BESZÉLGETÉS BIHARI ÁGNESSEL

– Hosszú ideig dolgoztál a Magyar Rádiónál. Mesélnél-e erről az időszakról?

– Utólag úgy érzem, jóval hosszabb ideig voltam rádiós, mint kellett volna. Éveken át készítettem riportokat, interjúkat, hosszabb portrékat a Kossuth Rádió néhány műsorának. Az utolsó év kivételével végig úgynevezett külsősként dolgoztam, sokkal kevesebb pénzért és sokkal rosszabb körülmények között, mint azok, akik az intézményen belül voltak. Még az én helyzetemben, szabad vegyértékként is pontosan érzékeltem a négyévenkénti választásokat követő átrendeződéseket – a balról jobbra, illetve jobbról balra igazodásokat –, és ezek kulturális-szakmai (romboló) következményeit. Amikor elkezdtem oda járni, a rendszerváltás után néhány évvel, a rádió már túl lehetett a szellemi-morális fénykorán. Nekem az ott töltött idő alatt valójában egyik garnitúra által létrehozott struktúra és légkör sem volt szimpatikus. De valószínűleg amúgy is hajlamos vagyok a kívülállásra, és én sem adhattam sok jelét annak, hogy egyik vagy másik csoporthoz teljes szívvel tartozni szeretnék.

– A rádiós témáidat Te találtad ki, vagy azt szeretted, ha megmondják, miket kell csinálnod?

– Ami pozitív volt ebben a kvázi gyermekmunkás-létben, az a hierarchián és rendszeren kívül állók szabadsága, vagyis hogy én választottam ki, mely műsorokba szeretnék dolgozni, és oda bedolgoztam magam, anélkül, hogy az értekezleteken és a belső intrikákban részt kellett volna vennem. A múltamból kifolyólag – egy darabig színész voltam, később művészettörténészi és magyartanári diplomát szereztem – elég jó rálátásom volt a kultúra néhány szeletére. Nyelveket beszélek, és bízom a kvalitásérzékemben. Emellett nagyon válogatós vagyok.

Emlékszem, valamikor a rádiós pályafutásom elején az Irodalmi Osztály egyik aktuális szerkesztője megkért arra, hogy a magazinjába készítsek egy bizonyos szobrásszal interjút. Elmentem, megnéztem az illető dolgait, borzalmasak voltak. A szobrásszal meg volt beszélve a találkozás a kiállítótérben, ezért muszáj volt beszélgetnem vele egy kicsit – egyébként nem volt ellenszenves ember – , de képtelen voltam interjút készíteni vele. Másnap mondtam a szerkesztőnőnek, hogy sajnálom, nem hoztam neki az anyagot, mert az a helyzet, hogy szerintem ez egy nagyon rossz művész. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt gondolom, hogy erről az osztályról (sem) kezdeményezték soha, hogy szerződtessenek.

– Én főleg a Gondolat-jel című műsorból emlékszem a nevedre…

– A Gondolat-jel a rendszerváltás környékén fontos műhely lehetett, de akkor, amikor én kezdtem oda hordani a dolgaimat, már nyomokban sem emlékeztetett műhelyre. Bár még mindig a legszínvonalasabb kulturális műsornak számított, de a két szerkesztő szemléletmódja és érdeklődése tartósan dokkolódott valahol a kilencvenes évek közepén. Ráadásul én legszívesebben sehova se sorolható, furcsa alkotókkal szerettem beszélgetni vagy különböző kortárs vizuális témákról készíteni interjúkat, amiket ugyan mindig leadtak, de folyamatosan éreztették, hogy alapjában véve hülyeségnek tartják. Elég magányosan molyoltam ott a kis anyagaimmal, indokolatlanul sok időt és energiát fektetve a szerkesztésükbe, de legalább alaposan kigyakoroltam ezt a szakmát. Bármit is csinálok azóta, a szerkesztés az erősségem.

– Kielégített-e az ottani munkád, vagy más is érdekelt, mással is foglalkoztál?

– A rádiózás a rossz szájíz ellenére vagy azzal együtt szerelem volt. Nem vagyok mazochista, azért szívtam ott olyan hosszan, mert kreatív alkotó munkaként álltam hozzá, és így sok örömet szerzett. De az is lehet, hogy egyszerűen lassan tanultam. Bár az intézményen belül közel nulla visszajelzés volt arra, amit csinálok, egy idő múlva azt vettem észre, hogy lassan „nevem lett”, a Kossuth törzshallgatóságának egy bizonyos köre ismerte és értékelte az anyagaimat. Ez egyébként meglepett, mert én magam addigra már kezdtem leszokni a rádióhallgatásról, és azt hittem, mások is így vannak vele.

Közben folyamatosan foglalkoztam mással is, egyrészt a pénz miatt, másrészt mert lehetőségem nyílt erre-arra. Fordítottam, tolmácsoltam, egy darabig storylinerként és dialógíróként dolgoztam a Barátok Közt sorozatnak és egy másik, rövidebb életű szappanoperának, riporterkedtem különböző tévés kulturális műsorokban, készítettem néhány tévés portréfilmet, ilyenek.

– Egy időben dokumentumfilmek létrehozásában is közreműködtél. Mint szerkesztő?

– Igen, többnyire szerkesztő-riporter voltam, de a legjobb az volt, amikor a képre is befolyásom volt. Ezért a legjobb emlékeim talán a Magyar Televízióban egykor naponta jelentkező, Théma című rövid dokumentumfilm-sorozattal kapcsolatban vannak. Minden 12 perces dokfilmnek volt egy szerkesztője (aki egyben a rendező is volt, és többnyire ő hozta a témát is), aki egy jó operatőrrel forgatott, és a vágáshoz kapott egy szakembert. Sok eredeti tehetség gyűlt oda, gördülékeny produkciós rendszerben folyt a munka, ráadásul tisztességesen meg is fizették. A Théma szerkesztősége – annak ellenére, hogy egy pártpolitikailag egyértelműen elkötelezett producerhez (Vitézy László) kötődött – politikailag relatív semleges, inspiráló hangulatú hely volt. Kár, hogy csak a műsor életidejének a vége felé csatlakozhattam hozzájuk.

– A rádiózásnak miért lett vége: elküldtek vagy magadtól jöttél el?

– A rádióban töltött utolsó évem (2008–2009) legális körülmények között telt, jött egy új management és leszerződtettek, de ezzel a helyzettel egyikünk se lett boldogabb, se a rádió, se én. Nekem ugyan lett végre fizetésem és ebédjegyem, de az új vezetőkkel komoly egzisztenciális félelmek, erőltetett teljesítménynövelés, stressz és elgépiesedő munkavégzés is jött. Nyomasztó légkör alakult ki (oké, a korábbiakhoz képest korszerűbb módon volt nyomasztó), és most, hogy beljebb léptem a rádióba, megcsapott az addig csak kívülről szagolt, nem feltétlenül a szakmai kvalitások alapján kialakult hierarchia rossz levegője is, miközben az egész sokkal inkább emlékeztetett egy rosszkedvű hivatalra, mint egy szabad légkörű, korszerű médiumra.

Ráadásul egy ideje már jobban érdekelt az, ami az interneten történik. Elkezdtem vacakolni egy bloggal, sokat olvastam, nézelődtem a neten, az lett a legfontosabb élmény- és információs forrásom. Mára már evidencia, hogy a web hihetetlen gyors fejlődésével a hagyományos médiumoknak leáldozott; a legizgalmasabb és legfrissebb dolgok nem a napilapok zörgő lapjain, a televízió képernyőjén és pláne nem a rádió hullámain érkeznek. Szeretek olyannal foglalkozni, aminek van közönsége, amit én magam is fontosnak tartok vagy használok. És a rádió nekem már régen nem ilyen. Valamikor összetartoztunk, de lassú elhidegülés lett a vége.

Visszatérve a kérdésedre, a rövid kis szerződésem amúgy is lejárt volna, és miután sütött rólam, hogy nem érzem ott jól magam, meg valahogy nem is volt fontos a vezetőknek az, amihez értettem, azt hiszem, könnyű szívvel eresztettek el.

– Úgy emlékszem, a nyolcvanas években szerepet kaptál a Vérszerződés című játékfilmben.

– Ez most hogy jön ide? Az még egy előző életemben történt. Igaz, az is egy relativ hosszú életszakasz volt, a Pinceszínház, Nemzeti Színház Stúdiója, meg az akkori Színművészeti Főiskola tartozik oda, meg az, hogy időnként szeretek magamutogatni. Mondjuk, az nem egy előny, hogy stressz hatására és barátságtalannak érzékelt környezetben elmegy a hangom, valahogy elrekedek. A főiskolán – a Stúdióval ellentétben – már nem vett körül elfogadó légkör, a rádióról nem is beszélve, szóval lehet, hogy jobb is, hogy bár egy kicsit későn, de megérkeztem a képhez a hang helyett.

– Érdekelt-e rádiósként a fényképezés, voltak-e fotó témájú anyagaid?

– A kép mindig is érdekelt, volt és van a családban festő, meg több, jó szemű ember is, és bár végigvertem magam a bölcsészkar művészettörténet szakán, az biztos, hogy nem ott tanítottak meg látni. De legalább tisztában vagyok azzal, hogy a különböző vizuális műfajokban született alkotásokról is lehet közérthetően beszélni – és kéne is, egyébként –, és hogy simán le lehet írni szóban valamit, ami amúgy egy két- vagy háromdimenziós felületen létezik és esetenként színes. Azt meg külön kihívásnak tekintettem, hogy a verbalitás terén általában nem túl eleresztett vizuális alkotókkal beszélgessek arról, mit miért csinálnak.

A fotó rádiós koromban nem érdekelt kiemelt módon, és bár riporterként megkerestem néhány remek fotóst is – például Gulyás Miklóst, Stalter Györgyöt, Gárdi Balázst vagy Szilágyi Lenkét –, nem érdekelt ez a téma jobban, mint más. Talán a Baksa-Sós Jánossal készített két anyagomra emlékszem leginkább, bár azokban az interjúkban is inkább az ő különös személyisége volt a fontos, nem annyira a fotózáshoz kötődő kapcsolata. Csak később, amikor meglátogattam Berlinben, ahol tartott nekem egy diavetítéssel egybekötött szeánszot, és láttam, hogyan készülnek azok a varázslatos fotói-diái, amik az ő összetett művészetének a részét képezik, akkor értettem meg igazán, milyen nagy dolog minimális eszközkészlettel varázslatot létrehozni.

– Az artportal.hu-n is olvashatók a kiállítás-beszámolóid és interjúid. Mikről szeretsz írni?

– Jó kiállításokról és érdekes személyiségekről, akik a munkák mögött vannak. Miután eljöttem a rádióból, elkezdtem többet írni, mint korábban, és úgy alakult, hogy ezek az írások szinte mind kortárs vizuális ügyekről szóltak. Írtam a tranzitblog.hu elődjébe, ami az akkori Népszabadság Online-on futott, az Új Építőművészetnek és főleg az Artportalnak, amelyikkel aztán rendszeres kapcsolatom lett. Az utóbbinál nemrég volt tulajdonosváltás, szóval még nem tudom, mi lesz a jövőben, de Almási Éva, a korábbi tulajdonos-főszerkesztő két alkalommal is nagyvonalúan megelőlegezett olyan cikkeket, interjúkat, amiket Kubában vagy később Mexikóban írtam meg és küldtem el neki. Ezekhez – és az itthon készített többi artportalos cikkhez – én készítettem a fotókat is, tulajdonképpen már ezért is szerettem oda dolgozni.

– Fotósként kerültél-e kapcsolatba fotósokkal?

– Miután a fotózás viszonylag új fejezet az életemben, annak is jó része külföldhöz kötődik, Magyarországon nincsenek még ilyen jellegű kiemelt kapcsolataim. Talán Dóka Béla fotóst mondhatom a barátomnak, vele szoktunk „szakmázni”, de vele más is összeköt, hozzám hasonlóan az ő pályáján is kiemelt jelentősége volt Kubának. Egyébként most van az az időszak, amikor kissé zavartan jelzem néhány olyan fotósnak, akiket régebbről ismerek és tisztelek, hogy örülnék, ha találkoznának velem, mert kérdeznék ezt-azt, de már nem újságíróként. De minden jó fotóssal való beszélgetés ajándék nekem.

– Hogyan kerültél először Kubába?

– Amikor már nagyon egyértelmű volt, hogy nem tudok és nem is akarok a rádiós rendszerben úgy működni, hogy abban valami perspektíva vagy legalább öröm legyen, azt gondoltam, a legjobb az lesz, ha az összegyűlt szabadnapjaimat arra használom, hogy gyorsan elutazok valahova messzire. A szabad életformám miatt korábban is évente legalább egyszer elmentem néhány hétre valamilyen egzotikus és távoli helyre, tapasztalt és eléggé bevállalós utazó vagyok. A Havannába szóló egy hónapos jegyet tulajdonképpen hasraütésszerűen vettem meg, nem ismertem ott senkit, minimális ismereteim voltak az országról. De ilyen impulzív elindulásaim előfordultak már korábban is, szóval tudtam, hogy nem fogom megbánni. Így is történt, csak azt nem tudtam, hogy ahogy ez a sziget rabul ejtett már korábban is jó néhány utazót, én is azok közé fogok tartozni, akik hosszú ideig nem tudnak majd szabadulni ettől a szomorú, de mégis annyira inspiráló hangulatú Karib-szigettől.

Miután hazajöttem, kiléptem a Magyar Rádióból, elkezdtem gőzerővel spanyolul tanulni, illetve megbízót/mecénást keresni ahhoz, hogy újra visszamehessek. A következő kubai utam egy részét a Népszabadsággal kötött, rövid videó-sorozat készítésére aláírt szerződésből oldottam meg.

– Végül hány videót készítettél nekik?

– Egyet sem, nem is volt videókamerám. Viszont nagyon vissza akartam menni Kubába, és tudtam, hogy jó újságíró vagyok, gondoltam, majd csak csinálok valamit, ami jó lesz nekik. Szerencsém van, hogy a lap rugalmasan viszonyult hozzám és ahhoz, hogy a videók helyett néhány cikket, az ő felületükön vezetett blogot (Kuba Cukor Nélkül, penultimos.nolblog.hu) és a blogba ágyazott fotókat hoztam. Később ezeknek a fotóknak köszönhettem a harmadik kubai utamra kölcsönbe adott tükörreflexes digitális gépet (a blog egyik olvasója ajánlotta fel az útra, hogy a korábbi, kompakt géppel készített képeknél jobb minőségűeket készíthessek), és azt, hogy elkezdtem komolyan venni a fotózást.

– Segített valaki a fototechnika megtanulásában?

– Nemcsak Kubába, hanem konkrét kubaiakba is beleszerettem, akik között volt egy tehetséges fiú, aki design és fotó szakon végzett, és rajtam kívül a kis kompakt kamerámmal készített képeim is tetszettek neki. Amikor a következő utamon ott álltam a kölcsönkapott tükörreflexes géppel, és a gép tulajdonosának tett ígérettel, miszerint csak manuálisan fogom használni, ez a fiú végtelen türelemmel megtanított a technikai alapokra, ugyanakkor tiszteletben tartotta, hogy egész mást és egész máshogyan fotózok, mint amit szerinte kéne. Az a két hónap azzal telt el, hogy mindennap kimentem a városba a reggeli és a kora esti órákban, és fényképeztem. Ezekből a képekből született az első kiállításom anyaga a Közép-Európa Egyetemen.

– És mennyire sajátítottad el a fotózást?

– Valamikor, évekkel ezelőtt, jártam itthon egy darabig egy jó fotós által meghirdetett tanfolyamra, és nem ő tehet róla, hogy semmi, de semmi nem ragadt rám. Tudtam, hogy jó szemem van, és hogy amit látok, azt vissza kéne adni állóképen is, de féltem a technikától, és a tanfolyam gyakorlati részének megkezdése előtt ügyesen lemorzsolódtam. Gyakorlatilag feladtam a fotózást, mielőtt elkezdtem volna. Ez az átok tört meg a Karib-szigeten, és azóta működök.

Egyébként minden eddigi, hosszabban űzött szakmámmal így vagyok: nem végeztem nyelvszakot, de évekig tolmácsoltam, nem jártam újságíró iskolába és elég jó újságíró lettem, és úgy néz ki, gyakorlatilag képzés nélkül lettem, leszek fotós. Ennek a gyakorlatnak azért megvan a hátulütője: attól, hogy az ember magányosan babrál vele, a tök egyszerű dolgok megtanulása is sokkal hosszabb ideig tarthat.

– Igyekeztél-e kapcsolatba kerülni a kubai fotósokkal? Van-e pontos képed, információd az ottani fotográfiai életről? Mutattad-e nekik a fényképeidet?

– Vannak kubai művészbarátaim, fotós is van köztük. Nem kerestem ezeket a kapcsolatokat, hanem lettek. Az általam megismert alkotók egy része nem igazán rendszer-kompatibilis, ezért a klasszikus művészéletet élik: meglehetős szűkösségben telnek a napjaik, többnyire sokat isznak, gyakran összejárnak a többi hasonló módon gondolkodóval, nagyokat beszélgetnek, és fontosnak tartják mind a saját, mind más művészek munkáit. Az enyéimre is nagyon jól reagáltak, jó érzés volt mutogatni a dolgaimat. Egyébként úgy tűnik, Kubában sokkal természetesebb tevékenység a művészet, mint itthon, sok polgári foglalkozású ember zenél, ír prózát vagy verset, hoz létre valami kreatív dolgot, csak úgy.

– Összesen hányszor jártál ott?

– Most februárban utaztam oda hatodszor. Többnyire Havannában voltam, de jártam más városokban is. Sokféle kötődésem lett ott, nehéz erről beszélni, nagyon személyes dolog ez, de a fotózásnak kiemelt szerepe van benne. Gyakorlatilag Kubában szereztem vissza az évek óta takaréklángon tartott kreativitásomat, a fotózás mellett ott kezdtem el írni is (egy kubai tematikájú novellám meg is jelent a Forgács Zsuzsa által szerkesztett antológia-sorozat legutóbbi kötetében); mindez persze Kőbánya-külsőn is megtörténhetett volna, de mégsem ott történt meg.

– Kubában engedik még magukat fényképezni az emberek? Közel engedtek magukhoz?

– Igen, nem véletlen, hogy a sziget egyike a világ leginkább megfotózott helyeinek. Többnyire barátságosan és érdeklődéssel fogadják, ha az ember kamerával a kézben közeledik, de egy ilyen (sajnálatosan) zárt sziget esetében nem is csoda, ha a lakosok kíváncsiak a számukra a külvilágot jelentő idegenre. Az meg, ha az ember beszéli a nyelvet és alaposabb ismeretei vannak a kubai mindennapok turisták által nem ismert, romantika-mentes realitásáról is, az egyfelől sokat segít, másfelől óvatossá is tesz.

– Sikerült olyan helyszínekre eljutnod, olyan helyzetekbe kerülnöd, amikkel mások nemigen találkoznak? Te magad keresed az ilyen alkalmakat?

– Nem hiszem, hogy senki által nem dokumentált helyeken jártam volna; kivéve talán néhány privát helyet, de azokat a képeket nem is nagyon mutogatom. Inkább az lehet, hogy átjön a képeken az, hogy hogyan éreztem magam az adott helyzetben vagy helyszínen, és hogy nagyon megérintett az, amibe kerültem.

– Számodra mi a fontosabb: a jó felvétel vagy a tökéletes utómunka?

– Igyekszem jó felvételeket készíteni, nem utólag szerkesztek, vagy ha igen, akkor csak minimálisan, viszont utólag a színeken és fényeken elég hosszan állítgatok, hogy végül azt lássam, amit szeretnék. Azokat a fotóimat, amiket az A38-as hajón állítottak ki tavaly januárban, az akkor nemrég nyílt, különleges hangulatú kiállítótérben, most is szeretem, de egy kicsit talán túlságosan is érzelmesnek tartom őket. Egy biztos: még nagyon sokat kell tanulnom, és valószínűleg fog változni a stílusom is.

– Az utóbbi időben Mexikóban laktál. Miért mentél oda?

– A karib világ hangulata nagyon megfogott, de azért ennyi látogatás alatt már eléggé megismertem, szóval fotótémaként már nem nagyon izgat. De nem szerettem volna sokkal messzebb menni, ezért lett a következő állomás Mexikó. Októbertől mostanáig fél évet töltöttem ott.

– Mexikó egészen más, mint Kuba, ugye?

– Persze, teljesen. Működő demokrácia, még ha rengeteg komoly bajjal is küzd. Nem latinos, inkább szemérmesen visszafogott, és – legalábbis az eddigi benyomásaim alapján – az igazán izgalmas színei nem a felszínen vannak. Nagyon barátságos és segítőkész emberek lakják. Hatalmas ország, viharos történelemmel és sokszínű kultúrával, amit még nem ismerek, mert csak a fővárosban mozogtam, de most, hogy újabb fél évet tölthetek el ott, ráadásul ezúttal ösztöndíjjal, igyekszem majd bejárni néhány vidékét és megtalálni azokat az arcait, amiket jól viszsza tudok adni.

– Milyen ösztöndíjat kaptál?

– A mexikói állam alkotói ösztöndíja ez, egy fotósorozatot csinálok, a pályázatom címe Arriba y abajo, azaz Fent és lent. A társadalom szélső értékei érdekelnek, a nagyon szegények és a nagyon gazdagok világa. Ha minden jól megy, a hatodik hónap végén lesz a képekből Mexikóvárosban egy vagy két kiállítás. Ezenkívül a tervek szerint tartok egy előadást az egyik ottani képzőművészeti egyetem, a La Esmeralda fotótanszékén a magyar fotográfiáról.

– És azt sejted-e, mi lesz utána? Vagy az még túl meszsze van?

– Van néhány konkrét tervem, például Kincses Károly javaslatára szeretném feldolgozni a magyar származású Kati Horna életművét. Az 1912-es születésű fotográfus Kati Deutschként ment el Budapestről, és jó pár Spanyolországban és Párizsban töltött év után, a német fenyegetés elől utazott Mexikóba, ahol nagy tisztelettől övezett, jelentősnek tartott fotósként halt meg 2000-ben. A véletlen Mexikóvárosban összesodort néhány tanítványával, de még nagyon keveset tudok róla. Az előttem álló hat hónap alatt megpróbálok jobban felkészülni belőle, és jövőre jelentkezem egy doktori iskolába, hogy megírjam azt, ami Mexikóban felkutatható vele kapcsolatban.

Bacskai Sándo