DOBOS SÁNDOR ÚJ KÉPEI

A szem technikai remekmű. A látás pedig, az információ érzékelésén, felfogásán túl, az adatfeldolgozás csodája.

Buksi kutyám megöregedett. Erejéből egy szuszra néhány méter döcögésre telik, aztán pihennie kell. Buksi szemére egy-két év alatt halvány, még áttetsző, de már tejszerű homály borult. Mennyit lát Buksi? Valószínűleg nagyon keveset, viselkedésén azonban ez alig észrevehető. Ha falatot dobok neki, azt ugyan egyre többször elvéti, azonban titkolja, hogy alig lát. Igen ám, de neki valószínűleg nem a szeme a legfontosabb érzékszerve. Számtalanszor megfigyeltem, hogy kutyáim, ha választaniuk kell látásuk és szaglásuk között, akkor rendszerint a szaglást választják. Például, ha valamit meg kell keresni, hiába lehetne azt a valamit egy gyors pillantással lokalizálni: ők leszegik a fejüket, és elkezdik a tárgyat szaglászással, cikk-cakkban futva, módszeres, de körülményesebb munkával felderíteni.

Kell-e szem a fotografáláshoz? Blőd kérdés. De a tiszta látás és a teljes vakság között hosszú az út, és ennek az útnak minden kilométerkövénél meg lehet állni, és felállítani a fotóállványt. Csakhogy jó öreg üvegobjektívünk nem azt fényképezi, amit rossz, pusztuló szemünk lát. Csoda-e, hogy ekkor, ebben az ellentmondásos helyzetben felmerül bennem a kérdés: azt fényképezem én most, ami a valóság? Az én valóságom? Szeretjük mondani valakire, hogy azért ilyen vagy olyan a fotója, mert ő így lát. Beszélünk a fotós látásmódjáról. Milyen a látásvesztő ember látásmódja az első primitív, direkt közelítésben? A szeme milyen „valóságot” lát? Tülekedünk a média különböző eszközeivel „kifejezni” magunkat, keressük ezen eszközök segítségével identitásunkat. Valóban? Én is? Lassan a világ minden négyzetcentije CCD-re, CMOS-ra kerül; de hol őrzik megörökítve az én világomat, a mi világunkat?

Anyám 75 éves volt, amikor látóterének közepén homályos folt jelent meg, és látása fokozatosan e folt peremére, egy gyűrű alakú területre redukálódott. A kezdeti kétségbeesés után, hihetetlen életerővel megtanult ezzel a gyűrűlátással élni, dolgozni. 85 éves korára még varrni is újra megtanult. Haláláig hetente írta hosszú leveleit Kanadába szakadt unokájának csodálatraméltó, apró gyöngybetűkkel, melyek jó szemmel is alig látszottak. Ő bizonyára a lelkével látta őket.

Nálam a makuladegenerácó kettőslátással köszöntött be, szintén 75 éves korom körül (hat éve), ami – a lassan kialakuló, növekvő folttal együtt – furcsa látásélményben részesített, részesít. Mióta tudom, hogy én is anyám sorsát élem, elementáris erővel hajt a belső késztetés, hogy a beszűkülő fizikai látásélményhez társuló, azt kiegészítő, helyettesítő és egyre gazdagodó belső látás gyönyörűségeit rögzítsem.

Ami így, kimondva, jól hangzik. Irodalmiasan. Megélni már bonyolultabb. Az agyunk nem valami képernyő, melyen szép áttűnésekkel váltják egymást a külső és belső képek. Agyunk lázasan dolgozik, fáradhatatlanul, hónapokon, éveken át tanul, szétszed és elemez és újból összerak. A szem fókuszál és akkomodál, mindig a látótér közepére, ahogy megszokta, az agy pedig dúltan zakatol, mert ott középen egyre kevesebb részletet talál, amit információvá dolgozhatna fel. Amit nézünk, azt nem látjuk. A látótér peremén, igen, ott vannak részletek, de csak addig, míg oda nem „nézünk”. Akkor ezekre a részletekre is ráömlik a homály fehér teje. Sok éve már, hogy papírról (könyvet) nem tudok olvasni. A világban egyre inkább úgy érzem magam, mintha valami sűrű masszában kellene előre haladnom. A világ széttörik, majd feloldódik. Adj, agyam, belső látást!

A csodálatos agy. Nyolc évvel ezelőtt, a látó agy csodáját kutatandó kezdtem el panorámákat fotózni.1 A szemlencse a képet a szem belső, hátsó gömbfelületére képezi le. Hogyan „éli meg” agyunk ezt a fizikai képet? A panorámákhoz a látványt körbe-körbe, 360 fokban felvett részképekkel rögzítettem, majd a számítógépben összerakva egy képi adathalmazt kaptam. Amíg ez az adathalmaz kép formájában papírra kerül, addig a számítógép és a szoftver ugyanolyan szabadon bánhat el vele, mint amilyen szabadsága lehetett a kifejlődő agynak az evolúció során, a retinánkról leszedett adatok tálalásában. Vajon milyen matematikai síkra való vetítésnek felel meg a bennünk, agyunk transzformációi útján kialakuló képélmény? Panorámás kísérleteimben kipróbáltam minden térleképzési módot, melyet évszázadok matematikája, ábrázoló geometriája, térképészek, csillagászok, építészek, festők hada kidolgozott. Rektilineáris, cylindrikus, equirektanguláris, szférikus, sztereografikus vetítések, leképzések, és még sorolhatnám tovább őket, illetve utalhatnék mindezek kombinációira is: mindet kipróbáltam. Melyik leképzés hozható fedésbe az ember látásélményével? Egyik mellett sem mernék kardoskodni. Ha tehát az evolúció tárgya, az agy ilyen magasszintű konkurense lehet a tudománynak a látás projektív geometriájának kimunkálásában, akkor ne hagyja már cserben a makulás embert, találjon már ki valamit a gyűrű mentén látáshoz való idomulásra.

Hát igen: az agyi számítógép végzi a dolgát. Lassan-lassan kitanulja a perem-látást. Lassan – de, ha évekre visszatekintek, el kell ismerni, hogy biztosan – újra kiépül számomra egy hely a világban. Miközben sejtjeimben, így a makula sejtjeiben is halad tovább az enyészet, én ott (itt) belül lenyugszom, és egy félig virtuális, félig valós világot lakok be, egyre otthonosabban.

Hanem: hogyan fotózzuk ezt az otthont, az én valóságomat, a makulás öregember valóságát?

Azért a homo fotografustól – miközben egyre élesebbre csiszoltatta gépe lencséit – soha nem volt nagyon idegen a homály. Kitalált ezt, kitalált azt, kente a vazelint a drága objektívre, nem is gondolva arra, hogy esetleg az ördögöt kísérti. Ezek a történetek azonban nem azonosak az enyémmel. Az enyém sokkal egyszerűbb, direktebb. Itt az a kerek folt a látótér egyre nagyobb részén, a megismerhető, leírható világ elválaszthatatlan részévé vált. Mikor elkezdtem ezt a sorozatot, remek tanácsokat kaptam nálam tanultabb fotós kollégáktól. Talán rafináltabbakat, esztétikailag felsőbb osztályba tartozókat. Hogyan ábrázolni. Itt azonban a valóságot nem lehet megkerülni. A valóság ilyen: roncsolt folt.

Refrén:

Ebédnél, vacsoránál Buksi és Giara kutyám két oldalról mellém ülnek, és hónom alá dugják orrukat. Balról Buksi, aki nagyon öreg, jobbról Giara, aki erejének, képességeinek teljében van. Buksi alig jár már, szemén homályos folt terjeszkedik. Vajon mennyire lát keresztül ezen a folton? A jelek szerint jobban, mint a hebehurgya Giara. Azt is látja, amit Giara nem: látja a nem látható dolgokat is. Járni sem tud, ugye, de jobban vágyik a napi sétára, mint a virgonc Giara. Kimegyünk a kapun, Buksi boldog, aztán 2–3 méter után már leül, pihennie kell. Jó, ha összesen 20 métert meg tudunk tenni, apránként. De ezen a kis távon igyekszik minden porszem, fűszál szagát magába szívni.

A világon több, mint 160 millió embert érint az öregkori makuladegeneráció. Nekik ajánlom ezt a sorozatot.

Dobos Sándor