IRÁNYTŰ A SZEMBEN – HENRI CARTIER-BRESSON

A nemzetközi fotó bécsi konzulátusa, a KunstHaus Wien a Magnum újabb nagyságának életművét prezentálja. Az alcím beszédes: Amerika – India – Szovjetunió. A 20. század nagy változásainak helyszínei, melyek egyúttal Cartier-Bresson mobilitását is jelképezik. Persze az időkoordináták is fontosak. 1945–46: a Szövetségesek győzelme, 1948: India függetlensége, 1954, a Szovjetunió Sztálin halála után.

Már az életrajz is rendhagyóan mobil: nem úgy kezdődik, hogy Henri 1908 augusztusában a Seine-et-Marne megyei Chaneloup-en-Brie-ben megszületett, hanem, hogy előbb Palermóban megfogant. Aztán látjuk kibontakozni a kozmopolita alkotófigura prototípusát, akinek szenvedélye nem az utazás, hanem a „képi megértés” volt. Ehhez nem a száguldó riporter vagy a globalizálódó „világfalut” járó utazó szemével való nézést választotta, hanem a történetek megfigyelőjeként lett „látó” közvetítő. Jó korán, kilenc évesen kapott a textilnagyiparos szülőktől egy Brownie Box masinát. De az igazán döntő lökést Louis Cartier-Bresson nagybácsi, a „mitikus apa” adta mint korának ígéretes festőművésze. Louis elesett az I. világháborúban, ám az érettségin bukdácsoló Henri 1926-ban, tizennyolc éves korában mégis a kubista André Lhote jó nevű párizsi magánakadémiájára ment festészetet tanulni. Az elemzők felfedezni vélik fotói kompozícióiban a tudatos geometrizálást.

E tanulmányokat két év után odahagyta, és a jobb-parti cafék művészasztalainál öszszebarátkozott az excentrikus René Crevellel és a szürrealisták atyjával, André Bretonnal. Lenyűgözte Breton ideája, az „automatikus írás”. És Crevelt is csodálta, a zen-spiritiszta gurut, aki szinte hipnotizálta. Mégsem a szürrealista hatást mutatják festményei, a kritikusok inkább Cézanne-ra ismernek a 20-as évek közepén készült vásznain. 1928–29-ben a cambridge-i Magdalena College hallgatója lett, majd jött az otthoni katonaság. Állomáshelyéhez közel lakott egy bostoni házaspár, Harry és Caresse Crosbey. A Harvardról jött férfi a szürrealisták támogatója, az asszony az amerikai-angol avantgárd költészet és próza francia kiadója volt. Szalonjukban, a Moulin du Soleil-ben ez adta az állandó témát, és a vendégkörben öszszebarátkozott a Joyce, Eliot, Laurens, Henry James, Hemingway, Ezra Pound által fémjelzett irodalmi világgal, valamint a Breton Crevel-, Dalí-, Max Ernst-féle festő-forradalmárokkal. Cartier-Bresson itt jött össze a későbbi hírneves New York-i galeristával, a francia szürrealisták amerikai „exportőrével”, Julien Levyvel. Nála látott először André Kertész-, Moholy-Nagy- és Man Ray-fotókat is (a nálunk most frissen vetített Éjfélkor Párizsban című mozi szinte Cartier-Bresson naplója lehetne). 1933-ban majd Levy állítja ki New Yorkban Cartier-Bresson első profi fotóit, miután egy másik amerikai házaspár, Peter és Gretchen Powel támogatta kísérletét, hogy a fotográfiát olyan mélységben saját kifejezéssé alakítsa, mint a festők a piktúra fortélyait.

A fotográfia bűvöletében kezdett el utazni; 1931-ben első fotóturnéja Elefántcsontpartra vezetett, 1934–35-ben egy néprajzi expedíció tagjaként egy évet töltött Kubában és Mexikóban. New Yorkban Paul Stranddal experimentális filmet készített. 1936-ban, Párizsban Jean Renoir filmjében lett másodasszisztens. 1937-ben, Spanyolországban filmeket forgatott a polgárháborúról, itt készült képeiből Aragon lapja közölt sorozatokat. 1939-ben újra Renoirnál volt asszisztens.

1940-ben katonaként német fogságba került, ahonnan 1943-ban – harmadszorra – sikerült is megszöknie. Egy „Hazatérés” nevű, titkos ellenálló hadifogolymentő mozgalomnak dolgozott. 1944-ben készítette Picasso Guernicájával együtt emlegetett híres képsorozatát a nácik által elpusztított Oradourról.

1944-ben az amerikai hadsereggel továbbment Németországba, hogy a náci bűnösök kihallgatását és a felszabaduló táborokat fotózza és filmezze. Az eredeti dokumentarista filmrészletek belekerültek egy Hazatérés című, a hadifoglyok szökéséről, felszabadulásáról szóló filmbe. Amerikában a filmet Cartier-Bresson kulcsregényeként prezentálták, a fotográfusból a francia ellenállás mitikus alakja lett.

1. Amerika

1947-ben kiállítása nyílt a MoMA-ban. Itt, a büfében alapította Cartier-Bresson, Robert Capa, David Seymour (Chim), William Vandivert és George Rodger az „alkotó szövetkezetet”, Magnum Fotóügynökség néven. Az eddig leírtak dokumentumai, eredeti papírképek és kiadványok most a kiállítás tárlóiban láthatóak. Az utazó fotográfus nagy ívű tárlata ezt a felvezetést veszi körül. A kétemeletnyi kiállítás első fejezete az az Amerika, ahová Cartier-Bresson 1946 tavaszán tért vissza. Truman Capoteval, majd John M. Brinninnel átutazta az USA-t (a` la Jack Kerouac: Országúton). Emblematikus képei közül itt van a Függetlenség napja, Cape Cod, Massachusetts, 1947, a háza előtt pózoló öregasszonnyal, aki a múltba néz és a jövőbe mutat csontsovány karjával. Vállán stóla: a csillagos-sávos lobogó. Hasonlóan „mozgó” képi jelkép 1957-ből a Washington D.C. című fotón a Mall melletti tó part ján időző két fekete bőrű fiatal: a bő 170 év után közelgő nagy változásokat előjelzi. Háttérben a Jefferson-emlékmű, és persze a néző fejében az 1776-ban az államférfi által megfogalmazott „emberi egyenlőségen” alapuló forradalmi jogrend alapvetése. Cartier-Bresson azt írta kiadatlan amerikai naplójában: „Hogy ritkán szerepelnek fotóimon építmények, felhőkarcolók vagy hidak, az nem azért van, mert nem méltányolom szépségüket és nagyságukat, hanem mert az emberek társadalmi helye jobban foglalkoztat, mint a konstrukciók”.

2. India és Kína

1948–50 között bő két évet töltött ebben a térségben. Kínában a Kuomintang hatalmának fél évnyi időszakát és a Népköztársaság első hat hónapját fotózta végig. Elment Indonéziába is, ahol éppen a függetlenség kikiáltását látta, láttatta. A Life, a Stern példányai is mutatják, hogyan változtatták meg a civilizáció arcát drámai fotói. Legmegrázóbb képei közé tartozik a Gandhi ellen 1948. január 30-án elkövetett merénylet utáni órákat (Nehru bejelenti Gandhi megölését a delhi Birla Házban) és a temetést megörökítő fotók. És annak a tragédiának a – nincs más szó rá – emberi méltósága és fájdalmas szépsége, amit a muzulmán tömegek pakisztáni exodusának biblikus erejű dokumentumaiként Cartier-Bresson ránk és a máig forrongó térségre mint utókorra hagyott. Többször is visszatért ide (1950, 1966), és képet adott a tagolt indiai társadalom csendes mindennapjairól, a számunkra titokzatos kultúrájáról és varázsos tájairól. Párizsba való visszatérése után, 1952-ben jelent meg első, legendás kötete, A döntő pillanat, majd 1954-ben a Bali táncai című, egyszerre fotóművészeti és kultúrantropológiai alapvetés.

3. Szovjetunió

Még ugyanebben az 1954-es évben ő lett az első nyugati fotográfus, aki Sztálin halála után beutazhatott a Szovjetunióba. Bár végig csak kontroll alatt mozoghatott, a Life vagy a Paris Match olvasói – a Nyugat – mégis valamelyest képet alkothattak a szocializmus valóságáról. A Tornászbemutató a Moszkvai Dinamo stadionban című kép atlétái láttán érezni lehet azt a nyers erőt, hogy mi következhet, például 1956-ban Magyarországon. Az autóból titokban lekapott, élelmiszerboltok előtt várakozó sorok azt igazolják, amit minap Jerofejev Budapesten mondott a szovjet birodalomról: „Az oroszokat nyomták el leginkább, hogy a perifériák megtartásához ott legyen inkább elegendő áru”. És mert 1955-ben eljutott a kaukázusi köztársaságokba is, a mai néző is érzékelheti a néhai birodalom differenciált szabadságfokozatait. Egy díszszemlén készült híres Cartier-Bresson-felvétel, a sorfalból kikukucskáló copfos kislány zsáner-idillje (A Győzelem Napja, Leningrád), vagy a – már a 70-es években – lekapott fiatal lányok és az őket gusztáló tisztek testjátéka többet mond el a szovjetről, mint amit a könyvek betűiből olvashatunk.

4. Filmek

Fontos eleme a tárlatnak a filmes Cartier-Bresson munkáit bemutató mozis anyag. A két korai filmnél a szovjet forradalmi mozgókép hatása nyilvánvaló. Az 1937–38-ban készült Az élet győzelme és a Spanyolország győzni fog nem egyszerűen baloldali filmek, hanem a nagy szovjet operatőrök mesterien propagandisztikus nyelvén szólalnak meg. A Hazatérés című, 1944-es filmen már inkább a francia iskolára ismerhetünk. Végül a hosszú szünet után, Cartier-Bresson hatvanas éveiben a CBC televízió megbízására készített két dokumentumfilm megtekintésével – Kaliforniai impressziók (1969) és a Dél felfedezése (1970) – teszi szinte teljessé a tárlat a 2004-ben elhunyt fotográfus pályáját (kurátor: Andreas Hirsch, KunstHaus Wien).

Ez a pálya a Leica valóságos apoteózisa. Szinte csak 50 mm-es objektívvel dolgozott, mindig vaku nélkül. Noha festőnek indult, alig van színes képe. Talán mert a 20. század tragikusan-fenségesen fekete-fehér.

Szegő György