PUKLUS PÉTER SZERINT A VILÁG…

„Jobban szeretem, ha én magam beszélek, így időt spórolok meg és elkerülöm a félreértéseket” – írja Oscar Wilde a Bunbury – avagy jó, ha szilárd az ember című darabjában. Így lehet ezzel Puklus Péter is, aki több sorozatában közvetlen környezetéről készített fotográfiákat. Az Intim – cím nélkül sorozat képeit egyidejűleg jellemzik a látszólag esetleges beállítások és a feszes kompozíciók. Puklus számára témául szolgál minden, ami körülveszi, a leghosszabb út pedig köztudottan nem a távoli horizontok felé vezet, hanem az ismerős dolgok ismeretlen birodalmába. A sorozat fotói egy nagyobb kép kis puzzle darabkái, a „valóság”-ot egyszerre tükrözik és teremtik. Nagytotálok helyett szobabelsők kisebb részleteire irányítja figyelmünket, az intimitást éppen a közelről történő ábrázolás teremti meg; szinte együtt lélegzünk az autobiográfiai ihletettségű fotók szereplőivel. Az intim portrékat fragmentált testek és csendéletek váltják, ritmizálják.

Az Intim – cím nélkül sorozat képei különös koktélok, melyekben a snapshot esztétikája vegyül a festészeti előképek kitapinthatóságával, az efemer az örökkel, új minőséget teremtve. Több képen maga a fotós is megjelenik, fokozva ezzel a „kint is vagyok, bent is vagyok” dilemmáját, az involvált művész és az elfogulatlan szemlélő nézőpontja egyszerre jelenik meg. A sorozatot ez a számtalan kettősség, a látszólagos ellentmondások összehangolása teszi izgalmassá. Szinte lehetetlen eldönteni, hogy a fotóművész kamerája szenvtelenül objektív módon vagy éppen érzéki szenvedéllyel ábrázolja tárgyát. Ezzel is és azzal is. S hogy az ellentétek sorát tovább bővítsük: Puklus nagy étvágyú fényképezőgépe az egész világot akarja megmutatni, ugyanakkor világának határát ebben a sorozatban egy-egy lakótér falainál jelöli ki, a földrajzi helyekre csupán a képek címében történik utalás. A világ csak az ablak túloldalán jelenik meg, ahonnét a fény beszűrődik, s ami dominál, az sokkal inkább a belső világ. A fotóművészet több olyan alkotója juthat eszünkbe, akik életművüket vagy annak jelentős részét lakásukból alig-alig kimozdulva alkották meg. A legemblematikusabb talán Jozef Sudek, de André Kertész kései munkáit is az ablakában készített csendéletek (polaroidok) dominálták. Mindkettőjüknél különféle traumák fedezhetők fel a lakásukban megszállottan készített fotók hátterében. Ami azonban a napjaink ún. személyes vagy szubjektív fotóira olyannyira jellemző lakás(ok)ban készített felvételeket illeti, Somogyi Zsófia megfigyelése1 szerint a legszemélyesebb szféra felértékelődésének hátterében az áll, hogy egyre inkább ez az a beszűkült terület, amiben biztonsággal el tudunk igazodni, illetve ahogy ő fogalmaz, ez az amit „ki tudunk kapaszkodni”. A „beszűkült” kifejezés némi klausztrofóbiát sejtet, ennek azonban nyoma sincs Puklus képein, éppen ellenkezőleg; a melankóliával egyfajta tágasság párosul. Ebben nagy szerepet játszanak a csendéletek, melyeknek nemcsak leíró, hangulatfestő szerepük van, hanem klasszikus értelemben vett allegóriák is.

A csendélet végigvonul a művészettörténet évszázadain, csúcspontját a barokk vanitas (memento mori) kompozíciókban éri el, melynek jellegzetes attribútumai a koponyák és gyertyák, egyéb, elmúlásra utaló tárgyak társaságában. Már-már közhely arról beszélni, hogy a festészet legizgalmasabb változásait a fotográfia feltalálása indukálta, ami levette a festők válláról a valósághű ábrázolás kényszerét. A kubisták éppen a csendéletek terén voltak a legkísérletezőbbek, miközben a fotósok, a korai időszakban, a percekre nyúló expozíciós idők miatt szívesebben fényképeztek csendéleteket, mint portrékat, így a csendélet a fotóművészet korai éveit különösen meghatározta. A festészetből átemelt zsánert később számtalan hatás érte, leginkább a reklámiparé, de ez már egy másik történet. A vanitas-olvasat azonban kitörölhetetlenül rányomta bélyegét a csendéletekre, különösen a virág- és gyümölcs-csendéletekre, melyeket Puklus is oly gyakran alkalmaz. Intim – cím nélkül sorozatában a csendéletek billentik át a személyest univerzálissá, az élet törékenységére, a halál közelségére emlékeztetnek szüntelenül, a mikrokozmoszt elégikus makrokozmosszá transzformálják. Felmerülhet a kérdés, hogy a sokszor felbukkanó száradó ruhák, fehérneműk csendéletnek vagy portrénak tekinthetőek-e. Amennyiben Van Gogh székre vetett pipáját és kalapját gyakorta allegorikus portrénak tekintjük, Puklus képeinél is érvényes lehet ez az olvasat.

Amikor a korábban maganizoknak dolgozó Wolfgang Tillmans 2000-ben elnyerte a Turner-díjat, sokan kétségbe vonták, hogy generációjáról készült, látszólag esetleges képei, melyeket különböző formátumokban, a magazinok esztétikáját követve installált, joggal nevezhetők-e fotóművészetnek. Tillmans időközben iskolát teremtett, az intim dokumentarizmus létjogosultságát pedig ma már aligha vonják kétségbe. Puklus Péter a tillmansi esztétika olyan örököse, aki mindezt meghekkelni próbálja, amennyiben a festészeti előképek és a fotóművészet klasszikusainak irányába mozdítja el az uralkodó trendet. Ha úgy tetszik, egy kaotikus világban rak rendet desztillált érzékenységgel. Budapest Éden című sorozatában is a tillmansi esztétika jelenik meg; különböző méretű képeket egymás mellé helyezve hangsúlyokat tesz ki, ezzel ismét a csendéletet emeli ki. Az egyes fotók helyett azonban a kumulatív hatás érvényesül, ennek segítségével építi fel szubjektív Budapest-képét.

Puklus legújabb munkáját, Handbook to the Stars címmel, egy rövidesen megjelenő könyv formájában prezentálja. A sorozatba beépültek a Budapest Éden képei is, az új anyag pedig mintha organikus módon „nőtt” volna ki a korábbi munkákból. Az előző sorozatok ready made csendéleteit az évek során fokozatosan, szinte kitapinthatatlan átmenet nélkül váltották fel az elrendezett tárgyegyüttesek. A képalkotás érdekében Puklus keze alatt átlényegülnek a hétköznapi tárgyak; önmagukon túlmutatva a korai 20. századi konstruktivisták műveit idézik fel és egy olyan korszak étoszát, amely egyenlőségjelet tett művész és mérnök között. Az újra és újra felbukkanó tárgyak között leghangsúlyosabb a lámpa, ami stúdióbeli fotók lévén szimbolikusnak is tekinthető, az anyagot nem csupán művészettörténeti referenciák szövik át gazdagon, hanem magára a médiumra, illetve a fotózás folyamatára történő reflexiók is. A Handbook to the Stars képszerkesztése arról tanúskodik, hogy Puklus fotói tekintetében a kontextust véli a legfontosabbnak, annak megteremtését nem bízza a véletlenre vagy a képszerkesztőkre. Fotográfiáit markánsan és merészen helyezi egymás mellé, tördeli fragmentumokká vagy egyensúlyoz velük a lapok fehér felületén, magát az üresen hagyott felületet is kompozíciós elemként kezelve, azaz minden négyzetcentimétert kisajátítva és értelmezve. Ily módon a képek valóban egy univerzumot alkotnak meg, melyben egy-egy fotó többször is felbukkanhat, akár teljességében, akár egy kiragadott részletével. A fotós – akárcsak könyvének befogadói – mentálisan animálja a képeket, azok szinte filmmé válnak. A transzformatív, vissza-visszaköszönő fotófragmentumok nézni, figyelni tanítanak, ugyanakkor a képi emlékezés és a memória természetét vizsgálják, illetve modellezik.

A Handbook to the Stars Puklus eddigi munkáinak összegzése és átértelmezése. A korábbi képeket meghatározó intimitás ezúttal nem a fotós és tárgya, hanem a fotók és a néző relációjában jelenik meg, hiszen a könyv formátum a befogadás legintimebb módja. Ugyanakkor a legkontrolláltabb is. Mindemellett historikusnak is nevezhetjük, hiszen a fotóművészet úttörői – mielőtt bebocsátást nyertek volna a galériákba és múzeumokba – könyv formájában publikálták képeiket.

Ma a művészetek közül talán a fotóművészet az, ami a legnagyobb ívű és leggyorsabb művészi kiteljesedésre ad módot. Puklus példája mindezt jól bizonyítja; korábbi fotóit „megfigyelőként” készítette, ma viszont „mérnökként” konstruálja meg képeit, majd saját kezűleg pályára állítja azokat. Mintha egy evolúciós folyamatot látnánk, amelyet legtisztábban a csendéletek, a tárgyak felől lehet megközelíteni. Wolfgang Tillmans, aki maga is gyakran foglalkozik tárgyakkal (a csendéletek mellett például általa manipulált fotópapírok fényképezésével vagy azok háromdimenzióssá alakításával), úgy véli, a digitális technika „testetlen”, épp ezért kizárólag analóg módon tud dolgozni. Minden bizonnyal Puklus esetében összefügg a „testes” analóg technika használata és a tárgyak központi szerepe.Talán az sem véletlen, hogy legújabb munkája is egy könyv-tárgy formájában manifesztálódik.

A Handbook to the Stars nem csupán egy következetes fotográfusi pálya szilárd mérföldköve, hanem egy, a fotó percepciójára irányuló felvetés, vitairat is.