A ,,MAGYAROS” FÉNYKÉPEZÉS SAJTÓÁRADATÁNAK KEZDETEI

Az idézőjel sajátos problémát sejtet. Okkal. Az elnevezés ugyanis többféle változatban ismert. A legegyszerűbb a magyaros kifejezés. Ez mindennapos, bevett jelenségre utal. Számos egykorú írásban, valamint történeti feldolgozásban így látható. A „magyaros” írásmód idézőjele bizonyos fenntartást, megszorítást jelent. Némi iróniáról is árulkodik. Ugyancsak használatos a magyarosch minősítés. Ebben történelmi, társadalmi háttér is felvillan, és gúnyos jelleget is hordoz. Az elnevezés bonyolult volta abban áll, hogy mindegyik közelítésben van igazság. A kizárólagosság egyik esetben sem helytálló.

„Magyaros”-nak tekinthető fényképek már a 19. század második felében is készültek. Ez akkor alapvetően népviseletek bemutatását jelentette. Például Glatz Tivadar, Mezei (Mezey) József, illetve Orbán Balázs egyes munkái révén Erdélyben.1 Ezek egy része 1868 és 1873 között fametszet-áttételben nyomtatásban is megjelent.2 1908-ban Erdélyi Mór „magyaros tárgyú s a népéletből vett” képek egész kollekciójával jelentkezett egy kiállításon.3 A századelőtől Balogh Rudolf számos idevágó felvétele időnként fel-felbukkant a Vasárnapi Ujságban.4 Jelentek meg tőle e tárgyban képek a tízes évek végén Az Érdekes Újságban is5 – ennek nincs nyoma a Balogh .Rudolfról szóló munkákban.

A „magyaros” fényképezésre vonatkozó irodalom gazdag. Sok esetlegességet tartalmaz, de lehetőséget kínál a továbblépéshez.6

Most ismét vissza kell térni a címhez. A sajtóáradat azt jelenti, hogy különböző – más-más társadalmi rétegeknek szóló – lapokban viszonylag rövid időn belül nagy számban kezdtek „magyaros” fotográfiák megjelenni. Az eddigi írások e kezdeteket homályban hagyják.

A „magyaros” fotográfiák sajtóáradata bizonyíthatóan 1925-ben kezdődött. A dátum pontos okai egyelőre nem ismertek, valószínűleg több tényező együttes hatása érvényesült. Arra a 19. század végén megfogalmazott nézetre, hogy a parasztság „bár öntudatlanul, napról napra, lépésről lépésre viszi előre a nemzeti eszme zászlóját”7, a korai 1920-as években a gazdasági/politikai konszolidáció kezdetén újabb, a parasztságot és a falut a magasba emelő nézetek rakódtak. „A magyar falvak dolgozó népében lehet a legnagyobb bizodalma az országnak. Ez a nép az, amely a benne rejtőző nagy erőknek és értékeknek gazdag bányája s amely megteremti a magyar újesztendőt, majd ha lerázza magáról a mostani kábultságot” – szólt a Magyar Falu vezércikke 1925. január 4-én.8 Márciusban Bethlen miniszterelnök dicsérte a falut: „… a forradalom hullámai a falut csak távolabbról érintették, mint a fővárost, […] ott a lelkek megnyugvása hamarabb térhetett vissza és az a politika, amely békét és munkát hirdet, hamarabb találhat elismerésre a falvakban.”9 Maga a sajtóélet is bővülő lehetőségeket nyújtott azzal, hogy új képes újságok jöttek létre. Ezeket pedig „etetni” kellett. 1925 tavaszán jelent meg egy írás a Fotóművészeti Hírekben Fényképezés mint hírlapírási kritérium címmel.10 A cikkíró a lap által képviselt „magas művészet” világából leereszkedett a sajtófotó jelentőségének elismeréséhez. Érdekes, hogy a cikk végén olvasható állítás szerint ez a szöveg 1914-ben (!) született meg, eredetileg Balogh Rudolf Fotóművészet című lapja számára. A Fotóművészeti Hírek szerkesztőség most, 1925-ben találta kívánatosnak a közreadást. Ismeretes, hogy ez a lap már 1921 óta működött.

A „magyaros táplálék” tálalásának tehát több oka jött össze 1925-re.

Az alábbiakban fel kell idézni egy ismert tényt. A „magyaros” fényképezés a húszas évek második felében s különösen a harmincas években nemzetközi méretekben is számos elismerést hozott művelőinek és Magyarországnak. Ez a kiállított képek számában, díjakban, plakettekben, oklevelekben is kifejeződött. Ide kívánkozik azonban egy kérdés, amire még senki sem adott választ: milyen személyi összetételű kiállítói mezőnyökben születtek ezek az eredmények? Ennek az elemzésével a hazai fotótörténet-kutatás még adós. Pedig lehet, hogy a válasz kijózanítóan fog hatni.

A Mítosz vagy siker? A magyaros stílus című könyvében Kincses Károly 2001-ben fontos észrevételt tett: az utókor egyetemes fotótörténet-íróit nem érintette meg a „magyaros” fényképezés.11 Az általa felsorolt szerzőkhöz hozzátehető: a szomszédságot bizonyára jól ismerő osztrák Walter Koschaczkyt ugyancsak nem (Die Kunst der Photographie, Atlantis, 1989). A francia Michel Frizot által szerkesztett Nouvelle Histoire de la Photographie (Bordas, 1994) íróit szintén nem. Szoros kivételnek tekinthető Colin Osman, aki a Jean-Claude Lemagny és André Rouillé szerkesztésében megjelent Histoire de la Photographie című egyetemes történetben (Larousse, Bordas, 1998) írt egy bővített mondatot Balogh Rudolf puszta-fényképezéséről (182. old.), de a „magyarosság”, mint olyan, ott sem jön szóba. A védőborítón viszont egy Kertész-kép van…

Kincses munkája óta csatlakozott a sorhoz Willfried Baatz tömör zsebkönyve Kölnből, a Geschichte der Fotografie (DuMont, 2002, magyar kiadás: Fotográfia, Kossuth, 2003), a borítóján Brassai egyik képével; New York-ból a The Abrams Encyclopedia of Photography (2004), és a kölni Ludwig Museum összeállítása, a Photographie des 20. Jahrhunderts (Taschen, 2005). Megemlítendő, hogy az enciklopédia védőborítóján egy Munkácsi Márton-kép látható. Mary Warner Marian mára már magyarul is megjelent fotótörténeti szintézise (Photography. A Cultural History, Laurence King Publishing, 2002; magyarul: A fotográfia nagykönyve. A fényképezés kultúrtörténete, Typotex, 2011) az előbbiekhez hasonlóan szintén nem tud a magyar „délibáb jelenség”-ről.

Manapság trendi lenne azt mondani: a „magyaros” fényképezés történeti negligálásának oka „a külföld” magyar-ellenességében, és/vagy a nemzetközi zsidó összeesküvésben lelhető fel. Ez azonban komolytalan volna. Szemben állna vele ugyanis az az alapvető tény, hogy a magyarosnak nevezett fényképezés kezdeményezői és első számú zászlóvivői döntő többségükben bunyevác, lengyel, német (sváb és szász), osztrák, szlovák és zsidó felmenőkkel bíró magyarországi asszimilánsok, illetve az ő utódaik voltak. Talán pontosabb lenne a „csaknem kizárólag” meghatározás. Ennek nincs jelentősége általában, de a „magyaros” fényképezés esetében konkrétan van. Ez történelmi okokra megy vissza, amelyeket érdemes majd közelebbről megvizsgálni.

A legújabb átfogó magyar művészettörténeti kézikönyv a két világháború közötti korszak fotóművészetéről szólva szintén nem tesz említést a „magyaros” fényképezésről.12

Ha ez így van, miért a fáradság e kérdéskör kutatására? Kell-e Magyarországon ezzel újra és újra foglalkozni, ha a fotótörténet egyetemes folyamában ennek nincs jelentősége? A válasz: igen. A téma ugyanis nem csak a fényképezésről, a fényképekről szól. Legalább ennyire a két világháború közötti történelmünkről is. Akkori szociológiai jelenségeinkről. Társadalmi viszonyainkról. Korabeli sajtóéletünkről. Helyünkről az egykori világban. Vagyis: rólunk, régebbi önmagunkról. Nem utolsósorban: a következményekről is. Erről szólva igen fontos néhai Bauer György észrevétele: 1945 után Vadas Ernő átvitte a csillogást a libák szárnyáról a kohászok sisakjára. Az ötvenes évek magyar fényképezésének retrográd vonásait elemezve ez is a támpontok egyike lehet. Aligha igényel bizonygatást: a „magyaros” fényképezés mögött álló problematika a mai napig élő. Tanulságokkal jár, akkor is, ha erre mostanában kevés az igény.

1925. március 11-én egy másfél oldalas cikk jelent meg a Tolnai Világlapjában, A matyó lakodalmak időszaka. Az írást három fénykép kísérte.13 Ez a „magyaros” fényképezés sajtóbeli áradatának a nyitánya. Tolnai Simon akkor mintegy negyedszázados lapjáról ha nem is tudományos igényű, de információgazdag kiadvány olvasható. „Egy új képes újságot akarok indítani. Olyant, aminő Magyarországon még nincsen. A mostani szépirodalmi lapok közül egyikhez sem fog hasonlítani és nem is az ő olvasópublikumukra pályázom” – idézi a bevezető tanulmány a lapindító tulajdonost.14 A lap liberális felfogásánál csak népszerűségre törekvése volt jelentősebb. Negyvennyolc oldalából az első tízet rövid címekkel és kommentárokkal ellátott fényképek töltötték be, esetenként a hátsó borító kívül-belül is képes volt. A szöveges oldalak alkalmasint fotográfiákat is tartalmaztak (a lap méretei: 29 x 21,5 cm). A Tolnai Világlapja olvasótábora nagy valószínűséggel elsősorban a kispolgárság köréből verbuválódott.

A matyó lakodalmakról Gerő László (1884–1971) írt, a cikket szintén az ő képei illusztrálták. Gerő mérnöki képesítést szerzett, a századelőn jeles térképészeti szakemberré vált. 1925-ben őrnagyként a Honvéd Térképészeti Intézetben a térképnyomdát vezette. Díjnyertes kiállító fotográfus; 1921-ben az induló Fotóművészeti Hírek munkatársa lett. Írói és szervezői képességeinek elismeréseként a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségének (MAOSz) társelnöke, fotótanfolyamok előadója volt. (A Gerő-kutatás még folyik. Valószínű, hogy e tanulmány második részének megjelenésekor több információ lesz olvasható majd a fotográfusról.)

Munkáinak közreadása a Tolnai Világlapja szöveges részében azt jelentette, hogy a szerkesztőség ebben az esetben azonos súllyal kezelte írott és fényképi információit. Mindhárom képe népviseletbe öltözött matyókat ábrázolt, statikus, szemtől szemben nézetből, ám egyértelműen elfogulatlan, természetes testtartásban, homogén sötét háttér előtt.

A cikk megjelenésének apropóját az adta, hogy a matyó házasságkötések a farsang időszakában történtek; Gerő februárban járt Mezőkövesden. A publikálással a szerkesztőség egyszerűen egy korrekt, jó hangulatú, szemléletes ismeretterjesztéssel szolgálta a lap híveit.

A Milotay István által szerkesztett Magyarság mellékletének indítását a főlap 1925. február 22-én vezette fel: „Ingyen képes hetilap. Mindenkinek meg kell vennie a Magyarság csütörtöki számát. 16 oldalas, gyönyörűen illusztrált képes hetilapot kap hozzá mindig melléklet gyanánt!”15 A piacra lépés időpontja – 1925. február 26. – nem tekinthető véletlennek. Február elsején látott ugyanis napvilágot a Pesti Napló – ahogy akkor írták – ingyenes képes műmelléklete. Milotay reakciósebessége nem volt mindennapos. Még akkor sem, ha föltételezhető, hogy az ő mellékletének is voltak már korábban született tervei. Nem kétséges, hogy a Magyarság felelős szerkesztőjét – aki kárhoztatta az általa zsidónak tartott lapokat – a liberális versenytárs kezdeményezése is cselekvésre késztette. A 31x 23 cm oldalméretű mellékletben a hosszabb-rövidebb írások közel akkora terjedelmet foglaltak el, mint a képek. (A Pesti Napló mellékletében a szöveg a képcímek megadására, rövid aláírásokra korlátozódott.) Milotay lapja radikális jobboldali alapállást tükrözött. Emellett legitimista jellegét már az első számok világossá tették, a IV. Károly családjáról készült írásos és képes tudósítások a legnagyobb gyermeket következetesen „Ottó király”-nak nevezték. Milotay akkori eszmeiségéről, erőteljes antiszemitizmusáról egyértelmű képet nyújt a mellékletben több alkalommal is reklámozott (már második kiadású) cikkgyűjteménye, a Tíz esztendő. Cikkek, kortörténeti jegyzetek (Pallas, 1924). A Magyarság olvasóira vonatkozólag nem ismerek forrást. Az valószínűsíthető, hogy a lap hívei főként királypárti, antiszemita, vallásos középosztálybeliek voltak, akik Bethlen István kormányzási gyakorlatának jobbról történő bírálatával is egyetértettek.

Március 19-én a melléklet címlapját dr. Ébner Sándor fényképe töltötte be: Csökölyi menyecske leányával subában és ködmönben. A címoldalhoz egy belső cikk kapcsolódott: A magyar népművészet utolsó végváraiból. Ehhez újabb öt kép csatlakozott a címlap szerzőjétől. Imhol egy kis néprajzi ismeretterjesztés – gondolhatta a naiv olvasó. A mese azonban másról szólt. „Azok, akik a magyarság jövő sorsa kialakulásának lehetőségeit aggódó szemmel vizsgálják, a falusi nép szellemi és gazdasági fejlődését csakis a régi hagyományok, népszokások: a jelleg érintetlenségének alapján képzelhetik el. A múlt igaz magyar vonásai tudnak csak gátat emelni az új internacionalista eszmék, mételyező elvek ellen s csak ez lehet, melyre a modern kor csodás technikai és kulturális felkészültsége a magyar falu jövő ideális képét felépítheti […] A magyar falu fejlesztéséért munkálkodó Faluszövetség szintén egyik célját képezi: az elfeledett, elhagyott népviseletet újra megkedveltetni a néppel, a ládák és sublódokba elzárt és ott porosodó ruhákat és díszeket előszedni és megmutatni: mi megbecsüljük azokat s be kell mindenkinek látni, hogy pártában, főkötőben, ködmenben megjelenni ma ugyan nem új módi, nem divat, de a divatot magunknak kell és lehet megcsinálni.”16 E szöveg éle egyértelmű. Hol volt ez a felfogás az igazán nem baloldali Czettler Jenő 1913-as álláspontjától: „A falunak és a társadalomnak egyetlen barátja sem gondol a legtávolabbról sem arra, hogy a művelődés hatékonysága, tehát áldásai elől a falut léghíjasan elzárja, még kevésbé gondol arra, hogy a gazdasági fejlődés által megbolygatott szervezetet összes kísérő jelenségeivel együtt a régi állapotba helyezze vissza.”17 A Magyarság cikke a folytatásban a Faluszövetség csökölyi kiállításáról szólva az ottani népviselet bizonyos elemeit is bemutatta, hangsúlya azonban nem a népművészeten volt. Érintette például a fehér gyászt, de annak mibenlétét nem részletezte. Pedig valószínű, hogy a lap olvasóinak döntő többsége erről a speciális csökölyi jelenségről mit sem tudott.

A fotográfus Ébner (később Gönyei) Sándor (1886–1963) Kolozsvárott biológiából doktorált, majd tanár lett Csíksomlyón. 1920-tól dolgozott a Néprajzi Múzeumban. A fiatal muzeológus, aki fényképészeti tanfolyamot is végzett,18 „kiment a Teleki térre, vásárolt egy fényképezőgépet, és azzal kezdett fotografálni.”19 1944-ig, nyugdíjba vonulásáig közel tizennégyezer (!) néprajzi fényképet készített – pontosabban ennyi képét őrzi ma a Néprajzi Múzeum.20 Teljesítménye különleges helyet ad számára a néprajzi fotográfusok táborában. A lapban közölt címlapképének, valamint a cikket kísérő öt fotójának 10x15 centiméteres lemeze ma is fellelhető a Néprajzi Múzeumban.21

Azonosult-e Ébner a belső cikk szellemével? Erre ma már nehéz lenne hitelesen felelni. A melléklet további képeit vizsgálva úgy tűnik: az ő felvételeinek ekkori közreadása eseti jellegű volt. Speciális gyakorlat érvényesült: az eredendően tudományos (etnográfiai) célú fényképek valódi rendeltetésüktől eltérő szerepben jelentek meg.

Egy dolog bizonyos. A „magyaros” kép közreadása a Magyarság mellékletében a publicitás egy sajátos funkcióját testesítette meg, a politikai, ideológiai hatásgyakorlásét. Még egy tényezőre érdemes felfigyelni ennél a lapnál: a „magyarosság” propagálása általában valamilyen intézmény, szervezet vagy ideológia népszerűsítésével karöltve jelent meg. Adott esetben ez a Faluszövetség volt. Milotay nem volt „kispályás”. Tudta, minél gyakrabban találkozik a nyájas olvasó pozitív közelítésben egy, a szerkesztőség által pártfogolt intézmény, szervezet nevével, egy adott eszmével, annál hatékonyabb a kommunikáció. E szándék érvényesülésének különböző variációi már 1925-ben érzékletessé váltak.

Április 2-án a Faluszövetség mezőtúri zászlószentelése alkalmából egy szignálatlan fényképet hozott a Magyarság melléklete: Magyarruhás lányok a zászlószentelési ünnepségen. (Ismét egy példa a szervezethez kapcsolódó képközlésre.)22

Április 9-én névvel nem jegyzett címlapkép jelent meg a lapban: Matyó legények ünnepi díszben. A fotográfus személyére bizonyos összefüggések miatt később kell visszatérni. A csökölyi téma feldolgozásához hasonlóan a címlapot kapcsolódó cikk követte, öt újabb képpel díszítve – a szó szoros értelmében.

A címlapkép két hőse derűs nyugalommal állta a fényképezést. Mezőkövesden már ekkor irdatlan számú fotográfia készült, a helybeliek ehhez hozzászoktak.

A „Matyóország” című cikk arról tanúskodik, hogy a „magyarosság” képi reprezentációját a szerkesztőség a vallásosság dicséretével és a királypártiság kifejezésével kívánta összekötni. „Legmélyebben hat […] a kíváncsiakra a matyók mélygyökerű vallásossága. A katolikus vallás ünnepi körmenetein látható csak a matyók igazi lelkülete.”23 A királyi csoport, középen a „kis király”-lyal aláírású kép a szövegben egyértelműen áthallásos kommentárt kapott: A jó matyók nem is tudnak igazán és bensőségesen ünnepelni király nélkül.24

A cikkíró befejezésül különös felvetéssel is szolgált: „… azt ajánlom, hozzanak olyan határozatot [mármint a matyók – A. B.] hogy minden »országuk határát« átlépő fotográfus és filmes kemény adó alá vettessék, s az egybegyűlt obulusok szolgáljanak a felépítendő kórház alapjául, mert mégsem igazságos, hogy az említett két ipar gazdagodjék a matyó népművészetből.”25 Hogy ez technikailag miként volna kivitelezhető, arról nem szólt a szerző. Szerencsére az ötlet sohasem jutott el a megvalósításhoz.

Húsvét alkalmából a Pesti Napló képes melléklete is beszállt a „magyaros” fényképek közlési versenyébe. Ennek a sajtóorgánumnak van fotográfiatörténeti feldolgozása is.26 A magyar sajtótörténet kétségtelenül legjelentősebb képeslapja, amelynek tulajdonosa Miklós Andor, az akkori magyarországi „sajtócézár” volt, megérdemel egy-két megjegyzést. Ahogy a Magyarság mellékletének létrejöttét nyilvánvalóan a Pesti Napló képes mellékletének indulása (is) motiválta, úgy ez utóbbi lap sem nélkülözte a szakmai, sajtós előzményt. Ha valaki egymás mellé teszi a jóval előbb életre hívott Tolnai Világlapja fényképes oldalait és a Pesti Napló képes mellékletét, szembetűnő hasonlóságokat láthat, különösen a Pesti korai időszakában. Vonatkozik ez a képanyag válogatására, tematikájára, az alkalmazott tipográfiára. Amivel a Pesti Napló képes melléklete minden vetélytárs ellenében nyert, az többek között az induláskor érvényesített nagyobb méret (40,2 x 27,2 cm), az „átfutó” képek gyakori alkalmazása a lap közepén – ekkora lapméret folytán ez különösen erős hatást tudott kiváltani –, az évek során óvatosan modernizálódó, a montázstechnikával is élő oldalszerkesztés, az Athenaeum Nyomda mélynyomásának minősége. Igen erős volt a lapnak megnyert fotográfus csapat, amelyben a kortás magyar fényképezés legjobbjai több-kevesebb rendszerességgel szerepeltek. Mindezek mögött természetesen az Est-lapok kiadói tőkeereje állt; a fentiek sok pénz befektetését igényelték.

A fotós csapat emblematikus alakja, vezető riportere a korábban több lapnál is edződött Balogh Rudolf volt. A„magyaros” fényképezés egyik kezdeményezője és minden bizonnyal leghatásosabb művelője 1879. szeptember 1-jén született a VI. kerületi Kishajós (ma: Vasvári Pál) utca 11. sz. házban.27 Apja Balogh Samu, anyja Weisz Zsófia volt. Mítosz, hogy az apa mérnök lett volna. A győri m. kir. állami főreáliskola 1893–94. tanévi névkönyvében a fia rubrikájában napszámosként szerepelt. A huszonhat éves, nagy-mihályi (Zemplén vármegye) születésű Sámuel Balog [h nélkül írva – A. B.] a berczeli izraelita hitközség házassági anyakönyve szerint 1872-ben Kelner, vagyis pincér volt – a Kellner szót rossz helyesírással rögzítve.28 A magát 1901. július 3-án „Balogh Zsófia”-ként aláíró édesanya Budapesten a következőket mondta egy jegyzőkönyvbe: „Férjem az 1860. évig Nagy-Mihályon, 1870-ig Aradon, 1870–72-ig különböző helyeken, 1872–73-ig Budapesten, 1873–76-ig Helembán, Hont megyében, 1876–78 Ráró melletti pusztán (vízszabályozásnál), 1878–901-ig Győrben, közben egy évig Győr-Szigeten, 1901. május havától a mai napig Budapesten [itt hiányzik az állítmány, valószínűleg: dolgozott – A. B.]. Férjem napidíjas földmunka felügyelő.” Mérnökségről tehát sehol sincs szó.29

Az újszülött eredeti utóneve Adolf volt.30 A névváltás időpontja pillanatnyilag nem ismert. Egy 1902-es győri illetékességi törzslapon Balogh Adolf (Rudolf) megnevezéssel fényképészként szerepel, ez utal az átmenetre.31 Balogh Adolfra vonatkozólag jelenleg nincs ismert adat a születése és az 1891/92-es tanévben a győrújvárosi izr. népiskola V. osztályának elvégzése közötti időszakra. Az idézett főreáliskola III. osztályának 1894/1895. tanévi befejezése után az ifjú Balogh eltűnni látszik a hazai dokumentumokból, egészen az ismert 1902-es győri említésig. Itthon nem volt jó tanuló, az utolsó főreáliskolai tanéve végén négy elégséges szerepelt a bizonyítványában. Az is mítosz, hogy ezt követően Bécsben a Graphische Lehr- und Versuchsanstalt fotográfustanulója lett volna. Ez vándormotívum a róla szóló feldolgozásokban, egykor én is elhittem. Az intézmény (jogutódjának) történeti nyilvántartásában sem Balogh Adolf, sem pedig Balogh Rudolf nevű nem szerepel a tanítványok között.32 Bizonyára 1895–1902 között sajátította el profi mértékben a szakmát – lehetséges, hogy Bécsben vagy valahol Ausztriában, esetleg Németországban, de semmi esetre sem a nevezett intézményben.

Megemlítendő, hogy egy róla szóló 1943-as írásban, amely műfajilag részben életrajz, részben interjú, ez a téma elegánsan nem szerepelt.33 Szó esett viszont ott Ruby Miroszláv győri főreáliskolai tanár (1856–1895) szerepéről; ő kedveltette meg tanítványával a fényképezést, Ruby fotográfusi munkásságáról van is korabeli forrás. A Balogh-életutat illetően tehát a kutatás egyelőre kétszer néhány esztendőt (1879 ősze–1891 ősze, illetve 1895 nyara–1902 ősze) fehér foltként láthat. Az 1902–1903. évi Budapesti cím- és lakásjegyzék szerint Balogh Rudolf fényképész a IV. kerületi Kossuth Lajos u. 14/16. számú ház lakója volt. Ekkor Balogh Sámuel napidíjas a VI. kerületben a Vörösmarty utca 25/a. szám alatt élt. Balogh Rudolf pályafutása innentől az 1944-ben Budapesten bekövetkezett haláláig átlátható.

Nincs konkrét adat arra, hogy pontosan mikor lett az Est-lapok munkatársa. Az idézett Kincses–Kolta-féle Balogh-könyv szól arról, hogy bár névvel jelezve csak 1925. november 22-től jelentek meg képei a Pesti Napló képes mellékletében, bizonyítható, hogy több, korábban ott publikált képet ő készített.34

Ma még csak valószínűsíthető, hogy az 1925. április 12-i számban a Mezőkövesdi húsvét című képanyag hat felvétele is tőle származik.

Itt sajtótörténeti szempontból érdekes dolog következik. Nem pusztán az, hogy a Pesti Napló képes mellékletének összeállításából öt kép azonos az április 9-i Magyarság mellékletében megjelent képpel (egyikük a címlapfotóval). Ugyanazt a képet több sajtóorgánumban eladni már akkor sem volt egyedülálló jelenség. Még az sem túl kirívó, hogy a képek nem készülhettek 1925 húsvétján, ezt az ismert április 9-iki, nagycsütörtöki első publikálás kizárja. Az igazi sajtótörténeti, valamint politikai, ideológiai csemege a két lapban látható képösszeállításban és a képaláírásokban van. A Magyarság mellékletének egyik képe, a már idézett A királyi csoport, középen a „kis király”-lyal, a Pesti Napló képes mellékletének anyagába nem került be. Jó okkal; királypárti áthallást sugalmazó kép egy liberális lapban? Hát, erről szó sem lehet. Itt van viszont egy táncjelenetet ábrázoló felvétel. Precíz kompozíció; premier plánban egy kifejező testtartású pár, a táncosok mögötti fúvósok diszkrét életlenségben tartva; hangulatos életkép a javából – ez pedig a vallásos hangvételű „Matyóország” című cikkhez nem rímelt volna a Magyarság mellékletében. Aztán a képaláírások: Mária lányok – mondja az egyik egy sűrített szerkezetű, erőteljes kivágású felvétel esetében (már-már az új tárgyiasság formanyelvét megelőlegezve) a Magyarságban. Ámde Mária lányok a Pesti Naplóban? Bizony, nem kívánatos. A kép itt Fehérruhás lányok díszes fejdísszel és széles csipkés kendővel címet kapott…

A szerkesztőségek figyelmessége nyomán mindenki megkapta a magáét – pénzügyileg a fotográfusnak is jó húsvétja lett – aki a látott stiláris erények folytán méltán lehetett Balogh Rudolf.

Az április 12-iki „magyarosság” ezzel nem ért véget. A Herczeg Ferenc által szerkesztett Új Időkben Kankovszky Ervin jelentkezett képeivel. „Az írófejedelem”, mondták az ájult tisztelők a szerkesztőről, aki többek között Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond kortársa volt. Herczeg lapjának 1911-ig terjedő időszakáról készült csupán egy fotográfiai nézőpontú dolgozat,35 több semmi. Pedig a sajtótörténészek szerint is kívánatos lenne róla egy kiadós eszmefuttatás. A lap olvasóira Az Új Idők barátai című, éveken át rendszeresen megjelent névsorokból lehet valamelyest következtetni. E listákban azok szerepeltek, akik új előfizetőt, előfizetőket szereztek a lapnak. Ha lehet hinni a lakóhely nélküli felsorolásoknak, a lap „barátai” főként nők, nagy számban asszonyok voltak.

Kankovszkyról van egy vázlatos szakmai feldolgozás.36 Ma már születésének pontos dátuma és helye is ismert: Sátoraljaújhely, 1884. március 8. Teljes keresztnév: Ervin, Antal, Vilmos. Szülők: Kankovszky Károly, Bőhm Mária. Az édesanya a kor szokásaitól eltérően Ervin születésekor állásban is volt mint gyári hivatalnok.37 Kankovszky Ervin a középiskola elvégzése után a cs. és kir. Dunagőzhajózási Társaságnál dolgozott, hajóstiszti vizsgát is tett, de ezt követően a Magyar Általános Takarékpénztárnál lett tisztviselő, s intézeti főpénztárnokként vonult nyugalomba. A fényképezésben Balogh-tanítvány volt, ennek nyomán mester-oklevelet is szerzett.38 1916-tól „képes folyóiratok illustrativ szükségletének ellátásával, bel- és külföldi fényképészek képeinek a sajtóhoz való közvetítésével” iparigazolvánnyal hivatalosan megalapozott melléktevékenységet is folytatott.39 1925-re az amatőr élvonal tagjává lett, sikeres kiállító fotográfus, MAOSz-tisztségviselő, lelkes, de igen amatőr fotótörténész volt.

Négy mezőkövesdi népviseletet megjelenítő életképe minden apropó nélkül, elszórtan, de névvel megjelölve jelent meg az Új Idők húsvéti számában. Mester és tanítvány kvalitásbeli különbségei is láthatók a táncképeket egymás mellé téve. A bal oldali (feltételezhetően Baloghé) csupa élet, a jobb oldalon lévő (biztosan Kankovszkyé) kiáltó megszervezettség, beállítottság; Balogh általában is invenciózusabb, Kankovszky intellektuálisabb alkotónak minősíthető. Az itt látható képek nem Kankovszky főművei. Ő egyébként módszeres néprajzi fotográfus is volt. Ezerkilencszáz darab képét őrzik a Néprajzi Múzeumban már a korai húszas évektől az ország legkülönbözőbb vidékeiről.40 Jellemző, hogy az Új Időkben közölt felvételei közül kettőnek a 9x12-es lemeze ma is megvan a múzeum Fotótárában. (Ltsz.: F 55341: Három leány; Ltsz.: F 55343: Kézimunkázó leányok.) Érdekesség, hogy a múzeumi szikár címekhez képest a lapban kissé „megzenésített” aláírások olvashatók. A Három leány: Egy vasárnap Mezőkövesden. Matyó lányok tereferéje; a Kézimunkázó lányok: Egy vasárnap Mezőkövesden. A tű kis művészei. Ez természetesen „belefér” egy szépirodalmi képes újság gyakorlatába. Ami viszont külön figyelmet érdemel: a múzeumban őrzött negatívok készítési dátuma 1922. Nyilvánvaló, hogy 1925-ben a húsvét közeledtével Kankovszky előhúzta a fiókból a lap számára kívánatossá vált képeket. Hangulatos felvételek az Új Időknek, honor a szerzőnek, édes-bájos élmények a nézőknek – csupa öröm az élet.

Összegezve az eddigieket: a „magyaros” képek sajtóáradatának nyitánya során, 1925 tavaszán mindenki megkapta a magáét. A Dohány utcai kispolgár, a vidéki intelligencia és a szatócs (Tolnai Világlapja), a királyra vágyó, antiszemita, vallásos középpolgár (Magyarság melléklete), a hat–

nyolcszobás körúti lakásában vasárnap délután kikapcsolódást kereső nagypolgár és családja (Pesti Napló képes melléklete), a disztingvált értelmiségiek, az unatkozó úriasszonyok és a gavallérra váró lányaik (Új Idők). És még sokan mások. Az össztűz láttán az utókor nézője/olvasója elgondolkodik: tanult-e a történtekből a szocializmus tájhivatala, vagy pár évtized múltán újra fel kellett találnia a spanyolviaszt, csak éppen más témakörökre alkalmazva?

Apbertini Béla

Jegyzetek:0

1 Glatz képeit Fogarasi Klára idézte fel – Fényképgyűjtemény: A Néprajzi Múzeum gyűjteményei, főszerk. Fejős Zoltán, Bp., Néprajzi Múzeum, 2000. 762–763.

2 A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. [Eredetiben: leirása]. Hasonmás kiadás Csatári Dániel bevezető tanulmányával Bp., Helikon Kiadó, 1982. Vonatkozó szakmai irodalom: Orbán Balázs összes munkái a Székelyföldről, bev. tanulm. Erdélyi Lajos, Bp., Magyar Fotográfiai Múzeum, Balassi Kiadó, 1993.; Miklósi-Sikes Csaba, Fényképészek és műtermek Erdélyben 1839–1916: Tanulmány és okmánytár, Székelyudvarhely, Haáz Rezső Alapítvány, 2001. 45–46. Ez a forrásgyűjtemény nyelvi szempontból ijesztő mértékben gondozatlan, számtalan adathibát, pontatlanságot hordoz. Ugyanakkor jelentős forráskutatás áll mögötte.

3 Kohlman Artúr, Impressziók az országos kiállításról, Az Amatőr, 1908. 11. sz. 82. Erdélyi Mórtól sok későbbi keltű néprajzi képet is őriz a Néprajzi Múzeum Fotótára.

4 Tételes bibliográfiák: Kincses Károly, Kolta Magdolna, Minden magyar fotóriporterek atyja: Balogh Rudolf, [Kecskemét], Magyar Fotográfiai Múzeum, 1998. 175–183. (Válogatás.); Baki Péter, A Vasárnapi Ujság és a fotográfia (1854–1921), [Kecskemét], 2005. 45–51. (Teljes.)

5 Komikusnak nevezhető egy idevágó Balogh-kép aláírása. A felvétel egy Ipoly-hídnál a vízben pocskoló és a parton sétáló libákat ábrázol az alábbi szöveggel: „Amikor minden az övék volt. Részlet az ipolyi vörös csapatok libaállományából.” Az Érdekes Újság szerkesztősége, amely ekkortájt nagy igyekezettel határolta el magát a lap két forradalmat korábban támogató publicisztikájától és képeitől, itt már átlépte a nevetségesség határát… 1919. 33. sz. (szept. 11.) 22. További „magyaros” Balogh-képek Az Érdekes Újságban: Őszi munka a tarlón, 1919. 34. sz. (szept. 18.) [24.]; Vágok olyan rendet…, 1919. 35. sz. (szept. 25.) [24. – hátsó borító]; Búcsú, 1919. 37. sz. (okt. 9.) [24. – hátsó borító]; A megszállott Magyarországról. Pécsi parasztlányok, 1919. 38. sz. (okt. 16.) [24. – hátsó borító].

6 A „magyaros” fényképezés eddigi legjobb irodalomjegyzékét Kincses Károly Mítosz vagy siker? A magyaros stílus című könyve nyújtja ([Kecskemét], Magyar Fotográfiai Múzeum, 2001. 130–133.) Ez az összeállítás kiegészíthető több idevágó írással, írásrészlettel. A téma irodalma nagy valószínűséggel a hiány megjelölésével, egy korholással indult. „A magyar amatőrt hogyan is érdekelné a magyar paraszt élete – munkálkodása, már pedig az igazi magyar népéletet még fényképen sem örökítheti meg más, mint magyar, de olyan magyar, ki népének, fajának szokásait, lelkületét ismeri és nem egy, a modern kor által teremtődött szalon-ficsúr.” – Tóvölgyi Elemér dr. [a „Szinnyei” alapján feltehetőleg egy fiatal gégeorvos (!)], A magyartalan amatőrökhöz! A művészi fényképezés évkönyve 1907, 2. köt., szerk. Purcell Béla, Sternád Béla, Bp., Pátria, 1907. 10.

Hevesy Iván A magyar táj és a magyar nép a fotóművészetben: Balogh Rudolf fényképei cím alatt harminc alkotói évet áttekintve Balogh „népies tárgyú, a paraszti élet jeleneteit” megörökítő képeit már 1939-ben (!) kritikai éllel tárgyalta. A stílus nevesítése nélkül, ugyanakkor tartalmilag mindvégig a fotográfia „magyaros” világáról szólt e könyvrészletében – A fényképezés nagy mesterei: A fotóművészet 100 esztendeje: 25 fényképpel, Bp., Hatschek és Farkas, [1939], 107–113.

Végvári Lajos egyik katalógus-előszavában a két világháború közötti korszakra vonatkozólag „gyöngyösbokréta” fényképezésről beszélt, valamint arról, hogy „a szépségkultusznak egyik eszköze volt a híressé vált csúcsfény (ellenfény).” Ő tételesen nem használta a magyaros (vagy „magyaros”) jelzőt; ennek oka minden bizonnyal a korszak politikai-ideológiai atmoszférájában volt. – A magyar fotóművészet 125 éve: Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában: 1966. november–

december, Bp., [Magyar Fotóművészek Szövetsége], 1966. 18.

Az első, 1969-ben megjelent Balogh Rudolf-kismonográfiában a fotográfusnak a két világháború közötti időszakban kifejtett munkásságáról szólva szintén nem található meg a magyaros („magyaros”) jelző – akkortájt ez „varangyosbéka” jelenségnek minősült –, de Balogh egykori képeiről szólva felvonultak a „magyaros” fényképezés stílusjegyei – Vajda Ernő, Balogh Rudolf (1879–1944): Foto Balogh Rudolf, Bp., Corvina, 1969. 8–10.

Később Szilágyi Gábor katalógus-előszava, A tekintet iskolája rövid terjedelemben, de igen lényegre törően foglalkozott „a magyar vagy magyaros stílus”-sal [Kiemelés a szerzőtől – A. B.].Tény–kép: A magyar fotográfia története 1840–1981. Műcsarnok, Budapest, 1981. december 19–1982. január 31. Bp., Műcsarnok, 1981. [6.].

A Beke László által a Magyar művészet 1919–

1945 (Bp., Akadémiai Kiadó, 1985. szerk. Kontha Sándor) című művészettörténeti szintézisbe írt fejezet, a Fotóművészet, Amatőrök és szakfényképészek (407–411.), szintén elemezte ezt a jelenséget – idézőjeles írásmóddal szólva róla.

Az 1989-es jubileumi magyar fotótörténeti kiállítások egyike Balogh Rudolf életművét mutatta be. A katalógusban Chochol Károly hol idézőjel nélkül, hogy idézőjelet alkalmazva természetesen szintén felidézte ezt a fényképezési gyakorlatot – Balogh Rudolf (1879–1944): A fénykép varázsa: Tizenkét kiállítás a magyar fotográfia 150 éves történetéből, szerk. Gera Mihály, Bp., Magyar Fotóművészek Szövetsége, Szabad Tér Kiadó, 1989. 200–201.

1998-ban Bán András egy egész fejezetet szentelt ennek a témának A magyar fajta napsugaras világa címmel – Magyarország a XX. században: III. kötet: Kultúra, művészet, sport és szórakozás, szerk. Kollega Tarsoly István, Szekszárd, Babits Kiadó, 1998. 65–70.

Szarka Klára 1999-ben Fejér Zoltánnal közösen jegyzett kötetében (Fejér a technikatörténeti részt írta) szintén közreadott egy idevágó fejezetet – A magyaros stílus –, Szarka a cím kivételével a szövegben idézőjelesen használta ezt a kategóriát. Fotótörténet, Bp., Műszaki Kiadó, 1999. 95–99.

Fogarasi Klára, i. m. 746–748.

A hivatkozott Kincses-könyv megjelenését követően a „magyaros” fényképezésről is szóló munkák: Annie-Laure Wanaverbecq, Identité plurielle de la photographie hongroise entre 1919 et 1939/ A sokarcú magyar fotográfia 1919 és 1939 között: Photographies hongroises 1919–1939: Regards nouveaux: Az Új Tekintet, Paris, Somogy editions d’art, 2004. 5–21/23–36.; Fejős Zoltán, Boldog/képek, [Katalógus], Budapest, Néprajzi Múzeum, 2005.; Tőry Klára, Balogh Rudolf: 1879–

1944: A fotográfia története – Kolta Magdolnával, Bp., Digitális Fotó Kft., 2007. 157–164.; Stemlerné Balog Ilona, A magyaros stílus: Fotográfia és történelem, Bp., Osiris, 2009. 136–139.; Béla Albertini, The History of Hungarian Photography 1900–

1938: The History of European Photography 1900–1938, 1. A–I., ed. Václav Macek, Bratislava, Central European House of Photography, 2010. 316–337.; XXV–XXVII.; XLVI–XLVII. Kincses Károly, Magyaros stílus, néprajzi képek: Magyar kulturális kalauz, szerk. Bognár Antal, Szondi György, Bp., Napkút Kiadó, 2011. 288–289. A szerző jóvoltából elektronikus úton, kézirat gyanánt ismerem Szilágyi Sándor A fotográfia elméletei: Klasszikus és kortárs megközelítések című munkáját, amely tartalmaz egy idevágó fejezetet: A „magyarosch” fotográfia (16–17.).

7 Beksics Gusztáv: A magyar parasztság: A magyar faj terjeszkedése és nemzeti konszolidácziónk különös tekintettel a mezőgazdasági birtokviszonyokra és a népesedésre, Bp., Athenaeum, 1896. 65.

8 Magyar újesztendő, magyar jövendő, Magyar Falu, 1925. 1. sz. (jan. 4.) [1.]

9 Az ország békéjének alapja a magyar falu. A miniszterelnök nagy beszéde a budai választók gyűlésén, Magyar Falu, 1925. 11. sz. (márc. 15.) [1.]

10 Fényképezés mint hírlapírási kritérium, Fotóművészeti Hírek, 1925. 2. sz. (ápr.!) 17–18. A cikkben foglaltak szerint a szerző dr. Fejérváry Sándor, a lap akkori szerkesztője volt.

11 Kincses Károly, i. m. 45., 89–90.

12 Bellák Gábor, Fókuszban a fotó: Magyar művészet, Bp., Corvina, [2009], 302–305.

13 Gerő László, A matyó lakodalmak időszaka, Tolnai Világlapja, 1925. 11. sz. (márc. 11.) 10–11.

14 Tolnai Világlapja 1901–1944: Negyvennégy évfolyam egy kötetben, vál., bev. Rapcsányi László, Bp., Idegenforgalmi Propaganda Iroda és Kiadó Vállalat, [1988] [6.]

15 Ingyenes képes hetilap…, Magyarság, 1925. febr. 22. (vasárnap) 20.

16 Radnóti István, A magyar népművészet utolsó végváraiból, Magyarság (melléklet), 1925. márc. 19. 2.

17 Czettler Jenő, A falu kulturképessége [!] és a falusi kultúra védelme, Bp., Magyar Gazda Szövetség, 1913. [3.]

18 Fogarasi Klára, i. m. 751.

19 Az Ébner (Gönyei) Sándorról szóló irodalom szűkszavú. A muzeológus halála után egy kézirat jellegű kiadványban jelent meg róla nekrológ – K.-Kovács László, Dr. Gönyei Sándor: (1886–1963), A Néprajzi Múzeum Adattárának Értesítője, 1962/

1963. 1–4. sz. 8–11. A szakma tudományos orgánuma, az Ethnographia ez alkalomból sem idézte fel életútját, munkásságát. Az idézett mondat a nekrológot egykor közreadó Keszi-Kovács Lászlóval készült későbbi interjúból származik. Tari János: Néprajz, filmszalagon, Fotó, 1990. 8. sz. (aug.) 354. Az Ébner–Gönyei névváltoztatás az 1930-as évek második felében történt – Fejős Zoltán, i. m. 57. Bár valamikor hallgattam egy szemeszternyi néprajzot Dömötör Tekla „lábainál” a Pesti Barnabás utcában, a tudományos célú néprajzi fotográfiákat illetően én outsider vagyok. A kifejezetten néprajzi fotográfálás története véleményem szerint a fotótörténetben önálló szeletet képez, amiben nem érzem magamat illetékesnek. A mindennapos élet természetesen összetett jelenségeket is produkál; gyakori volt, hogy az eredetileg nem néprajzos szakember által készített, de a néprajztudomány által hasznosítható fényképek „magyaros” funkcióban is megjelentek. Engem ez utóbbiak foglalkoztatnak; a néprajztudomány területén nem szeretnék „amatőrködni”. – Kicsit hasonló átfedések léteznek a néprajzi és a szociális fénykép között is.

20 Fogarasi Klára, i. m. 750.

21 Köszönet Szalados Bélának, a Fotótár munkatársának a megtaláláshoz nyújtott segítségért. Címlapkép: F 55868; a cikket kísérő képek a mellékletben történt megjelenés sorrendjében: Ltsz. F 55859, F 55 879, F 55862, F 55870, F 55 863

22 A Faluszövetség mezőtúri zászlószentelése: Magyarruhás lányok a zászlószentelési ünnepségen, Magyarság (melléklet), 1925. ápr. 2. 6.

23 Makáry József: „Matyóország”, Magyarság (melléklet), 1925. ápr. 9. 2.

24 Makáry József, i. m. 3.

25 U. u.

26 A Fotóriporter című folyóirat 2005. évi 3–4., ill. a 2006. 1. összevont száma tanulmányaival – Baki Péter (Egy példátlan siker), Vásárhelyi Miklós (Az Est lapok) és Gera Mihály (A forrásnál), valamint a Tolnai Világlapját megidéző kiadványhoz hasonlóan fakszimile lapokkal történeti visszatekintést és korabeli képélményeket, hangulatot nyújt.

27 Budapesti Izraelita Hitközség Levéltára. Születési jegyzék, 1879. 258/1236. Pécsi József 1947-ben a korszak játékszabályai szerint virágnyelven, de egyértelműen a következőket írta: Balogh Rudolfot 1944-ben „a Filmiroda akkori rendezősége, könyörtelen törvények alapján, tisztelői megdöbbenésére, egyszerűen elbocsátotta »örökös« állásából.” Egy kiváló magyar fényképész emlékére, Fotó, 1947. (szept.) 2.

28 Kivonat a berczeli izraelita hitközség házassági anyakönyvéből. Győr Megyei Jogú Városi Levéltár, XII. 901/162.

29 Forrás és ügyiratszám mint fentebb. A jegyzőkönyvet „Balogh Sámuelné szül Weisz Zsófiával – B. Adolf nevű hadköteles fia illetőségi ügyének tárgyalása alkalmából” vették fel a székesfővárosi tanács IV. ügyosztályában.

30 V. ö. 24. sz. jegyzet.

31 Illetőségi törzslap. Győr Megyei Jogú Városi Levéltár IV. 1402. d.

32 Bibliothek und Sammlungen der Höheren Graphischen Bundes-Lehr- und Versuchsanstalt Wien XIV.: Adolph/Rudolf Balogh sind nicht in unserem historischen Schülerverzeichnis zu finden. – Mag. Klaus Walder szíves közlése. Megjegyzést érdemel, hogy az intézménynek volt egy Karl Balog nevű tanulója – forrás mint fentebb. Nem lehet szó arról, hogy a tanuló neve tévesztés folytán Balogh Adolfot/Rudolfot takarta volna, mert Karl Balog az 1891/92-es tanévben a téli szemeszter előkészítő tanfolyamán volt növendék; ebben az időpontban – mint az ismeretes – Balogh Adolf ötödik elemista volt a győrújvárosi izr. elemi népiskolában.

33 Haller F[rigyes] G[éza], Magyar értékeink: Balogh Rudolf, Fotóművészet, 1943. 4. sz. (ápr.) 3–6.

34 Kincses Károly, Kolta Magdolna, i. m., 24–25.

35 Bán András, Új Idők, Fotóművészet, 1974. 4. sz. 38–40.

36 Baki Péter, Kankovszkyék, Bp., Magyar Fotográfiai Egyesület, 2003.

37 IV. 2420. Zemplén vármegyei felekezeti anyakönyvi másodpéldányok levéltári gyűjteménye 1820–1895. Sátoraljaújhelyi római katolikus anyakönyvi másodpéldányok 1828–1895. 64/

1884. sz. születési anyakönyvi másodpéldányi bejegyzés. Minden bizonnyal egykorú elírás folytán a születési anyakönyvben az ismert Kankovszky név helyén Hankovszky áll. Köszönet Oláh Tamás osztályvezető úrnak (BAZ Megyei Levéltár Sátoraljaújhelyi Fióklevéltára) Kankovszky Ervin születési anyakönyvi bejegyzésének fényképmásolatban történt megküldéséért.

38 Kerny István, Értékeink: Kankovszky Ervin, Fotóművészet, 1943. 8. sz. (aug.) 3–5.

39 Budapest Főváros Levéltára. Kankovszky Ervin Magyar Photo Sajtóiroda VII. 2e Budapesti Királyi Törvényszék Cégbírósági iratok Cg 4184. A megtalálás Széchényi György levéltáros érdeme.

40 Fogarasi Klára, i. m. 747.