KÁLDORI DÁNIEL FOTÓI

Káldori Dániel pár éve tért haza Bécsből, ahol középiskoláit és felsőfokú (egyúttal fotós) tanulmányait is végezte. Mindössze három hazai kiállításon mutatkozott be eddig, többek között a Mai Manó Ház Kávézójában, ahol a Seniorsport című sorozatát mutatta be. Munkái között találunk alkalmazott, azaz könyvek, cikkek illusztrációjának készült sorozatokat, vezet blogot, ahol képi jegyzeteit sorolja fel különösebb cél nélkül, laza naplóként. Készített sorozatokat régi vagy régiesen művelt mesterségekről, mesterekről, elhagyott és lepusztuló helyekről, a modern élet kritikáit némán arcunkba toló helyszínekről. Anyagai között találunk már-már a szociofotó felé elmozduló szériát is, például a Bódvalenkén készült portrékat, enteriőröket.

Legutóbb kiállított sorozata a 6x6 – a cím a technikára utal, a negatív méretére. Azonos méretű darab „vágódik” ki minden tájból, helyszínből, amelyeket nemcsak ez, de a rájuk vetett hasonló tekintet, a bennük hasonlónak érzett hangulat, szerkezet szálazza össze, teszi egy sorozat részévé.

A sorozatot bemutató kiállításon a témának megfelelően bővült a cím A végtelen 6x6-banra. Ugyanis a fotós által a látványból kiemelt négyzet méretei ellenére minden esetben felkelti a határtalanság érzetét. Valamilyen módon a végtelen tér, idő vagy létezés képzeteit juttatja eszünkbe.

A fekete-fehér kép szinte kizárólagos használata már önmagában kiveszi a rohanó, aktuális tér-időből a látottakat. Az időtlenséget adó, kontextustól sok esetben függetlenítő gesztus a dokumentarizmus kedvelt eszköze volt, ám ezek a képek alig mutatnak embert, aki e műfaj központi témája. Ha mégis látunk, akkor csakis staffázs-alakokat. Háttal álló vagy a kép mélye felé sétáló figurákat, akik méretükkel adnak plusz információt közegükről. Ahogy a tájat szemlélik, vagy épp feloldódnak a ködben, azzal az általános emberi viselkedést is mutatják, ahogyan abban a tájban viselkedni tudunk, illetve az emberi létélmény sajátosságát, azt az érzetet, ahogyan apró, törékeny lényekként belesimulunk majd egyszer mindannyian a végtelenbe, a mindenségbe.

Az alacsony horizont a barokk tájképekről is lehet ismerős, bár sok kortárs fotós kedveli ezt a képszerkesztési módszert (táj)képeinél – például Elina Brotherus, Jari Silomäki, Fekete Zsolt. A fölé boruló hatalmas ég szintén az emberi világ kicsinységét mutatja a természet végtelen erőivel szemben. Káldori képein nemegyszer zárt a horizont: egy lepusztult ház romjai mellett állunk épp, vagy egészen közel hajolunk egy mező szabálytalanul, vadon növő növényeihez. Máskor pedig nem a horizont irányába tágul ki a látvány: felfelé nézünk például, és azt látjuk, hogy egy kopasz fa ágai erekként futják be, szabdalják szabálytalan mintázatúra az eget. Ez utóbbi fotó is jó példa rá, hogy Káldori látásmódja alapvetően absztraháló, geometrizáló egy kissé: alapvonalaira tisztul a tó s a rajta futó stég képe, mintha két-három vonallal lennének csupán „megrajzolva”. Mintázattá válik a híd vonala, a kilátó korlátja. Nem veszünk el a részletekben, mintha minden táj-kép a lényegre redukálódna. Letisztultság, egyszerűség a jellemző, s ez nem csak a látható dimenzióban érvényesül. A tartalom, a megörökítésre kiválasztott látvány is ennek megfelelően keresetlen, egyszerű, magától értetődő. Kontextus nélkül lebegnek egymás mellett a képek – semmi nem segít eligazodni abban, hol járunk, mikor és miért, és valahogy nem is tesszük fel ezeket a kérdéseket. A közép-európai szemnek ismerős tájak, helyszínek ezek, mélyen belénk ivódott alapképek, akár saját kirándulásainkból, akár festőink, fotósaink, költőink műveiből. Ráadásul megmaradhatnak annak, amik. Nincs ál-mély, mondvacsinált tartalom. A választás szabadsága érződik, a tétektől és akarásoktól való mentesség. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy talán éppen emiatt a keresetlenség miatt ne lennének mély gondolatokkal, komoly érzésekkel feltölthetőek, amint az már előbb is kiderült a pár szavas elemzésekből. A fotók jó értelemben véve szépek, amely az ismerősség, otthonosság okán is adódik, és amely mindenfajta giccstől mentes. Hozhatják az elmúlás érzését – ürességük ember és tárgyai által nem agyonterhelt, túlzsúfolt, megfojtott közeget jelent csupán, amely éppen ezek nélkül lehet terepe képzeletünk, tapasztalataink, vágyaink asszociációinak. Friss levegő belélegzésére alkalmas tájak ezek, minden értelemben.

Somogyi Zsófia

Bálint Ház, 2012. január 20. – február 14.