DR. SZAKÁCS MARGIT EMLÉKÉRE

A Magyar Nemzeti Múzeum önálló főosztályaként működő Történeti Fényképtár gyűjteményi szisztémájának kidolgozója és első vezetője volt. Az általa képviselt gyűjtési alapelvek határozzák meg lényegében ma is a fényképtár tevékenységét. Irányítása alatt a gyűjtemény többszörösére nőtt. Margit szakmai tudása, tekintélye, hiteles személyisége példaként szolgált az utána következő muzeológus nemzedékeknek.

Családi okok és a háború miatt későn kezdte a pályát, 39 éves volt, amikor az egyetem elvégzése után a Magyar Nemzeti Múzeum Újkori osztályára került. Szülei elváltak, édesanyjával és annak iparos családjával élt Sárváron. 16 évesen jött Budapestre, először rokonoknál lakott, majd 1935-től Pestszentlőrincre került, ahol második házasságában megözvegyült, hadirokkant apja trafikjában segített és a háztartást vezette. Mindig tanulni szeretett volna, de erre csak felnőttként, 1945 után nyílt módja, 1955-ben végzett az ELTE történelem szakán, ebben az évben kapott állást a Nemzeti Múzeumban.

1956-tól a Történelmi Képcsarnok munkatársaként lett az addig tulajdonképpen gazdátlan fényképek kezelője, gondozója. A képcsarnok vezetője abban az időben Fejős Imre volt, akit az 1949-ben megszüntetett Országgyűlési (Parlamenti) Múzeum munkatársaként helyeztek az ott gyűjtött fényképanyaggal együtt a képcsarnokba, és akiben fotótörténetünk első kutatóját is tisztelhetjük.1 A muzeológusi pályáját kezdő Szakács Margit elsősorban tőle tanulta a szakmát. Margit ipartörténeti témából doktorált 1962-ben, ugyanis akkor (és még évtizedekig) nem volt mód arra, hogy fotográfiai témából szerezhessen valaki egyetemi doktori fokozatot. Tudományos érdeklődése hamarosan az addig jószerével csak Fejős Imre által kutatott fotótörténeti témák felé fordult.

A fényképek tárolási rendjét a képcsarnok grafikai anyagának mintájára alakította ki, ami hosszú távon ugyan nem bizonyult megfelelőnek, akkor azonban ez látszott célszerűnek, hiszen a fényképekre vonatkozóan semmiféle minta nem létezett. Szakmai és emberi nagyszerűsége abban is megnyilvánult, hogy később, amikor világossá vált számára, hogy ez az eredeti szisztéma nem megfelelő, változtatni tudott rajta.

Az 1950-es években a háború előtti polgári lapok archívumaiból, a megszűnt ipartestületek, minisztériumok és egyéb intézmények hagyatékából hatalmas mennyiségű fényképanyag zúdult a képcsarnokba. Ekkor adta át a jogutód Mafirt is a Magyar Filmiroda (MFI) mintegy tízezer darabos eredeti üvegnegatív anyagát. Szakács Margit nagy kedvvel és munkabírással látott hozzá az átláthatatlan kásahegynek tűnő fényképtömeg feldolgozásához, néhány év alatt több tízezer fényképet vett nyilvántartásba jól olvasható, szép kézírásával.

1964-ben sorsdöntő választás elé került, a képcsarnok fényképgyűjteményét ugyanis egy miniszteri döntéssel áthelyezték az 1957-ben létrehozott Legújabbkori Történeti Múzeumba. A Nemzeti Múzeum főigazgatója felajánlotta Szakács Margitnak, hogy továbbra is ott maradhat, de anyagával együtt átmehet az új intézménybe is, ha azt a lehetőséget választja. Ekkor már érzelmileg is kötődött az általa rendbe rakott fényképanyaghoz, így azzal együtt a Legújabbkori Történeti Múzeum József nádor téri épületébe (Teleki-palota) költözött.

Új múzeumában is jelentős, a Nemzeti Múzeumból átkerült anyaggal nagyjából azonos darabszámú, de egészen más szisztéma szerint rendezett és szintén csak részben nyilvántartásba vett fényképgyűjtemény volt. Itt ugyanis az eredeti fényképekkel együtt őrizték az iratokról, plakátokról, múzeumi tárgyakról készült felvételeket is. Szakács Margit, aki műtárgyként kezelte a fotográfiát, sokévi szívós munkával alakította ki a tiszta profilú fényképgyűjteményt, leválasztva róla mindazt, ami elsődlegesen nem fénykép volt, ez utóbbiak az adattárba kerültek.

1965 nyarán, az ELTE-n negyedik évet végzett történeti muzeológia szakos hallgatóként, a fényképtárban töltöttem az egy hónapos nyári gyakorlatot, ekkor találkoztam Szakács Margittal, a fényképgyűjteménnyel, ekkor kezdődött munkatársi, majd baráti kapcsolatunk, ami csak tavaly nyáron, a halálával ért véget.

Szakács Margit a hazai muzeológiában elsőként dolgozott fel tudományos igénnyel nagyobb fényképgyűjteményi egységeket. Ezek szempontjait és formáját is ki kellett találnia, előzménye nem lévén. Fontos gyűjtemény-ismertető és fotótörténeti munkái az 1966-ban a Legújabbkori Történeti Múzeumról Magyar Munkásmozgalmi Múzeumnak2 átnevezett intézményben születtek, ezért többségük a múzeum évkönyveiben és periodikáiban jelent meg.

Egyik első gyűjteményismertető cikkében az ún. szocialisták albumát mutatta be, alapos levéltári és sajtóanyag alapján.3 Ez a fényképes bűnügyi nyilvántartás 77 szocialista agitátor megszámozott mellképét tartalmazta, 1898-ban állítottak össze belőlük 100 példányt, amelyeket megküldtek az ország rendőrkapitányságainak a századvégen megélénkült szocialista mozgalomban résztvevő személyek ellenőrzésének elősegítésére. Az albumok végén megtaláljuk a lefényképezettek sorszám szerinti és betűrendbe szedett névsorát, tevékenységük rövid összefoglalását.

A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum 1971–1972-es évkönyvében a múzeum dagerrotípiáit ismertette, összesen 47 darabot.4 Írásának az érdemi adatokon kívül az a jelentősége, hogy kialakította a dagerrotípiák bemutatásának formai és tartalmi jegyeit, valamint hogy felhívta a figyelmet az első fotográfiai eljárásra, az 1840–1850-es években elterjedt ősfényképre, a még fellelhető darabok begyűjtésének, megőrzésének a fontosságára. Az ő írásából ismerhette meg a múzeumi szakma a dagerrotípiák helyzetét, illetve szerezhetett róla pontosabb ismereteket a szélesebb érdeklődő közönség. Az ezüstözött rézlemezre készült fotográfiák iránti érdeklődése pályája végéig kiemelt helyet kapott szakmai munkájában, minden újonnan felbukkanó példányt igyekezett megszerezni. Ez a szemlélet „megfertőzte” a fényképtár többi munkatársát is, mondhatni „vadásztunk” a dagerrotípiákra, aminek eredményeképpen számuk 1989-re csaknem a háromszorosára nőtt. Az 1989-ben megrendezett kiállítás és A fénykép varázsa című kötetben megjelent tanulmánya az ország többi múzeumában fellelhető dagerrotípiákat is bemutatta, illetve ismertette.5

A következő nagy fényképanyag-együttes, amit azonosított, feldolgozott és közzétett, Klösz Györgynek a századfordulón készített kastélyképei voltak. Klösz György mint az 1979-ben megjelent Budapest anno… című album legtöbb fényképének fotográfusa vált ismertté, ezért elsősorban a fővárosról készült képeiről tudott a szakma és a közönség. Szakács Margit a vidéki kastélyokról többségükben az 1890-es években, a millennium alkalmából felvett mintegy 400 darab 26x36 cm-es üveglemez negatívjait azonosította, amelyeket a Budapesti Történeti Múzeum adott át az 1959-ben begyűjtött anyagából. A felvételek kastélyépületeket, az azokat körülvevő parkokat, valamint enteriőröket is ábrázolnak, így fontos forrásul szolgálnak mind építészettörténeti, mind a legfelső társadalmi rétegek életmódjának kutatásához. A negatívokról kontakt másolatok és fényképes leírókartonok készültek, a kutatók ma is ezeket használják.

Bár pályája során számos szép fotográfiát, fototechnikai különlegességet sikerült begyűjtenie, élete legnagyobb „fogása” talán mégis az Izabella főhercegnő – Habsburg Frigyes felesége – hagyatékából származó 800 papírképet és 600 darab 21x27 cm méretű üveglemez negatívot tartalmazó fényképanyag megszerzése volt 1976-ban. Egy budai társasház erkélyén két faládában rejtőztek a fotográfiák, az eladó semmit nem tudott a képekről. Margittal voltam, amikor először találkoztunk a fényképekkel. Én csak sejtettem, ő viszont tudta, hogy ritka kincset találtunk. Korábban már ismert jó néhány felvételt a főhercegnő munkáiból, tudott arról, hogy ő maga is fényképezett, és hogy képei szerepeltek a századelő nagy fényképkiállításain, képes újságjaiban. A megtalált fényképeken alig szerepeltek adatok, meghatározásuk komoly kutatómunkát igényelt. Feldolgozásuk során azonban feltárult a főhercegi család kastélyaiban folyó élet, a játékok, vadászatok, kirándulások. Számos rokon, a népes udvartartás tagjai és ismert előkelőségek jelentek meg a képeken, köztük a későbbi XIII. Alfonz spanyol király, akinek anyja Frigyes nővére volt, II.Vilmos német császár, Ferenc Ferdinánd trónörökös, és aki miatt olyan gyakori vendég volt a főhercegi családnál: Izabella egyik udvarhölgye, Chotek Zsófia grófnő. Persze mindenekelőtt Frigyes és Izabella nyolc lánya és a várva várt, végül 1897-ben megszületett fiúgyermek, Albrecht – akiről csecsemőkorától felnőtté válásáig több mint száz fénykép volt a hagyatékban – a felvételek leggyakoribb szereplői. A képekről nem mindig tudható pontosan, hogy ki készítette, hiszen a családból többen is fényképeztek. Bizonyíthatóan Izabella fényképezte azonban többek között a béllyei birtokon élő sokácokat, halászokat, uradalmi cselédeket, a matyó lakodalmat, számos nagyon szép tájképet, erdőrészletet. A rendkívül igényesen másolt felvételek között több tucat, a maga korában a legszebbnek tartott és meglehetősen drága technikával készült, szinte bársonyos felületű platinotípiát is találunk. Az Izabella főhercegnő hagyatékából származó fényképeket a nyolcvanas években Szakács Margit rendezésében több kiállításon mutatták be itthon és külföldön, a képanyag egy része 1988-ban Photo Habsburg címen könyv alakban is megjelent. 6

Kevésbé volt látványos, de nagyon hasznosnak bizonyult a Fényképtár fényképalbumainak feldolgozása, hiszen sokszor fontos személyekről, helyszínekről, eseményekről csak ebben a formában maradtak fenn képek.7

Gyűjtéseiről részben már szóltunk, de hozzá kell tenni, hogy nagyon sok különleges technikával készített, az 1970-es években még éppen csak éledező hazai fotográfiai műtárgypiacon megjelenő darabot szerzett meg, meggyőzve az akkor éppen Magyar Munkásmozgalmi Múzeumnak nevezett intézmény szerencsére rugalmas és a szakmai érvekre odafigyelő vezetését annak szükségességéről. Ma már alig vagy csak komoly pénzekért megszerezhető dagerrotípiák, kromotípiák, ambrotípiák, pocelánképek és egyéb, fényképpel díszített tárgyak kerültek közgyűjteménybe akkor, amikor ezeket más intézmény nemigen gyűjtötte.

Elsőként foglalkozott a fényképek datálásának, meghatározásának módszertani kérdéseivel, először a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Közleményei 1974/2. számában jelent meg írása a témában. Aprólékos, gondos munkával gyűjtötte az adatokat a fényképtárba került képek készítőiről. Még Fejős Imre fogalmazta meg azt a gyűjtési alapelvet, hogy lehetőleg minden hazai fotográfustól, fényképész műteremből legyen fénykép a gyűjteményben. Szakács Margit arra is hamar rájött, hogy az eredeti fényképek verzói fontos adatokat rejtenek a fényképezőről, amelyek a fénykép technikájával, az ábrázolt személy viseletével összevetve elvezethetnek a felvétel korának meghatározásához. Évtizedeken keresztül gyűjtötte a verzók adatait, kutatott levéltárakban, könyvtárakban, lapozta a képes újságokat, amíg összeállt az 1997-ben megjelent Fényképészek és fényképészműtermek Magyarországon (1840–1945) című könyve, ami minden fotótörténettel foglalkozó muzeológus, kutató számára alapmű.

A fényképtár régi városképeit 1984-ben, A fotográfia első száz éve című, a gyűjtemény legszebb darabjait első ízben a nagyközönség elé táró kiállítást 1988-ban rendezte meg a fényképtár, ezekben meghatározó szerepe volt.

Gazdag tapasztalatokon alapuló tudását velünk, közvetlen kollégáival módszeresen osztotta meg, s a Glatz Ferenc által az ELTE-n 1979-ben újra indított történeti muzeológia szakosoknak a szakma alapismereteit tanította. Ma is többen dolgoznak az ország múzeumaiban azok, akiket az ő előadásai nyomán fogott meg a fénykép varázsa. Szakmai kérdésekkel később is bárki bármikor megkereshette, erre sokszor volt példa.

Mi, akik évtizedeken át a munkatársai voltunk, különösen sokat köszönhetünk neki. Olyan tudást, ami az egyetemen nem tanulható, amit csak sok éves tapasztalattal bíró szakember adhat át az arra nyitott kollégának. A fotográfia iránti elkötelezettsége, munkaszeretete, tiszta embersége, egyenes, nyílt természete és bölcs vezetői módszere alakította ki a fényképtár jó légkörét. Közösek voltak a céljaink, tudtunk örülni egymás sikereinek. Tiszteltük és szerettük, egy kicsit a családja is voltunk. A kertjében minden évben összejöttünk a névnapja körül, a fényképtár régi és mostani munkatársai, néhány családtag, volt tanítvány. Utoljára tavaly júniusban...

Stemlerné Balog Ilona

Jegyzetek

1 Rózsa György: A fotótörténész. Fotóművészet, 1983. 4.

2 A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum 1989-ben mint önálló intézmény megszűnt. Legújabbkori Történeti Múzeum néven a Magyar Nemzeti Múzeum filiáléjaként működött 1995. július 1-ig, amikor teljes egészében beolvadt a Nemzeti Múzeumba. 1997-ben a fényképtár a Budavári Palotából a Magyar Nemzeti Múzeum központi épületébe költözött.

3 Szakács Margit: A szocialisták fényképalbuma. A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Évkönyve, 1967—68. 225—240. o.

4 Szakács Margit: A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum dagerrotípiái. A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Évkönyve, 1971—72. 5—61. o.

5 Szakács Margit: A dagerrotípia. In A fénykép varázsa 1839—1989. Tizenkét kiállítás a magyar fotográfia 150 éves történetéből. Szerk. Gera Mihály. Magyar Fotóművészek Szövetsége – Szabad Tér Kiadó, 1989. 21—50. o.

6 Heiszler Vilmos – Szakács Margit – Vörös Károly: Photo Habsburg Frigyes főherceg és családja, Corvina, 1988. Német és angol nyelven is megjelent.

7 Szakács Margit: A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum fényképalbumainak katalógusa (1861—

1945) I—II. A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Évkönyve 1984. 5—94. o., 1985. 5—69. o.

8 Magyar Nemzeti Múzeum, 1997.