SZÍNKEZELÉS A GYAKORLATBAN (4.)

A sorozat záró részében a nyomtatás kérdéskörével foglalkozom. Két téma kerül terítékre: a színkezelés és a nyomtatás viszonya (beleértve a fekete-fehér nyomtatás speciális esetét is), illetve a kimeneti élesítés. Utóbbi egy rendkívül fontos, és sokszor félreértett, félremagyarázott területe a digitális képfeldolgozásnak.

A nyomtatást vezérlő szoftver

Rengeteg szoftver van a piacon, ami magáról azt állítja, hogy képes jó minőségben nyomtatni. Azonban ezeket az állításokat fenntartással kell fogadunk. Hogy kiválasszuk a megfelelő termékeket, egy egyszerű feltételrendszert állítottam fel (az egyes feltételek fontosságát a későbbiekben fogom taglalni).

A nyomtatást vezérlő szoftvernek:

1) Ismernie kell a színkezelést és képesnek kell lennie szabványos ICC profilokkal való munkára

2) Kiváló minőségben kell elvégeznie a kép megfelelő kimeneti felbontásra hozását.

3) El kell tudnia végezni a kimeneti élesítést.

Jelen pillanatban nem túl sok olyan szoftver létezik, ami ezekre képes. Ebben a cikkben kettővel foglalkozunk: a Lightroom 3-mal, illetve egy Qimage nevű célszoftverrel. Igen, a Photoshop nem tartozik ebbe a kategóriába, lévén a 2. és 3. pontokra alkalmatlan. A 3. pontra segítségül lehet hívni a Photokit Sharpener és a Nik Sharpener plugin-okat, úgyhogy a Photoshop mégis csak szerepel a tárgyalt programok körében. Minden egyes programból a legfrissebb verziót fogom használni.

A nagy kínálatban szerepel még egy kategória, az úgynevezett RIP-ek (Raster Image Processor). Bár gyártóik esküsznek a kiváló nyomtatási minőségre, amit ezek az aranyárban mért programok hoznak, a 2. és 3. ponton mégis elbuknak. A nyomtatási minőségük pedig a legritkább esetben szárnyalja túl a jó minőségű nyomtatómeghajtót.

A példák során az Epson professzionális nyomtatóinak meghajtóit fogom alapul venni (ami a Stylus Photo R2400 és efeletti nyomtatók tartozéka), a képernyőket az Epson Stylus Pro 4900 meghajtójából fényképezve. Ennek oka az, hogy az elmúlt 9 évben ezekkel dolgoztam. A Canon és HP nyomtatók meghajtóiban is hasonló fogalmakkal és beállítási lehetőségekkel találkozunk.

Jelen cikkben nem célom az említett szoftverekkel végzett munka részletes ismertetése, csak a szempontunkból fontos részeket emelem ki.

De mielőtt rátérnénk ezekre a beállításokra, vesézzük ki a 2. és a 3. pontot!

Optimális kimeneti felbontás

A marketing butít és tévhiteket szül. Az egyre nagyobb számok hajhászásában kivétel nélkül elfelejtik a brosúrák elmagyarázni, hogy az olyan számok, mint az 5760x1440 DPI mit is jelent valójában. Úgy érzem, először ezt a problémát kell helyre tenni.

Minden tintasugaras nyomtató esetén kétféle felbontásról kell beszélnünk.

Fizikai felbontás – Ez azt mutatja meg, hogy milyen sűrűn veti a tintapöttyöket a gép a papírra. Ezt a felbontást DPI-ben (Dot Per Inch) szokás megadni. Az Epson ,,nagy” nyomtatói (4xxx/7xxx/9xxx sorozat) például horizontálisan maximum 1440 tintapontot képesek egy hüvelykre (2,54 cm) letenni, vertikálisan pedig 2880 tintapontot. Így a nyomtató fizikai felbontása 2880x1440 DPI. A ,,kis” nyomtatók pedig 5760x1440 DPI felbontásúak. Felmerülhet a kérdés, hogy ,,ezek szerint a kis nyomtatók jobb nyomtatási minőséget adnak”? Nem feltétlenül, de erről mindjárt írok még. Ráadásul az Epson nyomtatók több különböző méretű tintapont letételére képesek. Éppen ezért a fizikai felbontást említeni csak a tényleges felbontással együtt van értelme.

Tényleges (natív) felbontás – Ez az, ami a marketing anyagokból kimarad, és ami igazából fontos a nyomtatás során. Mérőszáma a PPI (Pixel Per Inch), ami azt mondja meg, hogy egy hüvelykre a kép hány képpontja kerül. Sokan helytelenül DPI-nek hívják, de ez nem az. Egy pixel előállításához a nyomtató több tintacseppet használ fel. Ezek méretének és elhelyezésének változtatásával keverik ki az egy képpont által felvehető 16 millió színt a nyomtatóban lévő 6–12 tintából.

Az, hogy egy képpont kikeveréséhez hány tintacseppet használ fel a nyomtató, az egy képpont által felvehető színek számát befolyásolja – több csepp egy képpontra = több színárnyalat.

Visszatérve az előző példára, a ,,nagy” Epsonok maximális nyomtatási minőségnél egy képpontot 8x4, azaz 32 tintacseppből állítanak elő. A ,,kis” Epsonok 8x2, azaz 16 tintacseppből. Így bár a kis gépek finomabb részletek megjelenítésére képesek, de a színátmenetek finomsága rosszabb.

A nagy gépek átkapcsolhatók erre a nagyobb felbontású de gyengébb színátmenetű módra. (Megjegyezném, hogy ez a gyengébb színátmenetű mód is lélegzetelállítóan szép nyomatokat eredményez, a nagy gépek erre emelnek rá még egy kicsit.)

A nagy gépek tényleges felbontása (2880/8x1440/4 =) 360 PPI. A kicsiké (5760/8x1440/2 =) 720 PPI. Ezek az igazán fontos számok, mert ez az adott nyomtató optimális kimeneti felbontását jelenti.

Hogyan kaphatjuk meg ezt a számot? A Qimage például az adott nyomtató lapszerkesztő felületének tetejére kiírja. (1. ábra) Más szoftvert eddig még nem találtam, ahonnan ez megállapítható.

De miért is fontos ez számunkra? Hogy ezt megértsük, kicsit beszélnünk kell a nyomtatandó kép felbontásáról.

A nyomtatandó kép felbontása

Vegyünk példának egy Canon EOS 5D Mark II-vel készült képet, ami 5616x3744 pixelből (képpont) áll. Ha ezt a képet 60x40 cm méretben szeretném kinyomtatni, akkor a felbontást a következőképpen számolhatom ki:

5616/60 * 2,54 = 238 (kerekítve)

3744/40 * 2,54 = 238 (kerekítve)

A képünk felbontása tehát ebben a nyomtatási méretben 238 PPI. (Sok RAW konverterben és a Photoshopban is beállíthatjuk a kép felbontását – azonban ez a szám semmit sem jelent, amíg ténylegesen nyomtatásra nem kerül a kép.)

Ha ezt a képet ebben a méretben egy Epson Stylus Pro 4900-ason akarom kinyomtatni, aminek tényleges felbontása 360 PPI, akkor valahogy át kell alakítani a képet erre a felbontásra. Azt az eljárást, aminek során egy szoftver előállítja a hiányzó képpontokat a meglévő képtartalomból interpolációnak nevezzük.

Nem minden interpolációs eljárás egyforma. Vannak jobbak és eléggé gyengék. A nyomtatómeghajtók kivétel nélkül az egyik leggyengébb módszert használják, amikor a szomszédos képpontokat duplázzák meg. Ez a keresztirányú élekből lépcsőszerű megjelenést csinál. Minél kisebb a nyomtatandó kép felbontása, annál durvább ez a jelenség. Ha ki akarjuk küszöbölni a nyomtatómeghajtó interpolációját, akkor a képet nyomtatás előtt a nyomtató tényleges felbontására kell hozni egy olyan programban, ami ezt jobban csinálja.

Photoshopban például. A Document Size alatt megadva az elvárt méretet és a nyomtató tényleges felbontását, a Pixel Dimensions alatt láthatjuk, hogy mennyivel több képpontra lesz szükségünk, mint amit az 5D II rögzíteni képes. (2. ábra) A Photoshop Bicubic interpolációja azonban messze nem a legjobb erre a célra. A legszebb eredményt a magyar Lánczos Kornél nevéhez fűződő interpolációs módszer adja – és ezt használja a Lightroom és a Qimage is. Fontos körülmény az is, hogy míg Photoshopban az átméretezést kézzel kell elvégezni nyomtatás előtt (vagy letárolni az így keletkezett nagy fájlt), addig a Lightroom és a Qimage ezt automatikusan elvégzi. Bár a Lightroomnak kell egy kis segítség: meg kell mondani a nyomtató tényleges felbontását.

A Print Job fülön a Print Resolution után kell beírnunk ezt. (3. ábra)

Mekkorát nyomtathatok?

Bármilyen jó is legyen az interpolációs módszer, ha túl sok képpontot kell a semmiből megszülnie, az meglátszik a nyomaton.

Fontos: A mai képrögzítési és nyomtatási eljárások mellett egy jó minőségű művészi nyomathoz legalább 180 PPI felbontású eredetivel kell rendelkezni. A kiváló minőséghez matt papíron kb. 210 PPI, fényesen kb. 240 PPI szükséges. Az ettől kisebb felbontás a plakátok területe, azok nem ütik meg a művészi nyomatok színvonalát.

Természetesen a felbontásszükséglet függ a képtartalomtól, a prezentáció módjától (különösen az üvegtől), de a fenti számok olyan ökölszabálynak tekintendők, amitől csak akkor térhet el az ember, ha pontosan tudja, hogy mit csinál.

Egy adott képről könnyen eldönthető, hogy a felbontása megüti-e az elvárt nyomtatási méret igényét. Lightroomban a Print Resolution előtti pipát kivéve a kép bal felső sarkában mutatja a felbontást (ehhez a View > Guides menüben a Dimensions pontot be kell kapcsolnunk – alapban ki van kapcsolva). (4. ábra)

Qimage-ben a Print Queue mutatja a felbontást. (5. ábra)

Photoshop-ban pedig az Image Size párbeszédpanelből olvasható le, ha a Resample Image pipát kivesszük. (6. ábra)

A fenti példa 199 PPI-je elegendő ahhoz, hogy jó minőségű nyomatot készítsünk matt papírra.

Sokszor előfordul, hogy nyomtatást rendelő művészek és Print Akadémia hallgatók érdeklődnek a maximális nyomatméret iránt. A legtöbbször kis felbontású eredetiből akarnak óriásit nyomtatni. A számolás és a felbontás-kiértékelés megkönnyítésére a PrintCalc nevű iPhone alkalmazást szoktam használni. Az alábbi példában egy 100x70 cm-es művészi nyomat minimális felbontás-szükséglete látható: 35 megapixel. Bizony-bizony, a nagy méretű nyomatokhoz továbbra is legalább középformátumban kell dolgozni. Nincsenek csodák. (7. ábra)

Kimeneti élesítés

A fényképezés (legyen akár digitális, akár analóg) rontja az eredeti, a ,,valóság” élkontrasztját. Az élek emiatt lágyabbnak tűnnek (pedig valójában kontrasztcsökkenésről van szó, amit az agy úgy érzékel, mintha lágyabb lenne a kép). Ugyanez vonatkozik a nyomtatásra is. Ezeket a hatásokat a nyomtatáskor kompenzálni kell. Sok iskola (főleg akik megragadtak a 10 évvel ezelőtti technikai szinten) vallja, hogy kimeneti élesítést (helyes nevén az élkontraszt növelést) csakis a nyomtatás előtt kell elvégezni. Ez majdnem igaz. Az egylépéses élesítés során számos egymásnak ellentmondó feltételt kellene kielégíteni – ami lehetetlen. Helyesen ez a folyamatot legalább két részre kell bontani.

A bemeneti élesítés mértéke számos dologtól függ: a fényképező érzékelőjétől, a használt objektívtől, de leginkább a képtartalomtól (egy portré más élesítést igényel, mint egy tájkép). Így ezt a lépést kézzel kell elvégezni, nem automatizálható teljes mértékben. Más a helyzet viszont a nyomtatással. Ott a kimeneti élesítés mértéke a nyomtatási technológiától, az eredeti felbontástól, a papírtól és a képmérettől függ – ami teljes mértékben automatizálható. Sőt, a kettő között még egy ,,kreatív” élesítési lépésre is szükség lehet. Ezt a három lépéses élesítési munkafolyamatot a néhai Bruce Fraser találta fel, és mi sem jobb bizonyítéka helyességének, mint az erre a módszerre épülő számos szoftver (Lightroom, Qimage, Nik Sharpener, Photokit Sharpener stb.) és az ezt sikerrel használó több millió ember világszerte.

Mind a Qimage, mind a Lightroom elvárja a három lépéses munkafolyamat követését. A Lightroomban a Print Job fül Sharpening paramétere szabályozza a kimeneti élesítést. Megadhatjuk a papír típusát, és az ízlésünknek leginkább megfelelő élesítési mértéket (bár a helyes beállítás a Standard, ettől lefelé és felfelé is eltérhetünk). (8. ábra)

Qimage esetén Job Properties fülön tehető meg a beállítás. Itt választhatunk interpolációs módszert is. (9. ábra) Nyolcadik éve használom a Qimage-et nyomtatásvezérlőnek, és nyugodt szívvel állíthatom, hogy a legjobb interpolációs módszerekkel ez a szoftver bír. Bár az alapértelmezett élesítési szint az 5-ös, én inkább a 3-ast javaslom kiindulási alapnak.

A Photoshop nem ad eszközt, amivel könnyen elvégezhetjük a kimeneti élesítést. Erre a célra a Photokit Sharpener vagy a Nik Sharpener plug-in-ek használatát javaslom. Fontos, hogy az élesítés mindig az utolsó lépés legyen (azaz az átméretezést még ezelőtt tegyük meg)! A két élesítő plug-in ismertetése túlmutat jelen cikk keretein, ezek felfedezése a Kedves Olvasóra van bízva házi feladatként!

Most már minden együtt van a nyomtatás megkezdéséhez.

Színkezelési beállítások

Az első és legfontosabb kérdés, amire itt választ kell adnunk, hogy ki végezze a színtér konverziót. A nyomtató meghajtóra bízni ezt botorság volna. Elég gyatra eredményt hozva. Tehát a színkezelést a nyomtatást vezérlő programra kell bízni. Ezt a döntést a nyomtatásban résztvevő mindkét szereplővel közölni kell: a nyomtatást vezérlő programmal és a nyomtatómeghajtóval is. Oda kell figyelni arra, hogy egyikük, és csakis egyikük végezze ezt a feladatot. Praktikusan tehát a nyomtató szoftvernek azt kell mondani, hogy ez az ő dolga, míg a meghajtónak azt, hogy el a kezekkel a színektől!

Lássuk először a nyomtatást vezérlő szoftvert. Lightroomban a Print Job fül Color Management paramétere alatt kell megmondani, hogy melyik profilt szeretnénk a konverzióhoz használni. (10. ábra)

A Rendering Intent beállításról már írtam a sorozat korábbi részében – a beállítás itt ennek megfelelően az esetek jelentős részében Perceptual. A Lightroom mindig fekete-pont kompenzációval nyomtat. A 16-bit Output opció csak Macen jelenik meg. Használatával kicsit szebb tónusátmeneteket kapunk, mint 8-bites módban. Ha van, érdemes használni!

Qimage esetén a Job Properties fülön lehet kiválasztani a profilt. (11. ábra) Mivel ez a szoftver csak Windows-on működik, így itt nincs lehetőség 16-bites nyomtatásra.

Photoshop-ban a Print párbeszédpanelen kell elvégezni a beállításokat. Fontos, hogy forrásnak a Document legyen megjelölve. (12. ábra)

Nyomtató meghajtó beállítások

A nyomtató meghajtónak már csak azt kell megmondanunk, hogy hozzá ne nyúljon a színekhez. Illetve még egy dolgot. Az úgynevezett média típust (Media Type). Ez határozza meg, hogy az adott papír milyen fizikai jellemzőkkel bír, és hogy ennek megfelelően hogyan kell beállítani a nyomtató mechanikáját (fejmagasság stb.). Gyári (Epson) papírok esetén itt a használt papírnak megfelelő beállítást kell választani. Más gyártók papírjai esetén (én például a Hahnemühle termékeit használom) a gyártó által megadott média típust kell itt kiválasztani (például Hahnemühle Photo Rag esetén ez a Velvet Fine Art Paper).

Macen a párbeszédpanel a következőképp néz ki: ahogy látható, Macen a nyomtatómeghajtóban automatikusan ki van kapcsolva a színkezelés, ha jól állítottuk be a nyomtatásvezérlő programot. (13. ábra) Meg sem lehet változtatni. Ez jó akkor, ha színesben nyomtatunk, de teljes mértékben lehetetlenné teszi a Macről való fekete-fehér nyomtatást Epson nyomtatókra. Windows-ról tökéletesen működik, de erről majd később.

Ha 16-bit módot választottunk a nyomtatásvezérlőben, akkor itt is tegyük azt. A Print Quality alatt a legjobb minőséget célszerű választani, bár egyes esetekben előfordulhat, hogy ez túl sok tintát tesz a papírra, amit az nem képes felvenni és behullámosodik, illetve tócsákban megáll a tetején a tinta (főleg olcsó, gyenge minőségű papírokra jellemző ez). Ilyenkor vegyünk egyet vissza a nyomtatási minőségből.

Bár Windows esetén másképp néz ki a párbeszédpanel, a beállítási lehetőségek ugyanazok. Viszont itt kézzel kell kiválasztani az Off (No Color Adjustment) opciót a nyomtatómeghajtó színkezelésének kikapcsolására. (14. ábra)

A High Speed opció a kétirányú nyomtatást kapcsolja be. Ezzel majdnem duplájára gyorsítható a nyomtatás, de egy hangyányit gyengébb minőséget produkál, mint az egyirányú mód.

A Finest Detail opcióval lehet a ,,nagy” Epsonokon bekapcsolni a nagy felbontású, de kevesebb tónust megjeleníteni képes módot, amiről korábban írtam.

Nincs más hátra, mint elindítani a nyomtatást és várni az eredményt! Ha mindent jól csináltunk, hamarosan elkészül a nyomat.

Fekete-fehér nyomtatás

A Canon, Epson és HP új nyomtatói mind képesek speciális fekete-fehér nyomtatásra. Ebben a módban a színes tintákból kevesebbet használ a nyomató, ezáltal növelve az elkészült nyomatok élettartamát (a színes tinták hamarabb fakulnak, mint a fekete – 60–100 év szemben a fekete 100–200 évével). Így megdöbbentően tartós fekete-fehér nyomatokat készíthetünk.

Epsonok esetén az Advanced Black & White mód szolgál erre a célra. Sajnos ezt a módot színkezelés nélküli próba szerencse hozzáállásra tervezték.

Az ABW mód egy külön kis fekete-fehér RIP a nyomtatómeghajtón belül. Itt is meg kell adnunk a média típust, és a meghajtó kiválaszt egy 5 tónusreprodukciós görbéből álló ,,csokrot”. A csokorban a teljesen lineáris leképezéshez a ,,Dark” görbe tartozik (valami fondorlatos okból kifolyólag nem a ,,Normal”). Kettővel a középtónusokat világosíthatjuk, kettővel pedig sötétíthetjük. A hibamentes működéshez a nyomtatan dó fájlnak Gamma 2.2 tónusreprodukciós görbéjű színtérben kell lennie (Gray Gamma 2.2, Adobe RGB) és a színkezelés teljes kikapcsolásával kell nyomtatni a nyomtatásvezérlő programból.

Mindez jól is működik, amíg csak Epson papírokat használunk. Napjainkban azonban az Epson csak egy kis részét árulja a kiváló minőségű tintasugaras papíroknak – így elengedhetetlen lenne, hogy más gyártók papírjaival is kifogástalanul és egyszerűen kezelhetően működjön.

Kis munkával mégis lehet jól használni ezt a módot!

Úgy, ahogy színes módnál megszoktuk. Profilokkal, soft-proof lehetőségével, kiszámítható viselkedéssel. Ehhez speciális fekete-fehér profilt kell készíteni, és a nyomtatást vezérlő alkalmazásban ezt használni. Az Adobe termékek színkezelő motorja véleményem szerint az árnyékokat túlságosan a földbe döngöli, így ezeket nem javaslom fekete-fehér nyomtatásra (Macen a fentebb említett automatikus ,,bolondbiztos” szolgáltatás miatt nem is lehet használni őket). Az alábbi példa a Qimage-et mutatja. Ahogy látható, a beállítás itt csak abban tér el a színes módtól, hogy másik profilt használunk. (15. ábra)

Ezek után a nyomtató meghajtóban az ABW mód beállításait az adott profil elkészítési körülményeinek megfelelően kell elvégezni. Az alábbi példa a Hahnemühle Photo Rag beállításait mutatja. (16. ábra)

Majd az Advanced gombra kattintva állíthatjuk be a ,,csokorból” használni kívánt tónusgörbét.

Esetünkben ez a ,,Normal”. Az adott papírhoz tartozó tónusgörbe meghatározása is a profil készítés feladata.

Ez a megoldás tökéletesen működik! Mac felhasználók számára egy 50 dolláros program, a QuadTone RIP adhat megoldást a fekete-fehér nyomtatás problémájára.

További információ

Ebben a négy rövid részben éppen csak karcoltam a színkezelés és a nyomtatás témakörének felszínét. Remélem, sikerül a Kedves Olvasónak használható információt és iránymutatást adni a további munkához és tanuláshoz.

Zárásként ajánlanék egypár könyvet és videó tananyagot, amik alapműnek tekinthetők a témában. Java részüket azok az emberek írták, akik pályám elején a mestereim voltak, és jelentős hatást gyakoroltak a piacon ma kapható termékekre. Sajnos ebben a témában magyar szakirodalom nem létezik, ezen munkák mindegyike angol nyelvű.

Bruce Fraser, Chris Murphy, Fred Bunting – Real World Color Management.

Bruce Fraser, Jeff Schewe – Real World Image Sharpening.

George DeWolfe – B & W Printing.

Michael Reichmann, Jeff Schewe – From Camera to Print and Screen (videó tananyag).

Magyar nyelven az Epson Print Akadémián oktatjuk ezeket az ismereteket. Webhelyem, a http://www.pusztaiphoto.com magyar és angol nyelvű cikkeket tartalmaz a színkezelés és nyomtatás témakörében.