HUNGARIAN OUT (4+1. RÉSZ)

Mindenki tudja – hivatalból vagy szimpla érdeklődésből –, hogy a Muskátli eszpresszó a hetvenes évek avantgard személyiségeinek egyik legfontosabb találkozóhelye volt. Lőrinczyt, Koncz Csabát, Nagy Zoltánt, Zaránd Gyulát, akikkel a későbbiekben részletesen szeretnék foglalkozni, talán sorolni is tudják. Nagyjából itt hagytam abba a múltkor. A most következő folytatásban elsősorban a Muskátli törzsközönségével, az onnan világgá ment alkotókkal foglalkozom. És utána abba is hagyom, bár lenne még mit kutatni, írni.

Elengedhetetlen, hogy mindazoknak, akik nem nézték meg Kisfaludy András Törvénytelen Muskátli című, 1995-ben vetített dokumentumfilmjének mindhárom részét (50, 53 és 58 perc), egy kicsit regéljek a helyről. 1958-at írunk. Még volt oka az embereknek félni, ítéltek a vérbírók, akasztottak a hóhérok. Mégis, ebben a félelemmel, reménytelenséggel teli időszakban a Belváros legközepén tehetséges fiatalok találtak egymásra a Váci utcai Muskátli presszóban és a környékén. Eleinte kevesen voltak, de egyre csak gyűltek, s a lazán vagy erősebben kötődő emberek száma hamarosan meghaladta a százat is.

A csoport egyik meghatározó alakja Dr. Végh László zeneszerző és foglalkozására nézve röntgenorvos, akinek a cselédszobájában egy-egy költői vagy drámai felolvasóesten néha ötvenen is összegyűltek. Még ismerhették azokat a mestereket, akiknek akkoriban a nyilvánosság helyett jobbára inkább a hallgatás jutott osztályrészül. Kapcsolatba kerülhettek Kassák Lajossal, Korniss Dezsővel, Jakovits Józseffel, Füst Milánnal, Weöres Sándorral. Emberi, erkölcsi tartást, egy másfajta világ tudását kapták tőlük egy olyan korban, amikor az absztrakt vagy nonfiguratív festészet, az elektronikus zene még politikai vétség és rendőrségi ügy volt. Két évtizeddel később ezt a társaságot nevezték el a „Nagy Generáció”-nak, akik közül több neves filmrendező, író, festő, közéleti ember és fotográfus került ki. Mondjak neveket? Dárday István, Gyarmathy Tihamér, Gyémánt László, Hencze Tamás, Kecskeméti Kálmán, Kenedi János, St. Auby Tamás, Ungváry Rudolf és még sorolhatnám; de nézzük kizárólag a Muskátliból kirajzott fotósokat. A legfontosabb személyiség mindenképpen Lőrinczy György volt, aki, ha itthon marad, meghatározó alakjává vált volna a kortárs, progresszív, ha úgy tetszik, avantgárd magyar fényképezésnek. Az 1968-ban készített és négy évvel később kiadott New York, New York könyve párját ritkítóan fontos terméke a kor fotóalbum-kiadásának. Lőrinczy sehogyan sem bírta a szocialista Magyarországot. Elment feleségestől Amerikába, s meghalt fiatalon anélkül, hogy ott igazán ismertté lehetett volna. Pedig már ott állt a hírnevet jelentő ajtó küszöbén.

Ugorjunk vissza az időben. Tízéves korától fényképezett. 1954-től az Állatorvosi Egyetemre járt, amit a harmadik évben abbahagyott, és ezután a fényképezés szinte minden ágában dolgozott. Volt nyomdai fényképész, portréfelvételező a Vera Fotónál, laboráns, reklámfotós az Ikarus propagandaosztályán és fotóriporter a Néphadsereg című lapnál. 1963-tól készített idegenforgalmi, műemléki és tárgyfotókat, fotómontázsokat a Budapesti Történeti Múzeumnak. Rengeteg építészeti képe jelent meg a Budapest című folyóiratban. Volt grafikus a hadmérnöki karon, optikai lencsecsiszoló a MOM-ban. Az 1965-ben az Építők Műszaki Klubjában Koncz Csabával és Nagy Zoltánnal együtt rendezett kiállításuk a magyar avantgárd fényképezés legfontosabb eseménye lett. „A Váci utcai Muskátli eszpresszó volt az állandó találkozóhely. Például Perneczky Gézával, Lugossyval, Dárdayval… nem emlékszem már a nevekre. Lehetett asztaltól asztalig vándorolni és vitatkozni. Közben Nagy Zoli, Koncz Csaba és Lőrinczy elhatározták, hogy kiállítást rendeznek. Gyűltek a képek mindhármunknál, és arra kezdtünk gondolni, hogy közös kiállítást csinálunk. Külön-külön egyikünknek sem volt túl nagy sikere, de reméltük, hogy három, hasonló látásmóddal készült képanyag súlyosabb lesz. Állandóan válogattuk, zsűriztük egymás képeit… Aztán kialakult a kiállítandó anyag és szervezni kezdtük a kiállítást. Helyiség, meghívók, plakát stb. 1965-ben nyílt meg az Építők Klubjában, a Petőfi Sándor utcában. Meglepő dolgok történtek. A meglepő főként az volt, hogy a kiállítás sikeresnek bizonyult. Sok érdekes ember jött el és elismerő kritikák jelentek meg róla. Mindhárman különböztünk egymástól a vérmérséklet, életszemlélet dolgaiban és ezért sokoldalúnak tekintem azokat a vitáinkat, amelyeket a kiállítás után folytattunk… Így utólag azt hiszem, hogy valószínűleg csak az alapkérdésben értettünk egyet… Ez az alap nagyon egyszerű volt, de valóban komolyan vettük; képeket kell létrehozni…” (Lőrinczy Kati: Kép vagy klapancia? Megjelent: Lőrincz György. Szaros seggel angyallá válni. MFM 1995). 1967 júliusában rendezte meg Balogh Lászlóval, Horváth Istvánnal és Koncz Csabával a Műhely’67 kiállítást Debrecenben, ami meglehetős visszhangot, vitákat váltott ki, jelentősége vitathatatlan a magyar fényképezés történetében. Jó éve volt, mert ekkor nyílt önálló kiállítása Budapesten az Építőművészek Szövetsége székházában, s néhány képet a párizsi biennálén is kiállított.

1968 februárjában lett a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja, s még ebben az évben feleségével New Yorkba utaztak. Ekkor készített, azóta legendássá vált képeiből New York, New York címen 1972-ben könyvet adtak ki, American poetry címmel pedig filmsorozatot vetítettek a Magyar Televízióban. A könyv az első öntörvényű, nem illusztráló, hanem könyvalkotásként is megálló fotóalbum, mely a képek vizuális erejére, sorrendiségére, kiemelésére, formai megjelenítésére, a jól alkalmazott szolarizáció művészi erejére apellált. A könyv „átcsúszott” az amúgy még nem túl engedékeny cenzúrán, a fiatalok innen alkothattak először képet a 68-as mozgalmakról, a beat-költészetről, a kábítószerekről, a hippikről, Andy Warholról és az itthon gyakorlatilag hozzáférhetetlen nyugati kultúra más elemeiről. 1971-ben az amerikai Young & Rubicam reklámügynökség igazgatója, Alexander Brody (Bródy Lili festőművésznő fia) Pestre jött, hogy üzleti kapcsolatokat építsen ki a MAFILM-mel. Brody fiatal, tehetséges fotóst vagy filmest keresett frankfurti fiókügynökségük számára azzal a céllal, hogy reklámfilmeket készítsen a Y&R megrendelésére, persze bagóért. Lőrinczy és Brody találkoztak Budapesten, és a fotográfus innen egy féléves frankfurti szerződéssel ment haza. 1973 márciusától Frankfurtban kapott lakást, fizetést, majd fél év elteltével már New Yorkban éltek. Egészen más stílusban fényképezett, mint addig, a nagyméretű, merített papírra, kézzel felvitt emulziójú fotóit kezdte akrilfestékkel átfesteni. 1974–1976 között az Art Rite magazin fotószerkesztője volt. Munkái jelentek meg az Art in America és a Union Seminary Quarterly című lapokban. 1975-ben részt vett a Not Photography/Photography kiállításon Christo, Andy Warhol és mások társaságában. 1979-ben pedig megkapta az amerikai állampolgárságot. Első önálló New York-i kiállítása 1981 áprilisában nyílt, s rá egy hónapra halt meg.

A Muskátlis fotósok közül egyébként legelsőként Nagy Zoltán ment el. Ő volt a legfiatalabb. 1966-tól Essenben tanult, aztán 1974-től Rómában, majd Torinóban él. „A hatvanas évek elején ismertem meg Koncz Csabát és Lőrinczy Györgyöt. Ha nem tévedek, Rozgonyi Ivánon és a Fényképművészeti Tájékoztatón keresztül, amelyben Perneczky Géza is közölte a fotóról írt munkáit. Konczcal és Lőrinczyvel az kötött össze, hogy mindhárman nevetségesnek, giccsesnek tartottuk a szocreál hamis, ellenfényben fürdő retorikáját, pátoszát, és valami egyszerűt, őszintét, elementárisat, egy új kiindulópontot kerestünk a fotóban. Az életben pedig a lehető legnagyobb szabadság megvalósítására vágytunk. Mégpedig úgy, hogy csavarogtunk, leginkább autóstoppal, többnyire Koncz Csabával és Dárday Istvánnal, »Hugóval« együtt, mert Lőrinczy már házasember volt, kötöttebb volt az órarendje. Stoppolva jártuk az országot, jóformán pénz nélkül; Krakkóba utaztunk jó jazzt hallgatni, lengyel grafikákat látni. Hajlott drót-darabokat, görbe szögeket, üres meszesládákat, ódon, málló vakolatú falakat, viharvert faajtókat, titokzatos árnyékokat fényképeztünk útközben. Emberi figurát szinte soha. Lőrinczyvel a Váci utcai Muskátli presszóban találkoztunk. Wittinger Róberttel, Szentjóbi Tamással és még sokan másokkal törzsvendégek lettünk. György kezében láttam először Leicát. Hármunk közül kétségtelenül ő volt az „intellektuel”; a fotográfia esztétikai-filozófiai kérdéseivel is foglalkozott, Csaba fotói megjelentek az Élet és Irodalom oldalain is. Állandóan magával hordott tarisznyájában vitte egy szem fényképezőgépét és gyakran fotóinak egy-egy modelljét is: drótdarabokat, fémszilánkokat, kavicsokat. Ebben a tarisznyában elfért jóformán egész ruhatára, mindaz, amire nomádságában szüksége volt. Szabad volt, mint a szél, soha nem tudtuk, hol aludt, hol lehet rátalálni. Néha hetekre eltűnt Pestről. Egy ilyen hosszabb távolléte után mesélte el a Muskátliban, hogy disszidálni akart Jugoszlávián keresztül, de a a jugó határőrök elcsípték, ő néhány dollárral megvesztegette őket, mire szabadon engedték. Pontosan leírta a zónát, ahol szökni akart, a határőrjárőrök rondóit, és azt is, hogy hogyan ajánlatos viselkedni, ha az embert elfogják. Tanultam a tapasztalataiból. A Muskátliban ugyan időnként szóba került a disszidálás témája, de persze senki nem beszélt egyéni terveiről. Ezekben az időkben, a hatvanas évek első felében meleg, cinkos, megértő baráti légkörben éltünk, ironikusan szemléltük a hatalom merev, betonszürke, otromba ostobaságát, nagyokat nevettünk rajta és benne saját magunkon. Éltünk a mindennapok apró szabadságlehetőségeivel, gúnyolódtunk az esetlen-kegyetlen Góliát mozdulatain. Nagyon becsültük egymást, egymás munkáját, életstílusát. Azután felvettek a Magyar Fotóművészek Szövetségébe. Ez többek között azzal az előnnyel járt, hogy a tagság tényét beírták a személyazonossági igazolványba, s ez megszabadított minden más kötelező munkahely-indikációtól. Állandó munkahely nélkül ugyanis az ember aszociális elemnek számított. A szövetségi tagság tehát felszabadított a munkába járás terhe alól, így válhattam teljes mértékben szabadúszóvá. A mai napig ebben a számomra egyetlen elfogadható állapotban élek.

A játékos, félnomád életmód azonban új tervek, vágyak felé vezetett. Komolyabban akartam foglalkozni a fotográfiával, az autodidakta szint már nem elégített ki. Annak idején nem létezett Magyarországon főiskolai szintű fotóoktatás. A Camera folyóirat egyik számában bemutatták a Dr. Otto Steinert (a »szubjektív fotográfia« kezdeményezője) által vezetett fotófakultást az esseni Folkwangschule für Gestaltungban. Levelet írtam Steinert professzornak, amiben vázoltam a helyzetemet, és mellékeltem 10–15 fotómat. A válasz pozitív volt, a professzor felvett az osztályába. Ezután kezdődött a vesszőfutás. Útlevelet kértem, tanulmányi célból. Hivatalok, rendőrség, kihallgatások… Később megtudtam, hogy a Szövetség Zinner Erzsébet és Kálmán Kata személyében megpróbált a hatóságoknál közbenjárni, sajnos, eredménytelenül. Az útlevélkérelem végérvényes elutasítása után határoztam el magam a szökésre. 1966 szeptemberének elején Koncz Csaba nyomait követve betétlapos kiutazási engedéllyel a személyazonossági igazolványomban (útlevél nélkül) Jugoszláviába utaztam, Rolleiflexemmel és negatívokkal az útitáskámban. Minden rosszra felkészültem: volt nálam egy kis rúd téliszalámi, 20 dollár meg egy zsebkönyv Paul Klee festészetéről. Néhány napos ljubljanai tartózkodás után elindultam az olasz határ felé. Egy késő nyári vasárnap délután stoppoltam Koper felé. Egy trieszti fiatalember vett fel a Fiat 500-asába. Érdeklődtem nála az útlevélvizsgálatról. Mondta, hogy nincsenek szigorú formalitások, elég felmutatni az útlevelet. Ami persze nekem nem volt. Odaértünk a sorompó mögött álló kocsisorhoz, és mielőtt a jugoszláv határőr kérte volna tőlünk az útlevelet, kiszálltam az autóból. Ingujjban, csomag nélkül (mindent bent hagytam a kocsiban) lassan elsétáltam a sorompót emelgető határőr háta mögött, aki rám sem hederített. A két sorompó közti, körülbelül 50–100 méteres senkiföldjén találtam magam. Az út közepén házikó állt, talán egy WC. Úgy tettem, mintha ott lett volna dolgom. Alig értem oda, két nő lépett ki az ajtón, és az Olaszország felőli sorompó felé tartottak. Követtem őket, mintha hozzájuk tartoztam volna. Együtt értünk az olasz oldalra, ahol az olasz határőr pillantásra sem méltatott. Megérkeztem. Szépen megvártam a fiatos fiatalembert, aki csak akkor értette meg, nagy nevetés és vállveregetések közepette, hogy éppen egy illegális határátlépésnek volt segítője. Triesztben az első utam a postára vezetett, feladtam a táviratot szüleimnek, majd lementem a kikötőbe. A tengerhez. A mólón ülve lógattam a lábamat az esti szélben. Az éjjeli vonattal aztán Rómába utaztam, ahol Steinert professzor levelével a nyugatnémet konzulátushoz fordultam, beutazási engedélyért. Mivel nem volt útlevelem, nem tudtak vízumot adni. Elhatároztam, hogy Svájcon keresztül folytatom a szökésemet Németországig. Autóstoppal érkeztem Comóba, éjjel megpróbáltam egy elhagyatott kőbányán át elérni a svájci oldalt, de az olasz határőrök elfogtak. A következő fél évet különböző menekülttáborokban töltöttem: először Triesztben, majd Latinán és végül Capuában. A trieszti tábor nagy ebédlőjében meglepetésemre több, a Muskátliból ismert fiút láttam viszont. Összeköltöztünk, a táborban is kialakítottuk a Muskátli-törzsasztalt. A politikai menedékjog megkapása után, 1967 februárjában érkeztem meg Essenbe, és elkezdhettem a tanulmányaimat. A nyugatnémet beutazási vízumot teljes mértékben Steinert professzornak köszönhetem, aki anélkül, hogy ismert volna, anyagi és erkölcsi kezességet vállalt értem a hatóságoknál. Nagy lecke ez számomra az előlegezett bizalomból és nagylelkűségből.” (Bacskai Sándor: Intenzív boldogságérzet. Beszélgetés Nagy Zoltánnal, Fotóművészet, 2005/3–4. sz.). Ennyit arról, hogy mi történt a határon túl. És itt, a sorompókon, aknazárakon belül? Rozgonyi Iván esztéta, Nagy Zoltán atyai barátja és pártfogója kényszerült az alábbi levél megírására. Érdemes lassan, figyelmesen olvasni, esetleg bizonyos stíluskritikai vizsgálatokat is elvégezni, mert a szöveg nagyon pontos képet fest az akkori viszonyokról, s tanulságokat rejthet a jövőre nézvést is.

„Följegyzés Zinner Erzsébet e.t. főtitkár részére. Bp. 1967. II. 6.

67. II. 1-én kelt följegyzésemre, mint előzményre hivatkozva bejelentem, hogy Teszár József et. a Tájékoztatási Hivatal osztályvezetője Nagy Zoltán disszidens tagjelöltünk ügyében február 3-án a következő választ adta telefonon: A Pestmegyei Rendőrkapitányságtól azt a felvilágosítást kapta, hogy Nagy Zoltán ellen disszidálás miatt rendőri eljárást tettek folyamatba. Megbeszélte az ügyet Naményi elvtárssal, a Tájékoztatási Hivatal vezetőjével, és úgy döntöttek, hogy a Fotóművészet című lap negyedévi pályázatain nívódíjjal kitüntetett és ennek folytán évdíjra esélyes pályázók közül az évdíj odaítélésekor Nagy Zoltánt a pályázatról ki kell zárnunk. Arra a kérdésemre, hogy formai szempontból kielégítő-e, ha telefonbeszélgetésünkre hivatkozom, vagy pedig kérjünk-e írásbeli választ a Pestmegyei Rendőrfőkapitányságtól, azt válaszolta, hogy ebben az ügyben a Szövetség részére csakis a Pestmegyei Rendőrfőkapitányság adhat olyan írást, amelyből kitűnik, hogy Nagy Zoltán tagjelöltünk disszidensként kezelendő. Arra a további kérdésemre, hogy a továbbiakban Nagy Zoltánnak a cikkeinkben történő esetleges említését, eddigi és ezután kifejtett munkásságát a közlés szempontjából hogyan ítéljük meg (pl. a Corvinánál megjelenés előtt álló albumát) azt válaszolta, hogy disszidens és disszidens között e tekintetben különbséget lehet és kell tenni, de, hogy az adott esetben milyen összefüggéseket kell tekintetbe venni, azt sem mi, sem a Tájékoztatásügyi Hivatal nem hivatott megállapítani, ebben az ügyben felettes szervünk, a Művelődésügyi Minisztérium pártszervezetéhez kell fordulnunk. Szerény megítélésem szerint – amint azt a rendőrségen is kifejtettem – Nagy Zoltán kizárólag tanulmányainak folytatására keresett lehetőséget, ha disszidált, ezért azt javaslom, hogy a Szövetség az illetékes fórumokon eljárva, tegye lehetővé Nagy Zoltán hazatérését, illetve ennek érdekében azt, hogy adott esetben munkásságával a nyilvánosság előtt is foglalkozhassanak a különböző publicisztikai és kiadói szervek. Ügyében azonban nem érzem magam illetékesnek, és ezért kérem a Szövetség társadalmi és adminisztratív vezetőit, hogy a továbbiakban mentsenek föl bármilyen, a személyével kapcsolatos ügy elintézésétől. Rozgonyi Iván.” Milyen idő, milyen kor az, ami ilyen levelek írására kényszeríti a legjobb tollú embereket is?

Még két embert szeretnék megmutatni a Muskátlisok közül. Egyikükről már történt említés, ő Koncz Csaba fotográfus, zenész, képző- és életművész, akinek a legjobb képei egyensúlyoznak a konkrét tárgy és a jelszerű képződmény léte között, bár első ránézésre kalligrafikus tusrajzoknak is tűnhetnek. Koncz itthon oly annyira megelőzte korát, hogy még ma sem érték jószerivel utol, holott legalább három évtizede felhagyott a fényképezéssel. Hogy miért volt tette több, mint egy művészi gesztus a szocialista realizmus idején, amikor egy kiállításlátogató ilyen mondatot bírt kiejteni a száján, hogy: „A tárgyak társadalmi tudatba ágyazott jelentését tiszteletben kellene tartani” (idézi még Perneczky is). Aki akkor élt, nem kérdez ilyet, aki meg még nem, az valószínűleg akkor sem értené, ha elmagyaráznák neki. Zaránd Gyula visszaemlékezése szerint: „A Muskátliba járók közül Koncz Csaba vonzó személy volt, nagy egyéniség. Külsőleg, gondolataival, viselkedésével, mindenféle szempontból különleges ember: kecskebőr tarisznyájával, azzal az elvvel, hogy napi két forintnál nem költ többet. A táskájában rozskenyér és alma, mellette Apollinaire-versek, fényképezőgép, legújabb fényképei. Nem volt hol laknia, de soha nem volt terhére senkinek. Nem tartozott senkinek. Lelkes és mély beszélgetéseket folytattunk, a fényképen keresztül lényegében a képzőművészetről beszélt. A fényképet képzőművészeti alkotásnak tekintette”. Aztán elment, végigcsavarogta Európát, élt, ahogyan élt, csinált, amit csinált, de a magyar fotográfia történetéhez ezentúl sajnos már nem szólt hozzá. Idéztem az előbb Zaránd Gyulát, most viszont ő következik. Szerintem kiugróan tehetséges, őszinte fotós volt. Magyarországi munkáiban főképp a társadalom perifériájára szorultak világát fényképezte, ami akkor nem volt nagyon pártszerű és elfogadható az ideológia korifeusai részére. Olyan képsorozatokat készített az 1960-as évek második felétől, mint a Csavargó gyerekek, Aranyketrec, Öregek az utcán, Éjszakai pályaudvar, Alkoholizmus stb. Fényképezte az Erdély Miklós köré csoportosuló avantgárd művészeket, Szentjóby Tamást, Altorjai Gábort, Jovánovics Györgyöt, Méhes Lászlót, Baksa-Soós Jánost. És sok esetben tűrt, de gyakrabban illegális happeningjeit, performanszait. „A hatvanas évek legelején barátok vittek el a Muskátliba, 19 éves lehettem. Jóban voltam Tessényi Istvánnal, aki rendkívül érdekes figura volt akkoriban Budapesten. Luxuskörülmények között élt a Rózsadombon, de lázadozott apja szigora ellen, és olyan helyekre járt, mint a Kalef vagy a Muskátli. Többen is jöttek ilyen jobb háttérrel, mint mondjuk Pethő Sanyi, a Magyar Nemzet akkori főszerkesztőjének a fia. De a Muskátliban az volt a szimpatikus, hogy ez nem számított, ahogy az sem, fiú vagy lány, balos vagy jobbos vagy kommunista vagy zsidó. Ilyesmiről nem is esett szó. A Balatonra jártunk stoppal, nagy kalandok, twist… A Muskátliban hallottam először Vasarelyről, Moholy-Nagyról, Kassákról, szóval, amiről hivatalosan nemigen lehetett tudni. Nem beszéltünk meg találkozót, olyan volt, mint egy klub, bármikor be lehetett nézni. Rózsika néni eltűrte, hogy egy szimplával – azt hiszem, 1,20-ba került – egész nap ott üljél. Ott lehetett hagyni a cuccainkat, Rózsika néni az üzeneteket is átadta. A Muskátliban találkoztam Koncz Csabával, Lőrinczyvel, Pintér Georggal, Sipos Pistával. Kenedi Jánossal is nagyon jóban voltam. Oda járt Bódy Gábor is, aki fiatalkorában írni akart. Akkor én már a Tükörnek dolgoztam, és témákat javasolt. Csináltunk egy-két riportot, például a Keleti pályaudvar éjszaka. Ezek egyike sem jelent meg. Magyarországon megbecsültek, de szabadságvágyam mégis elszólított, 1971-től Párizsban élek” (Zaránd visszaemlékezése, 2010). Elhagyta az országot, zsebében vitte Erdély Miklós ajánlását. Párizsba költözött, az Université Paris VIII. fotó- és filmszakán tanult, majd a párizsi Cinémathéque-ban Henri Langlois mellett dolgozott. 1982-től rendszeresen látogat Magyarországra, útjain a szocialista realizmus jegyében fogant építmények és szobrok sorsában bekövetkezett változásokat fényképezte. Ezeket a munkáit először 1994-ben mutatta be Párizsban, aztán fotósorozatot készített Mongóliáról, melyet szintén láthatott a magyar közönség a Budapest Galériában. Ő volt a harmadik a sorban, akit Balla Demeter a maga alapította Demeter-díj egymillió forintjával tisztelt meg.

Ha már Balla Demeterről esett szó, említsük meg lányát, Balla Julit, aki 1977-ben érettségizett, majd a Práter utcában kijárta a kétéves fényképész szakmunkásképző iskolát. A második évben a FŐFOTÓ-nál volt gyakorlaton. 1980 januárjától pedig Ausztráliában él és dolgozik. „Apámnak volt egy régi jó barátja, aki 56-ban kiment Ausztráliába, ott reklámfotós. Egyszer hazalátogattak, és akkor már rendelkeztem egy portfolióval, ő ezt meglátta, és meghívott egy évre, hogy tanuljak és dolgozzak Canberrában. Elmentem a canberrai Művészeti Főiskolára. (…) A fotó volt a fő tantárgyam, ezen kívül művészettörténetet és textiltervezést tanultam. Öt évet töltöttem ott, közben gyerekem született, és amikor a fiam egyéves lett, három hónapra hazajöttem Magyarországra” (Bacskai Sándor: Mindig egyetlen pillanatot akarok rögzíteni. Beszélgetés Balla Julival, Fotóművészet, 1996. 5–6. 30. o.). Nemzetközileg is keresett divatfotós lett belőle, Új-Zéland, Szingapúr, Hongkong, Japán, Amerika a munkái színhelye. Képei megjelentek a Harpers Bazaarban, a Vogue-ban, az Elle-ben, a Marie Claire-ben. A divatfotók mellett reklámfényképezéssel is foglalkozik. A Nivea, a Dove, a L’Oreal, a Neutrogenia, a Wella megbízásait teljesíti, de rendelt tőle képeket a Mercedes Benz, a Singapore Airlines, a De-Beeers Diamonds, a Nokia is. Kommerciális munkáin túl független alkotóként is dolgozik, több egyéni és csoportos kiállításon szerepelt, képeit az Australian National Gallery őrzi. Öt éve reklámfilmeket és videoklipeket is rendez, alkalmanként egyetemeken és főiskolákon tanít.

Nagy Zoltánhoz, Balla Julihoz hasonlóan szintén a tanulásvágy vitte külföldre Hámos Gusztávot, aki, míg itthon élt, a Fiatal Művészek Klubjának egyik prominens tagja volt. 1974–1979

között konceptuális művészeti kiállításokon vett részt Budapesten, Hollandiában és Kelet-Berlinben, 8 és 16 mm-es filmeket készített, fekete-fehér fotóival az akkori fotográfiai megismerés, ábrázolás határait feszegette. 1979-ben Nyugat-Berlinbe emigrált, hogy a német Filmakadémián (DffB) tanulhasson. Érdemes volt, hiszen videofilmjeit és interaktív médiainstallációit a velencei biennálétól a párizsi Palais de Tokyóig számos kiállítóhelyen és fesztiválon mutatták be, és több nemzetközi díjat is kapott. Mozgóképeit az 1970-es, 80-as években készített, neoavantgárd szellemű fotóihoz hasonlóan, a konceptualizmusra jellemző gondolati gazdagság, filozofikus elmélyültség és mindezeken túl csipetnyi irónia és humor jellemzi. Mikor megkérdeztem tőle, hogy ment el, ezt írta: „1979-ben kék útlevéllel Bulgárián, Görögországon, Olaszországon, Svájcon, Nyugat-Németországon át Amszterdamig, ahonnan végül Berlinbe stoppoltam és elkezdtem a filmiskolai tanulmányaimat (DFFB: Deutsch Film und Fernsehakademie Berlin). Egy utazózsákkal mentem el, csak a legszükségesebb dolgok, ruhák voltak benne, meg egy hálózsák, ami két hónap autóstopos utazáshoz feltétlenül szükséges. Persze van egy előtörténete a disszidálásnak. Haraszti Darabbér tárgyalásán való részvételemért másfél év rendőrségi zaklatás után döntöttem úgy, hogy menni kell. Barátaim közül már 75–76-ban kiutasították Halász Pétert, Szentjóby Tamást és Poór Györgyöt. Persze nem kaptam meg az útlevelet első kérésre, csak miután a Honvédelmi Minisztérium és a Hadkiegészítő Parancsnokság egy diliflepni ürügyén letett katonai szolgálatomról. Először menekült státuszba kerültem, miután 1980-ban Rómába kellett mennem, hogy a »Special Mention for a First Work« videó-díjat átvegyem, ellopták az érvényes magyar útlevelem. 10 év után 1989-ben kaptam beutazási engedélyt Magyarországra. Ez az esemény A televízió forradalma című tv-filmemben meg van örökítve, amit az MTV ugyan sohasem sugárzott (szerződésünk ellenére), de több nemzetközi tv is vetítette és Magyarországon is megnézhető a C3-ban.”

Bár már régen túlléptem a szerkesztő által megadott terjedelmet, legalább két embert muszáj még megemlítenem. Az egyikük sikeres színész, rendező volt Magyarországon, a legendás 25. Színházban kezdte a pályáját. A Színművészeti Főiskola után 1978-ig játszott és rendezett a kecskeméti Katona József Színházban, utána a szolnoki Szigligeti, majd a Pécsi Nemzeti Színházban. Jeney Istvánról van szó, akinek a fotóit a hihetetlen műgond, a kidolgozás mindent felülmúló igényessége is jellemezte. Finom hangulatok, lírai tájak, apró emberi rezdülések lenyomatai, no meg színésztársai portréi jelentek meg a képeken. Több egyéni kiállítása is volt itthon, s e mellett az egyik legnagyobb hazai Leica-gyűjtemény tulajdonosa. A több száz darabot számláló kollekciót 1976-tól kezdte gyarapítani. 1988-tól Utrechtben él, s azt hiszem, már nem fotózik művészi elhivatottsággal többé. Kár.

A másik (és ebben a sorozatban az utolsó) fotográfusról viszont éppen az ellenkezője mondható el, mint Jeneyről; a Dorogról elstartoló Fodor Gyula Hollandiában abbahagyta a művészfotót. Ő Bécsben lett nemzetközileg is ismert, számon tartott fotóművész. Itthon már tízévesen megnyert egy fotópályázatot, nagyapja frontlencse nélküli ócska gépét használva. De ennek ellenére jelentős kacskaringókat írt le élete, mielőtt fényképész lett belőle. Különböző foglalkozásokkal próbálkozott, volt esztergályos, vegyipari szakmunkás, gépésztechnikus, halotthordó, tengerész, taxis vállalkozó, újságkiadó (Ludas/Monokli) és csak ezek után lett fotós, mostanra meg fotóművész. 1981-ban lépett le, de nem ment messzire, Bécsben telepedett le. Színháztudományi tanulmányokat folytatott, festett, miközben a megélhetéséért taxizott. Elolvasta Robert Capa élettörténetét, s ennek hatására ismét fényképezni kezdett, a traiskircheni menekülttáborban készült első sorozata. Ma szabadfoglalkozású fotós, színházi és portréfényképezéssel foglalkozik, képei olyan osztrák lapokban jelentek meg, mint a Die Presse, Der Standard, Wiener Zeitung. Több önálló kiállítása volt már a világ több helyén, könyvei jelentek meg, a kortárs európai fényképezés egyik fontos személyiségévé lett.

Ennyi fért most ide. Bár szerettem volna, nem írtam ebben a részben Ardó Zsuzsannáról, Bágyi Ferencről, Batár Attiláról, Bisztray Károlyról, Cros Kárpáti Zsuzsáról, Deák Ferencről, Decsi Istvánról, Detvay Jenőről, Domonkos Sándorról, Fekete Gáborról, Franaszek Tiborról, Gedeon Péterről, Kádár Józsefről, Kotvics Katalinról, Kovács Endréról, Maczky Lászlóról, Moldvay Mihályról, Montvai Attiláról, Palotai Gáborról, Pándi Tituszról, Perneczky Gézáról, Polyvás Béláról, Re gős Lászlóról, Reismann Jánosról, Saáry Éváról, Salamon Pálról, Somlósi Lajosról, Szabó Juditról, Szipál Péterről, Szitányi Gáborról, Szlukovényi Tamásról, Timár József dr-ról, Wachter Kláráról. Nem írtam róluk, pedig megérdemelték volna. Most, hogy befejeződik ez a négy plusz egy részben közölt sorozat a Magyarországról végleg vagy ideiglenesen eltávozott fotográfusokról, érzem azt, hogy még mennyi dolgot adhatna egy elhivatott kutatónak. Az az ország, mely mostanában hangsúlyozottan a múltja felé fordul, hátracsavart fejjel menetel előre, szerintem nem engedhetné meg, hogy egy ilyen nagyon fontos kérdés megválaszolatlan maradjon: miért volt és miért képtelen ma is felnevelni és megtartani a tehetségeit Magyarország? A fotóban és egyebütt.

Kincses Károly