KÖNYVESPOLC

A fotóművészet születése – A piktorializmustól a modern fotográfiáig (1889–1929)

357 oldal 213 képpel, 24,6×34 cm, Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2012

ISBN 978 963 7063 90 9

A kiállítás, aminek ez a vaskos könyv a katalógusa, és ebben a lapszámban részletesen írunk róla, elsősorban azért lenyűgöző, mert olyan képek sorát mutatja meg eredetiben, amelyekről ugyan jól tudtuk, hogy remekművek, de ez a tudás elmondáson, nem pedig személyes élményeken alapult. Szó szerint képtelen helyzet, kétszeresen is: nemhogy a Művet magát sohasem láthattuk, de (az idősebbek legalábbis) évtizedeken át a műről valamennyire is autentikus másolatot sem. Magyarországon ez nemcsak a fotográfiával volt így, hanem például az építészettörténettel és a műtörténettel is: mint a skandalum tárgyi bizonyítékát őrzöm valahol műegyetemi művészettörténet-jegyzetemet, amelyben egyetlen fénykép sincsen – a zsebünkben pedig az odautazáshoz való pénz és útlevél nem volt. Micsoda előrelépésnek számított, mikor Pogány Frigyes professzor végre megnézhette helyettünk Párizst, Firenzét, és mi megvehettük a fényképeivel gazdagon illusztrált könyvet. Ez a hatvanas évek közepén volt, innen nézve régen, de sok százezer ember történetesen akkor volt a legfogékonyabb korszakában, és ez a Nagynak is nevezett Generáció értékrendjére máig kihat. Az anyagi javakra nézve ez közhelyes. Karácsonykor (és csak akkor) narancsot osztanak a Közértben, és a narancs máig hordoz valamit ebből a különösségből, egy idézőjelet: mindig a nagymamám hozta, ünnepkor. De a narancs materiális dolog, tehát lényegtelen. Materiális a táskám, amire (a táskát a szüleitől kapja a gyerek) megszoktam, hogy vigyázok. Ma sem dobom le a buszon a lábam mellé, ha nehéz is. Lehet, ez is lényegtelen. Nem úgy a szellem javai. Az azoktól való elzártság húsba vág, és különös játékokra sarkallja az agyat. A hiányokat beleéléssel, fantáziával pótolja. Huszonöt évvel első párizsi utam előtt véletlenül a kezembe került egy Ile Saint-Louis-i kis antikvárium kartonra nyomtatott, névjegykártya-méretű hirdetése. Ez a kis grafika, egy ízesen megrajzolt térkép a szigetről, bejelölve a bolt helye, sokáig a szobám falán is kinn volt, önmagán sokszorosan túlnövő jelentőséggel: ez lett az én Párizsom és az összes többi város is, ahová vágytam. A térképet nézegetve elképzeltem a Szajnát, és ezerszer végigjártam a kis sziget utcáit, házait – a szigetet azóta valóságosan is végigjártam minden alkalommal, amikor módom volt rá – amiatt a kis kartonpapír miatt, ami középiskolás koromban véletlenül a kezembe került, és ami akkor egy parányi, nekem szóló rést nyitott az előlünk elzárt világra, kultúrára. Amiatt a régi, apró kis grafika miatt az Ile Saint-Louis-ra én már örökké hazamegyek.

Azért ez a hosszas bevezetés, hogy mutassam: nekem ez a kiállítás sokkal több volt, mint egy tárlat az évek során megnyíló sok közül. És nem is azért, mert ez nagyobb, drágább vagy szebb, hanem mert olyan sok évtizedes hiányt pótol, amit az agyam a maga módján eddig fantáziával töltött ki – helyesebben, nemhogy pótolta volna, hanem éppen felnagyította a hiányt. A könyv pedig – gondoljunk bele, a magyar fotográfia mindmáig legjelentősebb, hatalmas munkával megszervezett, Műcsarnok-beli kiállításának, az 1981-es Tény-képnek olyan „katalógusa” készült, ami a kiállított sok száz képből mindössze 61-et tartalmaz, ezek jó részét is kifutóan, hajtáson átmenően, vagyis értékelhetetlenül –, ez a reprezentatív album, a maga teljes(!), kifogástalanul nyomott képanyagával és nyolc tanulmányával a kiállítás méltó kiegészítése és továbbélése. Egyrészt. Másrészt pedig figyelmeztető, hogy még a tökéletes nyomdai reprodukció sem azonos, nem is lehet azonos az eredetivel. Ez nem kritika, hanem trivialitás – és jó dolgunkban már egyáltalán nem azt jelenti, hogy a nyomtatott reprodukció szükségképpen a „rosszabb”. Ennek megtapasztalásához viszont a kiállítást is, a könyvet is szálanként végig kell böngészni. Soha rosszabb elfoglaltságunk ne legyen.

Szász János: Fehér és fekete

128 oldal 103 képpel, 20,8×26,4 cm, SosemArt Kulturális Egyesület, 2012

ISBN 978 963 08 2959 5

Sokan bizonygatják és hihetőnek, sőt logikusnak is tűnik: manapság lehetetlen utólag befutni. Aki életében nem csinál karriert, akit életében nem visz be a köztudatba, nem „csinál meg” művészettörténész, galerista, az örökre kihullik a rostán. Szász János esete erre alaposan rácáfolni látszik: az ízig-vérig amatőrnek elkönyvelt, és az amatőr mozgalmon kívül annak megfelelően is becsült pécsi fotográfus képei, a szerzőjük halála (2005) után egyszer csak új életre keltek. Éppen ebben a rovatban került már erről szó: múlt évi harmadik számunkban a részben az angliai HOTshoe Galériában rendezett Kerekes Gábor–Szász János-kiállítás apropóján is kiadott, szinte kizárólag a magyar fotográfiával foglalkozó Hotshoe-számot emlegettük. Maga az ottani meghívás és a Kerekessel való összepárosítás is meglepő volt, de hogy mégis indokolt, arról 2012 márciusában, a budapesti Biksady Galériában győződtem meg. Az amatőrös esztétizálás mocsarából kiszakított képek ebben az új közegben hallatlanul erősek, tiszták és üdék voltak – nem ütötték alul egy fővárosi művészeti galéria elvárt színvonalát.

Ehhez a Szász-újjászületéshez két dolog kellett. Az egyik ezek közül az újjászületést akaró örökösöknek és Kincses Károly fotótörténésznek az egymásra találása és közös meggyőződése a képi hagyaték értékeit illetően. A másik feltétel már sokkal nyűgösebben (és utólag nem is) teljesíthető. Szász Jánosnak ugyanis életében olyan felvételeket kellett készítenie, amik ugyan az amatőr kontextusban kellőképpen amatőrnek (esztétikusnak, didaktikusnak) hatottak, de valójában nem voltak azok, sőt kifejezetten tartalmas, ütős, modern képek voltak. De ez még mindig nem lett volna elég, ha Szász nem készített volna ezekről a felvételeiről (a fióknak!) kifogástalan minőségű és megfelelő méretű nagyításokat, és ezeket nem őrizte volna olyan gondosan. Látható: Szász hitt a képeiben. A magyar fotográfusok ismeretében kell ezt megítélni: a legnagyobbak közül is soknak romhalmaz az archívuma, ha egyáltalán annak lehet nevezni a pusztuló, egymásra hányt negatívokat, kópiákat, vagyis az életművet.

Március 8-án a Biksady Galériában nemcsak kiállítás volt, hanem könyvbemutató is. Egy műkereskedelmi galéria soha nem fog akkora tömegeket megmozgatni, amekkora egy művész szélesebb körű megismertetéséhez szükséges, de az NKA támogatásával szerencsére lehetőség adódott a fennmaradt életmű egy részének, javának könyves megjelentetésére is. A szép album, amely az Alexandra könyvesboltokban és a polc.hu-n is megvásárolható, azok számára is átélhetővé teszi Szász János feltámadását, akik a két említett tárlat egyikén sem tudtak megjelenni.

Müller Rolf: Titkok–képek–nyolcvanas évek

83 oldal 97 képpel, 23,3×37,5 cm, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – L’Harmattan Kiadó, 2011.

ISBN 978 963 236 477 3

Ezt a levéltárat, a benne dolgozó kutatókat nyilván nem azért fizetik, hogy annak a rendszernek az emberarcúságát. élhetőségét bizonyítsák, de ha az igazmondásért dicsérni nem volna sértő, akkor megemlíteném: nem látszik semmi igyekezet a szerző részéről, hogy a dolgokat a valóságosnál sötétebbre fesse. Mert, ahogy már a 2011/4-es számunkban közölt Müller Rolf-cikkből (lényegében ennek a könyvnek egy fejezete) kiderült, a Kádár-rendőrség, annak is a politikai rendszert védeni hivatott része a szocializmus utolsó évtizedében nem volt valami penge. Akit igazán nagy odaadással bántottak, annak erről nyilván más a véleménye, de mégis: hogy az államvédelem, vagy hogy nevezzük, jól működjön, ahhoz pénz, hatalom és persze szakmai színvonal kellett volna. Az első kettőből, különösen a hatalomból a politikai vezetésnek nem akaródzott a rendőrség számára többet adni, mint amennyit, a harmadik meg olyan volt, amilyen, ne részletezzük. Van ennek olyan magyarázata is, hogy ezek még egy rendes elnyomáshoz is hülyék voltak, de én inkább a javára írom a politikai rendőrség rövid pórázon tartását, ezt a látszólagos tehetetlenkedést az akkori politikai vezetésnek: talán kigyógyultak a boldoggá teszlek, ha beledöglesz is tudatállapotból. Persze még túlságosan sok aktuálpolitikai szándék torzítja ennek a kornak a tárgyilagos megítélését, de a tények azt tanúsítják, hogy a könyvben felsorolt „államellenes” cselekedetek kiváltották ugyan a rendőrség erre hivatott részének reakcióit, de ezek a reakciók szinte kivétel nélkül a hamvukba holtak. Üresjáratban kerregtek a fogaskerekek, talán valahol, titkon, szándékosan üresbe tették a váltót.

Tehát: az „államellenes cselekedeteknek” volt regisztrációja, azután alapos írásbeli és fotódokumentáció (lényegében ezeket mutatja be a könyv), elindult a nyomozás, ami rendre eredménytelen maradt, végül az ügyeket (megtalált, vagy kreált bűnösök nélkül) lezárták. Hát, nem egy STASI, és örüljünk neki, hogy nem volt az.

Hogy erről a böszme rendőri töketlenkedésről érdekes könyvet lehetett csinálni, nem kis részben a képeknek köszönhető. A képek – lényegükből fakadóan – annyira sok információt hordoznak, hogy az messze túlnő a készítő szándékain.

Mindenek fölötti kedvencem 1984-ben, Pusztavacson készült. Volt ott akkor nyáron egy politikai rendezvény, békedemonstráció, vagy mondjuk rockkoncert, békedemonstrációnak lekönyvelve. A rendezők ügyetlenkedése miatt keletkezett egy csúszás a műsorban, ettől néhány beszeszelt néző hőzöngeni kezdett, ami politikai rendezvényen (akkoriban) mégiscsak zsenánt: nekiálltak a rendőrök, gumibottal rendet csinálni. Az én lefényképezett rendőröm egymagában áll a placcon, hasáig kigombolt ingben (meleg, nyár), kicsit beroggyant lábbal, mint akinek tele a nadrágja. Egyik kezében a gumibotot, a másikban a szép fehér tányérsapkáját szorongatja. Kincstári darab, el ne vesszen, koszos ne legyen. Egy rakás szerencsétlenség, na. Rögtön eszébe jut az embernek, milyen sokra vittük mára: még a tizenegyest pénzért elbliccelő focistára is (vagy a szomszédjára, ha elnézték a házszámot) tucatnyi sisakos, álarcos, golyóálló mellényes, géppisztolyos rambó ugrik rá, hogy üvöltve a földre teperje.

Eifert János: Képírás – Fotóakadémia

159 oldal több, mint 300 képpel, 24×37,5 cm, Kossuth Kiadó, 2012

ISBN 978 963 09 6680 1

Eifert János határtalan energiával és kreativitással rendelkező fotográfusnak nem ez az első könyve, amit a tanítás szándékával állított össze. A 2008-ban megjelent Aktfényképezés után itt a fotográfia egészének meghódítása a cél, a példaként segítségül hívott képanyagban pedig Eifert számos képe mellett magyar és külföldi szerzők, nagyobbrészt kortársak kiváló alkotásai szerepelnek. Szép a könyv, és nem kétséges a siker sem. Az idegen nyelv tanulásával birkózó ember a nyelvkönyvek vásárlását, a fogyni akaró a fogyókúrás szakácskönyvek megvételét tekinti egyfajta adónak, ami ugyan soha nem visz közelebb a célhoz, de lelki kielégülést mégis okoz.

Az asztalomon gyakran egymás mellé kerülnek művészeti folyóiratok, könyvek. Régen feltűnt már: íróknál és képzőművészeknél nem, egyedül a fotósoknál természetes, hogy ellátják az olvasót hasznos tanácsokkal, mit és hogyan csináljon egy-egy mű létrehozása érdekében. Az irodalmi újságban nincsen praktikus szószedet hatásos, szerelmes versbe illő kifejezésekre. Egy szabály van, azt pedig felesleges leírni: szerelmes verset szívből írunk. Sok éve várom, megjelenik-e az Új Művészetben Helyes ecsetkezelés tájképfestés esetén című cikk, de nem, nem jelenik meg. Eifert János szép könyve ennél jóval magasabb síkról indul, mégis eszembe juttatta azt az igazságot, hogy vannak dolgok, amiket jobb nem megfogalmazni, kimondani, manifesztálni. A szerelemben, művészetben például. Azért nem, mert a megfogalmazás hamisan azt sugallja, mintha lenne szabály. Mintha megfogható, leírható – és ezáltal megtanulható – lenne a lényeg. Pedig, ha a szerelemben, művészetben valami megfogalmazható, az egyben csalhatatlan bizonyíték is annak lényegtelenségére. De ennyi nem is elég: már maga a megfogalmazás szándéka, ténye tönkreteszi az érzékeny dolgok hímporát: Isten nevét hiába ne vedd!

Hogy a magam igazát ellenőrizzem, sok olyan kiállítást néztem meg mostanában, ahol a szerzők a Hogyan csináljuk? című cikkek célcsoportjából kerültek ki. Hogy nevén nevezzük: az igényes, jobbra törekvő amatőrök vagy az azok közül már kikapaszkodott, így-úgy már megrendeléseket is szerző „félprofik” közül. A képek előtt állva gyakran eljátszottam a gondolattal, mit mondanék, ha megkérdeznék a véleményemet. A felvételek technikailag általában rendben voltak, jelentős hányadukon látni lehetett azt is, hogy szerzőik szépen megfogadták a rájuk záporozó jó tanácsokat. És mégis, ha egy szóval kellene jellemezni az eredményt, a találó szó az lenne: szörnyű. És nem azért, mert ezek az emberek nem lennének képesek jobbat csinálni, hogy ne mondjam: alkotni. Csak le kellene kászálódniuk az alájuk tett sínről, és elölről kezdeni mindent. Megkeresni magukban az érdeklődés csíráját. Nem a fotózás iránti érdeklődést – az az összes lényegtelen dolog közül a leglényegtelenebb. Arra kell kíváncsinak lenni, amit ábrázolni akarok – legyen az bármi, nő, bokor, cserebogár, fény vagy akár egy tónus. Ha eléggé felfokozott a kíváncsiság, az látszani fog a képen. És ez, csak ez, amiért képet alkotni – és nézni – érdemes. A többi pedig, ha nem is mindig könnyen, már adja magát.

Hogy Eiferttel igazságos legyek, ismét leírom, szép és jó könyvet csinált. Fényképezni is csak azért nem lehet megtanulni belőle, mert azt semmilyen könyvből nem lehet. De akinél egyébként rendben vannak a dolgok, az – ezt őszintén mondom – sokat profitálhat belőle.

Riportművészet – Jónás Pál

72 oldal 54 képpel, 21×26 cm, Magyar Távirati Iroda Zrt, 2010. (Szerkesztők: Keleti Éva, Szarka Klára)

ISBN 978 963 87576 8 5

2010-es évfolyamunk második számában ízelítőként hoztunk két remek Jónás Pál-képet Szarka Klárának, e kis kötet egyik szerkesztőjének írásával. Nos, ellenőrizhető, a többi kép sem rosszabb.

A napi valóságot nézve gyakran jutott eszembe, hogy a cseh újhullám filmművészetéhez talán tehetség sem kellett. Akárhová letennénk a kamerát, bármikor elindítanánk, az élet gondoskodik róla, hogy perceken belül sírva nevessen a néző. Hát ez nyilván nem igaz, de jó szemű, jó eszű, avatott ember számára az Ostblock kimeríthetetlen kincsesláda volt. Az persze kérdés, hogy a most viccesnek látszó életképek a maguk idejében – eredetiben átélve – viccesek voltak-e: erre választ Milan Kundera (szintén Ostblock) Tréfa című regénye ad.

Nem hiszem, hogy volna jobb lehetőség az ötvenes évek megismerésére egy-egy innen kiválasztott fénykép figyelmes nézegetésénél. Azért merem ezt mondani, mert többször volt módom szóbeli érettségi vizsgákon történelem-feleleteket hallgatni. Amikor a diákok visszamondják, még a személyes indulattól vagy megfelelési igyekezettől túlfűtött tanári magyarázat is papírízű, szenvtelen tananyaggá silányul. Lehet a mondandó súlyát jelzőkkel fokozni, de az akkor is semmi lesz a feldíszített pártirodában Sztálint sirató vagy a libalegelőn vörös csillagot és vándorzászlót cipelő (örömükben éppen egy tiszteletkört mennek, mert túlteljesítették a beszolgáltatási tervet…) tsz-brigád látványa mellett. A szöveget legfeljebb elhiszi, de a látott képet át is éli az ember. És mindenek felett át lehet élni az egyszínűséget, szegénységet, kopottságot, a boltok polcain a „választékot” és magát a bolt belsejét – megint csak képet nézni és képet nézni. Jónás Pál képei mellé Robert Frank London/Wales albumát (volt róla szó itt, a Könyvespolcban), hogy lássunk ugyanabból a korból egy semmivel nem kisebb szegénységet, egyszínűséget és kopottságot odaátról: az élet, a történelem összetettebb annál, mint amit az agitprop., új formájában politikai marketing, abból „súlyozva” a torkukba gyömöszöl. Azt is a képekből lehet jól megtanulni, hogy hasonlóan kinéző dolgok között is lehet nagy különbség.

De nem csak ilyen súlyos dolgokat lehet Jónás Pál képeiből megtudni. Hanem azt például, hogy milyen volt a csapágyas roller. Lehet látni a tejeskannát, vagy az akkori buszt és az akkori taxit a körúton, és lehet látni a gyapotszedést is. Ez utóbbit mondjuk alig lehet látni, annyira satnya a gyapot. Nem is csoda, hogy csődbe ment az egész.

Kovács Melinda: Másképek•Otherwise (Aktok, csendéletek, mesék és másképek – válogatott képek 1992–2010)

72 oldal 89 képpel, 21×21 cm, a szerző kiadása, 2011

ISBN nélkül

Kovács Melinda képeibe rögtön beleszerettem, amikor első alkotásaival feltűnt közöttünk. Mint azóta is: eredeti volt, érzelmes, de nem érzelgős, nőies, de nem bátortalan és gyenge, éppen ellenkezőleg. Volt-van valami korreláció személyes megjelenése és a képei között, bár ehhez hozzá kell tennem, hogy nem ismerem őt annyira, mint szeretném, ezért a személyét illető hiányos tudásomat a képzeletem egészíti ki. Közös ismerősöktől tudom, hogy „nem könnyű eset”, de hiszen mitől is lenne egyszerű az, aki a lelkéből tépdesett darabokat hajigál az emberek elé: nesztek, nézzétek.

Ez a könyv keresztmetszetet is ad Melinda eddigi munkásságáról, meg nem is: a tagadás azt jelenti, hogy nem leltár szerint sorolja fel a jelentős munkákat, hanem egy gondolatsorra fűzi fel őket. Így aztán fontos dolgok maradhattak ki vagy csúsztak egy másik, később megjelenő könyvbe. A szerző láthatóan nem könyöklő, tülekedő típus, nagyon nem az. Az album is introvertált lett, mint az éjszaka nyíló virág, mintha előre lemondana a tülekedő hódolókról. Még ISBN-szám sincs (ha jól tudom, azt ingyen osztják, csak kérni kell), amivel be lehetne kerülni a leltárba. Pedig igencsak van mivel büszkélkedni. Harsányabbnak kellene lenni, hencegőbbnek, hiszen ilyen világot élünk. Tudom, szó sincsen itt ügyetlenkedésről. Gesztus ez, éppen arra válaszul, hogy ilyen a világ. De akinek kezébe kerül Melinda könyve, az egyben belépőt kap egy másik planétára, ami először még reális, csak éppen szokatlan harmónia lengi körül, aztán mire észrevesszük, máris átalakult, feloldódott mesevilággá. Senki ne valami édeskés szirupra gondoljon, a kezdeti szép aktokhoz képest ez a meseország korántsem problémamentes. Nyomasztó dolgok történnek és szomorúság is van bőven, sötét tónusok és fájdalom, még a tiszta formájú mesefigurák is érezhetik a szárnyalás vágyának reménytelenségét, ha tükörbe néznek – van ebben az egészben valami eleve lemondás, ami szép, fiatal nőtől megteremtve különös nyomatékkal bír.

Kovács Endre: Hit és látás

41+41 oldal összesen 54 képpel, 21,2×21,2 cm, Veszprém Megyei Múzeumi

Igazgatóság, 2011

ISBN 978 963 9938 05 2

A gyűjtődobozban valójában két kötet lapul: az első A templom, a másik Hit és látás címmel. A kötetek képei az alsóőrsi templomot ábrázolják egészében, kisebb és egészen kicsiny részleteiben (festett kazetták, fények által kirajzolt építészeti motívumok, végül a kezek simításaitól megkopott, vagy szögekkel-bicskaheggyel apránként megvésegetett padok már makro-látványai) – de valójában ezen túl még nagyon sok mindent ábrázolnak. A névrokonságon túl van valami eszmei rokonság is Kovács Melinda és Kovács Endre között: mindketten, a maguk módján persze, talán észlelve az egyik, a kifelé bővülő világ parttalanságát és értékei devalválódását, fordultak az ellenkező irányba, befelé, ami ha térfogatában nem is, de minőségében, gazdagságában annál inkább bővíthető. A gyorsuló és táguló világ, az anyagi javak egyre nagyobb kanállal zabálása (már akinek jut kanál, szelavi) logikusan vezet el embereket a másik útra: mint azokat a japánokat, akik állandóan kendőt tartanak az arcuk elé, hogy még az általuk kilélegzett levegő örvénylésével se zavarják meg a természetet. A kor rohanására, felszínes kapkodására a lelassítás, a meditáció a válasz, azoknak az értékeknek az észrevétele, megmutatása, amik már egy kerékpárról nézve is elmosódva látszanak. Annyi csak a használati utasítás ezekhez a meditatív képekhez, hogy a nézésükhöz is lassabb tempó szükségeltetik. Ki kell tisztuljon az érzékszerveinkből a zaj, hogy a finom szólamok fogadásához alkalmassá váljon.

Most éppen templom lévén a tárgy, fontos tisztázni végül, hogy ez a dolog nem a vallásról szól. A hitről viszont annál inkább.

Natalia LL – Opera Omnia

237 oldal megszámlálhatatlanul sok(*) képpel, 23,8×29 cm, Ośrodek Kultury I Sztuki we Wrocławiu, Wrocław, 2009.

ISBN 978 84 87104 84 8

Az előző két könyv után furcsának tűnhet a befejezés. A következő számban részletesen bemutatandó lengyel művésznő munkásságát felidéző album a kiállítása kapcsán jutott el Budapestre, és csak a teljesség kedvéért hozom itt is szóba. Azt azért feltétlenül megemlítem, hogy a látszólagos kontraszt dacára Natalia LL művészete is csak látványában, és nem humanitásában esik messze a fentebbiektől. Előző két szerzőnk a visszafordulást választotta figyelemfelkeltésül, a lengyel alkotó pedig az ad abszurdumig való előrerohanást, a dolgoknak más kontextusba helyezését és végletekig néven nevezését. Bár a kiállítás nem kapott akkora közfigyelmet, hogy az automatikusan elindítson egy ostoba, prűd hecckampányt, néhány más itthoni reakcióra emlékezve tisztelettel adózom a lengyel kultúra hivatalnokainak, akik abban a mélyen katolikus országban LL művészetét bátran támogatják, nem ragadva a provokatív felszínen, hanem mögé látva és felfedezve annak erkölcsi értékeit.

(*) A megszámlálhatatlanságot nem az okozza, hogy olyan nagy szám már nincs is – bár tényleg nagyon sok a kép –, hanem a művek jellege és a könyv szerkesztése együttesen. Sok esetben nehezen lenne eldönthető, hogy az egyes képek önálló műként vagy csupán egy kép-blokk alkotó elemeként számítandóak-e.

Tímár Péter