KÖNYVESPOLC

Visszapillantás – Keleti Éva

229 oldal 104 és még néhány családi képpel, 21x24,7 cm

Keleti Éva kiadása, 2011. ISBN 978 963 08 1896 4

Keleti Éva időben annyival járt előttem, hogy fotográfusként eszmélve már az Új Tükör képszerkesztőjét, majd a fotóriporteri és minden más fotós dolgok fáradhatatlan és befolyásos gondviselőjét tisztelhettem benne. Ismertem persze képeit (közülük egybe harmincvalahány évvel ezelőtt szerettem bele, és az MTI-től némi fondorlattal megszerzett kópiát azóta nézem bekeretezve a szobám falán), de akkoriban és sok évig az után is úgy tűnt, mintha a fényképezés csak ráadás lenne a közéleti tevékenységhez. Így esett, hogy nekem a Budapest Galéria-béli kiállítás az újdonság élményét hozó nagy meglepetés volt. Lenyűgöztek a falakon látottak, és ez a varázs a könyvet lapozva sem törik meg. Jó képeket nézegetni önmagában is öröm. Nem mellesleg viszont itt az életünk pereg le, abból is talán a szebbik része. Nosztalgia? Több annál. Nem szeretnék abba belemenni, hogy mikor volt jobb a világ, vagy hogy mi, mikor volt jobb – a telefon nyilván most, a telefonszámla nyilván akkor – de a képeken szereplő celebritásokat nézve az egyértelmű, hogy akkoriban nemesebb valutával kellett fizetni azért, hogy valaki közfigyelemre (fotó, riport) érdemesnek találtasson. Van egy-kettő, aki azóta lement kutyába – a hajlam nyilván már akkor is bennük volt –, de a java, magyarok és külföldiek állócsillagai egy kornak, ami kornak mára a létét is illik tagadni. Ezt a vezényelt igyekezetet persze vehetjük félelemmel vegyes tiszteletnek is, hiszen amúgy tudható: előbb-utóbb magától is mindent betemetne az idő. A bányásztanulók, az aratás, a békekölcsön-jegyzés mellett Pécsi Sándor, Szendrő József, Kálmán György, Ladányi Ferenc, Ruttkai és Latinovits emlékét is. A miénkkel együtt. De akit-amit Keleti Éva lefényképezett, azt sokkal nehezebben fogja betemetni.

Vadas Ernő (1899–1962)

206 oldal 187 képpel, 24,5x28,5 cm

MÚOSZ, 2011. ISBN 978 963 7115 29 5

Vadas Ernő egész életében a szépet kereste. Kereste, és tehetségének, figyelmének hála meg is találta mindenben. Ez bárhol, bármikor elég is lett volna egy sikeres és boldog életpályához, csak éppen nem az ő huzatos korában, amikor folyvást egymást legyőzni akaró rendszerek jöttek-mentek Kelet-Európában. Vadas Ernő, aki az ő szépség-eszményével és emberi kvalitásaival felette állt ennek a hol innen, hol onnan fújó szélnek, mégis rendszeresen megméricskéltetett: szép képek a korról? Jó pont. Hoppá, szép képek az előző korról? Rossz pont. A történelem, mint tudjuk, pártos. Egyik nagy csalódásom, hogy még mindig, sőt egyre inkább az.

Jó, lehet, a látvány szépsége gyakran csak a felszín szépsége, de mintha errefelé egy kicsit szigorúan akartuk volna, és akarnánk azóta is a mindenkori leckét felmondani. Ahogy Keleti Pista bácsi, legendás színházi rendező a növendékeinek egyszer epésen megjegyezte, a Rómeó és Júliában nem kellene feltétlenül az uralkodó és az elnyomott osztály harcát keresni. Nem hiszem, hogy Vadas Ernő bármilyen hatalomhoz törleszkedni akart volna. Nem hiszem, hogy politikailag „haladó” művész akart lenni. A templom mellett, ellenfényben botorkáló öregasszonyt, a körmenetben haladó apácákat éppúgy lehet (szívből) szépnek látni, mint a nevető kohászt vagy az ózdi vasgyárat alkonyatkor: nem kell ehhez sem klerikálisnak, sem szocreálnak (vagy ennek is, annak is – hol ennek, hol annak) lenni. Jó dolga volt az udvari bohócnak, elnézték neki, hogy a maga módján lát. Legalábbis magyarázkodnia nem kellett.

Hogy Vadas Ernő élete végéig, profiként is amatőr lett volna? Ez azért nehéz kérdés, mert a szónak a tartalma nincsen meghatározva, ezt is, azt is jelentheti, tehát valójában semmit nem jelent. Ha e fölött a probléma fölött átsiklunk, akkor igen lehet a válasz: Vadas amatőr volt. Amatőr, mert nem fásult bele a profizmusba. Amatőr, mert szeretett fényképezni. Amatőr, mert mindenben a szépet látta. Jó ember volt, ebben a világban tehát amatőr…

Szándéktalan fény (Vancsó Zoltán fotói Mészöly Miklós szövegével)

168 oldal 127 képpel, 30 x 25,5 cm

photovancso, 2011. ISBN 978 963 08 1958 9

Vancsó Zoltán művészete jó alap lenne a vizualitás mibenlétének vizsgálatához. Akár azt is lehetne mondani, hogy hétköznapi dolgokat fényképez. Azt majd egy interjú dolga lesz kideríteni – ha Zoltán erről akar vallani –, hogy mennyi ezekben a rendezés, de ha a képeket nézi az ember, az a gyanúja támad, hogy a szerző jóban van Istennel. Annyi minden jön össze a képek határain belül, és amik összejönnek, annyira tökéletesen klappolnak, hogy az ember óhatatlanul felsőbb hatalmak segítségét sejti a dolgok mögött.

A mai kortárs fotósok jelentős hányada egyenesen irtja képeiről a látványt. Persze van a képeken valami, de rendszerint oly örömtelenül, sótlanul, hogy ne mondjam: snasszul, mintha bűn lenne a szemnek kielégülést okozni. Hát, Vancsónál aztán nem. Itt a telivér tónusoknak, a kompozíciónak, az atmoszférának, hangulatnak olyan tobzódása van, hogy Savonarola gutaütést kapna tőle. Nem állítom, hogy ez a fotografálás egyedül helyes célja, de minden bizonnyal az egyik legkézenfekvőbb cél. Mondhatni, a dolog erre lett kitalálva. Aki könnyűnek hiszi, nagyot téved. Bár ki tudja: aki tehetséges, annak talán könnyű. Mégis azt gondolom, hogy Vancsó nem „szerencsés”, aki véletlenül mindig arra jár, amerre szépen süt a nap, ahol érdekes képződmények teremnek, ahol az emberek éppen furcsa pózokba merevednek, mindig akkor, amikor egy-egy szép felhő áll az ég közepén. Tudom, hogy sok más ember is jár ezeken a helyeken, és nekik nincsenek ilyen képeik, szóval ezek a tökéletes együttállások olyan rövid ideig létezhetnek, hogy az, akinek nincsen adottsága az ezer folyamatosan mozgó, változó momentum nyomon követésére, sőt a majdani tökéletes pillanatok előre látására, az ezeket a csodákat nemhogy lefényképezni nem tudja, de észre sem veszi.

Vancsó Zoltán más munkáiból is kiderült már, hogy érzékeny az írott dolgokra és a kép–szöveg együtthatására. Képeit most Mészöly Miklós gondolataival párosítja, ez a gesztus a szöveg és a képek értelmezésének is új távlatokat nyit. Mindemellett szép tisztelgés is ez a jeles író emléke előtt, halálának éppen tizedik évfordulóján.

Szatmári Gergely: Meadowlands

112 oldal 51 képpel, 29,5 x 25,5 cm

Boook Kiadó, 2011. ISBN 978 963 88942 6 7

Szatmári Gergely régóta nagyon a szívem szerint fényképez. Mint korábban a vívóknál, ezeknél a képeinél is érezhető az az imponáló magabiztosság, amivel mintha lelassítaná, megállítaná az időt a döntő pillanat előtt. Filmekben van ilyen, amikor a pergő események a ravasz meghúzásakor csaknem megállnak, a golyó egészen lassan repül ki a csőből, szinte el lehetne hajolni előle, ha nem volna minden már előre determinált.

Ezt a lelassítást a választott technika is sugallja, 8x10 inch, színes dia, ehhez meg kell állni és mély lélegzetet venni. Műszaki géppel egyébként sincsen alá-fölé-mellé lövöldözés, hátha egy majd találni fog. Ezt a formátumot akkor sem uralták sokan, amikor még a film ideje volt, a 4x5-öt még többen, de ez ahhoz képest is más műfaj. Aki most lendületből elkezdene okoskodni, hogy minek ez a felbontás, mert felesleges, az csak azt árulja el, hogy fogalma sincs semmiről. Ez a méret ugyanis messze nem csupán a felbontásról szól. Már rollfilmre is egészen másként dolgozott az ember, mint leicára, a síkfilm pedig egy egészen más történet. A „digitális” technikát most ne is említsük, a súlytalan képek áradását – aki ebbe nő bele, nem is értheti, miről beszélek. Olyan ez, mint gyalog menni vagy autóval: kocsival ugyan gyorsabb, csak éppen felületes lesz az észlelés. Volt hatszáz kilométer, három hegy, egy híd, meg valami város. De hogy abban a városban, egy parkban egy ember ült egy széken, és a cipője talpa tele volt ráragadt, mályva színű virágszirommal? Ehhez nemhogy az autó, de a sietős lépés is túl gyors.

Szatmári Gergely ösztöndíjjal jutott Amerikába, elég hosszú időre ahhoz, hogy legyen ideje ráérni. Véletlen volt, hogy Amerikának pont abba a részére csöppent, ahová, ennek megfelelően nem is lehetett nagyon eltervezett, mit fotografál majd. Már persze ha nem vesszük azt, hogy bármilyen tükörbe nézünk, mi látszódunk benne. Csak a hátunk mögött lévő dolgok látványa változik.

Pólya Zoltán: Opusz posztumum

(Szerkesztette és az előszót írta Gera Mihály)

192 oldal 183 képpel, 23,3x19,6 cm

Folpress Kiadó, 2011. ISBN 978 963 89440 1 6

Erről a könyvről – ezen az áron – boldogan lemondtunk volna. Nem a képekről, és azokat Pólya Zoltán is kötetbe szánta. Az fáj, hogy ez egy halál utáni könyv. Lassan már két éve, hogy Zoli nincs köztünk, csak így, áttételesen, mint ezzel a könyvvel is.

Hajdanában, az MTI protokoll-fotósaként – az ismétlések lehetőségének hiánya miatt – abszolút szakmai biztonságot kellett nyújtania. A dolog másik fele, az összefüggő, nagyobb lélegzetű munkákra való igény, a szociografikus látásmód, a társadalmi érdeklődés és felelősségtudat talán az akkori szakmai közösség hatása is. A Féner által kezdetben formálisan is, majd már csak informálisan vezetett Stúdió, Nagybaracska, Albertini, szociofotó és dokumentarizmus. Egy szóval: a levegő volt ilyen. A rendszerváltás körül a sajtóban is volt ennek hatása – naivan azt gondoltuk, eljött a „magyar Stern”, az igazi képes sajtó ideje. Hát nem, de azért ebbe sok munka, igyekezet és eredmény belefért. Pólya Zoltánnak a Pardubice, a Cirkusz, és Pető Zsuzsával is nem egy munka.

Érdekes vonása ennek a fotográfusi attitűdnek a teljességre való törekvés. Egy-egy szeleten belül az összes becserkészése. A falu mindegyik lakosáé. De legalábbis valami kikezdhetetlen vezérelv, ami indokolja, hogy mettől meddig tart a merítés. Szakmai becsület kérdése az esetlegesség kizárása. Ennél a könyvnél – jobban mondva a könyv képeit adó munkánál – a könyv előszava szerint Frecskay János 1912-ben megjelent Mesterségek szótára adta a keretet: az abban leírt ötven iparág. Frecskay nyilván azért tartotta fontosnak ezeket kötetbe foglalni, mert ezek az iparok már akkor is veszélyben voltak: az átalakulás és ezzel valamiféle értékvesztés veszélyében. A dokumentálásnak különös értelmet és jelentőséget ad, hogy a „fejlődés”, ami a szakmákat folyvást és rendszertől függetlenül „sztahanovizálja”, nem egyenes utca. Eltűnő, feleslegesnek gondolt műfogásokra lehet ismét szükség, megszűnő igények éledhetnek újra, kihalt szakmákra lehetne ismét kereslet, és ezek felidézésében, újrateremtésében az időbeni és alapos dokumentálás is létfontosságú lehet.

Pólya Zoltánnak a teljesség helyett az élet írta vezérelv határozta meg a merítés dimenzióit: kilenc mesterség bemutatására volt elég az idő. Valószínűleg futotta volna többre is, ha nem forgácsolja az idejét tanításra, másokkal való törődésre, annyi baráti gesztusra, a „köz” szekerének húzására. Csak hát akkor az az ember nem ő lett volna.

Gáti György: Érzék

120 oldal 64 képpel, 28,3x32,7 cm

Gáti Fotó Fényiroda, 2011. ISBN 978 963 06 8009 7

A Fotóművészet 2010/4-es számában közöltünk interjút Gáti György fotóművésszel, annak a kiállításnak apropóján, aminek a képei ennek a szép könyvnek is tartalmát adják. Ha az az újság nincsen meg valakinek (ebbe most ne is gondoljunk bele!), akkor rendelkezésre áll honlapunk: nincs tehát ok rá, hogy az akkor elhangzottakat-leírtakat idézzem. Inkább azt hoznám most szóba, hogy a Könyvespolc mostani hét kötete mint a fotográfia határtalan lehetőségeinek bizonyítéka is megállja a helyét – és még ide számolhatnám azt a három könyvet is, amik már nálam türelmetlenkednek, de hely hiányában a júniusi Fotóművészetben léphetnek csak színre. Valamennyi szerző magyar és lényegében kortárs – Vadas ugyan nem, de meghaladva ő sincs –, és mint azonos töltésű részecskék, mind az összes többitől markánsan elkülönülő irányt mutat, a saját útját járja. A fotográfiáról azt tartják sokan, hogy gúzsba kötött, hiszen fizikai törvények bilincselik a „valósághoz”, és mégis ennyiféle, de még sokkal többféle is tud lenni.

Nehéz szavakkal meghatározni Gáti György fotográfusi pozícióját. Azok az apró momentumok, amik az ő művészeti tevékenységének a lényegét adják, leírva olyanok lennének, mint egy alkalmas nyelvről kapott gépi fordítás – translate google. Az alkalmas nyelv ezúttal is a látás nyelve.

Ennek a kötetnek a címe – Érzék – nemcsak a képekre, Gáti Györgyre is találó. Másfél hónappal ezelőtt egy peremkerületi kiállítóteremből, hosszú és levegőtlen kiállításmegnyitóról szabadultunk, amikor felvetette, vacsorázni kellene. A budapesti, sokadik kerületi téli hideg este nem volt gazdag a lehetőségekben, így egy ultrasnassz péküzlet üvegkalitkájában kötöttünk ki. A helybéli kólaautomata csábításának ellenállva a péksüteményhez kívánkozó tej a szomszéd ABC-ből került. A dolog így elmondva (pedig a részleteket még el is nagyoltam) szörnyű, de – hiszik, vagy sem – nagyon kellemes vacsora volt. Gáti Györgynek ugyanis csodálatos képessége, érzéke van ahhoz, hogy az adottságokból a pozitívumot kinyerje. Amikor fényképez, akkor is ezt teszi. Az adottságok néha jók, néha rosszak, de ez nem attól függ, a Queen Maryn utazik-e az ember, vagy egy lepukkadt soroksári süteményes boltban vacsorál. A jó adottságokat maga az ember teremti (ha teremti) maga körül – helytől, időtől, a körülményektől függetlenül. Gáti György képeire térve – translate google – a sugárzásukat nem az adja, hogy esetleg fényűző helyeken készültek volna, nem a kompozíció és nem a tónusok, sokkal inkább a fotográfus viszonya a megélt pillanathoz. Mint Pilinszky gyerekmeséjében a tükör túloldalát, úgy kell megismerni Gyuri képeinek mögöttesét – nem „mondanivalót”, sokkal inkább éreznivalót keresve.

Looking In – Robert Frank’s The Americans

528 oldal 486 képpel, 24 x 29,2 cm

National Gallery of Art, Washington/ Steidl, 2009. ISBN 978 3 86521 806 3

Egyfajta kukkolás ezt a könyvet lapozni, ennek ellenére – vagyis éppen ezért – csodálatos élmény. Robert Frank Amerikáról szóló fotográfiai esszéjét talán mindenki ismeri. A fényképezés művészetének egyik csúcspontja, a készítése óta eltelt idő ellenére abszolút modern. Olyanynyira az, hogy nevetséges minden törekvés úgy csinálni, mintha ehhez képest lenne-lehetne modern valaki. Az autonóm riportra mint terminus technicusra és igyekezetre gondolok például, amely azt sugallja, hogy Robert Frank lejárt lemez. Jó, odébb lehet tolni fél centivel a figurát a képen. Lehet másfél centivel is, de ezt alapvetően megújítani? Hasonlóan jót nyilván lehet csinálni – Mary Ellen Marknak sikerült is – de jobbat nehéz lesz, mert ebben az irányban ez után már a fal van.

Az autonóm riportra (például) visszatérve: annyi csak a bajom vele, amennyi a nyegleség benne: nehogy má’ minket ehhez a vén szivarhoz hasonlítson valaki, mikor mi vagyunk itten a húha. Pedig nem lenne nagy szégyen, szerényen besorolni valakinek Mary Ellen Mark és Robert Frank mellé, harmadiknak.

A könyvre visszatérve: ez nem a The Americans egy újabb kiadása. Amit itt kukkolni lehet, az a rendkívül gazdag szövegkörnyezetbe ágyazott, tanulmányokkal, jegyzetekkel, levelekkel körülölelt teljes leexponált képanyag. Az ismert és világhírű felvételeken túl a kontaktokig bezárólag nyomon lehet követni a fotográfust, ahogy egy-egy momentumot észrevett, és akár tucatnyi variációban megörökíteni próbált. Ki-ki a maga munkája során is nyilván így tesz, de mégis lenyűgözően érdekes, hogy a fotótörténet legnagyobb alkotásai sem isteni szikraként pattantak ki az alkotó zseni fejéből, hanem esendő emberi munka, keresgélés, próbálkozás árán. A művészettörténészek tudatlansága (azt hiszik, a mű szüli a művészt, pedig nem) és a mi tiszteletünk lakkoz az esendő művészből tévedhetetlen, minden ízében koncepciózus géniuszt, pedig ha géniusz is, biztosan kétségek között, vívódások és önnön tökéletlenségének legyőzése árán az.

Az efféle könyvek, „kritikai kiadások” sokat segíthetnek abban, hogy az érdeklődők az alkotás mibenlétéről fogalmat kapjanak. Én egy időben színházi próbákat is rengeteget néztem, többet is jelentettek, mint a kész előadások: a cél halál, az élet küzdelem. A próbában benne van az összes lehetőség, a kész előadásban már csak egy, még ha az összes lehetőség közül a legjobb is. Ha még tanítanék és volnának diákjaim, órákig mutogatnám nekik Robert Frank variációit, mint ahogy Arbus kontaktját is a kézigránátos fiúról: lám, nem ördöngösség ez, csak csinálni kell. Ha-ha.

Tímár Péter