hogy a fiatalok még mindig fiatalok, és mint sok ezer éve már, vagy nagyon tehetségesek vagy nagyon ambiciózusak, s hogy miként a szervezők a szervezésben a legjobbak, a legjobb fotósok pedig a fotografálásban, akként a látogatók a szuverén befogadásban élhetik ki leginkább szabadságukat, s írjunk akárhányat, a maga részéről a véletlenszerűség sem adta ám alább, sőt!

Dozvald János